Jenika Snow: Dönts meg - Első epilógus

 

Első epilógus

Molly

Egy évvel később…

Soha nem láttam szebbet, mint az előttem elterülő skót vidék. Zöld dombok, borult égbolt, ami miatt legszívesebben egy meleg takarót és egy könyvet kaptam volna a kezembe, de legfőképpen ott volt mellettem a férfi, akit szerettem.

Alastairre néztem, és bár csak állt ott, a távolba bámult, úgy tűnt, mintha elemében lenne.

Nehéz volt elhinni, hogy csak egy évvel ezelőtt találkoztam vele. Már akkor is tudtam, mit akarok, és ő az enyém volt.

Megfordult, rám nézett, eperszőke, rövidre vágott, a fejéhez simuló haját, kemény, szögletes vonalakkal tagolt arcát és állát enyhe borosta borította. Leengedtem a tekintetemet kemény, széles vállán, végig keskeny csípőjén, és a kiltjét bámultam. Istenem, ez a férfi a kiltben olyan dolgokat tett velem... forró, erotikus dolgokat.

Ez volt az én skót férfim. Teljesen az enyém.

Magához húzott, csak átölelt, a szél korbácsolta körülöttünk a testét, de a teste melege engem is melegen tartott.

Meglepett egy skóciai utazással, hogy megnézhessem honnan származik, megismerhessem a családját, a barátait, és hogy megmutassa, hol nőtt fel. Szerette volna, hogy jól éreztem magam itt, mintha nem egy idegen lennék, aki csak vakon nézelődik. Alastairrel együtt lenni mindent rendbe hoz.

Visszahúzott, megfogta az állam, hosszú másodpercekig csak bámult rám. Éreztem, hogy megváltozik körülöttünk a levegő, nem azért, mert melegszik, hanem mert valami történni fog. Éreztem, ahogy körém tekeredik.

–  Gyere hozzám feleségül, kislány.

Elakadt a lélegzetem.

–  Már így is te teszel a legboldogabb emberré a világon, de ha mellettem lennél, örökre az enyémként, az lenne a tökéletesség. – Végigsimított az egyik ujjával az arcomon. – Nem akarok nélküled létezni

Fél térdre ereszkedett, elővette a legcsodálatosabb gyűrűt, amit valaha láttam. Ekkor törtem össze és kezdtem el sírni. Nem voltam gyerek, már elvégeztem a főiskolát, volt munkám azon a területen, amit tanultam.

Alastair is az enyém, mámorosan boldog voltam.

De ez ... ez messze túlmutatott minden máson. Ez már a körforgás birodalmába tartozott.

–  Szóval, Molly, kislány, mit szólsz hozzá? Hozzám jössz feleségül?

Letöröltem a könnyeket a szememből, és bólintottam. – Igen, természetesen.

Felemelt, és a nagy testéhez szorított.

–  Á, kislány, te tettél a legboldogabb emberré a világon.

Erősebben szorított magához, a levegő elhagyott. Pedig nagyon tetszett.

–  Nem tudtam, mit jelent az élet, amíg nem léptél be az életembe, kislány.

Én sem.

Lexy