Caris Roane: Wings od fire - XXV. fejezet (utolsó fejezet)

 

„Egyetlen dolgot bánok az életemben – hogy az egyetlen fiam nagyon régen átadtam az ősi népek között terjedő nevelési rendszernek Európában, a Halandók Földjén, mert azt semmi más, csak a pusztítás követte. Megbocsátanak-e valaha, hogy az anyai ösztöneimmel szemben meghajoltam az akkori szokások előtt?

Talán. De soha nem bocsátok meg magamnak!

Istenem segíts rajtam! Effetne!”

IV. Beatrice Emlékek-ből

 

25. fejezet

Öt nappal a csata után Endelle az Északi Peremen állt, ahol sok Milícia Harcosa meghalt, ahol Luken majdnem ismét meghalt. A nő nem vesztette el a fejét, egyedül volt.

Négy napja vesz részt a megemlékezéseken.

A több mint száz férfi és nő halála kivett belőle valamit, azt a kevés lazaságot is a viselkedéséből, amit Darian Greaves felé mutatott.

Az ellenség hirtelen a nő saját ellensége lett, megvetve a régit, de most valami többet érzett, valami mélyebbet, amit még soha az évezredek alatt. Bosszút akart, mély, maradandó, állandó bosszút.

Neki pedig megvolt az ereje ahhoz, hogy azt indítson el, amit csak akart.

Megérezte az oldala mellett felkavarodott levegőt, de már ismerte a jelet.

–      Helló, Picúr!

–      Jó reggelt, Endelle!

Egyszerre volt meglepett, és mégsem, amikor Picúr a kezéhez csúsztatta a kezét. Érezte a Hatodik Földi erőt átáramlani magába, az állát megemelte. Egy pillanatra nem kapott levegőt. Egy perccel később ő… nyugodt volt.

Más körülmények között elsütne egy viccet, cukkolná a mérete miatt, hogy a keze kisebb, mint az övé.

De időbe fog telni, amíg humorérzéke visszatér.

Ehelyett a legutóbbi eseményekről beszélt.

–      Greaves lefuttatta a jól összeszerkesztett felvételét a csatáról, az ÁFH hatalmas győzelmének hívta. Ó, persze egyik felvétel sem mutatta Medichi és Parisa hatását a csatára.

–      Valami másra számítottál?

–      Soha nem hittem, hogy ez megtörténhet. Azt gondoltam, van időm építeni és dolgozni. Soha nem gondoltam, hogy támadásba lendül.

James nem szólt semmit, csak állt mellette a csendes harcmezőre meredve. De az a kellemes erőáramlás folyamatosan pulzálva haladt a kezén át fel a karján.

Ahogy az üres levegőt bámulta a perem mellett, semmi nem változott. Természetesen a környezetvédelmi csapat már felkészült, hogy kijavítsa a csata nyomait kertészeti eszközeivel. Második földi megfelelő a faölelgetésre. Mindegy!

–      A jövőáramlatok miatt támadt meg. – mondta James. – Jobb Látó információkra van szükséged.

–      Igen, így van.

–      Muszáj változtatnod. Tudod, mire utalok.

–      Az összetöri Thorne szívét.

–      Igen, így lesz.

Endelle egy évszázadig kerülte ezt a pillanatot, attól kezdve, hogy mélyen elrejtve a férfi gondolataiban felfedezte Thorne asszonyát. Nem akart betörni egy ennyire privát helyre, de az emlék szikrázóan ragyogott, a jövőáramlatok fonalai fényesen beszéltek.

Így hát behatolt az emlékbe és meglátta azt, amit soha nem akart.

Thorne asszony Harmadik, ha nem Negyedik dimenziós képességekkel rendelkező Látó, jóval több, mint amit ő eddig ismert, Thorne pedig egész idő alatt a Második Föld hatásától védelmezte.

De édes Istenem, mit tesz Thorne-nal, ha a nőjét biztosítékként használja fel ebben a szörnyű háborús játszmában?

***

Greaves lila bársonnyal bevont székben ült. Elfojtotta a borzongást. A mellette ülő vámpír ízlése és dekorációs érzéke az eltelt évszázadokat idézte. Greaves mélyen utálta a férfit, amilyen lazán heverészett, néhány csík gondos vonalakba rendezett kokainnal az előtte lévő üveg kávézóasztalon. Már csak a vállaira boruló két félmeztelen nő hiányzik az abszurd portréhoz.

–      Te mindig is gyűlölted a hedonista hajlamaimat. – mondta Casimir. Mosolygott. Hatalmas, gyönyörű fogai vannak, a teste isteni, az étvágya Luciferé. Csizmás lába fel-le járt. Meghitt fehér nadrágja nem rejtette el figyelemre méltó adottságait. Ha Greaves másra is hajlamos lenne, azt hihetné, Casimir megpróbálja elcsábítani.

–      Nem a hedonizmusod. Minden férfi közül neked kellene legjobban tudnod, hogy osztozom a hajlamaidon. – Kezével körbe intett a szobán. – De elég nevetségesnek tartom a külsőségek iránti kifejezésedet.

A vámpír még mélyebbre engedte vállait a fekete bőrkanapén. – Mit akarsz, Darian? Nem barátsági meghívásnak szánom… hacsak nem azt akarod.

Greaves figyelmen kívül hagyta a meghívást. Sok mindent kipróbált, de a vonalat meghúzta a szexnél a Sötétség Hercegével. Még egy szociopatának is volt mércéje.

Felsóhajtott.

Eljött a pillanat.

Számtalan évszázada rettegett ettől a találkozótól. Azt gondolta, soha nem kell feltennie ezt a kérdést, mert a tervei kiválóan működnek majd. Remélte, hogy a Felső Dimenzió nem keveredik bele, hogy a kisebb területek elfoglalása elcsendesíti őket, abban a hitben lesznek, hogy az ő ambíciói elhanyagolhatók – mígnem túl késő lesz, természetesen.

Mivel már három Vér Harcos beteljesítette a breh heddent, és erejüket exponenciálisan megnövelték – mert a nőik is részt vesznek benne – a kézírás egyszerűen megjelenik a falon oly módon, amit már nem tud tovább figyelmen kívül hagyni. Ha bármi kétsége is lenne – ha figyelembe vesszük a tényeket – a legújabb románc eredményezte a kukkoló kapcsolat elvesztését Parisával. Aztán ott vannak a szárnyak, amit a boldog pár bemutatott. Nem akarom túlságosan szétválasztani a metaforákat, de a royle szárnyak alkalmazása a szög a koporsómon.

Istenem, milyen műsort rendeztek, milyen békés érzés volt. Beszéljünk még a látványról. Tényleg nagyon rossz, hogy nem tudta használni a felvételeket a propaganda kampányában, de az energia, amit a pár használt, a filmen csak egy furcsa fényvillanásként tűnt fel.

Nem véletlen, hogy a csatlósai képtelenek voltak megölni őket. Erők munkálkodtak: néhány a sorson alapul és szerencsétlenség kíséri, néhány a mítosz beteljesülésén, néhányat pedig egy Felsőbb átlépett kezel. Az utóbbi miatt rendezte meg ezt a szerencsétlen találkozót.

Nem volt választása, de a szavak kimondásától epe emelkedett fel a gyomrából. – Úgy tűnik, szükségem van a segítségedre.

A hatalmas fehér fogak megint feltűntek. – Az sokba fog kerülni.

A férfi bólintott. – Természetesen!

Casimir a szépen manikűrözött, fényesre csiszolt körmeire nézett. – Nemrégiben láttam anyádat, amikor hazalátogattam. – Casimir egy Negyedik átlépett.

–      És hogy van a Negyedik Föld legnagyszerűbb filozófusa?

–      Beatrice bájos, mint mindig. Egy napot sem öregedett. – A férfi kacagott a saját halhatatlan kis viccén. – Ugyanolyan álszent, mint mindig, habár elég ítélkező – amiért megvetem –, de gyönyörű. A szemed az övé, tudod. Néha nagyon nyugtalanító a látványod barátom, és ugyanakkor felismerhető Beatrice hatalmas kerek szeme. Igen, elég nyugtalanító.

–      Még mindig épít dolgokat? – Beatrice szenvedélye mindig is az építészet volt.

A férfi legyintett a kezével, érzéki és finom mozdulattal.

–      A legutolsó projektje valamiféle rehabilitációs központ, amit tó vesz körül. A tónak gondolom gyógyító tulajdonsága van, a fogvatartottak pedig megkeresztelkednek benne. El tudod képzelni? A tűz tavának neveztem el.

Ideje elkezdeni a tárgyalást. – Nos, mondd el mi az ára!

Casimir foga ismét megvillant a fényben. – Ó, szerintem tudod te, hogy mit követelek, már az elejétől fogva tudod.

Greaves érezte, ahogy elméje lazán körbesiklik. Milyen hülye is volt. Talán gondolt a jólétre, vagy kimeríthetetlen mennyiségű halandó nőre, esetleg a királyságának jobbik felére, de jobban kellett volna tudnia. Casimir mindig a szív dolgaira utazott. Jobban szeretett az elején vért szívni.

–      Szóval Juliannát akarod.

A férfi vállat vont. – Megakadt rajta a szemem, úgy igen, persze!

Ami hazugság. Casimir talán tényleg látta Juliannát, igaz, de a nő szépsége nem olyan, mint ami vonzza a férfit. Greaves szerencsétlen kötődése Eldon Crace volt felesége iránt keltette fel Casimir figyelmét.

Greaves felsóhajtott. Bal keze ökölbe szorult, de nem pattant ki a karma. Nem lenne értelme. Egy Negyedik átlépettnek fejlettebb a hatalma és nem lenne vulgárisan megfenyegetve.

A kérdés az életben mindig ugyanaz: Mit hajlandó megtenni azért, hogy megszerezze azokat a dolgokat, amiket akart?

Ó, a francba!

***

Rith a St. Louis-i föld alatti barlangban lévő vér donor intézetében remegett a pihenőszékében. Kihúzta magát a jövőáramlatokból, izzadt és émelygett.

Nemcsak a Parisával kapcsolatos terve bukott meg, de a jövője is szörnyűre fordul.

A kezdetektől a végéig olyan bolond volt, amikor Parisa Lovejoy került a középpontba. A nő az oka a mostani horrornak. Az ösztönei után kellett volna mennie és az elején megölni. Vagy, ha később tudta volna megoldani a nő halálát – mondjuk, mikor az irányítása alatt állt – akkor a jövője most nem tűnne olyan sivárnak.

Ehelyett kezdőként figyelmen kívül hagyta a veszélyesen megnövekedett erőszintjét, azt feltételezve, majd az ő erőpajzsa képes lesz egyszerre csapdában tartani a foglyait, akik nem képesek testetlenné válni. A végén, mire meggyújtotta a fáklyát, ők már elmentek.

Most a fényes szalag Parisához tartozik, ami Medichi Harcos szalagjával kombinálva áthatolhatatlan profetikus jellé kovácsolódott, amit már képtelen tovább olvasni. A pár beteljesítette a breh-heddent. Bármilyen lesz a jövőjük, bármilyen szabályokkal játszanak a csatában, elvesztek számára, elvesztek a Második Föld legtöbb Látója elől.

Fiona még mindig – aki a Parancsnok első rabszolga kísérlete – előtérbe került a jövőáramlatokban; képtelen volt ellenállni a csillogó fénynek a feltárásában.

Felvette a nő intenzív ezüstös kék szalagját és üldözte a próféciáját. Amit ott talált, attól felemelkedett pihenőszékéből és a rögtönzött mosdóba indult. A vizes vödörbe hányt.

Látta saját halálát a dicsőséges Technikolortól, amit Fiona tartott a kezében. Majd látta a halálát Jean-Pierre Harcos keze által. Mindezek után látta magát Greavest – ő a Parancsnokhoz tartozik – aki a pengét egyenesen a szívébe döfte.

Hogy tud életet kovácsolni a jövőáramlatokból, amikor három különböző módon jósolták meg a halálát?

***

Egy héttel a Grand Kanyonban lévő csata után Fiona egy hatalmas konferenciateremben ült Endelle asszony adminisztrációs központjában. A keleti ablakfal a sivatagi szakaszra nyújtott kitekintést. Mindig sikerül meglepődnie, mivel a több mint száz éve alatt a Második Földön csak a zöld kertet és a hatalmas tamarinfát ismerte. A szeme örvendezett a látványtól, mily meglepő! De a szabadulása pillanatától kezdve feltételezte, hogy milyen jó érzés lesz ennyi mindent látni. Amikor Endelle asszony palotájába vitték – ami kilométerekre a Sonoran sivatagra nézett – mindig a hatalmas kék égre, a kaktusz és lucfenyő halmokra, a magas tekintélyes saguaro kaktuszokra nézett, amik a szabadság képviselőjeként tündököltek.

Alison mellette ült. Egyszerre tűnt nagyon terhesnek és nyugodtnak. Minden alkalommal megfeszült, lehunyta a szemét, lenyugtatta a testét, egyik megnyugtató kezét duzzadt hasára simította. Telepatikusan kommunikált a csecsemővel, napról napra javul abban, hogy segítsen Helenának visszahúzni ideiglenes szárnyait; a magzatvíz mennyországban lustán tartotta a görcsöléstől.

Fiona imádta a terhességet, a gyermekét hordani – az aranyos Carolynt sima mézbarna fürtjeivel, Petert, aki sietősen érkezett meg, készen a világ meghódítására.

Fiona a szőke szépségre mosolygott. Fiona magas, de még így is öt centivel lemaradt Alison szárnyolcvan körüli centijétől. A magasság jó dolog, amikor egy nő egy Vér Harcoshoz kötődik – jobb a csóktávolság.

Parisa erőfeszítéseket tett, hogy felkutassa Fiona nevében az alapvető eseményeket a családja életéből. A férje, Terence, öt évvel Fiona eltűnése után újranősült. Lett egy második családja, akikkel teljesen odaadó volt. A nő mosolygott erre gondolva. Terence jó ember volt, csodálatos szerető férj és elképesztő apuka. Természetes, hogy ismét megházasodott.

Imádott gyermekei nem boldogultak ennyire jól. Fia huszonöt évesen trolibalesetben halt meg, a jogi diploma megszerzésére törekedett. A lánya, Carolyn két évvel később vitorlázás közben megfulladt, de a teste soha nem került elő.

Fiona néhány könnycseppet hullatott mindegyik gyermekéért, akik a saját életüket élték, hogy mindketten túlságosan korán meghaltak; egyikük sem házasodott meg, nem született gyermekük. De igazság szerint, már évtizedek óta szomorkodott a veszteségein, ezért mióta néhány napja megérkeztek a hírek, a szomorúsága érezhetően elhalványult. Mindenekelőtt időbe telik visszaszerezni az életét és szilárd alapokra helyezni ebben az új világban. A többi huszonegy intézményben lévő vérrabszolga sorsa az elméjében erős iránymutatóként szolgált arra, hogy Endelle asszony adminisztrációjában a munkája milyen irányba haladjon.

Alison kinyitotta a szemét. – Sajnálom, de egyre jobb lesz.

       – Jó – válaszolta Fiona. – Örülök neked. Semmi sem olyan csodálatos, mint kihordani egy gyermeket.

Ezer évvel idősebbnek érezte magát a mellette ülő terapeutától, s talán a tapasztalatok és szenvedések mennyiségétől az is volt. De a nőnek ajándéka van. Korábban voltak pillanatok, amikor Alison kinyúlt Fionáért, egyik kezét a karjára vagy a vállára tette, amitől béke öntötte el, és néhány oly régi érzés enyhült, eltűnt. Még egy időre könnyebben is lélegzett.

Állandóan feszültségben élt – talán újra elviszik, eltüntetik és újra egy évszázadon át kihasználják. Hitt benne, hogy ez az érzés idővel eltűnik, de mennyi időbe telik majd? Egy évtized? Két évtized? Viszonylag bölcs nő volt, de a lelke sérült. Ki ne lenne az a megpróbáltatások miatt, amik több mint egy évszázadon át tartottak?

      – Most beszéljünk a jövődről! – mondta Alison. – Jelenleg Endelle asszony szeretné, ha te és a többi nő a palotában maradnátok, legalább néhány hétig a biztonságotok érdekében; közben te is megkapod a további információkat. Szeretné, ha megfontolnád a foglyok irányításának átvételét. Úgy látjuk, mindegyikük hozzád fordul vezetésért és tanácsért, mióta itt vagy.

      – Nagyon sok tanácsra van szükségük. Nekem is. Fel akarok mindenre készülni.

       – Természetesen!

Fiona pillantása megint Alison hasára vándorolt, de félrenézett, tekintete visszasiklott az ablakra. Fiona még mindig fiatal, mert részben átlépett. Újraházasodhatna ebben a dimenzióban. A vámpíroknak lehet férje, vagy felesége, az esettől függ. Megházasodhatnak, gyerekeket szülhetnek – másik földit (Twoling – olyan, aki a Második Földön született). A nőnek tetszett a gondolat. Mindig is szerette a házaséletet, a családot, akikről gondoskodhat.

Jean-Pierre emléke, a kiszabadulásának éjszakája hirtelen megtöltötte az elméjét: a fekete bőr kiltben lévő férfit körbeölelő teljes ragyogás, a nehéz szandál, és a lábszárvédő, az ezüstkapcsok a bőr csuklóvédőjén, a mellkasát körülövező ezüst pántok. Felidézte a férfi iránti vágyát, ami sebes villanásként érkezett vissza hozzá, majdnem kicsalva egy zihálást az ajkai közül. Hirtelen kávé után sóvárgott, keményen nyelt a vágytól.

Ez volt a legfurcsább dolog és igen, már meséltek neki a hírhedt és nyugtalanító breh-heddenről.

Megremegett. Nem lehet ez a sorsa. Azonban kénytelen beismerni, hogy egy gondolat a francia harcosra olyan remegést idéz elő bizonyos helyeken, amiket figyelmen kívül hagy már több, mint egy évszázada. Modern időben van, a szex egyértelműen átalakult egy furcsa, mégis fantasztikus nyilvános beszélgetéssé.

De a nő idejében, a házassága idejében, a szex határozottan magánügy volt, egy dolog, amiről még a férj és feleség sem beszélgetett. Szerencsére férje nagylelkű volt az ágyban, ő pedig élvezte, amit a legtöbb nő az ő idejében fájdalmas dolognak hitt, amit el kell viselni.

Jean-Pierre pedig bebizonyította neki – bár akaratlanul –, hogy a férfi csókja az eksztázis peremére sodorja. Megint elnyomta a zihálást. Milyen lenne a szerelmeskedés, ha már a csókjától meggyullad?

Alison a homlokát ráncolta. – Stresszesnek tűnsz. Rendben vagy a palotával? A biztonsági szintje utolérhetetlen, azt akarjuk, hogy lekerülj az ellenség radarjáról, különösen mióta úgy tűnik te vagy Jean-Pierre harcos brehje.

A breh-hedden. Már a gondolattól kíváncsi lett a szex fogalmára a harcossal, de tudta, nem áll készen, hogy bárki brehje legyen, mivel kardot fog ragadni és saját maga küzd meg Greaves Parancsnokkal.

Elkapta Alison pillantását. – Persze, hogy jó lesz a palota.

       – Jó. Egy percre szomorúnak tűntél, de én nem ezt akartam. – Elkezdett beszélni az átlépést beteljesítő ceremóniáról: minden nőnél megbizonyosodnak, hogy beilleszkednek, ebben a hatalmasabb világban, néhány hét pihenő után megcsinálják. Beszélt pár tanácsadóról, akiket ismert és megbízott bennük. Még a lehetséges szakmai gyakorlatokról is ejtett néhány szót, teljesen érthető módon.

Nevetés hallatszott a folyosó végéről, valamilyen oknál fogva – nem tudta megmagyarázni – hirtelen hideg ölelte át Fiona vállát, mintha vírust kapott volna el. Hallotta egy nő hangját. Két hangot. Talán Parisáét? Megint nevetés. Nem, nem Parisa. Igen, Havily, aki a sötétben dolgozik Endelle asszonnyal, aki Marcus Harcossal kötötte össze magát.

Most meghallotta Seriffe Ezredes kirobbanó férfias hangját. Nagyon kedvelte az Ezredest. A Metro Phoenix-i Milícia Harcosokat vezette. Kemény, parancsolgató ember, de mindig meleg fény ragyogott a szemében, mintha állandó reményérzettel élne, amiben nem számít milyen rossz dolog történik. Igen, nagyon kedvelte a férfit.

A férfi megint nevetett, ahogy hallgatta a szavait, rájött, hogy a férfi a kisfiával dicsekszik, aki kilenc hónaposan már járt.

      – Hallod őt? – kérdezte Alison mosolyogva. – Imádja a gyerekeit, a felesége pedig nem tud semmi rosszat csinálni.

–  Más szóval a tökéletes férfi.

Alison kacagott.

      – Ha tudnád mennyire igazad van. Egyike azon ritka férfiaknak, akik a nagyszerű erőt együttérzéssel kombinálják a munkában és szeretik az otthont. Attól tartok hajlamos vagyok túl gyakran példaként állítani Kerrick előtt. Ha csak megemlítem Seriffe Ezredest Kerrick dühbe gurul. Habár őszintén megvallva, néha csak azért teszem, mert szeretem nézni, ahogy mogorván bámul rám. Néha nagyon rossz vagyok.

Fiona kacagott és kezdett benne valami ellazulni. Ő és Alison kissé az ajtó felé fordulva hallgatództak. Havily izgatott csacsogása túlszárnyalta az Ezredes hangját. Nagyszerű volt hallgatni, ami egy normális beszélgetésnek számított, amikor fiatal édesanya volt. Már sétál? Kibújtak a fogak? A rossz dolgokat veszi fel és dobálja őket? Havily három kislánya meghalt a nő átlépése előtt.

Mennyi szomorúság egy életben.

Mégis mennyi öröm.

      – Miért nem beszélünk mi is az Ezredessel? Úgy hangzik az egész családját elhozta. Szeretnél találkozni velük?

– Igen, szeretnék.

Alison felállt, teljes tekintélyes száznyolcvan centis magasságával.

Fiona egy másik nő nevetését is hallotta, amitől a korábban érzett hideg ismét megborzongatta a vállait. Mi ez? Talán megbetegedett? Aztán eszébe jutott, hogy az átlépettek soha nem betegednek meg.

      – Igen, a feleségét is elhozta. A nő maga az öröm. Kedvelni fogod. Furcsa, de valahogy rá emlékeztetsz. Talán mert a szemed színe hasonló, a kedves ezüstös kék.

Fiona hallotta a hullámzó nevetést és visszautazott több mint száz évet. Az édesanyjának volt ehhez hasonló nevetése. Milyen különös.

A szomorúság belopózva ismerős dologra emlékeztette, olyan valamire, amit az elrablásával elveszített. Sürgető kényszert érzett, hogy maradjon ott, ahol volt, talán bebújhatna az egyik konferencia asztal alá és ott maradhatna, ó, hát mondjuk egy évig, esetleg egy évtizedig. Még nem elég stabil. Remegő térddel állt fel. Minden ereje ellenére az évtizedek alatt, amikor megölték és visszahozták az életbe hónapról hónapra, valamiért végül biztonságos helyre érkezett, nem tudott nyugodt maradni, szinte már kevésnek érezte magát, hogy találkozzon az Ezredessel és a családjával.

De nem hajlandó megadni magát a gyengeségnek. Az élet rendje szerint élt, még ha az kemény is.

Alison mellett ment a folyosón. Seriffe Ezredes került először a látóterébe. A felesége valahol mellette állhatott, mint ahogy Havily is. A férfi kezében egy kicsi fiúcska volt, gödröcskés, világosbarna haja lágyan göndörödött a nyaka körül. Milyen imádni való. A látvány, a kivirágzó gyermek valahogy örömmel töltötte el a szívét.

De ugyanakkor egy bizonyos tudás kezdett felkúszni a gerincén. Ismét érezte a késztetést, hogy elfusson és elrejtőzzön, de nem tudta miért. Mi volt ennek a családnak a jelenlétében, ami azzal fenyegette, hogy rejtőzzön el?

Mégis tovább ment. Kiegyenesítette a vállait, majd vett néhány mély levegőt. A gyerekre koncentrált, aki az Ezredes bal karján ült.

Hirtelen olyan érzése támadt, ismeri a kisfiút, de ez lehetetlen. Az érzés mégis megmaradt.

Az Ezredes mögött Havily Seriffe feleségével csevegett. Hallotta őket beszélgetni, Havily közben kis heves mozdulatokat tett a kezeivel, de a férfi széles válla és kétméteres magassága elrejtette a feleségét.

Két idősebb gyerek mozgott az apjuk körül, mindkettő Seriffe sötét hajával és szemével. A karjában lévő totyogós Alison felé fordult, és felé nyújtotta a kezét. Fájdalmasan ismerős volt Fionának. Biztos látta már valahol ezt a gyereket. De alig egy hete van Metro Phoenixben. Alison könnyedén elvette a kisfiút és gyengéden beszélt hozzá. Pici kezecskéjét a nő arcára fektette, Alison pedig megpuszilta az ujjait.

Az elméjébe beúszott egy kép hosszú idővel ez előttről. A lánya nézett ki pont így, mint ez a gyermek a hatalmas ezüstös kék szemeivel, az enyhén göndörödő barna hajával és a világ legédesebb mosolyával.

A pillantása elsiklott a kisfiúról Seriffére, majd a mellette álló feleségére. Fiona elkapta a nő pillantását. Ismerte őt. Ismerte ezt a nőt. Nem tudta hová tenni, de egy másik hidegség árasztotta el a derekát, ezúttal a vállait és a karját, még az ujjhegyei is váratlan energiától remegtek, a felismeréstől. Ismerte, de honnan? Vérrabszolga volt, akit idővel kiszabadítottak, talán évtizedekkel korábban? De az nem lehetséges. Fiona emlékezne, ha bármelyik rabszolgát megmentették volna.

A legfurcsább az egészben, ugyanabban a pillanatban kezdett meg könny folyni a szeméből, mint a másik nőéből. Fiona sírt, de a másik nő is. De miért? Fiona zokogott, a másik nő pedig ide-oda csóválta a fejét. Kezét a szájára tette és az ujjai mögött zokogott.

              – Mi a baj, Carolyn? – kérdezte Seriffe. – Kedvesem, mi a baj? Ő… Fiona. Ó…. édes… Istenem! Ugyanolyan a szemetek. Korábban nem vettem észre.

Havily a fiatal anyuka mellé húzódott. – Mi az, Carolyn? Mi történt? Fiona, jól vagy? Miért sírsz? Miért sírtok mindketten? Mit hagytam ki?

Alison egyik nőről a másikra nézett, majd Seriffét visszhangozta. – Ó, édes Istenem! Ez nem lehet!

A fiatal édesanya, az ezüstös kék szemű Carolyn végül megszólalt.

     – Anya? Te vagy az? Annyi évtized után nem haltál meg? Átléptél? Ó, Istenem, anya te vagy az?

       – Carolyn? Carolyn Gaines Bostonból?

A nő bólintott.

        – Nem fulladtál meg vitorlázás közben?

      – Nem. Átléptem 1913-ban. – Kecses kezével az Alison karján ülő totyogó felé intett, majd az Ezredes mellett álló idősebb fiúkra, majd magára Seriffére. – Ők a családom. Az Ezredes és én…. néhány éve összeházasodtunk.

Fiona tekintete nem hagyta el Carolyn gyönyörű ezüstös szemeit, világos mézbarna haját, a halvány szeplőt az állán.

        – Lányom – suttogta. – Legdrágább Teremtő a mennyben…. lányom!

Minden erőt elvesztett a lábából és mielőtt felfoghatta volna, mi történik már egy fekete sokkszakadékba zuhant, amibe hitetlenség és valami több, valami csodálatos, valami, igen, nagyon sok öröm vegyült.

***

Parisa Lovejoy újonnan kinevezett Átlépettek Védelmezője, felpróbálta az ünnepi royle ruháját. Luchianne portréja alapján készítették el neki, amit egy történelmi művész készített ötszáz évvel korábban. Endelle leírása és Philippe Reynard anekdotikus bizonyítékainak kombinálásával hozták létre.

Mindamellett, amit Antonyval átélt, különösen azokat a szabályokat, amelyeket Antony mellett betartott a Grand Kanyon-beli csata során, nevetségesnek érezte viselni a földig érő ruhadarabokat. Megnézte magát a tükörben, úgy nézett ki, mint „valami” a kései Rómából. Ki vagy te, hogy viselhetsz ilyen elegáns öltözéket, hogy lehetsz ez a nő, ez a személy?

Pánikot érzett. A könyvtárból kelt útra, az egyik Vér Harcos társa lett, az Átlépettek Védelmezője, a royle szárnyak miatt a Második Föld nagykövete, de mindez túl sok. Hogy úgy mondjuk, helytelennek érezte.

A ruha külső része mély lila, lágy, de nagyon hatalmas gömbölyű gallérral. A súlyos, széles ujjakat a harangszerű mandzsetták körül bonyolult, örvényekből álló mintával hímezték, amely a szelet hivatott jelképezni.

A nő körbefordulva leeresztette a külső palástot a derekáig, bár az alatta lévő csillogó, aranyszínű selyem jó érzést keltett. T-alakban vágták ki a hátán, hasonlóan a fegyvertartóihoz, ez a szárnyak leengedésének is kedvezett.

Hagyta a külső köntöst lila pocsolyaként a padlóra hullani. Az aranyszínű selyem alatt kiváló háló volt, ami a szoknya szövetét a lábszárához rögzítette. Annyira furcsa érzés volt, amikor először vette fel a ruhát, de teljesen megértette a célt. Amikor repült a háló közel tartja testéhez a ruhát. Semmit nem bíznak a véletlenre.

Antony jelent meg mögötte a tükörben. Odafordult a férfihoz. Hasonló öltözéket viselt, de káprázatosan festett. Haját szorosan hátrafogta a cadroen, ami természetesen felfedte magas és erős arccsontját és az általános szépségét. Ajkai szétnyíltak a férfi bámulása közben. Aki teljesen az övé? Miféle csoda sodorta hozzá ezt a férfit, egy ilyen harcost, hogy élvezze, szeresse, örökké ízlelje, ha Isten is úgy akarja.

Az istenek lemosolyogtak rá. Más válasz nem létezik.

Antony mosolygott. A szíve összeszorult a látványtól. Kezét a férfi arcára fektette. – Szeretlek – suttogta a nő.

A férfi megfogta a nő karját és mély levegőt vett. Lassan engedte ki. – Miért vagy ideges?

–Azt gondoltam, lehetnék harcos. Be akartam lépni a kiképző programba.

–Tudom.

      – Még mindig akarom. A szívem sóvárog utána, hogy olyan harcos legyek, mint te. De, szerintem kezdem felfogni, hogy minden átlépett egy harcos, nem számít a foglalkozásuk.

Antony megcsókolta. – Mennyire sok bölcsesség valakitől ilyen fiatalon. De jusson eszedbe, hogy semmi sem állandó. Most ezt a dolgot kell megtennünk, de elképzelhető, hogy a későbbiekben be tudsz csatlakozni a programba.

A nő lelke szárnyalt. – Így igaz, nem? Folyton elfelejtem, hogy az átlépett élet potenciálisan egyenlő a halhatatlansággal.

A nő lenézett a lábánál lévő vászonpocsolyára. – Méltó vagyok én erre?

A férfi vállat vont. – Nem vagyunk. Egyikünk sem. Egyetlen átlépett sem az, és abban a percben bajban vagy, ha arra gondolsz méltó vagy rá. emellett szerintem szükséged van némi rálátásra, mi fog történni. Endelle elküld minket egy száz napos túrára száz területre. Amikor visszatérünk kétségem sincs afelől, hogy mindketten el akarjuk majd égetni a köntöst és lesz egy egész sor új igazán csúnya szavunk Őnagysága leírására.

       – Ó, Istenem, igazad van. Meg kellene terveznünk egy máglya szertartást, még mielőtt elmegyünk. Miért nem bérelsz fel egy vállalkozót, aki megépítené a máglyát a medence mellett?

Kuncogva húzta karjai közé a nőt.

Parisa így már a lila köpenyen állt, de nem érdekelte. A férfi nyakához nyomta az orrát, hosszan és hangosan szipogott. Aaaaaanyira jó illata volt, zsálya és föld és férfi. Bizonyos szerencsés gondolatok kezdtek körözni a fejében. Érezte a férfi feszességét.

       – Hagyd abba – suttogta a férfi. – Annyira erős a mandarinillat a fejemben, hogy alig tudok gondolkodni.

Csípőjét a nőének döntötte, hagyta, hadd érezze meg reakcióját, de ő már tudta. A breh-hedden egyik eredménye a furcsa mód, amivel érzékelni tudja a férfi fizikai testét, külső értelemben. Érezte, milyen érzést kelt a saját csípője a férfiének döntve, a gyönyört, amit ő adott. Érezte a férfi szemszögéből, ahogy a hatalmas mellei a mellkasának préselődtek. Érzékelte a férfi testének válaszát, ahogy a farka megvastagszik, meghosszabbodik és megkeményedik.

Remegés cikázott végig a testén válaszként, és további eredményként, a férfi teste is remegett. Annyira szexi, veszélyes az oda-vissza játék. Ó, igen!

Hátra húzódva felnézett a férfira, de nem szakította meg a kapcsolatot. – Mennyi időnk van?

A férfi felnyögött. – Csak fél óra múlva érkezünk meg a palotába Endelle jelmezének jóváhagyására.

A nő megremegett, a férfi is remegett. Elkezdte eltüntetni a ruhákat, de a férfi kacagva állította meg. – Kérlek, hadd csináljam én!

A nő kuncogott. Most nincs idejük gyakorolni a nő elvillantási technikáját, ami még mindig szívás.

A másodperc töredéke alatt a nő testestül-lelkestül a férfihoz simult. Felsóhajtott és beleolvadt a férfi karjaiba. A breh- hedden megvilágította őt, és a férfi tűz volt a bőrén. A hátán lévő nyílások benedvesedtek, és az ujjai érezték a férfi szárnycsatjainak bordáit. Gyengéden megpöccintette őket, és a férfi erősen vonaglott a lányon. A férfi az ágy irányába fordította a nőt. Hallotta a paplan és a felső ágytakaró suhogását. A következő pillanatban már a hátán feküdt, és a férfi belé hatolt, minden egyes súlyos centimétere belé hatolt, amitől hátát meggörbítette, szárnycsatjai szivárogtak, és összevissza maszatolták az ágyukat. A selyemlepedőnek mennie kellett. A selyem nem szerette a nedvességet. Talán egy frottírlepedő... legalábbis az ilyen időkre.

***

Egy órával az Endelle-vel való találkozó után Medichi a karjai közé zárta a nőjét. A Grand Kanyon szájában álltak, pont azon a helyen, ahol több mint két hete állt, amikor lekaszabolt egy kóbor halál vámpírját, lefelé a sebes folyóba; amikor a folyóba esett, majd a szikláknak csapódott, összetörten, amikor megszerezte a rohadék elméjét és meglelte az információtöredéket, aminek segítségével rátalált Parisára.

Most visszatért szétnézni, emlékezni, gondolkodni.

Parisa felhúzta a vállát. – Miért hoztál ide?

A korábbi csata még friss, mindkettejük számára.

De ilyen volt az azt követő csoda is, az ő csodájuk, ami azért jött létre, mert mindkettejüknek volt bátorságuk félretolni a félelmeiket és beteljesíteni a breh-heddent.

       – Itt születtünk – mondta a férfi, de nem nézett a nőre. Elméje a távolságra koncentrált, a végtelen kanyonra, a szépségére, az egész lehetetlenségére, az idő múlására, ami kialakította a szakadékot, valamint a szárnyaira, amik áttörték mindezt.

        – Igen, mondta halkan a nő. – Itt születtünk meg, a te és az én részem, amiből mi lettünk. Igazad van!

A férfi érezte a párja ünnepélyességét. Már ismerte az elméjét, minden bonyolultságát, félelmét, szégyenét, győzelmét, szerelmét, és hogy mennyire csodálja a férfit. A férfit ez éltette: a nő tisztelete, a hajlandósága, hogy a férfi mellett álljon, mert hitt benne.

Közelebb vonta magához. Egy rövid sarkvidéki pillanatra félelem cikázott át rajta. Remegés futott végig a testén. Rossz dolgok közelednek, szörnyű dolgok a Vár Harcosok számára, a hozzájuk kötődött nőkre. Kemény, utálatos módon sejtette, hogy elkezdett dolgokat tudni.

De ugyanakkor béke szállta meg.

Ez az élet, az átlépettek élete, jó, rossz, különböző, félelmetes.

De egyúttal nagy, csodálatos, hihetetlen élményekkel teli, és igen, alkalmi győzelmekkel.

Hagyta átsuhanni magán ezeket az érzelmeket. Parisára nézett, aki elfordult az előtte lévő fenséges táj bámulásától és a szemébe nézett. A mosolya elérte gyönyörű ametiszt szemét, amelynek színe megegyezett szárnyuk sávos színével.

–Annyira szeretlek – suttogta a nő.

A férfi a karjai közé húzta. Megcsókolta, a nyelve tolakodott és szívott. Minden kapcsolatot szeretett, ami a nőhöz fűzte: a nyelvét, a farkát, az ujjait, a nő köré kulcsolódó karjait, a hozzá préselődő testét, a szárnyait, hegyétől a hegyéig, az agyarait, de legjobban az elméjét. Istenem, igen, az elméje!

Érezte a mélyen beszívott, majd kiengedett levegő miatt megemelkedő mellkasát. Érezte, hogy gyönyört érez, mert a karjai közt tartja.

Elhúzódott a nőtől, majd megcsókolta. – Jobban szeretlek, mint azt szavakkal ki tudom fejezni.

A mosolya, mindig az a mosoly.

Egyik ujjával a nő arcát cirógatta. Szerencsés, nagyon szerencsés ember.

–Tudod, mit szeretnék ebben a pillanatban?

A férfi mosolygott, ám az a mosoly az egész arcát beragyogta. Hát persze, hogy tudta, és ez a tudás felvillanyozta a férfit.

–Úgy érted a félelmetes testem mellett?

A nő vihogni kezdett. – Igen, a félelmetes tested mellett.

A férfi újra megcsókolta, aztán mivel nem kellett elmagyarázni neki a nő szívének vágyát, ellépett a nőtől. Egy olyan elképesztő higanyszerű mozdulattal fénysebesen leengedte a szárnyait, amit a breh-hedden előtt nem ismert, s ami egyértelműen harmadik dimenziós képesség. A nő ugyanolyan gyorsan követte a példáját.

–Repüljünk – kiáltotta a férfi.

Igen, Antony – küldte a férfi elméjébe.

Igen, ismételte meg a férfi.

A legtökéletesebb szó!

Vége

Lexy