Caris Roane: Born of Ashes - 1. fejezet

 

1. fejezet

– A rács előtt állsz, Jean-Pierre. ‒ Fiona Gaines megpróbálta ellökni magától harcosát, az átlépettek félelmetes őrzőjét, de minden soványsága ellenére a férfi szikla volt.

–     Mert nem hallgatsz rám, chérie. És nekem szükségem van arra, hogy meghallgass. Nem hiszem, hogy el kellene menned a keresztelőre.

A lány végre felnézett a férfira, amit amennyire csak tudott, került. A vámpír idegesítő volt, és ha találkozott a tekintetével az elméje kezdett pépessé válni - nem a bűvölő képességei miatt, hanem mert ő, nos, Jean-Pierre volt.

Magas volt, gyönyörű egy-kilencvenöt, szemben az ő alig több mint százhetven centijével. Ha magas sarkút viselt, olyan tökéletesen illett hozzá, hogy az ajkai a nyakáig értek, ezért természetesen kerülte a magas sarkú cipőket. A szeme a viharos tengerek színe volt, szürkészöld-kék. Erős arccsontjai voltak, és vakmerően hosszú, aranyszőke haja, amelyet pasztellbrokátból sodrott foszlányokkal hátrafogott, ami a franciaországi forradalmi időkből maradt affektálás volt.

De a teste egyetlen erőteljes izgalomra váró harcos test volt, olyan izmos, olyan sovány, hogy a lány ujjai megremegtek, amikor a férfi közelébe ért. Kerülte, hogy megérintse, de álmában néha órákon át járta végig a kezével minden egyes tömör centiméterét. Minden egyes centiméterét.

Ami azonban még rosszabb volt, hogy a férfi illata szinte állandó izgalomban tartotta a nő testét, egy olyan illat, amely teljesen nevetséges volt. Olyan illata volt, mint a legjobb kávé, amit valaha főztek a két világegyetemben, ugyanakkor ez a kávé valami olyan férfias illattal volt megspékelve, hogy még itt állva, a férfira nézve is bizsergett a nyelve.

Egy mosoly érintette meg az ajkát, azokat a telt ajkakat, amelyeknek a felső pontjai annyira csókolhatóak voltak. A fenébe vele! Pontosan tudta, mit érez a nő, hiszen számára a nőnek olyan illata volt, mint egy francia cukrászdának. Az univerzum gyakran meglepő humorérzéket tudott mutatni. Már-már közhelyes volt: kávé és fánk. Oké, azt mondta, hogy a nőnek könnyű, vajas croissant illata volt. Mégis.

–     Fiona. - Egy Milícia Harcos a rács túloldalán szólította meg, és hála Istennek, megtörte a varázslatot.

Meg kellett kerülnie Jean-Pierre-t, hogy valóban láthassa Ericet. – Mit hoztál?

A szívverése felgyorsult. Jól ismerte Ericet, mert sok időt töltött a Milícia Harcosok főhadiszállásán az Apache Junctionban. Hárman dolgoztak még a rácson, legalább négyen voltak a fedélzeten éjjel-nappal. A műholdas összeköttetésekkel a rácsot éjjel-nappal a világ bármelyik koordinátájára el lehetett mozgatni, hogy anomáliák után kutassanak.

A Központi Parancsnokságnak, amely a Második Föld uralkodójához tartozott, szintén volt egy rácsa, de ők a sajátjukat Phoenix körzetében rögzítették, és a halál vámpírjainak jeleire vadásztak.

–     Valami Bangkok mellett. Thaiföld.

Megkerülte a kisautó méretű rácsot, hogy csatlakozzon Erichez a túloldalon. Nem lepődött meg, amikor Jean-Pierre követte őt. Becsületére legyen mondva, hagyta dolgozni. Nem volt kétsége afelől azonban, hogy a téma újra felüti a fejét.

Miután öt hónappal ezelőtt kiszabadult a vérrabszolgaságból, Fiona egy küldetésen lévő nő volt. Megszállottan igyekezett megtalálni Rith Do'onwát – a förtelmes rabszolgatartó rendszer fő eszközét –, és megszállottan igyekezett minél több rabszolgatársát haza hozni. A huszonkét ismert létesítményből hatot találtak meg, összesen negyven rabszolgát hoztak haza, mindannyian nők voltak.

Eric már feljavította a rácsot, és ott volt az aláírás, amit olyan nehéz volt elolvasni, de gyorsan ismerős lett neki. Tehetséggel rendelkezett, ezt tudta. Eric és a többi MH meg tudta találni azokat a végtelenül apró foltokat, amelyek anomáliát jelentettek, de csak ő látta a kékeszöld árnyalatot, a Rith köd belső kupolájának színét, amely jelezte, hogy találatot kaptak.

–     Hívd Gideont a rádión. ‒ Nem kellett megkérdeznie, hogy Gideon és harminckét harcosból álló csapata készen áll-e az indulásra. Az sértés lett volna a Mennydörgés Istenének egyik harcosára, ami a Milícia Harcosok beceneve.

Eric azt sem kérdezte, hogy mit, mikor és miért. Hívást intézett, és halkan beszélt.

Egy perc telt el.

–     Készenlét a jelre – mondta Eric.

Tekintete találkozott a férfival és elmosolyodott. – Hadd repüljenek. - Ez amolyan vicc volt, hogy a vámpíroknak szárnyaik vannak, meg minden. És nem igazán tudtak átrepülni a dematerializációs hajtáson, mivel a szárnyak túl törékenyek voltak ahhoz, hogy elviseljék a folyamatot. De Eric mosolyogva adta ki a parancsot.

Eric hangosbeszélőre állította a kommunikációs rendszert. Seriffe Ezredes, a Mennydörgő Istenharcosok vezetője így akarta. Ha csata lesz, azt mindannyian hallani fogják. Seriffe mindent megtett azért, hogy mindenki kapcsolatban legyen egymással, informálva és tudatában legyen mindennek.

Fiona végigpillantott a teremben. Több mint két tucat nő látta el a kommunikációs szolgálatot az MH szekcióvezetőkkel együtt, mint Eric és Gideon. A legtöbben a nő felé fordultak, ünnepélyesen, várakozóan.

Gideon hangja halkan és csendesen szólt az éterben. Kiadta a parancsokat, majd azt mondta: –– Itt nincs DV-jelzés.

Fiona nem tudta tulajdonképpen mikor támaszkodott Jean-Pierrnek, de a férfi jelenléte lenyugtatta. Egyik kezét a nő csípőjére tette, érezte a férfi mély lélegzetét. A szívdobogása megduplázódott. Nem tudott ellene mit tenni.

Pontosan tudta, min ment keresztül az összes nő, ismerte a kétségbeesést, miután évtizedekig vérdonorként szolgált – ami udvarias szépítése a folyamatnak, ami magába foglalta a nők havonta történő lecsapolását és visszahozatalát a halálból egy defibrillátorral, így szerezték meg a függőséget okozó haldoklók vérét. A halál vámpírjainak, a függőségük természete miatt, a halálig ki kell szívniuk áldozataik vérét, így juthatnak hozzá az utolsó euforikus anyaghoz.

Százhuszonöt éve Fiona vásárolni ment, amikor két halál vámpírja, akiket csak ő láthatott, elrabolta Bostonból, a tizenegyedik házassági évfordulójuk másnapján. Ő volt az első halandó nő, aki részben átlépett Darian Greaves miatt, majd kísérleteztek rajta. Akkoriban a vérének lecsapolásához nagy acéltűk és gumicsövek kellettek. Greaves lecsapolta a vérét, a halálpontig vitte, majd még több vért pumpált vissza az ereibe, és a szívét újra életre keltette azzal, amiről most már megértette, hogy a tenyeréből érkező erőteljes kézi-bombák voltak.

Nem sokkal azután Rith, akinek szintén erőteljes természetfeletti hatalma van, átvette az irányítást. Ezt követően Fiona alig látta Greavest.

A kihangosítón keresztül hallotta Gideon nehéz légvételeit, valamint harcos saruja dübörgésének hangját felfelé a lépcsőkön. Mozgást látott a jobb oldalán. Seriffe előjött az irodájából, súlyosan mogorva arccal ő is hallgatózott.

Gideon hangja túl erőteljes, a kihangosító miatt kiabálássá változott. – Tizenegy nőt találtunk!

A főhadiszálláson éljenzés és kiabálás tört ki.

Fiona szeme könnyekkel telt meg.

Jean-Pierre előrehajolt.

–     Gratulálok, chérie!

Megfogta a férfi kezét és szorosan tartotta. Küzdött, hogy lélegezzen és ne sírjon, de a könnyek akkor is kicsordultak.

Hallotta Gideont beszélni, de azt már nem mit mondott.

–     Nyugalom emberek – kiáltotta Seriffe.

Gideon továbbította az információt, miszerint mind a tizenegyen életben vannak és egészségesek.

Fiona kihúzta a nadrágzsebéből a BlackBerry-jét, megérintette a képernyőt és kapcsolatba lépett a rehabilitációs központtal. Értesítette a recepciót, hogy tizenegy új érkezett személyt kapnak.

A nő felsikkantott. – Innen átvesszük, Fiona! Szép munka!

Szép munka. Örülni akart, tényleg örült, de ez azt jelentette még tizenöt másik intézmény van, amiről tudnak, még milyen sok nőt kell kiszabadítaniuk, mielőtt igazán elkezdhet ünnepelni.

–     Szánj rá egy kis időt – suttogta Jean-Pierre. – Jó dolgot hajtottál végre.

Honnan tudta? Olvas a fejében?

A nő elhúzódott tőle, majd felnézett a férfira. Látta a mély együttérzést azokban a viharos szemekben, s aztán a nő megértette. A férfi a Vér Harcosa. Több mint kétszáz éve harcol, az átlépésének első évétől kezdve, a halál vámpírjainak folyamatos fosztogatása ellen küzdött. Ismerte a győzelmet, amit minden egyes halál vámpírjának megölése jelentett, de ismerte egyúttal a tartós frusztrációt és kétségbeesést, ami felhalmozódott, mert jelen pillanatban nincs kilátásban a háború vége. Az ellenség, Darian Greaves Parancsnok, bátorítja a halál vámpírjainak teremtését, hiszen jelentős fegyverként használja őket a két világ – a Második Föld és a Halandók Földje – elfoglalására irányuló törekvésében.

A nő bólintott. A falon lévő órára pillantott. Este tizenegy óra volt. Hamarosan haza kell mennie Seriffe Ezredessel, a vejével, ekkor Jean-Pierre csatlakozhat a Vér Harcosaihoz, akik a Metro Phoenix területén lévő öt dimenziós átlépési pontnál harcolnak.

–     Hol leszel ma este? – kérdezte a nő.

–     Thorne továbbra is a Határvidék belvárosában tart.

A nő biccentett. Tudta miért. A Határvidék belvárosa a legközelebbi hely Seriffe Ezredes otthonához, ahol Fiona most élt. Thorne ismerte Jean-Pierre helyzetét, a nő védelmezőjeként dolgozott, ami maga a rémálom. A férfi szemei alatt is halvány karikák ültek. Még a viszonylag halhatatlan vámpírok is viselhetik a fáradtság jeleit, ha napi tizenkét órában védelmeznek egy nőt, másik hatban a halál vámpírjai ellen küzdenek, majd ide-oda hánykolódnak a nyugtalan alvási ciklus során.

Átkozott breh-hedden, gondolta a nő. Az egykori mitológiai vámpír társköteléki kapcsolat ismét felütötte csúf fejét. A nő is érintett volt benne, amit egy kellemetlen és szörnyű betegségnek hitt, de bizonyos okok miatt, a breh-hedden jobban megviselte a férfiakat, talán az állandóan magas készültségben lévő tesztoszteron miatt.

Ezért Jean-Pierre még a tökéletesen biztonságos Milícia Harcos központban is közel maradt hozzá.

–     Most pedig, chérie, beszélnünk kell a holnapi keresztelőről.

A nő felszegett fejjel csípőre tette a kezét.

–     Elmegyek és egyáltalán nem érdekel, hogy biztonsági problémának gondolod vagy sem. Alison jó barátom, a babát pedig nem volt épp piknik a világra hozni. Újdonsült anyuka, én pedig emlékszem ez milyen. Szüksége van a támogatásomra, ha te pedig azt hiszed, cserben hagyom őt ezekben az időkben, miután száz évig szolga voltam, csak azért, mert a halál vámpírjainak támadása fenyeget, akkor egyáltalán nem ismersz.

***

Jean-Pierre Robillard az 1793-as Franciaországból látta az ismerős, makacs csillogást a nője szemében, és a reményei elúsztak, hogy sikerüljön a legkisebb változást is elérnie nála. Annyira gyönyörű, hosszú, sűrű gesztenyebarna haját felcsavarta a tarkóján, jól látszott szép arccsontja, a központ keresőszobájának fényében ragyogott ezüstös kék szeme.

Illata az orrába sodródott, uralta az érzékeit; sütemények és a nő finom illata egy olyan kombináció, ami megfosztotta minden racionális gondolatától.

A lélegzetét ellopta és fogva tartotta. Már az első pillanattól kezdve azt érezte, a lelke elveszik ennek a nőnek a szemeiben, az ő nőjéében.

Az ő asszonya. Mais qual cauchemar. (De micsoda rémálom!) Egy rémálom, ami sosem ér véget. Mindkettejükkel ezt tette a breh-hedden, összekötötte őket, amikor egyikük sem akart kapcsolatot.

–     Jean-Pierre, elmegyek a pici Helena keresztelőjére. És ennyi. Nem vitatkozok tovább.

Nem tudja eltántorítani. Bármilyen is volt a rabszolgasága, a felépülése gyorsan történt. A visszahúzódó, kétségbeesett asszonyból egy olyan vámpír lett, akinek elszántan az volt a szándéka, hogy megmentse az összes megmaradt vérrabszolgát, és Rith Do'onwát a sírba kísérje.

Elismerte a lány elszántságát, de a puszta makacsság, az akaratosság éjjel-nappal tüske volt az oldalában. Vakmerőnek nem nevezné, de rettenthetetlennek mindenképpen. Sokkal könnyebb lenne a dolga, ha a lány egy hervadó falevél lett volna. Ehelyett előretört, nem törődött a véleményével, amazonként állt neki az előtte álló problémáknak.

Az Átlépettek Védelmezőjeként szolgálta, szinte a megmentése napjától fogva ő volt a lány őrzője. Egyszerre volt hálás és gyűlölte a megbízatást. Hálás volt, mert nem tudta volna elviselni, hogy más harcos kerüljön a közelébe. Mégis, ha esélyt akart kapni arra, hogy ne érezze magát annyira kötődni hozzá, csak a távolság jelenthette a választ ‒ és a távolságot nem tudta megtartani.

Még rosszabb, a nő egyre növekvő erővel rendelkezett, ami azt jelenti, hogy az ellenség nemsokára felfedezi az értékét és holtan akarja majd látni. Már ez okból is próbálta rávenni ne vegyen részt a keresztelőn, amiről néhány órája szerzett tudomást; és az ő legnagyobb szörnyűségére nyílt téren tartják meg.

Merde!

Seriffe ismét parancsolt a szobának. – Másik esetünk van, emberek!

–     Ó, ne, – suttogta Fiona.

Gondolkodás nélkül ismét közelebb húzódott a nőhöz, amit a nő is megengedett, nem lepődött meg, amikor támogatásért hozzádőlt. Habár egyikük sem akarta a közelséget, barátság alakult ki köztük, a férfi tudta, hogy a lány bizonyos fokig számít rá.

Megint gondoskodóan a csípőjére fektette a kezét, ő pedig a légzésén dolgozott. Ilyen közel a vágya csak egy gondolatnyira volt. De az eltelt öt hónap alatt megtanult néhány új képességet a nő jelenlétének elviselésére anélkül, hogy állandóan – ahogy az amerikaiak szerették mondani – tomboló merevedése lenne.

Seriffe kezében távirányító volt. A nagy központi monitor felé irányította és bekapcsolta. – Néhány perccel ezelőtt rögzítettem.

Greaves jelent meg a képernyőn. Jean-Pierre nem tudott visszatartani egy halk morgást. A földön lévő teremtmények közül ő akarta legjobban a vámpír halálát, felgyújtani, hamuvá égetni, majd legalább öt különböző víztömegbe beleszórni.

– Felemelkedőtársaim – kezdte Greaves –, ma reggel súlyos helyzettel szembesültem. A személyzetem, akik folyamatos erőfeszítéseket tesznek a világ jobb vezetéséért – ami sajnálatos módon bomlásnak indult Endelle asszony  vezetése alatt – felfedezték számos vérrabszolga intézmény létezését. Még most is keressük ezeket a létesítményeket, hogy véget vessünk az elítélendő tevékenységnek, mely során haldoklók vérét szerzik meg a fogvatartott nőstényektől. Ezennel jutalmat ajánlok fel annak, aki megtalálja ezeknek a létesítményeknek a létrehozóját és igazgatóját, egy Rith Do'onwa nevű felemelkedőt, aki az elmúlt tíz évtizedben egy egész feketepiacot épített ki ennek az igazán förtelmes árucikknek.

Egy kép jelent meg Rithről, és Jean-Pierre érezte, hogy Fiona megmerevedik. Csak elképzelni tudta, milyen hatással volt rá a vámpír látványa.

Greaves folytatta: – A haldoklók vére rendkívüli függőséget okozó jellegének sajnálatos körülménye olyan probléma, amelyen az Eljövendő Rendhez tartozó tudományos közösség éjjel-nappal fáradhatatlanul dolgozik.

–  Szeretnék tisztázni egy idevágó tényt; sok évtizeddel ezelőtt volt egy rövid kapcsolatom Do'onwa felemelkedővel, amelyben közös erőfeszítésként megkíséreltük megalkotni a betegség ellenszerét. Amikor láttam, hogy ezek az erőfeszítések eredménytelennek bizonyulnak, véget vetettem a projektnek és a Do'onwa felemelkedővel való kapcsolatomnak is. Úgyhogy a helyzet komolyságát figyelembe véve, egymillió dollárt ajánlok bárkinek, aki információval szolgál, amik Do’onwa átlépett elfogásához vezetnek.

A férfi véget vetett a sajtótájékoztatónak, megtagadta a kérdéseket, kopasz fején csillogó fényekkel távozott a helyiségből.

–     Kibaszottul briliáns – morogta Fiona. – Bűnbaknak állította be Ritht. Rohadék.

A férfi egyik kedvenc szavát használva írta le Greavest.

Fiona folytatta. – De szerinted a világ beveszi ezt?

–     Kiváló a megjelenése, és ki ne hinne azoknak a nagy, ártatlan, kerek szemeinek?

–  Ja, nagyon őszintének tűnt. Utálom őt, Jean-Pierre. Soha nem gondoltam volna, hogy bárkit képes lennék gyűlölni, de ezt érzem iránta.

–     Megértelek – mondta a férfi. És tényleg. Nagyon is megértette.

Ahogy a képernyő melletti órára nézett, a szíve összeszorult. Elmúlt éjjel tizenegy óra. A nője hosszú órákon át dolgozott, és ő is. Fionának szüksége van a pihenésre, neki pedig a harcmezőn kell lenni. De nem akarta ott hagyni. Amilyen kemény volt vele lenni az idő nagy részében, mégis ezekben az órákban esett leginkább kétségbe: amíg következő reggel ismét nem találkoztak, de addig külön volt a nőtől, nem siethetne a segítségére, ha arra  lenne szüksége.

Úgyhogy a picsába.

–  Most már muszáj hazamenned – mondta a férfi, közel hajolva megszagolta a nyakát. Hosszan szippantott, hallotta a nő gyors lélegzetét. – Hazakísérhetlek?

A nő ellépett tőle, amikor finom croissant-illatának erős sodrása megcsapta az orrát. Oui, mindketten csapdába estek a breh-heddenben. Azt is tudta, hogy a nő gyorsan megtapasztalja a kis halált, az eksztázis helyét. Nem értette miért, de egy csókkal odajuttatja a nőt. Az első alkalom aznap történt, amikor a kórházban volt, közvetlenül azután, hogy kiszabadult az új-zélandi vérrabszolgaságból.

A nő szembefordult vele, és a férfi figyelte, ahogy a nő nagyot nyel. Gyönyörű hosszú nyaka volt. A vénája lüktetett. Visszatartott egy nyögést. Minden tekintetben vágyott erre a nőre. Sóvárgott utána. A vérét akarta.

A nő megrázta a fejét. Egy tincse elszabadult. A füle mögé húzta. Még a füle formája is gyönyörű ‒ mintha minden a férfi kínzására lett volna tervezve rajta.

–     Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Jean-Pierre!

A férfi is megrázta a fejét, de közben kicsit összeszorult a szíve. Egyáltalán nem értette az érzéseit. Szerelmet érez, vagy mindez csak a breh-hedden szörnyű csábítása?

Az oldalsó látószögéből látta a feléjük közeledő Seriffe Ezredest. Seriffe visszavillanhatna a nővel a házába, ahol a férfi családjával élt a vendéglakosztályban, mely teljesen a nőé volt. Egy darab kegyelem Fiona rabszolgaságból való kiszabadulása után. Miután a Vér Harcosai kiszabadították és Metro Phoenixbe hozták rájött, hogy ő Seriffe Ezredes feleségének az anyja. Lánya, akit elrablása miatt régóta elvesztett, mégis átlépett 1913-ban, most Seriffe Ezredes felesége és három fiúk született.

De miközben Seriffe egyre közelebb ért, Jean-Pierre szívverése megugrott. Nem akart magára hagyni Fionát. Az ösztönei magas fokozatra kapcsoltak, a nő elé lépett, állát leeresztette, tekintete keményen szegeződött az Ezredesre.

Seriffe megcsóválta a fejét. – Még mindig ezt csinálod?

Fiona a férfi hátát lökdöste. – Jean-Pierre, erre semmi szükség!

Bassza meg mindkettő, gondolta a férfi. Hát egyikük sem érti meg, min megy épp keresztül?

–  Meg kell esküdnöd, hogy ma éjjel figyelsz rá és nem esik bántódása. Meg kell ígérned Seriffe, vagy Istenre esküszöm kitépem a szíved!

Seriffe felsóhajtott. Egyik kezét Jean-Pierre vállára helyezte. – Mindennel, amit szentnek tartok, a feleségem és a gyermekeim életére esküszöm neked!

Jean-Pierre ennyit tehetett csak.

Fionához fordult és bár azt érezte, összetörik a szíve, megfogta a nő mindkét kezét és megcsókolta az ujjait. – Holnap, chérie!

A nő szemébe könnyek szöktek. – Á demain, chéri. / Holnap találkozunk, drágám.

A férfi imádta ezért a nőt. Megmutatta mennyire kedves. Lehet bármilyen, még makacs is, Rith megtalálásának megszállottja, Fiona Gaines kedves nő.

***

Másnap reggel Fiona a hálószobájában a tükör előtt állt. Seriffe Ezredes és Carolyn helyet biztosított számára a tágas otthonukban, ahol az elmúlt öt hónapot töltötte, attól a pillanattól kezdve, mikor tudomást szerzett lánya átlépéséről.

A keresztelőre készülődve még egyszer átöltözött, és elgondolkodott azon, hogy újra átöltözzön-e. Annak a nőnek, aki a fogsága előtt volt, nem okozott volna gondot a ruhaválasztás. Bár sok mindenhez alkalmazkodott az új világában és az új életében, nem igazán tudott megfelelő ruhát találni magának. Megvetette ezt a dilemmát, és gyengeségnek tekintette, ami abból maradt meg, hogy több mint egy évszázadon át Rith keze alatt élt.

Türelmesnek kell lennie önmagával szemben, de néha visítani szeretne a frusztrációtól.

Gyöngy fülbevalót viselt, és egy krémszínű, selyem szabott blúzt, amelyet egy tengerészkék ceruzaszoknyába húzott, amelynek egyik oldalán egy kis hasíték volt három fedett gombbal díszítve. A válla körül világoskék kasmírkendőt viselt.

A keresztelőt a mérföld magasan fekvő Prescottban tartották, és az évnek ebben az időszakában, március elején, délelőtt tíz órakor a szabadtéri szertartáson hűvös tíz fokos hőmérséklet uralkodott, szemben a mostani tökéletes phoenixi húszfokos hőmérséklettel.

Mégis aggodalmaskodott: esetleg túlöltözött, alul öltözött, túl házvezetőnős, vagy túl fiatalos, a hasíték túl sok? Kényelmetlen volt ezekben a ruhákban, de nem tudta pontosan miért is, persze azon kívül, hogy a háta őrülten viszketett, de semmit nem tehetett ellene.

Kivéve...

Elfordult a tükörtől, és az ágya túlsó oldalán álló éjjeliszekrényhez lépett. Kihúzta a mély fiókot és kivett belőle... egy vonalzót. Utálta ezt csinálni, mert a szárny-nyílások sírva fakadtak tőle, de szüksége volt egy kis enyhülésre ... most.

Felemelte hajának nehéz zuhatagát, és a vonalzót az inge hátuljába tuszkolta. Behunyta a szemét, és ahogy elérte a háta bal oldalán lévő legfelső szárnycsapot, felsírt egy kicsit. Olyan jó érzés volt.

A vonalzó végét előre-hátra dörzsölte a duzzadt szöveten. Nem tudta leírni a megkönnyebbülést, amit érzett, de a szeme hátracsúszott a fejében. Egyik szárnynyílástól a másikig haladt, amíg már nem tudta elérni őket egy felső simítással. Ledobta a kasmírt az ágyra, és kihúzta a blúzt a szoknyából.

Megdöntötte a vonalzót, és felnyomta a blúz szegélye alá, amíg el nem érte az első alsó szárnyvonalat. Ugyanezt a rituálét végezte el, és közben végig borzongott és apró, tompa kiáltásokat adott ki.

Megkapta a szárnyait, de ez nem volt szórakoztató. A viszketés annyira elhatalmasodott, hogy két héttel ezelőtt felkereste az egyik orvost, aki öt hónappal korábban a kórházban ápolta.

Egy jó fél órát töltött vele, és a szárnynyílásokról kérdezgette: Mikor jelentek meg, tapasztalt-e valaha égő érzést, próbálta-e leengedni a szárnyait... a szokásosakat.

A probléma az volt, hogy a férfi aggódott, mert már hetekkel korábban szárnyat kellett volna bontania, talán már az első héten, miután átesett a hivatalos átlépési szertartásán Endelle asszonnyal, a Másik Föld Legfelsőbb Adminisztrátorával.

A háta most már nedves. Hát persze! Levette az inget, a fürdőszobába menve törölközővel próbálta felszárítani. Visszatért a szekrényéhez és kivett egy hasonló stílusú és színű blúzt.

Miközben belebújt a blúzba, azt találgatta, vajon Jean-Pierre-nek tetszene-e ez a konzervatív kinézet, vagy inkább a lazább stílust kedveli jobban. Nem kellene ezzel törődnie, de mégis megtette. Nagyon erősen vonzódott a harcoshoz, ami egyáltalán nem segített a helyzetén.

Furcsa vibrálás rohant át az elméjén, majd hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül – mivel Jean-Pierre gondolt – megérezte a férfit, hol volt, mit csinált. Prescottban van, a szabadtéri kápolnát ellenőrizte, ahol a keresztelőt tartják majd. Olyan érzés volt, mintha a férfi mellett állna, mintha benne lenne, benn a fejében és a testében, de ennek semmi értelme. Tudta, hogy egy gondolattal tovább vihetné a folyamatot, a férfi elméjébe léphetne, annak ellenére is, hogy a férfi erőteljes átlépett, a pajzsa pedig szinte teljesen áthatolhatatlan. Neki mégsem lenne akadály, még egy kicsit sem, hogy a férfi fejébe nyomuljon, mintha nem is lenne pajzsa.

De a kezdetektől, az évtizedekkel korábbi átlépésétől fogva a telepátia az elsődleges ajándéka. A képessége messze felülmúlta a legtöbb átlépettét.

Természetesen nem tolakszik be Jean-Pierre fejébe, sőt senki máséba az engedélyük nélkül. Másrészről, ismerve a férfit, az még örülne is a megszállásnak.

Ide-oda csóválta a fejét. Mit jelent ez az őrült érzés? A férfi már elmondta neki, hogy szerinte előjönnek a természetfeletti képességei, amik így azt is jelentik, hatalmas veszélybe kerülhet, még ha el is tűnt Greaves radarjáról, ami a legutolsó hely, ahol bármelyik átlépett szívesen lenne.

Remek. Ez azt jelentette, hogy nagyobb szüksége van Jean-Pierre-re, mint valaha, de ő nem akart rászorulni, vagy bárkire, ami azt illeti. Normális életet akart a Második Földön, a saját otthona felett rendelkezni, olyan munkával foglalkozni, amit szeretett volna, és talán egy nap normális módon szerelembe esni.

Tényleg megvetette a breh-heddent.

Ahogy visszalépett a tükörhöz, a szárnynyílástokok egyelőre enyhültek, és a világoskék kasmírt ismét a válla köré terítette.

Már csak egy dolga volt hátra. A tükör melletti asztalon ott volt az arany medál, amelyet régen elhunyt férjétől kapott tizenegyedik házassági évfordulójukra. Végig magánál tartotta Burmában és még Toulouse-ban is a vérrabszolgaként eltöltött évei alatt, amíg Rith váratlanul el nem költöztette a rabszolgáit. Kábítószeres, eszméletlen állapotban volt, nem tudta, hogy az értékes nyakláncot hátrahagyta.

Valahogy mégis, csodával határos módon Jean-Pierre felfedezte a medált egy antik szekrény mögött Toulouse-ban, amikor a harcosok megrohamozták a létesítményt. Később visszaadta neki a palotában, a megmentés éjszakáján.

Igen, egy kis csoda.

A medál segített megőrizni a józan eszét azokon az évtizedeken át. Most a láncot fogdosta, végigfuttatta az ujjain.

Seriffe Ezredes volt a védelmezője a szabadidejében, amikor Jean-Pierre nem volt az oldalára szegezve. Seriffe több osztagnyi Milícia Harcost járőröztetett folyamatosan a birtokán, még akkor is, ha Endelle ködkupolába burkolta a házat - abba a rendkívüli, a legtöbb felemelkedő számára láthatatlan köpenybe, amely összezavarta az elmét, és még a hatalmas épületeket is úgy tüntette fel, mintha nem is léteznének.

–     Anya, bemehetek?

Carolyn hangja még mindig hatással volt rá, szemét elöntötték a könnyek. Visszatért Bostonba, 1886-ba, amikor Carolyn tízéves kislány volt, ő fésülte ki a világosbarna fürtöket. Egy másik csoda, hogy Caroly tulajdonképen átlépett, majd végül összeházasodott Seriffe Ezredessel.

–     Anya?

A lányának hangja összepréselte szívét a mellkasában és elmosolyodott. Mennyire szerette a lányát.

Visszapislogta a könnyeket és nyugalmat erőltetett magára. Az elmúlt öt hónap Carolynnak is nehéz volt. Meg kellett szoknia egy anyát, akit hosszú ideje halottnak hitt, most mégis feltámadt. Nem, semmi nem volt egyszerű a vérrabszolgaságból való megszabadulása óta.

Amikor ismét levegőhöz jutott kikiáltott. – Kész vagyok, édesem! Gyere be!

Amikor a tükörbe nézett és feltette az aranymedált az ing hajtókája közé, az ajtót figyelte a háta mögött, egy pillanattal később megjelent a lánya felnőttes arca. Emlékezett a gyerek arcán lévő ugyanilyen szégyenlős mosolyra. Carolyn haja még mindig méz barna szőke tincsekkel, annyira nem különbözött Jean-Perre-étől. Persze ez a szín most egy szalonból származik Scottsdaleből. Carolyn egy gyönyörű háromgyerekes édesanya, még ha 115 éves is.

Á, a Másik Föld. Az időnek más jelentése van itt. Carolyn a testvére is lehetne.

Fiona háta mögé lépett. A Gaines nők magas asszonyok.

–     A kasmír gyönyörű – mondta Carolyn –, neked pedig mindig viselned kellene ezt a jeges kék árnyalatot. Szép kontrasztot alkot a gesztenyebarna hajaddal és az ezüstös kék szemeddel. Szerintem Jean-Pierre-nek is tetszeni fog.

Elkapta lánya tekintetét a tükörben. – Most miért mondasz ilyen provokatív dolgokat? – De a nő közben kacagott.

– Mert nevetséges vagy. Szeret téged, te szereted őt, együtt kellene lennetek. Legalább megengedhetnéd neki, hogy hetente egyszer elvigyen randizni. Legalább dobj neki egy csontot.

Igen… az a csont. A randikat kéthetente egy alkalomra korlátozta. Úgyhogy öt hónap alatt minden második héten Jean-Pierre elviszi egy különleges helyre, Fiona pedig egész idő alatt azon fáradozik, hogy távol tartsa a kezét Jean-Pierre-től.

Fiona tekintete elkerekedett, egyre lejjebb és lejjebb sodródott, és gyorsan zuhant a múltba, amiben havonta egyszer hordágyra szíjazzák, lecsapolják a vérét, majd defibrillátorral visszahozzák az életbe. Nem tudta, hogyan magyarázza el Carolynnak, hogy nem akar kapcsolatot, még Jean-Pierre-rel sem akar randizni, és azt a szörnyű breh-heddent biztosan nem akarja. Nem akarta, hogy újra lekössék. Soha többé.

Zsákutcába jutott, és ezt ő is tudta. Nem tudott visszamenni, de azt sem tudta, hogyan menjen tovább. Eltaszította magától Jean-Pierre-t, de továbbra is randevúzott vele, továbbra is vágyott rá, a jelenlétére, az érintésére, a csókjaira. Ó, Istenem ... a csókjai.

A tekintete visszavándorolt Carolynra, a lánya szemében könnyek csillogtak. – Nem kellett volna kötekednem veled, anya. Sajnálom. – A karjai Fiona köré fonódtak.

Fiona keményen a mellkasára szorította őket, és kínosan megölelte a lányát, hátulról hátrafelé szorította. – Elvesztem – suttogta.

–     Tudom. És még csak öt hónapja. Nem értem, miért erőltetem folyton.

Fiona bólintott. Mély levegőt vett. – Seriffe meg a gyerekek elkészültek?

–     Igen.

–     Menjünk.

Carolyn elhúzódott és Fiona felé fordult. Carolyn hirtelen elmosolyodott. – Fogadtam Seriffe-vel.

–     Mire?

–  Hát, meggyőződésem, hogy Kerrick Harcos sírni fog a lánya keresztelőjén. A férjem azt mondta, hogy ez esélytelen.

–     Ő férfi – mondta Fiona. – Már csak elvből is ezt mondja. És mi a tét?

–     Hogy ha Kerrick egyetlen könnycseppet is elejt, Seriffe-nek el kell vinnie a Sötét Látvány Fantazmagóriára.

–     Nem – kiáltotta Fiona. Seriffe hajthatatlanul visszautasította, hogy jegyet vegyen egy olyan eseményre, amely szerinte csak füst és tükör volt, bár természetfeletti élményként hirdették.

Seriffe megjelent az ajtóban. Olyan magas volt, mint Jean-Pierre - csak néhány centivel maradt el az ajtófélfa tetejétől. A válla biztosan kitöltötte a teret. – Készen állunk? – Mély, meleg hangja beledübörgött a szobába.

–     Igen – mondta Fiona.

– Épp hívott a Központ. Endelle engedélyt adott Carlának, hogy csoportostól Prescottba villantson minket.

Fiona felvonta a szemöldökét. – Endelle megengedi, hogy a Central segítsen? Elpuhult vagy mi? – Madame Endelle egy piton temperamentumával rendelkezett: körözni, szorongatni, felfalni, később kérdezősködni. Az, hogy megengedte a Központi Parancsnokságnak, hogy csoportokat villantson el a kis Helena keresztelőjére, enyhén szólva is szokatlan volt, ami csak még jobban aggasztotta Fionát. Endelle bajra számított, vagy csak óvatos volt?

Seriffe kuncogott. – Az a nap, amikor Endelle elpuhul, az a nap lesz, amikor mindannyian korcsolyát veszünk, és tucatnyi kört teszünk a fagyott jégpályán, tudod hol. Úgy tűnik, Endelle-nek vannak biztonsági aggályai, és őszintén szólva, ebben egyetértek vele. Tudtad, hogy a nővérek abban a nagyon szar ‒ mármint abban a nagyon szörnyű ‒ szabadtéri kápolnában tartják a szertartást? – Maga mögé pillantott. Fiatal fülek hallgatták, ő pedig nagyon igyekezett, bár gyakran sikertelenül, megfékezni a harcos beszédet.

–     Ne – kiáltotta Carolyn. – Amiben a padok felét graffitik borítják?

–     Bingó.

–     Nincs egy kápolnájuk, amiből egy kis országot is ki lehetne fizetni?

–     Igen.

–     Hát… a sza… úgy értem ez nagyon rossz. – Ezúttal Carolyn pillantott a folyosóra. Hallották, ahogy a fiai egymást szólongatták. Carolyn is felvett néhányat a férje rossz szokásaiból. Ami alól Fiona sem tudta felmenti magát.

Pillantása Carolynra vándorolt, majd a férfi kiegyenesítette a vállait. – A kicsinek pelenkacserére volt szüksége, de gondoskodtam róla. Csak akartam, hogy tudj róla.

–     Gondolom ezért kitüntetést akarsz.

–     Pokolba is, igen! Ha te cseréled ki! Tyűha!

Carolyn odament a férfihoz, átölelte, a mellkasához préselődve megcsókolta az ajkát. – Sajnálom, Ethan tegnap adott neki egy kis chilit. – Ethan a legidősebb a három srác közül, élvezte a családja gyötrését a rengeteg kreatív móddal, amit csak kitalált. Fiona imádta ezt benne.

–     Ez megmagyarázza. – De a férfi nevetett.

Feleségével a folyosó felé fordult, válla felett Fionára mosolygott, majd a fő helyiségek irányába terelte Carolynt. A távolban az egyik fiú visítani kezdett, ami teljesen normális hangnak számított Seriffe háztartásában.

Fiona mosolygott. Talán sok dolog volt az életében, amit nem tudott rögtön megfejteni, de részese lenni ennek a családnak hatalmas öröméül szolgált.

Úgy hogy, igen, megismerte az örömöt, miközben követte Seriffe-t és Carolynt lefelé a lépcsőn, miközben figyelte a lehajló Carolynt felkapni a csecsemőt, ahogy Seriffe kezét az idősebb fiaira tette, ahogy a család szinte egyként pillantott rá.

Bármit is tartogatott számára a felemelkedés, ez a pillanat, ez az öröm minden küzdelmet, minden nehézséget megért.

A gondolat azonban, hogy amint a szabadtéri kápolnához villant, ahol Jean-Pierre-rel egy újabb napot kezd, ismét a köztes helyen hagyta: vágyott a jövőbe lépni, de ragaszkodott a múlthoz.

Lexy