„Ki az igaz harcos,
ha nem az, aki harcban edzett?”
– Közmondások
gyűjteménye, IV. Beatrice
18. fejezet
Medichi a villája hatalmas teraszát
fedő, félhold alakú burkolaton állt. Parisát figyelte, ahogy példátlan
pontossággal dobálta a tőrt. A tábla már harminc lábnyira volt, de Parisa
mindig kiszúrta a „bika szemét”.
Egy órája tértek vissza a szurdoktól.
Parisa már kétszer végzett gyors ellenőrzést, de még mindig rengeteg kék ég
volt az ablakban. Az idő visszaszámolt, ő pedig készen állt.
Számtalanszor csinálta a
Greavest-rossz-nyomon-járatni rutinját. Rohadtul piszkálta a csőrét, amikor a
nő megtapasztalta a fájdalmat, de nem tehetett semmit, nagyon határozott volt a
terv végrehajtásával kapcsolatban. Pokolba, büszke volt rá!
Többször konzultált Thorne-nal,
naprakész információkkal látta el. Most már Thorne azt akarta, hogy minden
harcos részt vegyen a küldetésen. Medichi nem tudta miért, de nem is számított.
Érezte maga mögött a levegő mozgását.
Megpördült és a füvön őrködő tucatnyi Milícia Harcos ellenére is megjelentette
a kardját.
Medichi fellélegzett, hiszen Jean-Pierre tűnt fel. –
Miért nem telefonáltál először?
Jean-Pierre végig húzta kezét a
hosszú, göndör, világosbarna haján, ami a hátán és az arca mellett a mellkasa
közepéig lógott. Nem viselte a cadroen-jét, és pokolian nézett ki.
– Désolé
– motyogta. Bocsi!
– Rohadtul
nézel ki.
– Úgy
is érzem magam.
– Aludnod
kellene. Thorne azt akarja, ma a Határvonalon legyél.
– Tudom,
de képtelen vagyok aludni. Annyira fáradt vagyok. Medichi, nem tudtam, hogy
ennyire nehéz. A breh-hedden. Olyan,
mint egy kínzás a fejemben, a tűz itt benn. – A mellkasán körözött a
tenyerével. Tengerészkék póló és farmer volt rajta. Medichi lenézett. Még cipőt
sem húzott.
Medichi kuncogott. – Sajnálom,
Jean-Pierre, de isten hozott az istenverte klubban.
– Hogy
bírtad három hónapig elviselni? Kevesebb, mint egy napja van megkötve az
eltűnése óta, de valakit nagyon bántani szeretnék.
Medichi felsóhajtott. Tekintete
Parisához vándorolt, aki a tornác felé tartott felvenni a gyakorló tőrt. Még
mindig a repülő ruha volt rajta ‒ tekintete, ahogy mindig, a melleire
siklott. Parisa, küldte.
Lépés közben megállt és felé fordult.
Igen? A nő tekintete Jean-Pierre-re
villant és intett neki. Az is visszaintett.
Úgy érezte, mintha egy disznó mondaná
ki a szavakat, de igyekezett nagyon kedvesen válaszolni az elméjébe. Esetleg egy ing? Utálom ezt kérni, de nagyon
kívánatos vagy.
A nő majdnem lenézett a mellkasára,
de ehelyett keze a mély hasítékra talált, ujjai a bőr alatt egymásnak préselődő
mellein pihent. Jean-Pierre-re nézett és elpirult. Aztán a Milícia Harcosokra
pillantott, akik legalább kellő távolságra voltak.
Ó, igazad van, igazad van. Most rögtön átöltözök. Édes Jézusom, de
Jean-Pierre egy roncsnak néz ki.
Feléjük kezdett sétálni, amikor
Medichi még hozzátette, Villanj!
Igaz! Igaz!
Felemelte a kezét, szemét lehunyta,
majd eltűnt.
– Mon
Dieu! – kiáltott Jean-Pierre. – A nőd épp dematerializálódott?
Medichinek nem kellene ennyire
elégedettnek lennie, mégis az volt. – Igen. – mondta. Összefonta mellkasán a
karját. Izmai megfeszültek. Az ő nője volt az egyetlen ismert halandó, akinek
Luchianne-hoz hasonlóan már az átlépése előtt is szárnyai voltak, aki
telepatikusan kommunikált, akinek kukkoló ablaka volt ‒ami elismerten Harmadik Dimenziós
adottság ‒,
és képes volt a dematerializálódásra. Pokolian büszke volt.
– Úgy
tollászkodsz, mint egy páva, mon ami. – Jean-Pierre mosolygott és megbökte a
könyökével.
– Hol
a cadroen-ed?
Jean-Pierre felsóhajtott. – Mit
törődöm én a cadroen-nel? Bármivel is, amikor a nőmet az a szörnyeteg tartja
fogva. – Tekintete a közeli gyepre esett,
ide-oda cikázott, mintha a nőre vadászna. – Még azt se tudom mit tegyek,
mon ami. Kétségbe vagyok esve!
– Miért
vagy ilyen pokoli rekedt?
– Azért,
mert a szélbe kiabáltam, őt hívtam. A breh-hedden szörnyű őrület.
A levegő megremegett Jean-Pierre
mellett. Medichi hátra ugrott, és újra feltűnt kezében a kard, ahogyan Jean-Pierre-nek is.
Parisa jelent meg, aki most a repülő
ruhája felett laza blúzt viselt.
Medichi felnyögött és eltüntette a
kardját.
Jean-Pierre is így tett a sajátjával,
majd megfordult, lehunyta a szemét, kezét a fejéhez nyomta.
– Valami
rosszat tettem? Csak gyakoroltam!
– Jól
csináltad. Csak a peremen járunk. – A nő elméjébe küldte, Fiona ‒ majd fejével gyorsan Jean-Pierre
felé biccentett.
Jean-Pierre Parisa mellett állt meg.
– Thorne mondta, hogy Rith megint megpróbált elrabolni. Igaz ez, cherie?
– Igen,
ekkor fedeztem fel, hogy képes vagyok dematerializálódni.
A férfi bólintott. – Próbáltad újra
megnézni a nőt, Fionát a kukkoló ablakoddal?
Felsóhajtott. Elmagyarázta, mi
történt: hogy Fiona valahogy ablakot nyitott, miközben a sedonai kanyonban
voltak. Nem mondta el, hogy Rith megütötte és ezért Medichi hálás volt. –
Antony elmondta, hogy valószínűleg kukkoló kapcsolatban állok Greaves-szel?
– Oui.
Hogy mindig fejfájásod lesz, ha próbálsz nézni valamit.
–Igen,
pontosan. Szóval most óvatosan kell használnunk az ablakot. Csak félóránként
nyitjuk meg, nagyon gyorsan, így megnézem az ablakot és a fényerősséget. Amikor
lemegy a nap jelentősen leszűkíthetjük a területet. – Medichihez fordult.
– Mikor
csináltátok utoljára? – kérdezte Jean-Pierre.
– Talán
öt perce. Bocsi. Bármerre is vannak, még mindig nappal van.
A férfi bólintott. Felnézett az égre.
– Nos, egy dolog biztos. Nincs Franciaországban. Ott már órák óta est van.
– Így
igaz!
Medichi elkapta a nő tekintetét. –
Tehetünk még egy próbát, nem igaz, Parisa?
Jean-Pierre-re nézett és bólintott. –
Miért ne?
Sírás és sértődöttség között mozgó
hang hagyta el Jean-Pierre torkát. Mielőtt Medichi megakadályozhatta volna,
megragadta Parisát és a karjai közé kapta. Újra és újra azt ismételgette:
Merci!
Medichi érezte kiszélesedő
orrlyukait, kezei ökölbe szorultak. Agya leblokkolt, csak arra tudott gondolni,
hogy egy másik férfi keze ér a nőjéhez. A folytatás irracionális volt, de úgy
tűnt, ez cseppet sem számít.
–Vedd
le róla a kezed! – tört fel a torkából, a torokból, ami túl kicsi volt a
szavakhoz. Ugyanabban a pillanatban a vállánál fogva megragadta Jean-Pierre-t,
és kezdte eltávolítani Parisától.
– Hagyd
abba! – mondta Parisa. Megdermedt. Lebámult a nőre, egész teste mozdulatlan
volt.
– Mit
művelsz, Antony? – kiáltotta a nő. – Csak hálás nekem! Ennyi az egész. Mi a
fene bajod van?
De Jean-Pierre elhúzódott tőle és
nevetni kezdett. Térdre esve kezébe fogta a fejét és kacagott. Most azt
ismételgette: Mon Dieu! ‒ újra és újra, végül azzal zárta, hogy: – A pokolba
kerültünk!
Medichi csak bámulta a férfit. Furcsa
érzés áramlott a vérében. Úgy érezte, mintha tucatnyi halál vámpírjával került
volna szembe. Keze-lába remegett. – Ez egy rémálom – kiáltotta. – Készen álltam
kinyírni téged!
Körbe sétált, ahogy Jean-Pierre is tette.
Nagyon hosszú ideig nem tudott Parisára nézni. Mikor eléggé megnyugodott, hozzá
fordult bocsánatot kérni, de a nő az ajkához tartotta az ujjait, így a férfi
tudta, hogy mosolyog, még nevet is.
– Mi
az? – kiáltotta Medichi. Egy férfi sem szerette, ha kinevetik.
– Hol
van a cadroen-ed? – kérdezte a nő.
Hátranyúlt, de az eltűnt. Mi a
francot csinált a cadroen-jével?
Parisa megközelítette, kezével
kisimította a haját, majd megpuszilta az ajkát. Súlyos sóhaj távozott a
férfiból.
– Sajnálom!
– mondta a férfi.
– Utálom
beismerni, de valahogy szexi volt. Egy pillanat alatt begőzöltél. Szerintem úgy
eldobtad a cadroen-t, hogy a medencében kötött ki, aztán a hajad kezdted tépni
és morogtál. Nem fogok nevetni! Tényleg! – A szavak csapását egy újabb csókkal
enyhítette.
Picsába, bármit megbocsát a nőnek, ha
továbbra is csókolgatja. Köré siklott a karja, de nem tudta megállni, a válla
felett Jean-Pierre-re bámult. – Csak ne csináld még egyszer, oké? Gondolj arra,
mit tennél, ha én ölelgetném Fionát.
Amikor megjelent Jean-Pierre szemében
a kemény fény, lábra emelkedett és leeresztette az állát, Medichi hozzátette: –
Exactement, mon ami!
Parisa hátra húzódott, Jean-Pierre-re
nézett és a szemét forgatta. – Ti ketten ősemberek vagytok! Hadd kukkantsam
meg!
Lehunyta a szemét, majd egy
pillanattal később kinyitotta. Megcsóválta a fejét. – Sajnálom, Jean-Pierre,
még mindig nagyon világos van!
***
A délután lassan telt el Parisának,
mert Jean-Pierre a villában maradt. Mindig tisztában volt az eltelt fél órákkal
a kukkoló-leskelődések között, mert bármit csinált: gyakorolt tőrrel vagy
karddal, vacsorát készített, vagy szundikált ‒ a férfi megsebzett pillantással ment
oda hozzá. Még azzal sem zavartatta magát, hogy megkérdezze, mit akar –
egyszerűen megnyitotta az ablakot, az ég színére nézett, majd becsukta.
Jean-Pierre hétkor végre elment, a
Vér és Harapásba villant, ahol a harcosok összegyűltek, mielőtt elindultak a
Határvidékre a halál vámpírjaival küzdeni. Utált elmenni tudva, hogy az óra
egyre húzódik, de Thorne világossá tette,
amint bemérik a nőket – csak ennél a kritikus küldetésnél – egy
egységként elhagyhatják a Határvidéket, a nőkhöz villannak és pontot tesznek az
ügy végére. Seriffe ezredessel megállapodtak, hogy hatalmas csapat Milícia
Harcos áll készen átvenni a helyüket, amíg visszatérnek.
Minden készen állt.
De kilenc órára idegei foszlányokban
lógtak a várakozástól. Fegyvertartó, oldalzsebes nadrág, Nike cipő volt rajta,
szeme az előcsarnokot pásztázta. Tízpercenként felnyitotta az ablakot. A
Központ kereső rácsa leszűkítette a területet egy földrajzi hosszúság mentén,
hiszen már tizenegy óra telt el, mióta Parisa először vette észre a napfényes
ablakot. A föld mozgott, a nap lement, és minden hellyel, amit elborított az
éjszaka, eggyel kevesebb lehetőség maradt.
Minden az időn múlott, minden akár
percek kérdése lehetett.
Háromnegyed tízkor Antony mellett
állt a folyosón, aki szintén harci ruhát vett fel. Thorne tudatja majd a
harcosokkal, amikor kezdődik ‒ mondta, és megnyitotta az ablakot.
Antony a füléhez emelte a telefont ‒ Carla, készenlétben vagyunk.
És ott volt, gyönyörű lila és szürke
köd az égbolton.
A nő mosolygott. – Napnyugta –
kiáltotta.
Antony a telefonba beszélt. –
Napnyugta van, Carla! – Ő is mosolygott, még Parisa is hallotta a nő visítását.
Antony telefonált Thorne-nak,
váltottak néhány szót, majd harci kiltjének keskeny zsebébe süllyesztette a
mobilt.
– A
Cave-ben várnak.
– Máris?
Bólintott. – Egy órája Thorne
felhívta Seriffét. Nyilvánvalóan már száz Milícia Harcos állomásozik minden
Határvidéken a Halandók Földjén.
Parisa pislogott. Kábult volt. – Az
ötszáz harcos. Ki csinálta a ködöt? Ha annyi nagydarab harcos tűnt fel Metro
Phonix hozzáférési pontjain a Halandók földjén, mind harcos bőr kiltben, fekete
bőr csuklóvédőben, akkor valakinek egy réteg védő ködöt kellett alkotnia. Az
egyik hatalmas szabály a Másik Föld és a Halandók Földje között ‒ a Másik Társadalom titokban tartása.
Antony nevetett. – Hagyom, hogy
logikusan végig gondold. Igazság szerint, én sem tudom. Gondolom Endelle. A köd
az egyik legjobb munkája.
Parisa érezte, ahogy belül mozdulatlanná
válik. – Ez az, ugye?
Bólintott. – A legjobb dobásunk.
Készen vagy hazahozni Fionát?
– Annyira
remélem! Tényleg!
– Felkészültél
a Cave-be villanni?
Ez alkalommal mosolyra fakasztotta. –
Köszönet a figyelmeztetésért!
A vibrálás elkezdődött.
Amikor lába leért, végignézett a
férfiakon. Egy dolog jelen pillanatban egyértelmű volt. A férfiak
megtisztálkodtak. Se vérpettyek, se izzadság.
Mindenki itt volt… kivéve
Jean-Pierre-t.
***
Jean-Pierre még mindig otthon volt.
Thorne minden harcosnak lehetőséget adott egy zuhanyra, a kedvesség számos
rettegő nőre terjedt ki, akik remélhetőleg hamarosan a védelmük alá kerülnek.
Azoknak a nőknek nincs szükségük rá, hogy lássák a Határvidéken vívott csaták
eredményét. A háború mocskos, izzadt, piszkos munka miután már mindent
megtettek és elmondtak.
Visszatért a sedonai otthonába, amit
Oak Creek mellett épített fel. A saját építésű hídja mellett állt.
Lecsupaszított faágak funkcionáltak korlátként, kézzel faragott deszkák adták
az alapot. A háza olyan, mint egy nyúlüreg, minden fa és kő, oly keskeny
összekötő folyosókkal, amik alig szélesebbek a vállánál. Az egész épület fehér
tölgyből készült, a padló pedig brazil rózsafából, mert szerette az édes
illatot, amikor a fával dolgozott.
Alison azt mondaná, az otthona a
terápia egy formája. Nyilvánvalóan nem az építészeti forma. Inkább egy
pillantás az elméjébe.
Vállat vont. Szerette az otthonát,
most mégis a legsötétebb gondolatok jártak a fejében. Ha idehozná Fionát, akivel alig pár pillanata
találkozott, talán a karjai közt tartaná.
A fegyverövre tette a kezét a szíve
fölött. Érezte a két tőr markolatát, amit viselt. Mellkasában vibrálást érzett,
valamit ami szent és félelmetes. Ami oly hosszú ideig üres volt, most megtelt
fénnyel. Szíve válaszként megrándult, nem tudott lélegezni. Merde!
Térdei elgyengültek, mintha
elvesztette volna az izmokat az elmúlt pár napban.
Fiona.
Fiona.
A nőre gondolva most fájdalom
nyilallt mellkasába, a feje lüktetett. Eddig megvetette a breh-heddent, most
mégis szempillantás alatt áldozatául esett. Megveregette kiltjén a tépőzáras
zsebet, érezte a mélyén rejlő, puha bársonyba tekert kincset. A medalion. Amit
a toulouse-i házban lelt a szekrény alján, ami megőrizte nőjének, Fionának
illatát. Visszajuttatja neki, még ha egy része örökre meg is akarná tartani.
A férfi annyira elcseszett volt.
Időre volt szüksége a gondolkodásra,
mielőtt megérkezne a hívás Thorne-tól, hogy megtalálták őket, a hívás előtt,
amire már bármelyik percben számított. Hogy is gondolhatta, hogy tiszta marad a
feje, miközben a teste így elárulta?
Egy kezével a híd oszlopára
támaszkodva mélyen beszívta a levegőt. A nedves juharfalevelek illata berobbant
az agyába, az a súlyos, aromás, üde illat. Elméje tisztább, élesebb lett. Oui,
ismét tudott gondolkodni. Un peu.
Kiegyenesítette vállait.
Ostobának érezte magát, mert
kinevette a többi férfit, Kerricket, Marcust és egyszer még Medichit is ‒ még sok idővel Parisa elrablása
előtt ‒, amikor a breh-hedden felmosta a
padlót a magas harcossal. Medichi egy sétáló nyílt seb volt, már jóval a nő
elrablása előtt.
Jean-Pierre nem nevet többé, még
saját magán sem.
Egyszerűen nem várt ennyi fájdalmat,
ilyen vad utazást a nővel. Mélyen a lelkében érezte a fájdalmat. Agya
megszállott lett, térdeibe gyengeség költözött. Ismét… merde!
A telefonja újra rezgett a derekán.
Kivette keskeny harcos kiltje zsebéből. Szíve lüktetett, hiszen tudta, mi fog
történni.
– Oui
– mondta, nem gondolkodott. Átkozódott. Ritkán vette fel a telefont franciát
használva.
– Megtaláltuk
őket! – Thorne hangja érdes volt, mint a száraz fa, dörzsölte a fülét. – Gyere
a Cave-be! Most!
Jean-Pierre kinyomva a telefont
visszatette a zsebébe. A házára bámult, a különféle méretű és formájú
ablakokra, háttérben a hatalmas juharfák. Közéjük építette a házat. Az a
szörnyű érzése támadt ‒ ami mégis furcsán üdítő ‒, hogy élete végérvényesen
megváltozott.
Lehunyva a szemét koncentrált.
Átsiklott a sötét folton, a szélrohamon, ami egyáltalán nem volt vad. Egy
pillanattal később teste szabad volt, súlytalan, elméje felszabadult.
Megérkezett a Cave-be. Mindenki
megjelent. Parisa harchoz öltözött, csatokkal rögzített bőrmellényben, egyetlen
tőrrel a derekánál. Mellei túl nagyok voltak ahhoz, hogy többet elviseljen.
Medichi szorosan mellette állt, testük összeért, váll és csípő, egyik karja a
hátán pihent.
Vadnak és kísértetiesnek tűnt, szemei
fényesen ragyogtak.
Jean-Pierre-nek félre kellett néznie.
Megértette!
Thorne beszélt, de mit mondott? Igen!
A hadi terv!
Új-Zéland. A szolgákat Új-Zélandon
tartották fogva. A vidéken lévő privát helyet Lower Hutt City-nek hívják ‒ alig néhány mérföldre Wellingtontól,
a fővárostól ‒,
közel az óceánhoz. Ugyanaz a helyzet – dupla kupolájú köd.
Thorne felosztotta a nyolc harcost,
nyolcat, mert Marcus sem maradhatott ki a küldetésből. Két négy fős csapatot
alkottak, az egyik délről érkezik, a másik északról, hiszen ki tudja, mit
fognak találni. Parisa hét szolgát látott a toulouse-i házban, beleértve Fionát
is. De Santiago talált egy halott szolgát, egy tibeti nőt, akinek a karkötőjén
a DOHNA név állt.
– Hacsak
Rith nem adott még több nőt az istállójához – mondta Thorne, érdes hangja
keresztülhasított a szoba feszültségén –, akkor csak hat főt találunk. –
Tekintete találkozott Jean-Pierre-vel. – Azt akarom, hogy te legyél elől. – Tekintete
Medichire villant. – Nem tetszik, hogy Lovejoy átlépett is jön. Tudnod kellene.
Talán jól bánik a tőrrel, természetfelettien jól, de egy kard a fénysebességnél
is gyorsabban eltalálhatja.
– Szerinted
én nem tudom? – Medichi hangja éles volt.
Jean-Pierre Kerrickre kapta a
tekintetét, aki merev állkapoccsal állt Marcus mellett. Mindkettő merevnek,
kimértnek tűnt. Egyikük sem nézett Medichire. Jean-Pierre felfogta, hogy
felszínre tört bennük a testvériség ‒ a férfiak, akiknek breh-jük volt,
túl fájdalmas lenne elveszíteni a kincsüket. Marcus vitatkozott Havilyvel, hogy
eljöjjön-e a kimenekítésre? Havily nem volt itt, Marcus megnyert volna egy
vitát? Esetleg Thotne nem engedte meg!
– Menjünk!
– Thorne hangja ismét végigdübörgött a szobán.
Carla mindegyik csapatot a köd
szélére villantotta. Jean-Pierre Medichivel, Parisával, Santiagóval és
Zachariusszal volt. Thorne Lukennel, Kerrickkel és Marcussal.
Jean-Pierre megjelentette kardját a
kezében, amint lába talajt ért. Az ég még részben világos volt, ami jót
jelentett a harcban. Megtett egy kört, a többi harcoshoz hasonlóan. Parisa is
alkalmazkodott hozzájuk, kezében tőr, vállai megfeszültek, térdeit
behajlította. Merde, úgy viselkedett, mint egy harcos, de most Medichi harcos
emlékeivel rendelkezett.
Erős légáramlás érkezett a part
felől, só és hal illatát hozta magával. Medichi a füléhez emelte telefonját.
Halkan beszélt, majd a csapathoz fordult. – Thorne bent van, a csűr mellett.
Halál vámpírjainak nincs jele.
Intett Santiagónak, aki lehajtotta a
fejét, eltűnt a köd mögött, majd visszatért. Közel húzódott. – Egy halál vámpír
az ajtó mellett alszik. Kardja a földön van.
Jean-Pierre mosolygott.
Parisa megszólalt: – Hadd csináljam!
Mindegyik férfi megfordulva a nőre
meredt. Medichi tiltakozni kezdett, de a nő mogorván nézett rá és felemelte a
tőrét. – A torokba – súgta halkan, mindazokért a nőkért, akiknek lecsapolták a
vérét. Engedjétek meg!
Egy harcos sem volt jelen, aki ne
tudta volna, mit érez.
Medichi Parisát bámulta, de az egész
teste megdermedt, talán elég ideig, hogy racionális gondolkodása előtérbe
kerüljön.
Parisa hozzáfűzte: – Először az
ablakot használom. Óvatos leszek, de ezt meg kell tennem.
Merde! Medichi remegett, kardja
fel-le emelkedett, bütyke kifehéredett a szorítástól. De bólintott. – Bemész,
elhajítod a tőrt, aztán visszatérsz.
Parisa meghajtotta a fejét.
***
Parisa a köd felé fordult. Már
szürkület terült el mindenütt, mindenhol sötétszürke árnyak. Lehunyta a szemét,
majd megnyitotta a kukkoló ablakot. Szemtől szemben látta a halál vámpírját,
egy székben ült. Horkolt. Senki nem volt a közelében.
Becsukta az ablakot. Átment az első
fehér, horgoláshoz hasonlító ködrétegen, melyet a második elegáns, kékes-zöld
színű követett. Áthatolt, s ott volt a férfi, egy gyönyörű teremtmény, sápadt
arca, fekete haja lazán göndörödött válla körül, állát a mellkasába fúrta.
Fekete bőr repülő felszerelést viselt, de sehol nem volt rajta fegyvertartó.
Mellkasa csupasz. A látványtól egy pillanatra megfeledkezett küldetéséről.
Szépsége elbűvölő volt, érezte, ahogy az érdeklődés és vonzalom indái felé
nyúlnak, még miközben a rohadék aludt is.
Meg a fenéket! Remélte, hogy örömteli
álmokat látott, mert ezek lesznek az utolsók.
Egy dolgot megértett Antony letöltött
harcos képeiből – a hezitálás elvesztegetett dolog.
Érezte Antony izmait, miközben felé
sétált, a keménységüket, a teljes magas férfi fizikumát. Az érzés erőt és
elszántságot adott a nőnek. Ujjai megfeszültek. Túl sok az adrenalin. Dolgozott
a légzésen, lenyugtatta a szívét.
Megállt, ahogy a rohadék magához
tért. Valami megzavarhatta. Aztán meghallotta a harcot a ház mögött, a másik
oldalon. A halál vámpírja talpra állt, majd hirtelen megjelent kezében a
kardja.
– Hé
– kiáltotta a nő. Ahogy felé fordult, kardját lazán fogta, a nő a nyakára
szegezte tekintetét és elhajította a tőrt. Erő és gyorsaság volt a dobásában.
Medichinek igaza volt – van érzéke a tőrhöz. A penge hosszú és a követ is
áthasítja, ami azt jelenti a gerincét is feldarabolja. A vámpír összeomlott,
kardja kihullott a kezéből.
A nő megfordulva visszamenekült a
ködön át.
Elkapta Medichi tekintetét.
Bólintott. – Földre került!
Medichi a nő karjára tette a kezét. –
Biztos vagy benne?
– Igen,
de a ház másik oldalán harcolnak. – Még saját fülének is túl nyugodtnak
hangzott.
Elengedte a karját és a csapathoz
kezdett beszélni. – Előre!
Gyors, természetfeletti mozgással a
harcosok a köd másik oldalára kerültek. Medichi megvárta míg elmennek, újra
Parisa köré zárta karjait. – Szerezd vissza a szépfiúból a tőröd. Maradj
mozgásban! Tudod hol tartják fogva a szolgákat?
– Igen.
Amikor a kékes-zöld köd másik oldalán
álltak, felnézett a második emeletre. Felismerte a kinti ablaksort. Oda
mutatott. – Ott fenn!
A harcosok rögtön a ház hátsó
ajtajához rohantak. Antony mellett haladt, míg elérték az elbukott halál
vámpírját. Antony megállt, de a nő megérintette a vállát. – Majd én! Nekem kell
megtennem. Én öltem meg. – Érezte a felszólítást. Ezt a dolgot megcsinálja.
Elvett egy életet, bármilyen kegyetlen is volt az. Muszáj neki kivennie a pengét.
Letérdelt, s a vámpír tejfehér bőrű
vállait megtolva a hátára gördítette. Szeme nyitva volt, de már üveges. Elment.
Annyira gyorsan. Megfogta a tőr markolatát és kihúzta a pengét.
Kavargott a gyomra. Elfordult a
testtől, a tőrt pedig majdnem elhajította. Mély levegőt vett.
Érezte Medichi kezét a hátán. –
Rendben van – mondta a férfi. – Mindannyiunkkal megtörtént, de most mennünk
kell. Kevesebb, mint egy percünk van erre. Megérted?
Parisa ismét vett egy mély levegőt,
érezte, hogy gyomra helyreállt. Fekete zsebes nadrágjába süllyesztette a tőrt, egy
olyan mozdulattal, amit nagyon sokszor látott Antony emlékeiben.
Felállt. Antony tekintete teljes
körben mozgott, felső teste úgy fordult, hogy az egész teret belássa. Utánozta
a férfit, miközben a hátsó ajtó felé tartottak, mindig ellenőrizte a nyomait.
Súlyos harci sarú hangját hallotta a
lépcsőkön. Követte a hangot.
Amikor beérte, az ajtó vadul
kitárult, meglátta mögötte az udvart – és a halál vámpírjait széthasító Thorne
pengéjét. Vér hullott. Elfordult, mikor újabb hányinger sújtott le rá.
Felszaladt a lépcsőn. Felérve jobb felől
Santiago jelent meg az egyik szobából, állával a szemközti oldalra intett.
Balra meglátta az ajtófélfánál Zachariust. Beszólt a szobába: – Jean-Pierre,
minden rendben? Francba!
Parisa az ajtóhoz rohant. Jea-Pierre
a karjaiban Fionát tartotta és sírt. – Meghalt? – kérdezte.
A férfi gyorsan megrázta a fejét.
– Megsérült?
– Még
nem tudom!
Parisa biccentett. A breh-jét
tartotta és az felülkerekedett rajta. Antony megszólalt mögötte: – Jean-Pierre,
vidd a palotába! Carla Horace-szal és az orvosi csapattal várja a nőket. Mi
majd megyünk utánatok! Thorne és a csapata már végzett kint. – Jean-Pierre
eltűnt Fionával. Parisa pislogott – a
nővel, akivel még csak rövid ideje találkozott, és aki megmenekült.
Santiago az ágysorhoz ment. Az utolsó
matrac üres, talán eredetileg Dohna-é volt.
Parisa Medichihez fordult. – Hol van
Rith és a női szolgálók?
Elnézett a nő mellett. – Zach, látod
Rith-t?
A férfi megrázta fejét. Egy nő volt a
karjaiban. Könyökei belsejét leragasztották, az arca krétafehér, kísértetiesen
fehér volt. Ó, Istenem! Küzdött a férfival, és úgy sikoltott: – Nem… ne…. – de
hangja elmosódott. Ja, bedrogozták.
– Vidd
a palotába!
Zach bólintott, majd elment.
– Hogy
csináljuk? – Thorne hangja végig robajlott a szobán.
Parisa megfordulva a férfira nézett.
Thorne tekintete elsiklott a válla mellett, majd felkiáltott: – Bassza meg!
Parisa kezébe fogta a tőrt és nem
hezitált. Akármi volt mögötte az rossz, az ellenség. Megfordult és döfött, Rith
volt az, arcán meglepett tekintet a hasába sikló penge miatt.
A nő elhúzódott, de nem azért, mert
finnyás volt. Meghátrált, hogy ismét belé mártsa a tőrt, beleszúrja, még több
erőt adjon a döfésbe. Ismét kihúzta a tőrt. A férfi megbotlott, megfordult és
egy üres matracra esett. Követte a férfit, vad harci kiáltással felordított.
Addig vágta belé újra és újra a pengét, mígnem gyengéd kezeket érzett a karján
és Antony hangja ért el a füléhez. – Nyugodj meg, Parisa, elment! Nyugodj meg!
Ez az… csillapodj le!
Pislogott, majd rájött, hogy a
pengéje nem húsban merült el,
hanem a vékony meglehetősen szép matracban. Véres volt, legalább Rith vére. A
férfi talán eltűnt, de sérülést okozott neki.
Feltartotta a tőrt, kezei remegtek.
Thorne hangja ismét berobbant a
hosszú szobában. – Luken, fogd a másikat! Santiago, van még egy Medichi
mellett. Kerrick, oké, megvagy! Jól vagy! Menjünk vissza a palotába! Marcus!
Jó, nálad van az utolsó. Legalábbis, azt hiszem, hogy az utolsó. Megvan mind a
hat?
Antony válaszolt. – Igen. Jean-Pierre
Fionával van. Ő ment el először.
A férfi bólintott. – Tűnjünk innen a
francba! Az egyik vámpír erősítést hívott!
Legközelebb Parisa már csak azt vette
észre, hogy egy rotunda közepén áll, ahol az átlépési ceremóniáját is
tartották. Keze még mindig remegett, de a tőr köré szorította.
A tőr véres volt, s így a keze is.
A vicces az…. a vicces dolog… nem úgy
reagált, mint amire számított. Úgy érezhetné szédül, hányingere van, kezd
hisztérikussá válni. Ehelyett szíve lecsillapodott, kezdett egyenletes
dobbanásokkal verni.
Kitárta a karját és elképzelte Antony
fürdőjében a mosdót. Látta a fekete mosdókendőt, majd rágondolt.
A vibrálás először az elméjében
kezdődött, majd átterjedt a testére. A következő pillanatban, mint a varázslat,
kezében tartotta a fekete mosdókendőt. Újabb gyakorlatot végzett – egy dolgot
egyik helyről a másikra villantott.
– Jézusom
– motyogta Antony. A nő mellett állt. – Azt honnan villantottad ide? A
fürdőszobámból?
– Igen
– válaszolta. Nagyon gondosan tisztította meg a tőrt. Santiago adta a pengét,
mely borotvaéles volt. Addig tisztította, míg már egy csepp vér sem maradt rajta,
majd eltüntette a fegyvertartójában. A markolatot fürkészte. A tőrön Santiago
jegye volt: apró rubint ágyaztak be a markolat tövébe. Megérintette,
megdörzsölte, annyira elégedett volt, hogy kifejlesztett egy képességet, amiben
egyértelműen jó volt.
De ez több annál, vállait büszkén
hátra feszítette. Felnézett Antonyra, aki keményen bámult rá.
– Nem
vagy szomorú, ugye?
Megrázta a fejét. – Nem. Szeretném
azt gondolni, hogy utólag majd lecsap rám, de úgy hiszen nem leszek szomorú.
– Évszázadok
óta edzek Milícia Harcosokat, több tízezernyit. A legtöbbjükkel együtt
harcoltam. Picsába, Parisa, egy istenverte harcos vagy.
– Ahogy
mondtam, mindannyian tettünk már így párszor.
– Az
évszázadok alatt.
– Igen.
– A kezébe fogta a nőét, gyengéden tartotta, egyik ujjáról a másikra vándorolt
a tekintete. – Annyira nyugodt vagy!
– Tudom!
Azért lehet, mert letöltöttem a harcos emlékeidet? Azt érzem, amit te?
A férfi a fejét csóválta. – Nem
hiszem…. de ezt sosem gondoltam volna. Egy istenverte könyvtáros vagy.
A nő kuncogott. – Tudom! Túl nagy
mellkassal, amire könnyen illene a fegyvertartó.
A férfi kacagott, a karjaiba húzta és
megölelte. Felsóhajtott. Lehetséges volt?
De ahogy a nő köré fonta a karját, ő
pedig megdöntötte a fejét, meglátta Fionát, aki elkapta a tekintetét. A nő
arckifejezése… üres. Karját egy másik vérszolga körül tartotta, a nő alacsony
volt és a hasa…. ó, Istenem, terhes! Ránézésre öt-hat hónapos lehetett. Könnyek
szántották végig arcát.
– Oda
kell mennem hozzájuk – szólalt meg.
– Igen!
Menj! – mondta Antony.
Felnézett a férfira, aki bólintott,
szemöldökét összeráncolta. Fionára és a nőre vándorolt a tekintete. Beszívta a
levegőt. – Francba! Terhes!
– Tudom.
Megközelítette a párosukat, majd
letérdelt eléjük. Már elfelejtette, milyen gyönyörű Fiona szeme, ezüstös kék, a
karácsonyi díszek színe. Gesztenyebarna haja a vállára hullott.
– Ránk
találtál – mondta, de arca sápadt volt. Hány napja is csapolták le és
élesztették újra?
– Természetesen
rátok leltünk!
– Mi
történt először? Miért vártak rád? El akartam mondani, de nem tudtam.
Bedrogoztak!
– Tudom!
Minden rendben! Tudták, hogy jövünk, mert Greaves parancsnoknak kukkoló
kapcsolata van hozzám, de rájöttünk és kijátszottuk.
Fiona bólintott, keze lassan fel-le
járt a nő vállán.
Parisa a nőre nézett. – Mióta van az
intézményben? – Szorosabban ölelte, megpuszilta feje tetejét. A nő a nyakába
temette az arcát. Könnyei nem apadtak el.
– Mond
csak, Fiona, átléptél? Azt mondtad Bostonból származol – a Halandók Földjéről?
– A
Halandók Földjéről vittek el, de a legtöbb, amire rájöttem, hogy részben
mindannyian átléptünk. Túléljük a Másik Földet, de egyik vérszolgának sincs
vámpíragyara. – Körülnézett. – Valahogy reméltem, hogy van már itt egy nő, aki
ránk vár. Tibeti, volt rajta egy karkötő, amire angol betűkkel írták a nevét –
Dohna. Megtaláltátok Toulouse-ban?
Parisa válla megereszkedett. –
Annyira sajnálom, de ő meghalt. Addigra már elment, mire odaértünk. Nagyon
sajnálom!
Fiona Parisa válla mögé nézett, de
semmi különös nem volt ott. – Olyan sok mindenkit elvesztettem az évek alatt –
motyogta. – Több százan meghaltak. – Pislogott, majd körülnézett. – Akkor hol
vagyunk most pontosan? Mi ez a hely?
– Endelle
asszony palotája.
A nő szeme kitágult. – Úgy érted a
Legfelsőbb Adminisztrátor palotájában?
Parisa biccentett.
– Nos,
ez is valami. – Még mindig a nő karját cirógatva nézett körül. – Nincs itt?
Parisa megfordulva végig futtatta
tekintetét a szobán. – Nincs, de nem tévesztheted el, amikor megjelenik. Nagyon
magas, impozáns, és …. – a helyes szavak után kutatott. – …. kificamodott
ízlésű.
Fiona nem mosolygott, csak bólintott.
– Elmondanál valamit? Mik ezek a férfiak pontosan? Ők… nos, mindannyian annyira
hatalmasak.
– Vér
Harcosok!
Ismét kitágult a szeme. – Mármint, A
Vér Harcosok, akiket a Másik Föld Átlépőinek Védelmezőjeként ismernek, eljöttek
értünk és kihoztak arról a helyről?
Parisa ekkor észrevette, hogy a
terhes nő túlságosan csendes lett. Talán Fiona megdöbbent, mert bevonta a
harcosokat, különösen Medichit, aki annyira földi, és nem tud mit kezdeni a
hősimádattal. – Miért ne mehetnének értetek a harcosok?
– Hát,
évtizedekig úgy tudtam, ők állnak Greaves és aközött, hogy ne csak a Másik
Földet vegye át, de a Halandók Földjét is. Tudni, hogy időt fordítottak a
kiszabadításunkra …. ez nem semmi. Egyhamar nem felejtem el.
Parisa Jean-Pierre gondolt és a
bizonyosságára, hogy ez a nő a breh-je. Kíváncsi, mit fog szólni ehhez Fiona,
amikor megtudja. Valószínűleg elalél.
Volt itt még valami, amit meg kellett
osztania a nővel, beszélni akart Fionának a Vér Harcosairól. – Ők a jók.
Tiszteletreméltóak! Egyikük sem tudta mit művel Greaves, hogy rabszolgasorba
kényszerítve a nőket biztosítja a haldokló vért a halál vámpírjainak. Habár így
nyilvánvalóan van értelme. Ám hiába voltak évtizedek óta pletykák, amíg azon a
napon ki nem szabadultál a pincéből és nem jöttél oda hozzám a tamarinfa alatt,
egész addig Rith és Greaves titokban tartották a mesterkedésüket.
Fiona bólintott, szemeiben könnyek
ültek. – Köszönöm, Parisa! Köszönöm, hogy eljöttél értem. Hamarosan meghaltam
volna. Most már tudom! Minden reményt elvesztettem. De miért voltál rabként
abban a kertben? Amikor megláttalak, azt hittem Rith felesége vagy, vagy
ilyesmi.
Ezen Parisa nevetett. – Ó, Istenem
nem. Három hónapja rabolt el Medichi Harcos villájából. Ugyanolyan fogoly
voltam, mint te. Csak engem nem vérszolgaként használtak.
– Vérszolga.
– Tekintete fókuszálatlan volt. És újra körülnézett. Kissé megdermedt.
Parisa megfordult, hogy megnézze mit
bámul. Á, Jean-Pierre, és a férfi nem tűnt boldognak. Karjait összefonta a
mellkasán, szemöldökét magasra emelte.
Fiona Parisára nézett, majd vissza
Jean-Pierre-re. Nagyon csendesen kérdezte: – Tudod, miért bámul engem az a
harcos? Dühösnek tűnik!
Igen, dühös volt, és igen, Parisa
tudta miért bámulja a férfi Fionát, de nem fog belekezdeni elmagyarázni a breh-heddent
a frissen kiszabadult fogolynak.
Habár, egy dolgot megoszthat. –
Mindannyian nagyon aggódtunk érted és a többi nőért, különösen mikor
felfedeztük, hogy a te Dohnád nem élte túl. Jean-Pierre Harcos különösen
nehezen viselte. Ott volt Franciaországban, mikor Rith elvillant veled a
hálóból. Azóta dühös, mivel nem tudta megakadályozni.
– Most
hol vagyunk, mármint a ház?
– Új-Zéland
fővárosa mellett.
Valamiért ezen Fiona kacagott. –
Milyen különös.
– Meddig
voltál Burmában? Abban a házban?
– Mindig!
– Úgy
érted évekig, évtizedekig, anélkül hogy bárki tudott volna róla? – megdöbbent.
Fiona bólintott. – Megengedték, hogy
használjuk a kertet, nos, három hónappal ezelőttig.
– Amikor
megérkeztem.
– Úgy
látszik!
– Fiona,
hogy a csudába élted túl? Én azt hittem, megőrülök.
Előre-hátra rázta a fejét. – Nem
tudom! Hosszú ideig reménykedtem, hogy ismét láthatom a családomat, a férjem, a
két gyermekem. Azon a napon….. amikor könyörögtem neked, hogy szabadíts ki,
akkor volt a lányom születésnapja. Megőrültem. Leütöttem az egyik asszisztenst,
majd kiszöktem a kertbe és ott voltál te. Rögtön utána büntetésként ismét
megöltek és visszahoztak. Túl korai volt, alig két hét telt el, nehéz volt
túlélni….
– Tudom!
Figyeltelek. Nem hittem, hogy visszatérsz!
– Láttál
engem? – kérdezte Fiona. – Ó, igen, most már emlékszem. Ott voltál. Éreztelek.
Parisa biccentett. – Valójában
megadtam magam a halálnak, de a halál előtt azt hiszem találkoztam egy
angyallal, mindenesetre meglehetősen furcsa személy volt. Jamesnek hívták. Arra
ösztönzött, hogy tartsak ki.
– James?
Jamesnek hívták?
– Igen.
Parisa remegést érzett végigsuhanni a
vállain. – Alison ismer valakit, akit Jamesnek hívnak. Őt is hasonló módon
ösztönözte. – Létezik, hogy ugyanaz a férfi, ugyanaz az átlépett?
– Alison
kicsoda?
– Alison
nemrégen emelkedett fel. Kapcsolatban van, um…. – Parisa körbenézett. Mögötte
Kerrick Lukennel az egyik teraszon ült. – Ott. Látod a fekete hajú harcost?
Alison az ő… breh-je. Ez egy másik szó a különleges társra. Több, mint egy
feleség. Férfi is lehet breh. Alison…. nagyon erőteljes ebben a világban. Ő… ó,
itt is van. – Kerrick mellett öltött testet, majd a hasára tette a kezét és
összerezzent.
– Terhes.
Az volt, a fiatal nő Fiona mellett
felemelte könnyekkel áztatott arcát. Alison Kerrick mellett állt, egyik keze a
vállán. A férfi felállt és a karjaiba zárta. Úgy tűnt súgott valamit a nőnek,
Alison megütögette a kezét és rámosolygott.
– Annyira
gyengéd a nővel.
– Igen,
az – mondta Parisa. – Nem érzi magát éppen a legjobban. A doktor biztosította,
hogy rendben van, de láthatjátok, szenved. Állandóan a hasán tartja a kezét.
Gyógyító… az elméje.
– Elmegyógyító?
– Igen,
terapeuta volt a Halandók Földjén.
Alison lehunyta a szemét, láthatóan
így próbált megnyugodni. Egy pillanat múlva megütögette Kerricket, majd Parisa
felé intett. Parisa felállt, kissé imbolygott, túl sokat térdelt. A csempe
kemény.
Parisa bemutatta Alisont Fionának.
Fiona bemutatta Kaitlynt a floridai Lake City-ből, a Halandók Földjéről.
Alisonnal a közelben Parisa háttérbe húzódott, helyet biztosított számára a
munkához. Fionának és Kaitlynnek is kérdéseket tett fel, hogy érzik magukat.
Volt valamiféle kedvesség a hangjában, amitől mind a két nő elengedte magát.
Egy idő után hívatta Horace-t, a
gyógyítót, ezután pedig vissza kellett térnie Antonyhoz. Még rengeteg ideje
lesz megismerkedni Fionával és talán a többi nővel is.
Jean-Pierre közel húzódott Parisához.
– Hogy csinálja? – Karját még mindig összefonta a mellkasán, szálkás izmai
megfeszültek. Kezei ökölbe szorultak, majd elernyedtek, majd ismét
összeszorította. Mogorva volt.
– Nagyon
nyugodtnak tűnik. Nagyon meglepődött azon, hogy a Vér Harcosai elmentek értük,
és egyértelmű, hogy hatalmas támogatást nyújt a többi nőnek. Mégis, azt mondta,
hogy mióta elrabolták a Halandók Földjéről csak a burmai házat ismerte.
– Jézus
Mária! – morogta Antony.
– Persze
– mondta Parisa.
Jean-Pierre torka mélyéről származó
morgással válaszolt.
Lexy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése