1. fejezet
– A rács előtt állsz, Jean-Pierre. ‒ Fiona Gaines megpróbálta ellökni
magától harcosát, az átlépettek félelmetes őrzőjét, de minden soványsága
ellenére a férfi szikla volt.
–
Mert
nem hallgatsz rám, chérie. És nekem szükségem van arra, hogy meghallgass. Nem
hiszem, hogy el kellene menned a keresztelőre.
A lány végre felnézett a férfira, amit amennyire csak tudott, került. A vámpír idegesítő volt, és ha találkozott a tekintetével az elméje kezdett pépessé válni - nem a bűvölő képességei miatt, hanem mert ő, nos, Jean-Pierre volt.
Magas volt, gyönyörű egy-kilencvenöt,
szemben az ő alig több mint százhetven centijével. Ha magas sarkút viselt,
olyan tökéletesen illett hozzá, hogy az ajkai a nyakáig értek, ezért
természetesen kerülte a magas sarkú cipőket. A szeme a viharos tengerek színe
volt, szürkészöld-kék. Erős arccsontjai voltak, és vakmerően hosszú, aranyszőke
haja, amelyet pasztellbrokátból sodrott foszlányokkal hátrafogott, ami a
franciaországi forradalmi időkből maradt affektálás volt.
De a teste egyetlen erőteljes
izgalomra váró harcos test volt, olyan izmos, olyan sovány, hogy a lány ujjai
megremegtek, amikor a férfi közelébe ért. Kerülte, hogy megérintse, de álmában
néha órákon át járta végig a kezével minden egyes tömör centiméterét. Minden egyes
centiméterét.
Ami azonban még rosszabb volt, hogy a
férfi illata szinte állandó izgalomban tartotta a nő testét, egy olyan illat,
amely teljesen nevetséges volt. Olyan illata volt, mint a legjobb kávé, amit
valaha főztek a két világegyetemben, ugyanakkor ez a kávé valami olyan férfias
illattal volt megspékelve, hogy még itt állva, a férfira nézve is bizsergett a
nyelve.
Egy mosoly érintette meg az ajkát,
azokat a telt ajkakat, amelyeknek a felső pontjai annyira csókolhatóak voltak.
A fenébe vele! Pontosan tudta, mit érez a nő, hiszen számára a nőnek olyan
illata volt, mint egy francia cukrászdának. Az univerzum gyakran meglepő
humorérzéket tudott mutatni. Már-már közhelyes volt: kávé és fánk. Oké, azt
mondta, hogy a nőnek könnyű, vajas croissant illata volt. Mégis.
–
Fiona.
- Egy Milícia Harcos a rács túloldalán szólította meg, és hála Istennek,
megtörte a varázslatot.
Meg kellett kerülnie Jean-Pierre-t,
hogy valóban láthassa Ericet. – Mit hoztál?
A szívverése felgyorsult. Jól ismerte
Ericet, mert sok időt töltött a Milícia Harcosok főhadiszállásán az Apache
Junctionban. Hárman dolgoztak még a rácson, legalább négyen voltak a fedélzeten
éjjel-nappal. A műholdas összeköttetésekkel a rácsot éjjel-nappal a világ
bármelyik koordinátájára el lehetett mozgatni, hogy anomáliák után kutassanak.
A Központi Parancsnokságnak, amely a
Második Föld uralkodójához tartozott, szintén volt egy rácsa, de ők a
sajátjukat Phoenix körzetében rögzítették, és a halál vámpírjainak jeleire
vadásztak.
–
Valami
Bangkok mellett. Thaiföld.
Megkerülte a kisautó méretű rácsot,
hogy csatlakozzon Erichez a túloldalon. Nem lepődött meg, amikor Jean-Pierre
követte őt. Becsületére legyen mondva, hagyta dolgozni. Nem volt kétsége afelől
azonban, hogy a téma újra felüti a fejét.
Miután öt hónappal ezelőtt
kiszabadult a vérrabszolgaságból, Fiona egy küldetésen lévő nő volt.
Megszállottan igyekezett megtalálni Rith Do'onwát – a förtelmes rabszolgatartó rendszer fő eszközét –, és megszállottan igyekezett minél több rabszolgatársát haza
hozni. A huszonkét ismert létesítményből hatot találtak meg, összesen negyven
rabszolgát hoztak haza, mindannyian nők voltak.
Eric már feljavította a rácsot, és
ott volt az aláírás, amit olyan nehéz volt elolvasni, de gyorsan ismerős lett
neki. Tehetséggel rendelkezett, ezt tudta. Eric és a többi MH meg tudta találni
azokat a végtelenül apró foltokat, amelyek anomáliát jelentettek, de csak ő
látta a kékeszöld árnyalatot, a Rith köd belső kupolájának színét, amely
jelezte, hogy találatot kaptak.
–
Hívd
Gideont a rádión. ‒ Nem kellett megkérdeznie, hogy Gideon és harminckét
harcosból álló csapata készen áll-e az indulásra. Az sértés lett volna a
Mennydörgés Istenének egyik harcosára, ami a Milícia Harcosok beceneve.
Eric azt sem kérdezte, hogy mit,
mikor és miért. Hívást intézett, és halkan beszélt.
Egy perc telt el.
–
Készenlét
a jelre – mondta Eric.
Tekintete találkozott a férfival és
elmosolyodott. – Hadd repüljenek. - Ez amolyan vicc volt, hogy a vámpíroknak
szárnyaik vannak, meg minden. És nem igazán tudtak átrepülni a dematerializációs
hajtáson, mivel a szárnyak túl törékenyek voltak ahhoz, hogy elviseljék a
folyamatot. De Eric mosolyogva adta ki a parancsot.
Eric hangosbeszélőre állította a
kommunikációs rendszert. Seriffe Ezredes, a Mennydörgő Istenharcosok vezetője
így akarta. Ha csata lesz, azt mindannyian hallani fogják. Seriffe mindent
megtett azért, hogy mindenki kapcsolatban legyen egymással, informálva és
tudatában legyen mindennek.
Fiona végigpillantott a teremben.
Több mint két tucat nő látta el a kommunikációs szolgálatot az MH
szekcióvezetőkkel együtt, mint Eric és Gideon. A legtöbben a nő felé fordultak,
ünnepélyesen, várakozóan.
Gideon hangja halkan és csendesen
szólt az éterben. Kiadta a parancsokat, majd azt mondta: –– Itt nincs
DV-jelzés.
Fiona nem tudta tulajdonképpen mikor
támaszkodott Jean-Pierrnek, de a férfi jelenléte lenyugtatta. Egyik kezét a nő
csípőjére tette, érezte a férfi mély lélegzetét. A szívdobogása megduplázódott.
Nem tudott ellene mit tenni.
Pontosan tudta, min ment keresztül az
összes nő, ismerte a kétségbeesést, miután évtizedekig vérdonorként szolgált –
ami udvarias szépítése a folyamatnak, ami magába foglalta a nők havonta történő
lecsapolását és visszahozatalát a halálból egy defibrillátorral, így szerezték
meg a függőséget okozó haldoklók vérét. A halál vámpírjainak, a függőségük
természete miatt, a halálig ki kell szívniuk áldozataik vérét, így juthatnak
hozzá az utolsó euforikus anyaghoz.
Százhuszonöt éve Fiona vásárolni
ment, amikor két halál vámpírja, akiket csak ő láthatott, elrabolta Bostonból,
a tizenegyedik házassági évfordulójuk másnapján. Ő volt az első halandó nő, aki
részben átlépett Darian Greaves miatt, majd kísérleteztek rajta. Akkoriban a
vérének lecsapolásához nagy acéltűk és gumicsövek kellettek. Greaves lecsapolta
a vérét, a halálpontig vitte, majd még több vért pumpált vissza az ereibe, és a
szívét újra életre keltette azzal, amiről most már megértette, hogy a
tenyeréből érkező erőteljes kézi-bombák voltak.
Nem sokkal azután Rith, akinek
szintén erőteljes természetfeletti hatalma van, átvette az irányítást. Ezt
követően Fiona alig látta Greavest.
A kihangosítón keresztül hallotta
Gideon nehéz légvételeit, valamint harcos saruja dübörgésének hangját felfelé a
lépcsőkön. Mozgást látott a jobb oldalán. Seriffe előjött az irodájából,
súlyosan mogorva arccal ő is hallgatózott.
Gideon hangja túl erőteljes, a
kihangosító miatt kiabálássá változott. – Tizenegy nőt találtunk!
A főhadiszálláson éljenzés és
kiabálás tört ki.
Fiona szeme könnyekkel telt meg.
Jean-Pierre előrehajolt.
–
Gratulálok,
chérie!
Megfogta a férfi kezét és szorosan
tartotta. Küzdött, hogy lélegezzen és ne sírjon, de a könnyek akkor is
kicsordultak.
Hallotta Gideont beszélni, de azt már
nem mit mondott.
–
Nyugalom
emberek – kiáltotta Seriffe.
Gideon továbbította az információt,
miszerint mind a tizenegyen életben vannak és egészségesek.
Fiona kihúzta a nadrágzsebéből a
BlackBerry-jét, megérintette a képernyőt és kapcsolatba lépett a rehabilitációs
központtal. Értesítette a recepciót, hogy tizenegy új érkezett személyt kapnak.
A nő felsikkantott. – Innen
átvesszük, Fiona! Szép munka!
Szép munka. Örülni akart, tényleg
örült, de ez azt jelentette még tizenöt másik intézmény van, amiről tudnak, még
milyen sok nőt kell kiszabadítaniuk, mielőtt igazán elkezdhet ünnepelni.
–
Szánj
rá egy kis időt – suttogta Jean-Pierre. – Jó dolgot hajtottál végre.
Honnan tudta? Olvas a fejében?
A nő elhúzódott tőle, majd felnézett
a férfira. Látta a mély együttérzést azokban a viharos szemekben, s aztán a nő
megértette. A férfi a Vér Harcosa. Több mint kétszáz éve harcol, az átlépésének
első évétől kezdve, a halál vámpírjainak folyamatos fosztogatása ellen küzdött.
Ismerte a győzelmet, amit minden egyes halál vámpírjának megölése jelentett, de
ismerte egyúttal a tartós frusztrációt és kétségbeesést, ami felhalmozódott,
mert jelen pillanatban nincs kilátásban a háború vége. Az ellenség, Darian
Greaves Parancsnok, bátorítja a halál vámpírjainak teremtését, hiszen jelentős
fegyverként használja őket a két világ – a Második Föld és a Halandók Földje –
elfoglalására irányuló törekvésében.
A nő bólintott. A falon lévő órára
pillantott. Este tizenegy óra volt. Hamarosan haza kell mennie Seriffe
Ezredessel, a vejével, ekkor Jean-Pierre csatlakozhat a Vér Harcosaihoz, akik a
Metro Phoenix területén lévő öt dimenziós átlépési pontnál harcolnak.
–
Hol
leszel ma este? – kérdezte a nő.
–
Thorne
továbbra is a Határvidék belvárosában tart.
A nő biccentett. Tudta miért. A
Határvidék belvárosa a legközelebbi hely Seriffe Ezredes otthonához, ahol Fiona
most élt. Thorne ismerte Jean-Pierre helyzetét, a nő védelmezőjeként dolgozott,
ami maga a rémálom. A férfi szemei alatt is halvány karikák ültek. Még a
viszonylag halhatatlan vámpírok is viselhetik a fáradtság jeleit, ha napi
tizenkét órában védelmeznek egy nőt, másik hatban a halál vámpírjai ellen
küzdenek, majd ide-oda hánykolódnak a nyugtalan alvási ciklus során.
Átkozott breh-hedden, gondolta a nő.
Az egykori mitológiai vámpír társköteléki kapcsolat ismét felütötte csúf fejét.
A nő is érintett volt benne, amit egy kellemetlen és szörnyű betegségnek hitt,
de bizonyos okok miatt, a breh-hedden jobban megviselte a férfiakat, talán az
állandóan magas készültségben lévő tesztoszteron miatt.
Ezért Jean-Pierre még a tökéletesen
biztonságos Milícia Harcos központban is közel maradt hozzá.
–
Most
pedig, chérie, beszélnünk kell a holnapi keresztelőről.
A nő felszegett fejjel csípőre tette
a kezét.
–
Elmegyek
és egyáltalán nem érdekel, hogy biztonsági problémának gondolod vagy sem.
Alison jó barátom, a babát pedig nem volt épp piknik a világra hozni. Újdonsült
anyuka, én pedig emlékszem ez milyen. Szüksége van a támogatásomra, ha te pedig
azt hiszed, cserben hagyom őt ezekben az időkben, miután száz évig szolga
voltam, csak azért, mert a halál vámpírjainak támadása fenyeget, akkor
egyáltalán nem ismersz.
***
Jean-Pierre Robillard az 1793-as
Franciaországból látta az ismerős, makacs csillogást a nője szemében, és a
reményei elúsztak, hogy sikerüljön a legkisebb változást is elérnie nála.
Annyira gyönyörű, hosszú, sűrű gesztenyebarna haját felcsavarta a tarkóján, jól
látszott szép arccsontja, a központ keresőszobájának fényében ragyogott ezüstös
kék szeme.
Illata az orrába sodródott, uralta az
érzékeit; sütemények és a nő finom illata egy olyan kombináció, ami megfosztotta
minden racionális gondolatától.
A lélegzetét ellopta és fogva
tartotta. Már az első pillanattól kezdve azt érezte, a lelke elveszik ennek a
nőnek a szemeiben, az ő nőjéében.
Az ő asszonya. Mais qual cauchemar. (De micsoda rémálom!) Egy rémálom, ami sosem ér véget. Mindkettejükkel ezt tette a breh-hedden,
összekötötte őket, amikor egyikük sem akart kapcsolatot.
–
Jean-Pierre,
elmegyek a pici Helena keresztelőjére. És ennyi. Nem vitatkozok tovább.
Nem tudja eltántorítani. Bármilyen is
volt a rabszolgasága, a felépülése gyorsan történt. A visszahúzódó,
kétségbeesett asszonyból egy olyan vámpír lett, akinek elszántan az volt a
szándéka, hogy megmentse az összes megmaradt vérrabszolgát, és Rith Do'onwát a
sírba kísérje.
Elismerte a lány elszántságát, de a
puszta makacsság, az akaratosság éjjel-nappal tüske volt az oldalában.
Vakmerőnek nem nevezné, de rettenthetetlennek mindenképpen. Sokkal könnyebb
lenne a dolga, ha a lány egy hervadó falevél lett volna. Ehelyett előretört,
nem törődött a véleményével, amazonként állt neki az előtte álló problémáknak.
Az Átlépettek Védelmezőjeként
szolgálta, szinte a megmentése napjától fogva ő volt a lány őrzője. Egyszerre
volt hálás és gyűlölte a megbízatást. Hálás volt, mert nem tudta volna
elviselni, hogy más harcos kerüljön a közelébe. Mégis, ha esélyt akart kapni
arra, hogy ne érezze magát annyira kötődni hozzá, csak a távolság jelenthette a
választ ‒ és a távolságot nem tudta megtartani.
Még rosszabb, a nő egyre növekvő
erővel rendelkezett, ami azt jelenti, hogy az ellenség nemsokára felfedezi az
értékét és holtan akarja majd látni. Már ez okból is próbálta rávenni ne vegyen
részt a keresztelőn, amiről néhány órája szerzett tudomást; és az ő legnagyobb
szörnyűségére nyílt téren tartják meg.
Merde!
Seriffe ismét parancsolt a szobának.
– Másik esetünk van, emberek!
–
Ó,
ne, – suttogta Fiona.
Gondolkodás nélkül ismét közelebb
húzódott a nőhöz, amit a nő is megengedett, nem lepődött meg, amikor
támogatásért hozzádőlt. Habár egyikük sem akarta a közelséget, barátság alakult
ki köztük, a férfi tudta, hogy a lány bizonyos fokig számít rá.
Megint gondoskodóan a csípőjére
fektette a kezét, ő pedig a légzésén dolgozott. Ilyen közel a vágya csak egy
gondolatnyira volt. De az eltelt öt hónap alatt megtanult néhány új képességet
a nő jelenlétének elviselésére anélkül, hogy állandóan – ahogy az amerikaiak
szerették mondani – tomboló merevedése lenne.
Seriffe kezében távirányító volt. A
nagy központi monitor felé irányította és bekapcsolta. – Néhány perccel ezelőtt
rögzítettem.
Greaves jelent meg a képernyőn.
Jean-Pierre nem tudott visszatartani egy halk morgást. A földön lévő
teremtmények közül ő akarta legjobban a vámpír halálát, felgyújtani, hamuvá
égetni, majd legalább öt különböző víztömegbe beleszórni.
– Felemelkedőtársaim
– kezdte Greaves –, ma reggel súlyos helyzettel szembesültem. A személyzetem,
akik folyamatos erőfeszítéseket tesznek a világ jobb vezetéséért – ami sajnálatos módon bomlásnak indult Endelle asszony vezetése alatt – felfedezték
számos vérrabszolga intézmény létezését. Még most is keressük ezeket a
létesítményeket, hogy véget vessünk az elítélendő tevékenységnek, mely során
haldoklók vérét szerzik meg a fogvatartott nőstényektől. Ezennel jutalmat
ajánlok fel annak, aki megtalálja ezeknek a létesítményeknek a létrehozóját és
igazgatóját, egy Rith Do'onwa nevű felemelkedőt, aki az elmúlt tíz évtizedben
egy egész feketepiacot épített ki ennek az igazán förtelmes árucikknek.
Egy kép jelent meg Rithről, és
Jean-Pierre érezte, hogy Fiona megmerevedik. Csak elképzelni tudta, milyen
hatással volt rá a vámpír látványa.
Greaves folytatta: – A haldoklók vére
rendkívüli függőséget okozó jellegének sajnálatos körülménye olyan probléma,
amelyen az Eljövendő Rendhez tartozó tudományos közösség éjjel-nappal
fáradhatatlanul dolgozik.
– Szeretnék
tisztázni egy idevágó tényt; sok évtizeddel ezelőtt volt egy rövid kapcsolatom
Do'onwa felemelkedővel, amelyben közös erőfeszítésként megkíséreltük megalkotni
a betegség ellenszerét. Amikor láttam, hogy ezek az erőfeszítések
eredménytelennek bizonyulnak, véget vetettem a projektnek és a Do'onwa
felemelkedővel való kapcsolatomnak is. Úgyhogy a helyzet komolyságát figyelembe
véve, egymillió dollárt ajánlok bárkinek, aki információval szolgál, amik
Do’onwa átlépett elfogásához vezetnek.
A férfi véget vetett a sajtótájékoztatónak,
megtagadta a kérdéseket, kopasz fején csillogó fényekkel távozott a
helyiségből.
–
Kibaszottul
briliáns – morogta Fiona. – Bűnbaknak állította be Ritht. Rohadék.
A férfi egyik kedvenc szavát
használva írta le Greavest.
Fiona folytatta. – De szerinted a
világ beveszi ezt?
–
Kiváló
a megjelenése, és ki ne hinne azoknak a nagy, ártatlan, kerek szemeinek?
– Ja,
nagyon őszintének tűnt. Utálom őt, Jean-Pierre. Soha nem gondoltam volna, hogy
bárkit képes lennék gyűlölni, de ezt érzem iránta.
–
Megértelek
– mondta a férfi. És tényleg. Nagyon is megértette.
Ahogy a képernyő melletti órára
nézett, a szíve összeszorult. Elmúlt éjjel tizenegy óra. A nője hosszú órákon
át dolgozott, és ő is. Fionának szüksége van a pihenésre, neki pedig a
harcmezőn kell lenni. De nem akarta ott hagyni. Amilyen kemény volt vele lenni
az idő nagy részében, mégis ezekben az órákban esett leginkább kétségbe: amíg
következő reggel ismét nem találkoztak, de addig külön volt a nőtől, nem
siethetne a segítségére, ha arra lenne szüksége.
Úgyhogy a picsába.
– Most
már muszáj hazamenned – mondta a férfi, közel hajolva megszagolta a nyakát.
Hosszan szippantott, hallotta a nő gyors lélegzetét. – Hazakísérhetlek?
A nő ellépett tőle, amikor finom
croissant-illatának erős sodrása megcsapta az orrát. Oui, mindketten csapdába
estek a breh-heddenben. Azt is tudta, hogy a nő gyorsan megtapasztalja a kis
halált, az eksztázis helyét. Nem értette miért, de egy csókkal odajuttatja a
nőt. Az első alkalom aznap történt, amikor a kórházban volt, közvetlenül
azután, hogy kiszabadult az új-zélandi vérrabszolgaságból.
A nő szembefordult vele, és a férfi
figyelte, ahogy a nő nagyot nyel. Gyönyörű hosszú nyaka volt. A vénája
lüktetett. Visszatartott egy nyögést. Minden tekintetben vágyott erre a nőre.
Sóvárgott utána. A vérét akarta.
A nő megrázta a fejét. Egy tincse
elszabadult. A füle mögé húzta. Még a füle formája is gyönyörű ‒ mintha minden a férfi kínzására lett
volna tervezve rajta.
–
Nem
hiszem, hogy ez jó ötlet, Jean-Pierre!
A férfi is megrázta a fejét, de
közben kicsit összeszorult a szíve. Egyáltalán nem értette az érzéseit.
Szerelmet érez, vagy mindez csak a breh-hedden szörnyű csábítása?
Az oldalsó látószögéből látta a
feléjük közeledő Seriffe Ezredest. Seriffe visszavillanhatna a nővel a házába,
ahol a férfi családjával élt a vendéglakosztályban, mely teljesen a nőé volt.
Egy darab kegyelem Fiona rabszolgaságból való kiszabadulása után. Miután a Vér
Harcosai kiszabadították és Metro Phoenixbe hozták rájött, hogy ő Seriffe
Ezredes feleségének az anyja. Lánya, akit elrablása miatt régóta elvesztett,
mégis átlépett 1913-ban, most Seriffe Ezredes felesége és három fiúk született.
De miközben Seriffe egyre közelebb
ért, Jean-Pierre szívverése megugrott. Nem akart magára hagyni Fionát. Az
ösztönei magas fokozatra kapcsoltak, a nő elé lépett, állát leeresztette,
tekintete keményen szegeződött az Ezredesre.
Seriffe megcsóválta a fejét. – Még
mindig ezt csinálod?
Fiona a férfi hátát lökdöste. –
Jean-Pierre, erre semmi szükség!
Bassza meg mindkettő, gondolta a
férfi. Hát egyikük sem érti meg, min megy épp keresztül?
– Meg
kell esküdnöd, hogy ma éjjel figyelsz rá és nem esik bántódása. Meg kell
ígérned Seriffe, vagy Istenre esküszöm kitépem a szíved!
Seriffe felsóhajtott. Egyik kezét
Jean-Pierre vállára helyezte. – Mindennel, amit szentnek tartok, a feleségem és
a gyermekeim életére esküszöm neked!
Jean-Pierre ennyit tehetett csak.
Fionához fordult és bár azt érezte,
összetörik a szíve, megfogta a nő mindkét kezét és megcsókolta az ujjait. –
Holnap, chérie!
A nő szemébe könnyek szöktek. – Á
demain, chéri. / Holnap találkozunk, drágám.
A férfi imádta ezért a nőt.
Megmutatta mennyire kedves. Lehet bármilyen, még makacs is, Rith megtalálásának
megszállottja, Fiona Gaines kedves nő.
***
Másnap reggel Fiona a hálószobájában
a tükör előtt állt. Seriffe Ezredes és Carolyn helyet biztosított számára a
tágas otthonukban, ahol az elmúlt öt hónapot töltötte, attól a pillanattól
kezdve, mikor tudomást szerzett lánya átlépéséről.
A keresztelőre készülődve még egyszer
átöltözött, és elgondolkodott azon, hogy újra átöltözzön-e. Annak a nőnek, aki
a fogsága előtt volt, nem okozott volna gondot a ruhaválasztás. Bár sok
mindenhez alkalmazkodott az új világában és az új életében, nem igazán tudott
megfelelő ruhát találni magának. Megvetette ezt a dilemmát, és gyengeségnek
tekintette, ami abból maradt meg, hogy több mint egy évszázadon át Rith keze
alatt élt.
Türelmesnek kell lennie önmagával
szemben, de néha visítani szeretne a frusztrációtól.
Gyöngy fülbevalót viselt, és egy
krémszínű, selyem szabott blúzt, amelyet egy tengerészkék ceruzaszoknyába
húzott, amelynek egyik oldalán egy kis hasíték volt három fedett gombbal
díszítve. A válla körül világoskék kasmírkendőt viselt.
A keresztelőt a mérföld magasan fekvő
Prescottban tartották, és az évnek ebben az időszakában, március elején,
délelőtt tíz órakor a szabadtéri szertartáson hűvös tíz fokos hőmérséklet
uralkodott, szemben a mostani tökéletes phoenixi húszfokos hőmérséklettel.
Mégis aggodalmaskodott: esetleg
túlöltözött, alul öltözött, túl házvezetőnős, vagy túl fiatalos, a hasíték túl
sok? Kényelmetlen volt ezekben a ruhákban, de nem tudta pontosan miért is,
persze azon kívül, hogy a háta őrülten viszketett, de semmit nem tehetett
ellene.
Kivéve...
Elfordult a tükörtől, és az ágya
túlsó oldalán álló éjjeliszekrényhez lépett. Kihúzta a mély fiókot és kivett
belőle... egy vonalzót. Utálta ezt csinálni, mert a szárny-nyílások sírva
fakadtak tőle, de szüksége volt egy kis enyhülésre ... most.
Felemelte hajának nehéz zuhatagát, és
a vonalzót az inge hátuljába tuszkolta. Behunyta a szemét, és ahogy elérte a
háta bal oldalán lévő legfelső szárnycsapot, felsírt egy kicsit. Olyan jó érzés
volt.
A vonalzó végét előre-hátra dörzsölte
a duzzadt szöveten. Nem tudta leírni a megkönnyebbülést, amit érzett, de a
szeme hátracsúszott a fejében. Egyik szárnynyílástól a másikig haladt, amíg már
nem tudta elérni őket egy felső simítással. Ledobta a kasmírt az ágyra, és
kihúzta a blúzt a szoknyából.
Megdöntötte a vonalzót, és felnyomta
a blúz szegélye alá, amíg el nem érte az első alsó szárnyvonalat. Ugyanezt a
rituálét végezte el, és közben végig borzongott és apró, tompa kiáltásokat
adott ki.
Megkapta a szárnyait, de ez nem volt
szórakoztató. A viszketés annyira elhatalmasodott, hogy két héttel ezelőtt
felkereste az egyik orvost, aki öt hónappal korábban a kórházban ápolta.
Egy jó fél órát töltött vele, és a
szárnynyílásokról kérdezgette: Mikor jelentek meg, tapasztalt-e valaha égő
érzést, próbálta-e leengedni a szárnyait... a szokásosakat.
A probléma az volt, hogy a férfi
aggódott, mert már hetekkel korábban szárnyat kellett volna bontania, talán már
az első héten, miután átesett a hivatalos átlépési szertartásán Endelle
asszonnyal, a Másik Föld Legfelsőbb Adminisztrátorával.
A háta most már nedves. Hát persze!
Levette az inget, a fürdőszobába menve törölközővel próbálta felszárítani.
Visszatért a szekrényéhez és kivett egy hasonló stílusú és színű blúzt.
Miközben belebújt a blúzba, azt
találgatta, vajon Jean-Pierre-nek tetszene-e ez a konzervatív kinézet, vagy
inkább a lazább stílust kedveli jobban. Nem kellene ezzel törődnie, de mégis
megtette. Nagyon erősen vonzódott a harcoshoz, ami egyáltalán nem segített a
helyzetén.
Furcsa vibrálás rohant át az elméjén,
majd hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül – mivel Jean-Pierre gondolt – megérezte a férfit, hol volt, mit csinált. Prescottban van,
a szabadtéri kápolnát ellenőrizte, ahol a keresztelőt tartják majd. Olyan érzés
volt, mintha a férfi mellett állna, mintha benne lenne, benn a fejében és a
testében, de ennek semmi értelme. Tudta, hogy egy gondolattal tovább vihetné a
folyamatot, a férfi elméjébe léphetne, annak ellenére is, hogy a férfi
erőteljes átlépett, a pajzsa pedig szinte teljesen áthatolhatatlan. Neki mégsem
lenne akadály, még egy kicsit sem, hogy a férfi fejébe nyomuljon, mintha nem is
lenne pajzsa.
De a kezdetektől, az évtizedekkel
korábbi átlépésétől fogva a telepátia az elsődleges ajándéka. A képessége
messze felülmúlta a legtöbb átlépettét.
Természetesen nem tolakszik be Jean-Pierre
fejébe, sőt senki máséba az engedélyük nélkül. Másrészről, ismerve a férfit, az
még örülne is a megszállásnak.
Ide-oda csóválta a fejét. Mit jelent
ez az őrült érzés? A férfi már elmondta neki, hogy szerinte előjönnek a
természetfeletti képességei, amik így azt is jelentik, hatalmas veszélybe
kerülhet, még ha el is tűnt Greaves radarjáról, ami a legutolsó hely, ahol
bármelyik átlépett szívesen lenne.
Remek. Ez azt jelentette, hogy
nagyobb szüksége van Jean-Pierre-re, mint valaha, de ő nem akart rászorulni,
vagy bárkire, ami azt illeti. Normális életet akart a Második Földön, a saját
otthona felett rendelkezni, olyan munkával foglalkozni, amit szeretett volna,
és talán egy nap normális módon szerelembe esni.
Tényleg megvetette a breh-heddent.
Ahogy visszalépett a tükörhöz, a
szárnynyílástokok egyelőre enyhültek, és a világoskék kasmírt ismét a válla
köré terítette.
Már csak egy dolga volt hátra. A
tükör melletti asztalon ott volt az arany medál, amelyet régen elhunyt férjétől
kapott tizenegyedik házassági évfordulójukra. Végig magánál tartotta Burmában
és még Toulouse-ban is a vérrabszolgaként eltöltött évei alatt, amíg Rith
váratlanul el nem költöztette a rabszolgáit. Kábítószeres, eszméletlen
állapotban volt, nem tudta, hogy az értékes nyakláncot hátrahagyta.
Valahogy mégis, csodával határos
módon Jean-Pierre felfedezte a medált egy antik szekrény mögött Toulouse-ban,
amikor a harcosok megrohamozták a létesítményt. Később visszaadta neki a
palotában, a megmentés éjszakáján.
Igen, egy kis csoda.
A medál segített megőrizni a józan
eszét azokon az évtizedeken át. Most a láncot fogdosta, végigfuttatta az
ujjain.
Seriffe Ezredes volt a védelmezője a
szabadidejében, amikor Jean-Pierre nem volt az oldalára szegezve. Seriffe több
osztagnyi Milícia Harcost járőröztetett folyamatosan a birtokán, még akkor is,
ha Endelle ködkupolába burkolta a házat - abba a rendkívüli, a legtöbb
felemelkedő számára láthatatlan köpenybe, amely összezavarta az elmét, és még a
hatalmas épületeket is úgy tüntette fel, mintha nem is léteznének.
–
Anya,
bemehetek?
Carolyn hangja még mindig hatással
volt rá, szemét elöntötték a könnyek. Visszatért Bostonba, 1886-ba, amikor
Carolyn tízéves kislány volt, ő fésülte ki a világosbarna fürtöket. Egy másik
csoda, hogy Caroly tulajdonképen átlépett, majd végül összeházasodott Seriffe
Ezredessel.
–
Anya?
A lányának hangja összepréselte
szívét a mellkasában és elmosolyodott. Mennyire szerette a lányát.
Visszapislogta a könnyeket és
nyugalmat erőltetett magára. Az elmúlt öt hónap Carolynnak is nehéz volt. Meg
kellett szoknia egy anyát, akit hosszú ideje halottnak hitt, most mégis
feltámadt. Nem, semmi nem volt egyszerű a vérrabszolgaságból való
megszabadulása óta.
Amikor ismét levegőhöz jutott
kikiáltott. – Kész vagyok, édesem! Gyere be!
Amikor a tükörbe nézett és feltette
az aranymedált az ing hajtókája közé, az ajtót figyelte a háta mögött, egy
pillanattal később megjelent a lánya felnőttes arca. Emlékezett a gyerek arcán
lévő ugyanilyen szégyenlős mosolyra. Carolyn haja még mindig méz barna szőke tincsekkel,
annyira nem különbözött Jean-Perre-étől. Persze ez a szín most egy szalonból
származik Scottsdaleből. Carolyn egy gyönyörű háromgyerekes édesanya, még ha
115 éves is.
Á, a Másik Föld. Az időnek más
jelentése van itt. Carolyn a testvére is lehetne.
Fiona háta mögé lépett. A Gaines nők
magas asszonyok.
–
A
kasmír gyönyörű – mondta Carolyn –, neked pedig mindig viselned kellene ezt a
jeges kék árnyalatot. Szép kontrasztot alkot a gesztenyebarna hajaddal és az
ezüstös kék szemeddel. Szerintem Jean-Pierre-nek is tetszeni fog.
Elkapta lánya tekintetét a tükörben.
– Most miért mondasz ilyen provokatív dolgokat? – De a nő közben kacagott.
– Mert
nevetséges vagy. Szeret téged, te szereted őt, együtt kellene lennetek.
Legalább megengedhetnéd neki, hogy hetente egyszer elvigyen randizni. Legalább
dobj neki egy csontot.
Igen… az a csont. A randikat
kéthetente egy alkalomra korlátozta. Úgyhogy öt hónap alatt minden második
héten Jean-Pierre elviszi egy különleges helyre, Fiona pedig egész idő alatt
azon fáradozik, hogy távol tartsa a kezét Jean-Pierre-től.
Fiona tekintete elkerekedett, egyre
lejjebb és lejjebb sodródott, és gyorsan zuhant a múltba, amiben havonta
egyszer hordágyra szíjazzák, lecsapolják a vérét, majd defibrillátorral
visszahozzák az életbe. Nem tudta, hogyan magyarázza el Carolynnak, hogy nem
akar kapcsolatot, még Jean-Pierre-rel sem akar randizni, és azt a szörnyű
breh-heddent biztosan nem akarja. Nem akarta, hogy újra lekössék. Soha többé.
Zsákutcába jutott, és ezt ő is tudta.
Nem tudott visszamenni, de azt sem tudta, hogyan menjen tovább. Eltaszította
magától Jean-Pierre-t, de továbbra is randevúzott vele, továbbra is vágyott rá,
a jelenlétére, az érintésére, a csókjaira. Ó, Istenem ... a csókjai.
A tekintete visszavándorolt
Carolynra, a lánya szemében könnyek csillogtak. – Nem kellett volna kötekednem
veled, anya. Sajnálom. – A karjai Fiona köré fonódtak.
Fiona keményen a mellkasára
szorította őket, és kínosan megölelte a lányát, hátulról hátrafelé szorította.
– Elvesztem – suttogta.
–
Tudom.
És még csak öt hónapja. Nem értem, miért erőltetem folyton.
Fiona bólintott. Mély levegőt vett. –
Seriffe meg a gyerekek elkészültek?
–
Igen.
–
Menjünk.
Carolyn elhúzódott és Fiona felé
fordult. Carolyn hirtelen elmosolyodott. – Fogadtam Seriffe-vel.
–
Mire?
– Hát,
meggyőződésem, hogy Kerrick Harcos sírni fog a lánya keresztelőjén. A férjem
azt mondta, hogy ez esélytelen.
–
Ő
férfi – mondta Fiona. – Már csak elvből is ezt mondja. És mi a tét?
–
Hogy
ha Kerrick egyetlen könnycseppet is elejt, Seriffe-nek el kell vinnie a Sötét
Látvány Fantazmagóriára.
–
Nem
– kiáltotta Fiona. Seriffe hajthatatlanul visszautasította, hogy jegyet vegyen
egy olyan eseményre, amely szerinte csak füst és tükör volt, bár
természetfeletti élményként hirdették.
Seriffe megjelent az ajtóban. Olyan
magas volt, mint Jean-Pierre - csak néhány centivel maradt el az ajtófélfa
tetejétől. A válla biztosan kitöltötte a teret. – Készen állunk? – Mély, meleg
hangja beledübörgött a szobába.
–
Igen
– mondta Fiona.
– Épp
hívott a Központ. Endelle engedélyt adott Carlának, hogy csoportostól
Prescottba villantson minket.
Fiona felvonta a szemöldökét. –
Endelle megengedi, hogy a Central segítsen? Elpuhult vagy mi? – Madame Endelle
egy piton temperamentumával rendelkezett: körözni, szorongatni, felfalni, később
kérdezősködni. Az, hogy megengedte a Központi Parancsnokságnak, hogy
csoportokat villantson el a kis Helena keresztelőjére, enyhén szólva is
szokatlan volt, ami csak még jobban aggasztotta Fionát. Endelle bajra
számított, vagy csak óvatos volt?
Seriffe kuncogott. – Az a nap, amikor
Endelle elpuhul, az a nap lesz, amikor mindannyian korcsolyát veszünk, és
tucatnyi kört teszünk a fagyott jégpályán, tudod hol. Úgy tűnik, Endelle-nek
vannak biztonsági aggályai, és őszintén szólva, ebben egyetértek vele. Tudtad,
hogy a nővérek abban a nagyon szar ‒ mármint abban a nagyon szörnyű ‒ szabadtéri kápolnában tartják a
szertartást? – Maga mögé pillantott. Fiatal fülek hallgatták, ő pedig nagyon
igyekezett, bár gyakran sikertelenül, megfékezni a harcos beszédet.
–
Ne
– kiáltotta Carolyn. – Amiben a padok felét graffitik borítják?
–
Bingó.
–
Nincs
egy kápolnájuk, amiből egy kis országot is ki lehetne fizetni?
–
Igen.
–
Hát…
a sza… úgy értem ez nagyon rossz. – Ezúttal Carolyn pillantott a folyosóra.
Hallották, ahogy a fiai egymást szólongatták. Carolyn is felvett néhányat a
férje rossz szokásaiból. Ami alól Fiona sem tudta felmenti magát.
Pillantása Carolynra vándorolt, majd
a férfi kiegyenesítette a vállait. – A kicsinek pelenkacserére volt szüksége,
de gondoskodtam róla. Csak akartam, hogy tudj róla.
–
Gondolom
ezért kitüntetést akarsz.
–
Pokolba
is, igen! Ha te cseréled ki! Tyűha!
Carolyn odament a férfihoz, átölelte,
a mellkasához préselődve megcsókolta az ajkát. – Sajnálom, Ethan tegnap adott
neki egy kis chilit. – Ethan a legidősebb a három srác közül, élvezte a
családja gyötrését a rengeteg kreatív móddal, amit csak kitalált. Fiona imádta
ezt benne.
–
Ez
megmagyarázza. – De a férfi nevetett.
Feleségével a folyosó felé fordult,
válla felett Fionára mosolygott, majd a fő helyiségek irányába terelte
Carolynt. A távolban az egyik fiú visítani kezdett, ami teljesen normális
hangnak számított Seriffe háztartásában.
Fiona mosolygott. Talán sok dolog
volt az életében, amit nem tudott rögtön megfejteni, de részese lenni ennek a
családnak hatalmas öröméül szolgált.
Úgy hogy, igen, megismerte az örömöt,
miközben követte Seriffe-t és Carolynt lefelé a lépcsőn, miközben figyelte a
lehajló Carolynt felkapni a csecsemőt, ahogy Seriffe kezét az idősebb fiaira
tette, ahogy a család szinte egyként pillantott rá.
Bármit is tartogatott számára a
felemelkedés, ez a pillanat, ez az öröm minden küzdelmet, minden nehézséget
megért.
A gondolat azonban, hogy amint a
szabadtéri kápolnához villant, ahol Jean-Pierre-rel egy újabb napot kezd, ismét
a köztes helyen hagyta: vágyott a jövőbe lépni, de ragaszkodott a múlthoz.
Lexy
Köszönöm szépen :)
VálaszTörlés