A kovács: II. fejezet

2. fejezet

Maddie

Cammogtam az esőben, átkoztam az időjárást, amiért úgy döntött, hogy leszakad és félúton hazafelé eláztat. A kabátom nem vízálló, teljesen átáztam. Egy kocsi hajt el mellettem, természetesen átmegy a pocsolyán, egészen a seggemig felcsapva a piszkos vízzel. Megálltam, megfordítottam a fejem és a kocsira bámultam. És mivel már mérges voltam, felemeltem a kezem és egy ujjal szalutáltam neki.

A mögöttem lévő kocsi hangjától minden porcikám megfeszült. Az útról egy újabb szennyes zuhanyra számítottam, ám amikor nem történt semmi, megfordultam. Egy fekete SUV járt üresben mellettem alig pár lépésnyire, és elővigyázatos lettem volna, ha nem láttam volna, hogy Deacon a sofőr. Abban a pillanatban úgy tűnt, semmi nem számít. Sem az eső, sem a bőrömhöz tapadó ruhadarabok, és hogy valószínűleg úgy néztem ki, mint egy hajléktalan tyúk, akinek szüksége van egy fuvarra.

Csak arra a tényre koncentráltam, hogy engem figyelt. A felhős ég és a fényszórói szinte elrejtették a férfit. Az utas oldali ablak lesikló hangja miatt felé indultam. Talán óvatosnak kéne lennem. Nem igazán ismertem. Mások azt mondták róla, hogy illedelmes, a tartózkodása ellenére is, de eddig soha nem kerítettem rá alkalmat, hogy megismerkedjek vele.

Közelebb mentem, a szívem vad ütemben dobolt a mellkasomban. Azon kaptam magam, hogy az utasoldalon állok, víz csöpög a hajamból, amitől az eleve sötét tincsek biztosan a kiömlött tintára hasonlítanak.

Egyik keze a kormánykeréken volt, teste határozottnak tűnt a járműben. Istenem, egykilencven magas lehet, majdnem közel van a kétméterhez. Mi a jó eget csinálok itt, méretet veszek, vagy mi? De nehéz volt nem észrevenni. Ő annyira… hatalmas. Az arca semleges volt, de láttam rajta, hogy tudja ki vagyok, még ha tudtam is, hogy soha nem figyelt még rám. Nem mintha beszéltünk volna bármikor is.

–     Nedves vagy.

Igen, az voltam, de nem az eső miatt.

A gondolataimtól lángba borult az arcom, átvágott rajtam az ösztön, hogy takarjam el az arcom, mintha olvashatna a gondolataimban.  De az oldalam mellett tartottam a kezem, kényszerítettem magam, hogy tartsam a szemkontaktust, mikor láttam, hogy a szája sarka megemelkedik, úgy éreztem eláll a lélegzetem. Rövid, sötét haja kicsit kócos, mintha átfuttatta volna rajta a kezét, nem törődve vele, hogy ettől rendetlen lesz. Még jobban le akartam csekkolni, mert beindított, de rávettem magam, hogy ne tegyem.

–   Akarsz egy fuvart?

Amikor nem válaszoltam rögtön, felemelte a szemöldökét.

–   Um, – mondtam és lenéztem az ülésére. Bőrből készült, de én eláztatnám.

–   Általában felajánlasz egy fuvart az ismeretlen nőknek?

Vigyorgott, ami a pokolba is, jól állt neki.

–  Tudom, hogy te bérled a régi Anderson helyet, hm?

Lesimítottam a kezem a nedves leggingsemen. – Ja.

–  És minden nap elmész a boltom előtt, – mondta, de nem kérdésként jelentette ki.

Bólintottam.

– Deacon vagyok és te pedig… – ahogy kiejtett, nem sok kérdés rejlett benne, nem mintha kellett volna.

–  Maddie. – A furcsa pillanat elmúlt köztünk, esküszöm, hogy a levegő sűrű és forró lett.

–  Nos, Maddie, ha szeretnél egy fuvart, én hazavihetlek. Vagy sétálhatsz az esőben. – Láttam, ahogy engem nézett, éreztem a rántást a legintimebb részemben. – Már nagyon rohadtul megáztál, úgyhogy gondolom nem számít.

A durva nyelve több módon is felrázott. Talán butaság. Beszállni egy olyan pasi autójába, akit még csak nem is ismerek, hiába visz el az utam minden egyes nap a boltja előtt, hiába látom őt minden nap, ettől függetlenül még megölhet, de azon kaptam magam, hogy mindent félretoltam. Elég dolgot hallottam Deaconról, hogy tudjam nagyon régóta itt élt, kedvelték a közösségben, s bár magának való ember, mégis tisztességes.

– Mindenem elázott, – éreztem, ahogy ismét égett az arcom, mert a fejemben mindennek volt egy piszkos változata. Amikor nem szólalt meg, felpillantottam rá. A rám irányuló tekintete… vad volt.

Végignézett rajtam – amennyit láthatott belőlem. – Rendben vagyok vele, ha nedves vagy.

Ó! Egek!

–  Szállj be! Még jócskán messze vagy az otthonodtól. – S láss csodát, be is szálltam és becsaptam az ajtót, nem voltam biztos benne, mi a franc ütött belém. De egész életem során soha nem éreztem még ezt a fajta sürgetést.

Jónak tűnt. Pokoli jónak.

Lexy