Caris Roane: Wings of Fire - XV. fejezet

„Nincs nagyobb ajándék a Másik Földön,

annál, ami vénából ered.”

Közmondások Gyűjteménye, IV. Beatrice

15. fejezet

Greaves számos támadással próbált áthatolni a pajzsokon, amik körülvették a kukkoló kapcsolatot Parisával. A genovai irodájában ülve a közelmúltban történt eseményeket latolgatta.

Meztelen testek felvillanó fényét kapta el, mellek, hatalmas mellek, sebhelyek Medichi Harcos hátán, majd megérezte, ahogy Parisa elméje keményen eltolja őt. Nem készült fel, habár megakadályozhatta volna, de a nő éppenséggel kilökte őt az agyából és áthatolhatatlan pajzsok csattantak a helyükre.

A nő erejének szintje meglepetéssel töltötte el. Megkérdőjelezte bölcsességét, mert hagyta megszökni a burmai házból.

Csak önmagát hibáztathatta. Bár Julianna javaslata briliáns volt ‒  az újonnan megváltoztatott átlépő erősebb, mint valaha ‒, rádöbbent a hibájára.

Ám a közelmúlt eseményei igen megemelték a vérnyomását, a toulouse-i farmon a Vér Harcosok miatt elvesztett huszonnégy halál vámpírt. Másrészt előrelátóan megparancsolta Rith-nek, hogy vigyen megfelelő mennyiségű halál vámpírt, mert így Rith eltüntethette a vérszolgákat a házból, biztonságba helyezte őket az új létesítményben. Ebben az értelemben feltörekvő birodalmának sima futtatása szilárdan a helyén volt.

Megint ott volt az az ezüst csík.

Ahogy végig gondolhatta volna mit tesz, azok a döntések már a levegőben táncoltak. Rith legfrissebb, Látó-erőd email-je megváltoztatta nézőpontját a jövőről, különösen amikor a szárnyas halandó került elő.

Az email egyszerre volt bátorító és riasztó. A legerősebb Látó Létesítmények jelentős döntő csatát jósoltak, amit megnyerhet. A felszínen ez jó hírnek tűnhet, de Greaves a szó egyik értelmében sem volt újonnan megtért hívő. Talán egy évezrede felvillanyozta volna a prófécia. De túl régóta élt vámpírként, hogy ne tudja, mennyire változékony volt a jövő. A valódi nehézsége most az volt, hogy egyértelműen meghatározza, mit kellene ezzel az információval kezdenie.

De ez az email-ek egy része volt csak, amire koncentrált, az erő apró borzongásként haladt végig a nyakán és a gerincén.

Bár Rith-től tudta, Parisának royle szárnya van, nem szentelt a körülményeknek sok gondolatot vagy akár érdeklődést. A royle szárnyak feltételezett mágikus természete az évezredek alatt beszivárgott a vámpír mitológia kategóriájába, semmi több.

A legenda szerint ezeknek a szárnyaknak megvolt a hatalma a béke megteremtésére. Philippe Reynard szerint, aki az átlépés történelmén dolgozott, a royle aktuális fordítása egy ősi nyelvből a „jóságos szél” volt. Greaves visszaemlékezett kisfiú korára, amikor még az anyja gondoskodott róla, aki történeteket mesélt neki az első vámpírról, Luchianne-ról, a nő royle szárnyáról és a hatalmáról, amivel olyan szelet tudott megidézni, ami egy egész sereg harcos dühét le tudta csillapítani.

Természetesen ez abszurd volt. Míg az anyja térdén ülve hallgatta, valahogy a mese intenzív jelentéssel bírt számára. Férfi volt, aki inkább ösztönből cselekedett, mint analizált. Ebben a helyzetben érezte kritikus természetét a felé áramló email-ek iránt ‒ amik Parisa royle szárnyainak megjelenésére fókuszált ‒, jobban mint a közelgő döntő csata miatt.

Tehát eljött a leghatalmasabb kérdés, mihez kezdjen Parisa Lovejoy-jal. A jelentéktelenebb kérdés a háború levezénylése – már felvette a kapcsolatot a tábornokaival az Estrella Központban Metro Phoenixben. Izgatottan tudták meg, hogy tulajdonképpen két teljes hadosztályt akart észak Arizonában összeszedni olyan titokban, amennyire csak lehet – igen, egy kis vicc volt. Egyedül harmincezer katona felállítása hatalmas arány lenne.

Most Leto Tábornok importált halál vámpírokat a bolygó minden részéről, Felsőbb Adminisztrátorként támogatta. Egy pillanatra elmosolyodott, elképzelve a csatát. Az igazság egyszerű volt: egy szívdobbanás alatt elveheti Endelle erőit, ha a számokat nézi. És ő elég okos vámpír volt, hogy a számokkal dolgozzon.

De ott volt az a másik bosszantó, zsémbes igazság, hogy a háborúkat nem mindig a számok nyerik. Számos más tényező is megváltoztathatja a nyilvánvaló eredményt. Követett épp elég amatőr és professzionális sportot a Halandók Földjén, hogy tudja mindez igaz, a jó számokkal bíró csapat elvesztette a bajnokságot olyan abszurd tudás miatt, mint a „szív”.  Abszurd, ám igaz.

Így hát felkészült, és e közben óvatos volt. Mi más lehetne egy kétezer éves vámpír?

Rith a szokásos üres orvosi vérzacskóval érkezett, tubussal és a steril tűkkel. Ideje táplálni a vérdonorokat.

Felemelkedett a székből, levette öltönye zakóját. A vállaknál összefogta és az ujjakat egymáshoz illesztette. Egy vagyont fizetett az öltözékéért, Hugo Boss szabta testre a Halandók Földjén. Egy évben négyszer. 

Levette selyemingének jobb ujjáról a francia mandzsettagombot, ez alkalommal ametisztszínű volt, a szárnyas halandó folyamatos üldözésének tiszteletére. Bár már a nő átlépett, neki Parisa Lovejoy mindig is a szárnyas halandó marad. Ugyanolyan anomália volt, mint Alison Wells, vagy Havily Morgan.

A három hatalom teli nő a Vér Harcosok breh-jeként szolgált.

Felsóhajtott, miközben letette az ametiszt gombot az asztalára.

A saját épületének hatalmas síküvegű ablakához lépett, egy 1800-as években készült kőstruktúrához hasonlított, de természetesen elektromossággal és vízzel. A pince, amit a földbe robbantottak, rejtette a híres Kerek Asztalát, az Eljövendő Rend helyét. Greaves értékelte a modern időket, rendkívüli módon, de voltak alkalmak, amikor lelke a korábbi  idők földjére és köveire vágyakozott, a tűzre, hogy szolgák százai hajtsák végre ölési és ételkészítési parancsát, és a folyóparton sikáljanak.

Manapság már fel kell bérelnie a segítségét és tisztességes bért kell fizetni.

Miközben elkezdte feltűrni jobb ingujját, kinézett Genfre. A lakosság mindössze százezres, töredéke Halandók Földje városának méretéhez képest. Jól választotta meg székhelyét, majdnem a Petite Lac tetején, ami része volt a genfi tónak, önmagában is tónak nézett ki. A szobájából a kilátás elképesztő volt, különösen éjszaka a kiterjedt fekete víz mindkét oldalon körülvette a csillogó modern világítást.

Könyöke fölé tűrt ingujjal megfordult és a fekete bőrkanapéhoz ment. Rith már beállította a szükséges felszerelést.

Leült, Rith az érszorítót használva hozta felszínre a vénáját. Rith évtizedek precizitásával vezette be a tűt, a vér elkezdett áramlani. A férfi hetente egyszer adott vért, a véréből állították elő azt a koktélt, ami visszatérítette a női donorait a feledésből, s készen voltak szolgálni még egy hónapig.

Rith-re nézett, széles homlok, viszonylag unszimpatikus vonások. Rith nem részesedett a haldokló vérből, bár sokan azt hitték, megtette. Elviselne némi szépséget. Ám a férfi rendíthetetlenül megtagadta.

Figyelt a megtelő tasakot. – Kóstoltad már a véremet?

Rith a férfira nézett, hírhedt üres tekintetével. – Nem, mester! Soha!

Darian orrlyuka kitágult. Belélegezte a férfi bőrének illatát. A legtöbbször kiszagolja a hazugságot, de ma nem. Legalábbis nem Rith-en.

–  Olvastad a legutóbbi email-t a mumbáji és bogotai próféciákról?

–  Természetesen igen! Megjelölte őket!

Rith ujjai megrándultak. Tudniuk kellene.

–  Mit tegyünk?

Rith kihúzta a tűt, majd négyzet alakú gézt tett a sebre. A helyére ragasztotta. – El kell kezdenem mozgósítani a hadsereget. A szárnyas halandót illetően kíváncsi vagyok  a véleményedre. Szerinted mit kellene kezdenünk a nővel?

– Úgy gondolom meg kellene találnunk és megölni. Túl nagy veszélyt jelent az Eljövendő Rendre.

Darian mosolygott, majd kuncogott. – Imádom, hogy úgy beszélsz a megöléséről, mint egy virágcsokor elrendezéséről. Először a rózsákat kellene beletenni, azután a liliomokat. – A férfi megint kuncogott. Rith megenyhült, ahogy mindig. Rith valahogy az ő saját óvatos, parancsoló, szociopata elméjének a kiterjesztése volt.

– Az a nő veszélyes, mester! Nagyon veszélyes. Egy órája érkezett egy másik jelentés ezúttal Johannesburgból, mint régen Alison átlépési folyamata idején, hogy Parisa megváltoztatja a háború kimenetelét.

– Állítólag Alison is ilyen hatással lesz, de semmi jelentőset nem valósított meg. Ellenben Havily Morgan több kárt tett, mikor visszahozta Marcus Harcost a Halandók Földjéről, hogy a Délnyugati Sivatagi Körzet Legfelsőbb Adminisztrátoraként szolgáljon. – Halvány remegés suhant át rajta. Marcus valóban megrekesztette Greaves erőfeszítéseit, hogy Legfelsőbb Adminisztrátor legyen. – Engedélyt adok arra, hogy megtedd, amit a szívedben látok, amit egyébként is megtennél. – Gondosan végigmérte Rith-t. – Jó Isten, Rith, te tulajdonképpen mosolyogsz?

– Igen, mester. – Speciális csomagba tette a vért, majd hűtőtáskába helyezte. Kint volt a futár, aki készen állt a laborba vinni a vért, ahol a koktélokat készítik a különféle vérdonor intézményeknek. Greaves örömmel gondolt rá, hogy egy-két csepp vére életben tartja a donorokat és egészségesek lesznek, így folytathatják a termelést.

E-képpen igazi életfenntartó volt.

Ami ismét kuncogásra késztette.

Rith összeszedte az orvosi felszerelését és az ajtóhoz indult. Greaves letűrte az ingujját és felállt. – Kellemes, ilyen boldognak látni, Rith!

–  Igen, mester!

Rith épp meghajolt. Greaves támogatta a gesztust, de egy elavult európai kultúra szokása volt, amit ódivatúnak tartott.

Egy elutasító kézmozdulattal búcsúzott szolgájától.

***

Parisa az elméjében cikázó őszibarackokról álmodott.

Körbe forogtak, egymásba ütköztek, belülről püfölték az agyát. Mindegyik mozdulat fájt. Végül felébredve a homlokára szorította a kezét.

Ó, hál istennek, csak álmodta a fájdalmat.

Az órára pillantott. Félóránként ellenőrizte a kukkoló ablakát. Időben Fionánál kell lennie, nagyjából tizenöt percet sodródhatott.

Megint megnyitotta az ablakot. Még mindig nappali fény volt. Gyorsan visszacsukta. Jó, még nincs fejfájás.

Antony mellette volt, neki háttal, meleg teste a nő oldalához tapadt. Mozdulatlanul figyelte az ezüstös hegeket, s a hosszú harcoshaját. Meg akarta érinteni a férfit, de nem szerette volna felébreszteni. Annyi mindenen ment keresztül az elmúlt három hónapban.

A plafont bámulta, a zsalugerendákat, a fába égetett olasz szavakat. Antony azt mondta a felesége írta  a verset. Azt remélte, egy nap majd megosztja vele a fordítást.

Gondolatai visszatértek az álmához. Mit álmodott?

Ó, igen. Barackok. Milyen különös a fejében dörömbölő és akkora fájdalmat okozó édes, kerek, szőrös gyümölcsre gondolni.

A feje alá gyűri az egyik karját és néhányszor mélyen beszívja a levegőt, hálásan, hogy az álom nem valóságos.

Annyira kényelmes volt itt, érezni, ahogy mellette Antony rendszeresen szívja be és engedi ki a levegőt.

A nő meztelen volt.

A férfi szintén.

Szeretkeztek – mosolygott a nő – a toronyszobában, ahogy megtalálta a megfelelő szöget. Megengedte a nőnek, hogy nézze azt a gyönyörűséges testrészét, amint elsüllyed a nőben és eltűnik. Könnyek szöktek a szemébe már a gondolattól is. Az eljegyzése óta nem volt szeretője, nem hitt a szabad szerelemben. Sosem hitt. Most mégis itt volt, ágyban a férfival, akit alig ismert.

Felsóhajtott. Mégis mit csinál? Mit gondolt, hogy azonnal belevágott Antonyval?

Legalább adhatott volna magának valamennyi időt és teret, hogy megismerkedjen ezzel az új világgal, felfedezze hová illik Endelle adminisztrációjában. Saját lakást kellene szereznie – hogyan feltételezhette, hogy biztonságban van, amikor Rith még egyértelműen követte a nyomát.

Endelle továbbra is folyamatosan fenntartotta a villa körüli ködöt, az állandó védelmet. Amikor megérkeznek a munkások dolgozni a szőlőkertbe, az olívaföldekre, vagy az ingatlan bármely területére, az volt a terv, hogy Endelle igazgatóságának központjába, illetve Carla és Jeannie egyenesen a palotába villantják.

Gondolatai áttértek Fionára, mint általában. Már látta pár alkalommal a nőt, személyesen és a kukkoló ablakon át egyaránt kapcsolatot érzett a nővel. Egyértelműen hatalmas húzás, hogy megszabadítsa őt abból a borzalmas rabszolgaságból, amibe a fogva tartója vetette. Felidézte az első alkalmat, amikor megérintette, tartotta a karját, érezte azt a különös vibrálást kettejük között.

Saját fogsága is eszébe jutott, ami viszonylag enyhe volt. Tudta, hogy nem szabad, szigorú napirendben tartották, sosem hagyhatta el a számára kijelölt keskeny, szoros teret.

Őszibarackok.

Őszibarackok.

Greaves néha kicsi őszibaracknak hívta.

Hirtelen felült, amitől Antony is felébredt. Kiugrott az agyból, s mielőtt a nő feleszmélt volna, megjelent a kezében a kardja, a nagyon pucér teste agresszív pozíciót vett fel. Lassú körben megfordulva átvizsgálta a szoba minden egyes sarkát. – Mi az? – kiáltotta.

A férfira nézett és eltakarta a száját. Próbált nem kacagni. – Aaaanyira sajnálom, Antony! Rémálmom volt. – Ami részben igaz volt.

A férfi először eltüntette a kardját, majd visszasüllyedt az ágyba és felnyögött. – Hála Istennek! – Felnézett a nőre, szeme véreres és fáradt. – Hála Istennek! – Elnyújtózott az ágyon a nő mellett, megtámaszkodott az alkarján. – Renden vagy? Milyen rémálmod volt?

Elhelyezkedett a férfi mellett, a párnára hajtotta fejét. A lepedőt megragadva a melle fölött a karja alá szorította. A férfi bicepszére tette kezét, az egyik kedvenc helyére, hüvelykujja előre-hátra mozgott. – Azt hiszem, tudom mi történt, miért van mostanában fejfájásom  kukkoláskor, bár korábban sohasem volt.

Megdörzsölte a szemét. – Miért?

–  Greaves.

Mogorván visszanézett a nőre. – Hogy érted azt, hogy Greaves?

Aztán visszatértek az emlékek: az utolsó napon a tíkfa asztalnál, Greaves odament hozzá és leült mellé, ő harcolt a férfi elméje ellen, a szándéka ellen, hogy áttörje a pajzsait. Mindent megosztott Antonyval. De csak abban a pillanatban, talán a bowlinglabdaszerű őszibarackos álma miatt, eszébe jutott mi mást tett még a férfi. – Megcsókolt.

–  Mit csinált? – üvöltötte.

– Megcsókolt. Csak most jutott eszembe. A pillanatban, amikor ajka az enyémet érintette, rád gondoltam, a pajzsaim pedig egyszerűen csak lehulltak. Aztán valószínűleg kidőltem, mert arccal a füvön ébredtem fel anélkül, hogy bármit az eszembe tudtam volna idézni. De én mondom neked, Greaves átjutott, áttörte a pajzsaimat, bent volt a fejemben. Antony, szerintem ő okozta a fájdalmat, amikor felnyitottam a kukkoló ablakot. Valahogy kapcsolódott hozzám. Ezért tudta, hogy elmegyünk a H és F szolgákért. Ezért várt minket Rith a halálvámpírokkal Toulouse-ban és, hogy a szolgák Fionával együtt eltűntek. Greaves figyelmeztette őket.

Antony hosszú és kemény pillanatig csak bámulta a nőt, tekintete elsötétedett. Állát leengedte. Válla megfeszült.

A nő először nem értette meg mi történt a férfival.

Morgás kezdődött, ami arról árulkodott a nőnek, hogy átlépett vámpír természete került elő és racionális agya túrázni ment. – Megölöm! Kibaszottul kinyírom!

A vállára csapott. – Antony, elég! Nehogy átmenj itt nekem neander-völgyibe! Ez az egész jó hír, mert most tudom mi folyik itt. A hasznunkra is felhasználhatjuk.

Elkapta pillantását a nőről, a hátára gördült, majd vett néhány nagyon mély levegőt. – A breh-hedden. Egész átlépett életemben nem tapasztaltam ehhez hasonlót. Egy pillanatig csak meg akartam találni Greavest és a végtagjait egyesével leszakítani.

–  Ja, észrevettem.

Kieresztett egy mély sóhajt, majd megfordult és a nő pillantásával találkozott. A nő vállára tette a kezét és megszólalt: – Akkor azt gondolod, hogy Greaves valahogy kapcsolatban áll veled. Elme kapcsolat a kukkoló ablakodhoz.

Amikor így mondta a férfi, a nő hirtelen rosszul lett, émelygett, verejtékezett. Összeszorította gyomrát a gondolat, hogy egy ilyen szörnyetegnek uralma van felette. – Igen – mondta. – Azt hiszem, igen. Van valami mód, amivel megszabadulok tőle?

–  A létrehozó személy törheti meg a kapcsolatot. Legalábbis általában ez a módja.

–  Ó, Istenem, már emlékszem. Nézett minket. Amikor kukkoltam, tudod, minket, a toronyszobában, figyelt minket.

Amitől Antonynak ökölbe szorult a keze. Egy sor trágárságot motyogott, ami megfelelőnek tűnt. – Szerinted az egész átkozott dolgot végignézte? – most már kiabált.

Parisa végig gondolta. – Várj! Talán nem. Amikor először kinyitottam az ablakot elkezdődött a fájdalom és félretoltam. Mentálisan. Emlékszem, arra gondoltam, nem akarom, abban a helyzetben a fájdalmat, ezért keményen megtoltam, aztán már semmit nem éreztem. Úgy éreztem magam, mint általában.

Elkapta a nő tekintetét és bólintott. – Lehet, hogy kilökted. Jézusom, micsoda erő!

A férfihoz hajolt, a vállának döntötte a fejét. – Ó, istenem, nagyon remélem! Azt hiszem. – Néhányszor beleverte a fejét, ami bolondos dolognak tűnt, de őt megvigasztalta. – Tudod, ha az életem ettől furcsábbá válik, nem tudom, mit fogok csinálni.

A nő válla köré siklott a karja és maga mellé húzta, erősen tartotta. – Pihenj kicsit! Később esetleg megkísérelhetjük. De ha ez igaz, megmagyarázná, miért voltunk azon a nagyszerű bulin Toulouse-ban.

A férfihoz tapadt és szorosan hozzásimult. Egyik lábát átvetette a férfién, karját pedig a gyomrára tette.

–  Hogy jöttél rá Greavesre?

– A fejemben köröző őszibarackokról álmodtam, egymásnak ütköztek. Aztán eszembe jutott, hogy Greaves párszor kicsi őszibaracknak hívott. Bizonyos szinten tudnom kellett, de csak az álmaimon keresztül tudott átjutni az öntudatomig.

–  Wow – motyogta.

–  Aham.

A nő nem volt álmos. Még egy kicsit sem. Agya az álmon dolgozott, Greaves elmekapcsolatán. Mivel nem tudott aludni és Antonyhoz fészkelte magát, felnyitotta a kukkoló ablakot. Ahelyett, hogy Fionára koncentrált volna, helyette egy ártalmatlan tárgyat választott: a villa mögötti White Tank hegységet. Ide-oda mozgatta az ablakot. Figyelni akarta, ha és amikor a fájdalom előjön.

Néhány perccel később ott volt, villanásnyi fájdalom, de hála istennek gyengébben.

A fájdalomra fordította figyelmét, de az visszavonult. Koncentrált és leste a fájdalmat, amíg az semmivé halványult. Bent az elméjében nagyon mozdulatlan maradt. Meg kellett értenie, meg akarta érteni, egész pontosan mi történik.

Lassan, kicsiket lélegzett és várt. A villa északi részére vándorolt, Antony olívaföldjének irányába. Elkezdett átvágni a mezőn, mintha kutatna, de egész idő alatt arra a pontra koncentrált, ahová a fájdalom visszahúzódott.

Az olajliget egyik végétől a másikig ment. A földúton haladt és a szőlőhöz ért.

Várt.

Kábé öt percnek tűnő idő után szúrást érzett az elméjében – majd a megkülönböztethető eltérést, mint amit akkor érzett, amikor a toronyszobában kilökte Greavest az elméjéből.

Szóval igaza volt. Greaves ott van. Arra gondolt, nagyon árulkodó, hogy a fájdalomszint a kapcsolat miatt általában lecsökkent. Ha mindegyik feltételezése igaz, kétségtelen, hogy Greaves is az egyenlet végén dolgozik.

Még kétszer megismételte a folyamatot. Mindegyik alkalommal ugyanazt tapasztalta.

Szóval minden igaz. Greaves kapcsolatot alakított ki vele. Tudta, hogy telepatikus kapcsolatot lehet kovácsolni az erős átlépettek között – Endellének is volt Thorne-nal, a másodparancsnokával. Amikor szüksége volt rá, annyit kellett tennie, hogy a férfira gondolt és elküldte a parancsot. A férfi is válaszolhatott telepatikusan.

Hasonló volt. De telepatikusan, vagy a kukkolóablakához kapcsolódott?

Csak egy módon derítheti ki. Lehunyta a szemét és a kukkolóablak kinyitása nélkül az összes mentális figyelmét Greavesre fókuszálta. Ott van, Parancsnok? ‒ küldte.

Várt.

Semmi nem érkezett vissza. Semmi. Se fájdalomvillanás, még rántás sem.

Még néhány kísérletet tett.

Semmi.

Ha minden feltételezése helyes volt, akkor Greaves látszólag kapcsolatot hozott létre a kukkoláshoz, de nem telepatikusan.

A riasztás a homlokában kezdődött, majd átterjedt az arcára, nyakára, mellkasára és a karjaira. Egyszerre érzett forróságot és jeget. Tenyere nagyon nyirkos volt.

Antony lélegzete mély és állandó. A harcosnak pihenésre van szüksége.

Lassan eltávolodott a férfitól. Kisiklott az ágyból és a fürdő felé lépdelt. A WC egy kis szobában volt. Felmarkolt egy törölközőt, bement és becsukta az ajtót. Teljesen meztelen volt, ezért a teste köré tekerve a hatalmas fekete törölközőt leült a fedelére.

Könyökét a combján megtámasztva előre dőlt, kezébe fogta a fejét. Izzadság gördült le a nyakán a mellei közé.

Nem nagyon tudott lélegezni megfelelően, hosszú pillanatokig küzdött, míg már tudta, hogy nem hiperventillál. Nem tudta biztosan mi vele a baj, de mindazokkal a dolgokkal, amiket az eltelt több mint három hónap alatt átélt, undorította a gondolat, hogy Greaves telepatikusan kötődik hozzá. Lenyugodott és bezárta egy másik dobozba. Gyűlölte ezeket a dobozokat. Utálta, hogy megint Antony villájában élt, egy másik ködkupolával az ingatlan fölött, utálta, hogy három hónapig úgy élt Rith rezidenciáján, mint egy misztikus madár, amit kényeztetni és ketrecbe kell zárni, és igazán gyűlölte, hogy bárki ily módon hozzáférhet az agyához.

De ami a leginkább kétségbe ejtette, hogy úgy osztotta meg az ágyat Antonyval, mintha évek óta szeretők volnának. Hol volt ezekben a választása? Nem pontosan ő választotta Antonyt. Egyszerűen épp akkor tűnt fel a kukkolóablakában, amikor először engedte ki a szárnyait.

Az előző élete, amiben könyvtárosként élt a Halandók Földjén, az ő választása volt. Senki nem kényszerítette rá. Senki nem ragaszkodott ahhoz, hogy könyvespolcot készítsen a háborúhoz. Nem, a saját döntése által lett könyvtáros.

Most be van zárva valamiféle überszexuális kapcsolatba Antonyval, akármilyen kielégítő is, valóságos volt? Ha mindent megértett, ami azóta történt, hogy először hozták a villába ‒ az egész kapcsolat Antonyval a breh-hedden miatt volt, valami, amit nem értett meg, de ami lekötötte és segített őt egy dobozba kényszeríteni.

Jelen pillanatban semmi különbséget nem érzett, na jó, esetleg egy kicsit, mint amikor Burmában Rith házában élt, mint egy ékszer, amit valaki birtokolt, ami állandó védelemre, fényesítésre és gondoskodásra szorul.

A gondolatai nem voltak teljesen helyesek, talán még annyira racionálisak sem, mint szerette volna, de rosszul lett tőle, hogy Greaves birtokolja az elméjét, cementet tett a lelkébe és a tó aljára vitte. Talán kiabálnia kellene. Dolgozott rajta, kipréselt néhány könnycseppet, de nem volt olyan hangulatban, hogy a könnycsatornáin keresztül szellőztesse meg az érzelmeit.

Nem, nem erre volt szüksége.

Meg kellett törnie a kapcsolatot, de hogyan? Talán Endelle megtehetné. Mindenki emlegeti, mennyi hatalma van.

De egyébként, Endelle biztos nem változtathatja meg a tényt, hogy elkülönítették a villában, képtelen úgy végig sétálni a területen, hogy Antony ne tapadna az oldalához.

És most kukkoló köteléke van egy szörnyeteghez.

Amikor elhagyja a fürdőt, legalább egy döntést meg kell hoznia. Az a célja, hogy átköltözik az egyik vendégszobába. Nem amelyiket eredetileg használt – a Marcus és Havily szobájával szembeni –, amelyik közelebb van Antonyhoz.

Még mindig a törölközőbe burkolózva átlépdelt a szobán. Meglepve látta, hogy Antony felült az ágyon, karját összefűzte pucér mellkasán, hosszú haja a válla körül lógott. Kifelé bámult az ablakon, ami az első pázsitra nézett. Tudta, hogy hallja őt, mégsem fordult a nő felé. Csak keresztülbámult a szobán.

Megkerülte az ágyat és néhány lépésnyiről nézett szembe a férfival. A tekintete még mindig ugyanabba az irányba koncentrált. A nő várt.

–  Hosszú ideig voltál a fürdőben.

–  Gondolkodtam. És azt hittem alszol.

– Aludtam. Az üres ágyban ébredtem és pánikba estem. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg a fürdőben vagy. Felkeltem és ellenőriztem. Hallottam, hogy lélegzel és sóhajtozol. A gondolataid nagyon hangosak, csak képtelen vagyok olvasni bennük.

Kicsit, félig mosolygott.

–  Sok mindent kellett megemésztenem.

– Nekem is. – Homloka még jobban összehúzódott. – Szerintem be kellene teljesítenünk a breh-heddent.

Valahogy ez volt az utolsó dolog, amiről azt gondolta, hogy a férfi kimondja. – Miért? – kérdezte a nő. Jó, szinte már kiáltotta a kérdést.

Talán a hangszíne árulta el hitetlenkedését, még önmagának is, de a férfi szemöldöke felugrott, karjai megremegtek, de nem mozdultak a helyükről. Sértetten nézett, minden szorosan befeszült.

A férfi felsóhajtott. – Mert ha befejezzük a breh-heddent ‒ ami magába foglalja a másik elméjébe való belépést ‒  azt gondolom, akkor senki nem lesz képes még egyszer ilyen kapcsolatot létrehozni veled. Az én tudtom nélkül határozottan nem.

–  Azért akarod beteljesíteni a breh-heddent, mert így őrizheted az elmém?

–  Nem – mondta a férfi fejcsóválva. Bal oldalt végig húzta a haján az egyik kezét, míg eltűnt az arcából. – Nem, nincs felügyelet, soha. De így esetleg jobban megvédhetlek.

– Túl sok a talán. – Leült az ágy sarkára, nagyon a szélére, talán ha három hüvelyknyit foglalt el a matracból.

A fejét előre-hátra csóválta, tekintete a fekete deszkázott padlóra hullott. A villa gyönyörű volt, a fa csillogott, egy másik kellemes börtön. – Nem akarom befejezni a breh-heddent, és nem akarom, hogy bármikor beköltözz a fejembe. – A férfihoz fordult. – Abban sem vagyok biztos, hogy akarlak-e téged, igazán akarlak-e. Csapdában érzem magam, Antony. Ez… ez a dolog lecsapott ránk és megláncolt. Ezért vagyunk itt. Aztán Endelle asszony kijelölt téged a védelmezőmnek. Nos, a védelem része a szónak helyesnek tűnt.

A férfi felháborodottnak tűnt, szeme kitágult, szemöldöke felemelkedett, ajka szétvált. Arcán megviselt kifejezés, mintha magába szívta volna a nő szavainak sokkját, most pedig nem tudná elengedni.

–  Jézusom – morogta. – Úgy látom gondolkodtál.

–  Igen.

–  Tudod, most ébredtem rá, mennyire megközelíthetetlen vagy.

Felállt és a férfira meredt. – Nem hiszem el, hogy ezt mondtad. – Jason és a szakításuknak gondolata végigszáguldott az agyán. A férfi is ezzel a szóval írta le, de ez nem volt teljesen fair.

– De igen, nemde? Legalább magaddal légy őszinte, mit is csinálsz épp most, azokkal a dolgokkal, amiket nekem mondasz. Most mondtad: „Még abban sem vagyok biztos, akarlak-e.”

–  Nem úgy értettem. Ez a breh dolog irányít most mind a kettőnket. Talán még te sem akarsz engem.

A férfi pislogott, furcsa lassú mozdulat. – Talán a faszt nem.

A nő keményen zihált, pánik kezdett emelkedni benne. Mit csinál? Szakít a férfival? Megőrült? A férfi arcára pillantva a válasz igen.

Sürgetést érzett a bocsánatkérésre, de amikor kinyitotta a száját az jött ki: – Át akarok költözni az egyik vendégszobába.

–  Kiváló. Válassz egyet. Nekem nem számít.

Minden egyes szóban érezte a keserűséget. Jó. Ez volt a legjobb. Térre volt szüksége. Három hosszú hónapja tér kellett.

Összeszedte néhány ruháját és elhagyta a szobát.

***

Milyen kicseszett furcsa.

Medichi a csukott ajtót bámulta, a faragott falapot, ami egy vastag privát választóként állt a szobája és a villa többi része között.

Karja az oldala mellett lógott, mintha semmi jelentősége nem volna. Alig egy órája még szorosan tartotta a nőjét, most nem volt nője, csak az űr a mellkasában, ami a tüdeje közt foglalt helyet.

Parisa nem hagyta el teljesen a bázist. Feltett legalább egy racionális kérdést. Tudhatja valamelyikük is mi volt valóságos vagy csak valami szarság, amit a természetfeletti breh-hedden kreált?

Csak egy probléma volt.

Az orrához emelte a nő párnáját és megszagolta. Mandarin. Egész idő alatt, míg beszélt és vitatkozott és enni valóan nézett ki azzal a fekete törölközővel káprázatos teste körül, egész idő alatt míg kiabált, ő kőkemény volt és készen állt a nőre. Átkozott breh-hedden!

Másrészről mély levegőt vett és beismerte a másik igazságot, ami agya hátsó zugában leskelődött: egy egészen kicsit megkönnyebbült, hogy nem volt ott a nő, nem volt mellette, nem emlékeztette az új kötelezettségére Őrangyalként, a nő breh-jeként.

Bassza meg! Mert majdnem mosolygott.

A megkönnyebbülés áttört gátként árasztotta el.

Szabad volt.

Picsába. Szabad volt, amit imádott, egy rohadék volt. Nem kellene ezt éreznie. Törődött Parisával. Tényleg. Vagy talán csak azt érezte, törődnie kellene a nővel.

De az idő nagy sietséggel rohant, mint ahogy ezernyi alkalommal az átlépése óta eltelt évszázadok során; a felesége képe a karjaiban, az elfolyó élete, mindez eltiporta.

Megértette mi kísértette Parisában, milyen védelmezést érzett a nő irányába, hogy a breh-hedden kicseszett vele. Viszonylag védett életet élt az olaszországi világában. Száz éve a családjának saját kis háza volt, évszázadok óta a saját szőlészetükben és olívaföldjeiken dolgoztak.

Így felkészületlen volt, amikor az ellenség eljött. Abban az értelemben nem volt felelős, hogy kudarcot vallott egy katona kötelességeiben. Kudarcot vallott, mert férfi volt, nem katona, felülmúlták mennyiségben és fegyverzetben.

De most harcos volt, tapasztalt és erős, mégis majdnem elvesztette Parisát a védelme alatt.

A nő visszatért hozzá, és az elsöprő utóhatásokkal, a tiszta heves megkönnyebbülés, hogy ismét a fedele alatt van, képtelenné tette, hogy távol maradjon a nőtől. Szüksége van rá az ágyában, a nőbe kell temetkeznie, érezni, hogy tényleg életben, biztonságban van mellette.

A gondoskodása alatt.

A nő nem akarta a gondoskodását.

A nő is meg akart szabadulni a breh-heddentől, mint ő. A szabadságát akarta. Ő is meg akart szabadulni a bűntudattól, hogy biztonságban tartsa, hiába tudta pokolian jól, milyen lehetetlen feladat. Egyszer már elszúrta. Ismét megteheti.

Szóval…. a picsába!

Habár kiképezhetné. Folytathatná az önvédelem fejlesztését. Segítheti a repülésben tőrrel és karddal. Még több mindent megtaníthat a pajzsairól, hogy állhat ellen Rith megbűvölő támadásának.

Igen, megteheti.

De elég lenne?

A világ háborúban állt.

Semmi sem lehet elég, míg Greaves nem hal meg és temetik el, amíg szét nem zúzzák feltörekvő birodalmát.

De, hogy a fenébe történik ez meg?

Lexy