Az igazság mindent
megváltoztat
De a szabadság rajta
keresztül érkezik el.
– Közmondások
gyűjteménye, IV. Beatrice
19. fejezet
Endelle soha senkit nem engedett be privát szentélyébe, a
meditációs szobájába, ezen a helyen vadászott Greavesre a sötét foltban.
Még Thorne-t, a másodparancsnokát sem, a férfit, akiben a
legteljesebben megbízott.
De most a karosszéke szélén ülve bámult két férfira, az egyik
kibaszottul ismeretlen volt előtte a rövid, szürke hajával. Szürke haj! A másik
férfit legszívesebben egy csuklómozdulattal és egy erőteljes kézibombával
lecsapta volna – Leto, az áruló balfasz barom.
Nem hezitált. Leto kiérdemelte a halált, előrántotta a
legerőteljesebb kézibombáját, még azzal sem törődött abban a pillanatban, hogy
Alison szerint a férfi kém. Kinek kémkedett?
– Meghalsz, seggfej!
–kiáltotta.
A férfi meghátrált, de valami okból az erőáradat csak a férfi
körüli teret érte el, számtalan elegáns tűzijátékként végezte: kék, zöld, lila
szikrák. Tényleg csodálatos.
Leto szemöldöke csinos homlokáig szökkent, ajka hatalmas
kerek O-t formázott, ami azt jelentette számított a találatra, talán még a
halálra is.
Ezek szerint….
Tekintete Leto balján álló alacsony férfira villant és
mogorván nézett. Teljesen kihúzta egykilencven egynéhány centis magasságát,
plusz a tízcentis cipősarok, és lebámult a kicseszett rohadékra, aki
megfosztotta egy nagyon kielégítő gyilkosságtól. – Ki a fasz vagy te és miért
véded ezt az árulót, hogy a pokolba jutottál be a belső szentélyembe, és ha
ilyen hatalmas erőd van, miért szürke a hajad?
A férfi nagyon furán nézett ki – vagy legalábbis az
arckifejezése különössé vált, egy alacsony emberhez képest. Szemhéja
elnehezült, miközben a nő mellkasát bámulta, lassan felemelte tekintetét, fel
és még feljebb, hogy találkozzon a pillantásuk. Francba, alacsony volt –
egyhatvanöt, nagyjából. – Ó, nem voltam a belső szentélyedben… még.
A nő nem hibáztatta a kétértelműségért.
Ajkai kinyíltak, elkerekedett, majdnem a padlót érte.
– Te szórakozol
velem, tökmag? A nap amikor meglátod a belső szentélyemet, az a nap lesz
egyúttal, mikor az arcoddal mosom fel a padlót – az egyik kezemet hátra is
kötöm.
– Én azt szeretném
látni, ahogy mindkét kezed hátra van kötve. Aztán vetnék egy jó hosszú pillantást
a belső szentélyedre!
Szentséges szűz! Ez a barom vagy nagyon magabiztos vagy totál
hülye. A férfi mosolygott, volt valami abban a mosolyban, amitől feszült lett.
Hát, nem gondolta hülyének a férfit, amiből az következik…..
Megint megnézte. A férfi elméjének nyomult, meg kellett
értenie ki a fene a férfi, miért volt annyi ereje, hogy betörjön az ő helyére,
elhozva a seggfej Letot is, és hogy lehetett képes így eltéríteni egy
kézibombát. – Ki vagy te? – kérdezte a nő.
– James.
Na, a francba! Végre valahára James! – Alison Jamese? Bassza
meg! Akiről hónapok óta álmodik? Akivel néha az elméjében beszél?
– Egy igen és egy
másik igen!
– A kibaszott
Hatodik Földről származol!
– Igen!
– Akkor mi a
csudának szürke a hajad? Senkinek nincs szürke haja, még a Másik Földön sem. –
Tudta ő, hogy sokkal fontosabb dolgokról kellene tárgyalniuk, de tényleg,
szürke haj?
A férfi felsóhajtott. – A Tanács csak úgy engedte meg a
beavatkozásom – és igen, már csak néhány percem maradt erre az interjúra, – ha
a megjelenésem annyira ártalmatlan, amennyire csak lehet. És nem, nem én
alakítottam a kinézetem, amiben jelenleg vagyok. Mások tervezték! – A törpe egy
kicsit harapósabbnak tűnt.
Endelle bólintott, mintha a magyarázatának tökéletes értelme
lenne. Ó, a fene, mivel a Hatodik Földről jött, valószínűleg egy troll vagy
aszteroida álcáját is magára öltheti, ha akarta. De jelenleg egy cseszett
kérdése volt, amire jobban tette, ha válaszol. – Ki a fene tartja vissza a
felemelkedésem? Legalább már a Negyedik Földön kellene lennem. Esetleg az
Ötödiken! Miért ragadtam ebben az Isten háta mögötti, szaros dimenzióban
évezredeken át?
Az a mosoly megint megjelent, ami egyszerre pokolian
megzavarta és elégedettséggel töltötte el. – Üzenetem van számodra Brauliótól.
Nem hallhatta jól. Braulio volt a legerősebb Vér Harcos, aki
a Másik Földön harcolt. Egy legenda volt a maga idejében, látta őt meghalni,
leverték, felvágta egy halál vámpírja. Ötezer évvel ezelőtt történt, Endelle
kinyírta azt a vámpírt, de attól még Braulio halott maradt.
– Tisztázzuk a
dolgokat, tökmag! Braulio meghalt. Láttam meghalni.
James a fejét csóválta, de nem szólalt meg.
– Azt mondod, hogy
életben van?
– Igen.
Akkor a térdei feladták és egyenesen leesett, nem a karosszék
szélére, hanem egyenesen a seggére a hideg márvány csempén. – Meghalt. Az a
rohadék halott. Láttam. – Picsába, égni kezdett a szeme.
– Nem halt meg! –
James a fogát csikorgatta.
– Végig néztem a
halálát. – Ha valaha volt neki rendelt férfi, akkor az ő volt. De amikor
megölték, feladta a reményt, hogy a Másik Föld tartogathat számára valamilyen
örömöt, bármilyen valódi élvezetet. Alkalmazkodott, majd megkeményedett! De
Braulio él? Fenébe! A fejét ide-oda csóválta.
– Luchianne áthúzta
a Harmadik Földre és meggyógyította. Ez nem egyezett a szabályokkal, de
valahogy megcsinálta. Csak egy másik esetben tette még meg… értem. Úgyhogy,
tudom miről beszélek.
A nő továbbra is a padlón ült, a csempe hűtötte a köntös
alatt. – Édes Jézus, Braulio él! – Nem akart a férfira gondolni. Ő volt a
valaha élt legkiválóbb harcos, évezredekig fájdalmat okozott neki a halála. Ha
saját magának beismerte az igazságot, a szíve egy darabja még most is fáj.
Szóval, ja, a picsába!
Hosszú ideig meredt Jamesre. – Mondd el, hogy higgyek neked!
Mi a franc az üzenete?
– Itt van, szóról
szóra! Tarts ki… Eljövök!
– Mi a pokolt
jelent, hogy „Eljövök”? Úgy érted, mint Jézus második eljövetele? – Nevetett a saját viccén, de James kék szeme
átkozottul komolynak tűnt.
– Visszajön érted.
– Mikor? Mikor a
francba?
– Közel az idő, amikor
Alison összeállítja a csapatát és megnyitja az utat a harmadik dimenzióba, s
akkor visszajön érted!
Igaza volt Jézus második eljövetelével. Kacagott, és igen, a
hangja élesnek tűnt.
Nem azér,t mert nem hitt neki, de kibaszottul nem hitt neki.
Nem éred meg a kilencezer éved anélkül, hogy ne értenél meg egy csomó mindent
az élettel kapcsolatban és az összes dimenziós szarságról. Politika mindig
volt, mindig lesz, a mindennapi élet része. Az, aki legelőször megszerzi a
legtöbb hatalmat, akár férfi, vagy néha nő, mindenki mást levizel. Amikor Owen
Stannett néhány napja az irodájában állt és megejtette a kis beszédét, pontosan
értette a mondanivalóját. Talán gyűlölte a seggfejet, de biztos, mint a pokol,
valamit értett abból, mit viselt el a férfi az évszázadok alatt.
Szóval baszódjon meg, de kissé rohadt szkeptikus volt.
– Tök mindegy,
tökmag! – A jó öreg levitációt használva talpra állt, mivel semmi csinos nem
volt abban, ha a sarkain megpróbálna felkászálódni.
Csípőre tette a kezét, és ismét lebámult Jamesre. – Nem
tiszteletlenségből, de majd akkor hiszem el az egész Braulio dolgot, ha látom
őt. Most van más dolgunk is. Amikor Alison először mesélt rólad és róla – a
hüvelykujjával Letora bökött, – azt hittem, látunk majd némi igazi akciót, némi
valódi segítséget. Háh! Nem tudom észrevetted-e, de a jövőáramlatok szerint,
bármelyik pillanatban seggbe rúghatnak minket, és nem az én csapatom nyerne.
Meg aztán ott az a dolog Alisonnal, hogy átvezet a harmadik dimenzióba, közben
meg jelenleg pokoli-terhes-ribanccá vált. Sok történelmet olvasol? Hogy tudná
egy terhes nő legyőzni Hadész kapuit?
Megdermedt a James arcán megjelenő kifejezéstől. A nő nem
értette, mit látott. Világoskék szeme úgy tűnt tele van felhővel. Mosolygott,
de az nem volt mosoly. Úgy nézett ki, mintha ezer villámcsapás világítaná meg.
Szinte már arra gondolt, hogy valamiféle bizarr változatát figyeli a ...
vonzalomnak, de az csak baromság. Nem úgy festett, mint aki válaszolni fog az ő
nagyon is komoly kérdésére.
A kurva anyját!
A felhők eltűntek, visszatér James szemének kéksége, de
pillantását a lába előtt a márványpadlóra szegezte. Pislogott párszor. Úgy tűnt
figyelme másfelé terelődött. Talán gondolkodott, esetleg valaki a Hatodik
Földről a fejében üvöltözik. A nő is szeretne üvölteni. Addig szeretett volna a
Tanáccsal kiabálni, akiket a férfi említett, míg olyan rekedt nem lesz, mint
egy nimfa, akit maga Zeusz elégített ki.
Végre ismét a nőre nézett.
– Nem adhatok
egyenes választ. Annyit mondhatok, hogy a Hatodik Föld Látói megjövendölték,
hogy Alison megnyitja a kaput a Harmadikra – de más jövőket, sötétebb
lehetőségeket is megjövendöltek. Ez kényes időszak a dimenzóvilágok
történelmében, és a megvalósulás ideje közeledik. Muszáj óvatosnak lennie,
Endelle asszony! Könyörgök, mindenek előtt, legyen óvatos! Néhány Látónk előre
látta a Másik Föld elestét, a Parancsnok letarolja, de ez több ezer évnél
tovább fog tartani.
A nő előre dőlt. – Az istenit, akkor segíts! Adj meg mindent,
amire szükségünk van, hogy örökre megszabaduljunk ettől a rohadéktól.
Égett az arca. Ha ettől jobban égne, biztos, hogy eldurranna
néhány véredény a szemében.
James láthatóan nőtt egy-két hüvelyknyit, de lehet csak
lábujjhegyre állt. Orrcimpái megremegtek. – Egy pillanatra se gondold, hogy nem
vettem figyelembe, nem csak a Másik, de a Harmadik Föld miatt is. A Tanács,
minden természetfeletti ereje gyenge, hatástalan. Hegyeket tudnak mozgatni, de
nem fognak segíteni az emberi léleknek.
Endelle lehunyta a szemét. Nagy szélt töltötte el a szobát,
ami a Hatodik lakosától származott. Körbenézett és látta Letot a földön
heverni, mindkét karjával a fejét és az arcát védte. Még több fény jelent meg
James szemében, de végül becsukta. Nyugodtabb lett, a szél is elült.
Édes Jézus, Istennek Szent anyja és az összes tanítvány!
– A legtöbb dolog
miatt meg fognak fegyelmezni, amit neked mondtam! A bocsánatodért esedezem!
Engedtem a frusztrációmat szóhoz jutni. – Leto felé intett. – Életben akarom
tartani, ami azt jelenti, ha itt lesz az ideje, te felajánlod neki a
védelmedet. Most visszamegy, miután átadta az információkat, amiért jött. –
Letóhoz fordult. – Mondd el neki, amit nekem is, aztán térj vissza a Parancsnokhoz
az Estrella-hegységbe. Ha akármikor fenyegetve érzed az életed, visszautat
biztosítok neked ebbe a szobába, senki nem lesz képes követni. De az isten
szerelmére, ember, ne használd, hacsak nem vagy a halálodon.
A kék szem most furcsa barna színűn és őrülten villogott.
Felelemelte a karját. A szél még egyszer átsiklott a szobán, mennnydörgés
hallatszott, amikor eltűnt. Egy pillanatra eltűnt a hallása, majd dobhártyája
egy csinos pukkanással megkönnyebbült. Wow.
– Micsoda kilépő! –
kiáltotta.
Pislogott párszor, majd Letóra fordította a figyelmét.
Korábban Vér Harcos volt, aki egy évszázada dezertált. Az átállása lyukat
képzett a szívében, de most úgy tűnik, egész idő alatt tévesen ítélte meg a
férfit. Először akkor ébredt benne gyanú, mikor Alisonnal harcolt az arénában.
Amikor Alison legyűrte, a férfi megengedte neki, hogy az elméjébe nézzen. A nő
a feltételezhető igazságot lelte: évtizedek óta kémkedett és válaszolt
Jamesnek. Ha most Leto előjött, akkor nagy kockázatnak van kitéve. Pirítós lesz
belőle, ha Greaves valaha rájön, hogy beszélt Endellével.
A férfi felállt, kissé bizonytalanul, de átszelte a rotundát
és felé nyújtotta a kezét. A nő elfogadta.
Magassarkúban nagyobb volt, mint Leto, úgyhogy most lenézett
a férfira. Annak tekintete a nő hajára siklott. A szeme sarkából látta, hogy
lebeg a haja.
Szemforgatva pokoli nyugodt lett. A haja is lecsillapodott. –
Általában kontrollálom, de most dühös vagyok. Szóval, Harcos, akkor azt akarod mondani, hogy nem árultál el?
A férfi megrázta a fejét, könnyek öntötték el a szemét. – Ok
nélkül sohasem tennék ilyet.
– Sosem értettem
meg!
– James felkeresett.
Greaves nagyon erős, a Hatodik Dimenzió Tanácsának pedig hozzáférés kellett.
– Alison mondta, de
mindig őrült maradtam ezzel kapcsolatban. El se hittem. Bassza meg! Renben! Tök
mindegy! Mit akartál nekem mondani?
– Először is, James
kukkolta az akciót Új-Zélandon, úgyhogy tudom, az első csapatot biztonságosan
áthozták a palotába. De tudnia kell, hogy Greavesnek szerte a világon további
huszonegy halál és feltámasztás intézménye van. Rith irányítja ezeket.
Lényegében Rith irányítja az egész szervezetet. Egy ideig Fiona volt az első
sikeres kísérlet, a megfelelő sterilizálási eljárás előtt vagy mielőtt
elektromosságot használva élesztették fel a szívet. A nő gyógyuló képességei
miatt a tengerimalaca volt.
– Nagyjából, a
Hatodik Föld kiküldött a terepre, a Tanács tudni akarta a hatalmának az erejét,
és a tervei mibenlétét. Látszólag negyedik dimenziós képességei is vannak, amik
lehetővé tették neki, hogy elrejtse a műveleteit a Hatodik Föld elől. De hogy a
Hatodik beavatkozzon, vitathatatlan bizonyítékokra volt szükségük. Évek óta
bizonyítékokat továbbítok. – Fáradtnak tűnt, fájdalmasan fáradtnak. Intenzív
kék szemei most árnyékosak voltak. Épp olyan magas, mint Medichi, vállai olyan
szélesek, mint Kerrické. Hosszú fekete haja van, amiben még mindig viselte a
cadroent. Évekig azt hitte, hogy azért hordta, mert így átbaszta a nőt és a Vér
Harcosait. Most viszont arra gondolt, hogy talán teljesen mást jelent.
– De a Hatodik nem
segít nekünk.
– Őszintén nem
tudom, mit terveznek. James elejtett néhány dolgot az évek alatt. A dolgok nem
jók az Alsó Dimenzióban. Láthatóan, ha Greaves akár egy talpalatnyi földet is
megszerez és sikerül uralkodnia a Másik és Halandók Földjén, megteremti a
dominóeffektust, ami felfelé mozog majd.
– Az meg mégis, hogy
a picsába lehet? – Körbe járkált Leto körül. A haját tépte. – És hogy adjunk
még egy kis nyomást hozzá a helyzethez? – A plafon felé rázta az öklét. – Kösz
a semmit, seggfejek!
Leto kuncogott. – Szerinted ez segíteni fog?
Vállat vont. – Hát, nekem segített.
Az istenit!
***
Fiona tudta, hogy valami mást kellene éreznie, nem ezt.
Izgatottnak kellene lennie? Megkönnyebbültnek? Boldognak, felvillanyozottnak?
Nem igaz?
De ő csak zsibbadtságot, hideget érzett.
Persze a vére még nem teljesen regenerálódott a csapolástól.
Mindig időbe telt.
Eddig. Megmentették, kiszabadították a csendes szörnyeteg,
Rith kezei közül, az önjelölt Parancsnok szolgálatából, hogy továbbra is vérszolga
legyen.
Horace, a gyógyító keze Kaitlyn fején volt, Alison a kezét
fogta. Sokkot kapott, nem volt valami jól. Az elrablása csak az igazság egy
része volt, amiért a halál felé tekintett. A férjét és a kicsi fiát a szeme
láttára ölték meg a halál vámpírjai. Következőnek őt csapolták le, de Rith nem
tartotta vissza az igazságot, elvesztette a babáját, amikor először hozták
vissza a halálból.
Mindez túl sok. Őszintén nem tudta, még a gyógyítók
erőfeszítései ellenére sem, vajon a nőnek sikerült-e, de nem nézett ki
biztatóan. Egy dologban Fiona nagyon jó volt, tisztességes pontossággal meg tudta
jövendölni a nők élethosszát vérszolgaként.
Lábra állt, a legtávolabbi erkélyen állt, a legtávolabb a
többi vérszolgától és a harcosoktól. A rotundára visszanézve elkapta egy másik
hatalmas kerek szoba képét, gyéren bútorozták, de gyönyörű arany csíkos fehér
márvány borította, nagyon olyan volt, mint egy palota. Miért volt ennyire üres
a hely? Mit jelenthet ez?
Másfél méterenként gyertyatartók világítottak a rotundán.
Legalább friss levegő áradt be a nyitott falaknál, de mert
este volt, kint feketeség honolt.
Szeptember Phoenixben. Azt várta, melegebb lesz, ám
ahogy közeledett a kinti részhez,
megérezte a beáramló hideget. Pajzsot alkotott a melegség és a kényelmes
külvilág között.
Kiment a csillagos éjszakába. Nem sok mindent látott, csak
kilométernyi nyitott tájat, sötét halmokat, esetleg kaktuszokat. A távolban
épületek villantak fel, talán a dimenzió központja, Metro Phoenix.
Rith folyamatosan ellátta információkkal a nőket az évek
során: hol voltak, mi történt a dimenziókban, hány dimenzió volt. Legalább
biztosított könyveket, amiket olvashattak. Meg akart csodálni mindent, amiről
tanult, ám mivel rab volt és havonta eltávolították a vért a testéből, vajmi
kevés lelkesedést érzett az átéltek feldolgozására, amikről már azt hitte sosem
láhatja, sosem tapasztalhatja meg.
Most pedig épp a Sonoran sivatagot nézi, az ezernyi csillagot
a feje felett. Rith havonta fél óra televíziózást engedélyezett, random
választott. Legutoljára a szolgák egy nagyon furcsa rajzfilmfigurát néztek,
akit Spongya Bobnak hívtak, előző hónapban fél óráig a film közepéig egy nagyon
jóképű férfit bámultak – A rakparton . Szeretne több filmet nézni, egész filmeket
és határozottan még több televíziót.
Meghallott a csempe csikorgását a háta mögött. Megfordult és
meggörnyedt, keze kinyúlt, harcra készen… de a harcos volt, akit
Jean-Pierre-nek hívtak, aki olyan dühösnek tűnt, aki a palotába vitte. Igen,
már mindenre emlékszik. Elkábították a drogokkal, de már eszébe jutott.
A férfi láthatóan feltartotta a kezét. – Nem foglak bántani,
– mondta.
Gyönyörű francia akcentusa volt.
Leengedte a kezeit és felegyenesedett. – Nem, természetesen
nem. Még nem vagyok önmagam. Ne haragudj!
Hirtelen megkívánta a kávét, egy nagyon erős csésze kávét
tejjel, esetleg habbal. A férfi mellé állt, így láthatta az arcát. A rotundáról
érkező fény felfedte gyönyörű szemét, nem szürke, nem zöld, hanem ezek
keveréke. Vastag fekete szempillái még jobban kiemelték a szeme színét. Az ajka
nagyon szokatlan. Az alsó telt és érzéki, a felső pedig egzotikus pontba
végződött. Furcsa sürgetést érzett, hogy végig futtassa ujjait a száján, s
érthetetlen okokból teste a gondolatra megremegett, amit már nagyon, nagyon hosszú
ideje nem tapasztalt.
Ó, Istenem! Kívánta a férfit, ezt a harcost. Nagyon mélyen
belé nyílalt, arcát elöntötte a pír.
A férfi orrcimpája kitágult, ajka szétvált. – Mon Dieu! –
suttogta.
Visszatérve megállt a korlátnál, az érzései megijesztették. A
reakció teljesen oda nem illőnek tűnt. Visszafordította figyelmét a sivatagra,
a sötét égre és a csillagokra. A levegő nagyon száraz, teljesen más, mint
Burmában és Új-Zélandon.
– Fiona, – mondta
nagyon halkan a férfi, hangja óvatos. Közelebb ment. Érezte a hátán a
testhőjét. – Van valamim számodra. Legalábbis majdnem biztos vagyok benne, hogy
hozzád tartozik.
Visszafordult a férfihoz. A rotunda fénye árnyékban hagyta a
férfi arcát. Kezét előre nyújtotta, s ahogy fordult, a fény elérte a kezét,
valami kicsi és arany csillogott a tenyerén. Mély levegőt vett. Azt fogta a
kezében, azt az egyetlen dolgot, amit meg tudott tartani az évek alatt, az
1800-as évekbeli londoni életéből. Nem tudott visszatartani egy apró sikoltást.
Az arany medálja.
Tudta, hol rejtette el – a ruhásszekrényben. De bedrogozva
távozott a házból. Amikor felébredt a matracon az ismeretlen házban, első
gondolata az volt, hogy sosem láthatja többé a nyakláncát. Megsiratta.
Most valami különleges csoda folytán, a Jean-Pierre-nek
nevezett harcos, akinek kedves francia akcentusa van, a kezeiben tartja az
egyetlen dédelgetett tulajdonát.
Remegő ujjakkal vette át. – Merci, – mormogta.
Kinyitotta a medált és ott volt, elvesztett családja
portréja, évtizedek óta halottak: a férje, a lánya, a fia.
Nem tudta megmagyarázni miért, közel húzódott
Jean-Pierre-hez, vállainak árnyékában állt meg. A tenyerébe fektette a medált
és a fény felé tartva a férfi is megnézhette.
– A férjem. Ő adta
nekem az elrablásom előtti napon. A tizenegyedik évfordulónkon. Ők a gyerekeim.
A fiam, Peter – ó, téged is így hívnak, Pierre, ugye? És ő pedig a lányom,
Carolyn. – Úgy érezte, mintha szíve helyén kő lenne. Szenvedett.
– Mindig bántam,
hogy nem volt családom, – szólalt meg a férfi. – Egyszer házas voltam, de nem
volt jó házasság. Aztán eljött a forradalom.
– A francia
forradalom?
Bólintott, halványan mosolygott. – Oui.
– Akkor nagyon öreg
vagy.
A férfi kacagott, a szemében csillogó humortól könnyebb lett
a nő szíve, a kő a szívében nem volt annyira súlyos. A férfi megfordulva a
rotundára nézett.
– Látod azt a harcost,
haja a vállai körül sötét barna, szemöldökét összehúzta? Igen?
Fiona látta. – Oui, – válaszolta.
Elkapta a tekintetét és rámosolygott. – Hálás vagyok, amiért
oui-t mondtál.
A nő is mosolygott. Biccentett. – Mindig tetszett a francia
nyelv. A nagyapám francia volt, de sajnos nem beszélek folyékonyan.
Hosszú ideig fogva tartotta a nő pillantását, s valamiért
ismét beléhasított a kávé utáni vágy. Nagyon különös érzés. Úgy tűnt a férfi megrázza
magát, majd megszólalt: – Az a férfi Marcus Harcos. Négyezer éves.
– Nem, – súgta a nő.
– Hogy lehetséges ez?
Jean-Pierre vállat vont. – Medichi Harcos, aki Parisát öleli,
a 700-as évekbeli Itáliából származik. Thorne Harcos, aki egy üveg vodkát
szorongat, kétezer éves. Én vagyok köztük a legfiatalabb.
A nő érezte, ahogy tenyere a medál köré zárul, az öklét
figyelte, az aranylánc lelógott. A kő ismét elnehezült. – Mit kellene most
csinálnom? – kérdezte. A márványt nézte, látta a vízcseppeket, egyik csepp a
másik mellett. Nem eshet. Felhőt sem látott az égen. Ó, a cseppek az ő könnyei
voltak. Mikor kezdett könnyezni?
Érezte, ahogy köré siklik a férfi karja. Közel húzta a
mellkasához, ő pedig hagyta, bár nem tudta megmondani miért is. Csak annyira
helyesnek tűnt.
A férfinak csodás illata volt, mintha kávét fröcskölt volna a
fegyvertartójára vagy a bőrére. Nőhöz képest magas volt, orra a férfi nyakának
ütközött. Milyen furcsa, hogy ennyire megbízik a férfiban, pedig nem is ismeri.
De miután kijuttatta abból a pokoli házból, elvitte Rithtől és a haláltól, a
szolgaságtól. Miért ne bízhatna benne?
Visszaadta neki a legféltetted kincsét a világon – a
medálját.
Újra könnyezni kezdett.
***
Jean-Pierre a mennyországot zárta a karjaiba. Szíve a fülében
dobogott. Csak a puffanásokat hallotta. Vágy cikázott át a testén, újabb hullám
követte a következőt, elárasztotta, visszahúzódott, hogy aztán ismét lecsapjon.
Túl szorosan tartja esetleg?
Kiesik a karjaiból, mert nem tartja elég erősen?
Nem tudta.
Elveszett a nő közelségének érzésében, csendes zokogásában, a
bánatban, amiben egy évszázadig élt.
Hangokat hallott a háta mögött, kedves hangokat, amik a
gyógyítókhoz tartoztak. Nem lepődött meg, amikor Alison megszólította.
– Jean–Pierre,
Horacenak és szerintem a nőknek is legalább egy napra kórházba kellene
kerülniük. Felvettem a kapcsolatot Seriffe ezredessel, ideküld néhány osztag
Milícia Harcost a védelmükre, ha netalán Rith megpróbálná visszaszerezni őket.
– Bon, – motyogta a
férfi. De nem akarta hagyni elmenni a nőt.
Alison Fiona hátára tette a kezét. – Szerintünk neked is
menned kellene, Fiona!
– Hát persze.
Egyetlen szó nélkül elhúzódott a férfitól és bement. Nem
nézett vissza, ami jó volt. Valószínűleg sokkot kapott volna. Horace és Alison
követte. Ő sem várt túl sokat, hogy visszatérjen.
Közben tekintete Fiona tarkóját fürkészte. Úgy figyelte, mint
a sólyom a prédáját, csakhogy a nő nem áldozat volt. Ő volt a neki rendelt
asszony, a breh-je. A kötelék már alakult, erősödött. Érezte, és egy pillanatra
lélegezni sem tudott.
A nő visszament Kaitlynhez, a fiatal terhes nőhöz. Segített
neki talpra állni, de a nő összecsuklott. Nagyon gyorsan körbevették őket,
gyógyítók idegesen segédkeztek. Alig egy perc alatt hordágyra fektették a
terhes nőt s az északi bejárat felé tolták, ami hosszú úton át vezetett a
földszintre.
Meg sem kísérelte követni őket. A rotunda közepén maradt,
egyedül, kifosztva és dühösen, micsoda különös kombinációja ez az érzéseknek.
De mindenek fölött, nem akart a nővel lenni, Fionával, egyáltalán nem kívánt belekeveredni,
a kötődést sem akarta. Akármi is a breh-hedden, a szíve mélyén tudta, hogy ez
nem jó irány számára. Imádta a nők társaságát, egy csomó nőét, harcos volt. Mi
másra volna még szüksége?
Fiona új életet kezdhet itt, de ez még nem jelentette, hogy
ebben neki is szerepelnie kell. Vér Harcos volt, a kötelessége a Határvidékre
szólította, halál vámpírokkal harcolt. Fiona útvonala másfelé ágazott el.
Nehézségek adódtak, amikor belélegezte a nő bőrének illatát,
az édes croasson illatát, a pékségek erőteljes aromáját.
De az illat eltűnt. Időben. Amikor a nő elhagyta a harcos
világát, talán elfelejtheti a nőt.
***
Medichi átölelte Parisa vállát. Figyelte, ahogy az utolsó nőt
is átszállították a kórházba, nem villanva, hanem mentővel. Békét és
teljességet érzett, mint egy ünnepségen. Az érzés különös, de nagyon is
helyénvaló.
Haza hozták a nőket. Jól csinálták. Hat nő és egy baba
menekült meg Parisának hála.
A gyógyítók eltűntek.
Kerrick karjait Alison köré fonta, együtt villantak el. Majd
Marcus és Havily. Havily láthatóan szünetet tartott az éjszakai sötét foltos
vadászatában Endellével, hogy találkozzon a túlélőkkel és biztonságot nyújtson
nekik.
Egytől egyig a harcosok is eltűntek, Thorne-nel együtt a Vér
és Harapásba tartottak meginni valamit, mielőtt ismét felveszik a harcot a
Határvidékeken.
Endelle nem jelent meg a meditációs szobájából. Annyi időre
sem hagyta abba a munkát a sötétfoltban, hogy találkozzon a nőkkel.
Jean-Pierre volt az egyetlen harcos, aki a rotundán maradt.
Oldalt maradt, tekintete homályos, beesett, elveszett. Olyan férfinak nézett
ki, akinek nincs hová mennie. Biztonságosan visszahozta brehjét, aki most a kórház
felé tartott.
Medichi odasúgta Parisának. – Próbáljuk megvigasztalni?
– Igen! Hát persze!
Hagyta lecsúszni róla a kezét, de közben megszorította a
karját. Követte őt a franciához.
– Jean-Pierre, –
mondta a nő halkan. – Köszönöm!
A nő felé fordult, homlokán barázdák, tekintete tele volt
fájdalommal. – Cherie? – motyogta. Nem úgy tűnt, mint aki hallotta a nőt.
– Köszönöm, – mondta
megint a nő, ám mielőtt megállíthatta volna, a nő karja a nyaka köré siklott és
átölelte.
Mindkét karjával átölelte a nő derekát.
Medichi érezte a torkában keletkező mély morgást, keményen
próbálta kontrollálni az ősi reakciót. Korábban a villában majdnem megőrült,
amikor Jean-Pierre meg merte ölelni Parisát, de megállította a harcos
tekintetében lévő teljes fájdalom, láttára majd kiszakadt a szíve a
mellkasából. Nem tetszett neki, hogy egy másik férfi érinti a nőjét, de az a
része, ami még képes volt gondolkodni, felismerte, hogy harcos testvére
szenvedett – nos, keresztbe fonta karjait a mellkasán, s karjai alatt szorította
ökölbe a kezét.
Jean-Pierre ránézett. Mosolyogni kezdett, mikor rájött, mit
csinál. Talán látott valamit Medichi arcán, de Jean-Pierre még szorosabban
tartotta Parisát.
Ez annyira Jean-Pierre volt. Medichi meg sem lepődött, amikor
egy pillanattal később elengedte Parisát, majd szó nélkül felemelte a karját és
eltűnt.
– Ó, – kiáltotta
Parisa. – Azt kívánom, bár figyelmeztetnétek! A frászt hozza rám! Az egyik
pillanatban még átölel, a következőben pedig puff, már el is tűnt.
Szembefordult Medichivel, aki még mindig összefonta a
karjait. A férfi karjára nézett, majd fel az arcába, és a szemét forgatta. –
Hülyéskedsz velem? Megbolondultál, mert megöleltem Jean-Pierre-t?
– Uh… ja! Új
dimenzió. Vámpírok. Harcosok, akiket elkapott a breh-hedden.
De Parisa csak csóválta a fejét, kuncogott, majd a férfi felé
sétált, de úgy, ami azt jelentette, ha nem engedi le a makacs karjait, akkor a
nő beléjük veri a fejét. Mit lehet tenni, kezei úgy nyíltak ki, mint egy
automatikusan nyíló ajtó. Körbefonta a nőt, mellkasát eláraszotta egy hullám,
ami a korábbi békeérzethez hasonlított. El sem hitte, hogy így érez – majdnem…
boldog volt.
– Annyira büszke
vagyok rád, – ezek a szavak hagyták el először az ajkát.
A nő annyira szabadította ki magát, hogy felnézzen rá. –
Hazahoztuk őket, Antony! – Majd a szemét elöntő könnyeken keresztül is
mosolygott. – Hazahoztuk őket, a rabszolgaságból, a biztos halálból.
– Te tetted! Te
gyakoroltál nyomást, te tartottad nyitva az ablakod, te mentél biztosra. Igen,
tényleg büszke vagyok rád!
Amikor megszólalt a telefonja majdnem nem válaszolt. De a
pokolba! – Mondd!
Thorne hangja recsegett a vonalban. – Gyere a Cave-be,
Parisát is hozd magaddal! Endellének hírei vannak. – A vonal megszakadt.
Medichi mogorván bámulta a telefont. Mi a fene folyik itt, és
Thorne miért vakkant utasításokat ilyen este? Emellett a karjaiba fészkelt
Parisával kezdett testet ölteni egy bizonyos gondolat, mit is kellene
csinálniuk… megünnepelni a nehezen kivívott győzelmüket.
A picsába!
– Thorne azt akarja
menjünk a Cave-be!
– Miért?
– Endelle ott van.
Úgy tűnik valamit be akar jelenteni!
Parisa elhúzódott a férfitól, és körbenézett a rotundán. –
Nincs itt?
– Tudom, tudom! De
ez Endelle!
Lexy
Köszönöm!🤩
VálaszTörlés