Caris Roane: Born of Ashes - XII. fejezet

 „Elvitt a barlangba,

ahol felfedeztem a nedves, könnyező falakat.”

–     A tiltott, Grace nővér

 

12. fejezet

 

Thorne Endelle íróasztalának márványlapjára csapott. – Csinálj valamit most rögtön! Hallottad Fionát. Marguerite obszidián-láng.

Endelle ült a székében, az állát felhúzva mogorván bámult rá. – Lehet, hogy obszidián-láng. Nem tudjuk biztosan.

– Volt egy látomása fekete és vörös lángokról – kiáltotta Thorne. – Mennyi bizonyíték kell még?

Fiona Jean-Pierre mellett állt a nyugati falon lévő, soha nem használt kandalló mellett. A férfi fogta a kezét, mert a lány abban a pillanatban közel húzódott hozzá, amikor Thorne arca céklavörös lett, Endelle pedig ragyogó fehér tűzijátékok záporát küldte a magas mennyezet irányába.

– Az istenit, Thorne! Vegyél be egy kibaszott nyugtatót. Fiona, vonszold ide a segged! Tudni akarom, hogyan vetted fel vele a kapcsolatot. Mondj el mindent.

Fiona sóhajtott egyet. Nagyon nem tetszett neki az ötlet, hogy belesétáljon a forgószél közepébe, de nem sok választása volt. Nem igazán.

Elengedte Jean-Pierre kezét és az íróasztal végéhez lépett. A gyapjas mamutfogakkal alátámasztott márványlap akkora volt, mint egy jacht. Úgy gondolta, talán biztonságban lesz, amíg nem áll az egyik vagy a másik oldalára.

Endelle hátradőlt a fekete bőrfotelben. Fejét az appaloosa lóbőrnek támasztotta. Bár még alig hajnalodott, átöltözött, és most egy bézs színű kígyóbőr kantárt, egy erősen hímzett fehér bőr miniszoknyát és a nyakában egy gyűjteménnyi csörgőkígyó farkat viselt. Vintage Endelle.

Fiona leírta, hogyan ébredt fel Marguerite segélykiáltására, majd pontosan elmesélte, hogyan vette fel a kapcsolatot a hatalmas látóval, és miként lépett újra kapcsolatba vele.

–   Rendben. Elismerem, hogy kapcsolatban állsz vele, de egy látomás vörös és fekete lángokról még nem jelent obszidián-lángot. Nekem magamnak kellene találkoznom vele; komoly gondolatbúvárkodást végeznem, de ezt most nem tehetem meg, mert szerződésem van Owen Stannett-tel. – Nem nézett Thorne-ra, de még Fiona is érezte a belőle sugárzó düh hullámait.

–   Ez egy kibaszott baromság – kiabálta Thorne, úgy hajolt át az íróasztal fölött, hogy mindössze három lábnyira volt tőle.

Fiona hátrált egy lépést. Túl sok érzelem volt most ebben a szobában.

Endelle lassan a férfi irányába fordult, a szemei elkerekedtek. – Tudod, mi a baromság? Te. Te vagy a kibaszott baromság. Már évtizedekkel ezelőtt is mesélhettél volna Marguerite-ről és akkor hozzáférhettünk volna minden szükséges jövőáramlási információhoz. Mostanra már leállíthattuk volna Greavest. De te titokban tartottad a nődet, mert felizgatott. Ez a baromság, Thorne. Hány Milícia Harcos, felemelkedő és halandó halt meg azért, mert nem bírtál megválni a kedvenc puncidtól.

Fionának nem volt szüksége meghívóra. Visszasompolygott a sokkal biztonságosabb helyére, a saját Felemelkedés Őre mellé. A levegő a szobában remegett a dühtől és talán egy csomó bűntudattól.

–  Ezt mondod nekem? – Thorne nehezen lélegzett. – Ezt mondod nekem, amikor én addig hajoltam meg érted, és annyit tettem, és tettem, és tettem, amíg ki nem vérzett a kibaszott szemem? Tudod, miért vagyunk nyakig benne ebben a háborúban, mert te vagy a legrosszabb abban, amit csinálsz. Te adtál Greavesnek minden muníciót, amire szüksége volt, nap mint nap, hogy egyszerűen elsétáljon két világgal, te pedig ott ülsz, és azt mondod nekem, hogy azért, mert megvédtem Marguerite-et Owen Stannett-től, ez az egész fiaskó az én hibám. Menj az istenverte pokolba, te ribanc. – Az a visszhang, amit ebbe az egy szóba fektetett, és az, hogy a hangja mellett az elméjében is kimondta, térdre kényszerítette Fionát.

Befogta a fülét és felsikoltott. A fájdalom elviselhetetlen, mintha kések hasítottak volna a fejébe, forgattak és vágtak. Könnyek folytak végig az arcán.

Jean-Pierre mellé borult, megsimogatta a hátát. Aztán hirtelen talpra állt és megindult. – Bántottad őt, te anyátlan szarházi.

Fiona küzdött, hogy talpra állítsa magát és visszahívja Jean-Pierre-t, de nem tehetett semmit. A kandallónak támaszkodott és ringatózott, a kezét még mindig a füléhez szorítva, miközben a harcosok, mint két bukdácsoló hóhér, egymásnak estek.

Thorne fejbe vágta Jean-Pierre-t. A férfi hátratántorodott, aztán Thorne-nak rontott, derékon ragadta, és a zebrabőrökhöz vágta. Átkarolta Thorne-t, természetfeletti sebességgel gyors egymásutánban ütésekkel sorozta, amíg Thorne egy hirtelen rántással ollózott a lábával, és erőteljes combjaival át nem fogta Jean-Pierre-t a válla körül.

A férfiak gurultak és gurultak, az ajtó melletti falnak csapódtak. Jean-Pierre kiszabadulva talpra ugrott. Thorne ugyanígy tett. Leguggoltak és köröztek. Thorne megindult és kétszer, nagyon gyorsan, a bal szemére ütött Jean-Pierre-nek.

Jean-Pierre kemény ütést mért Thorne bordáira, majd megpördült, és elkapta az állát, feldobva őt a magasba. Thorne azonban időben talpra állt, hogy kivédjen még két ütést, majd egy erős jobb horgot adjon.

Jean-Pierre feje hátracsapódott, így Thorne mélyebben ütötte és ütötte.

Fiona meglátott egy árnyékot, felnézett és balra fordult. Endelle az asztalán állt, és együtt bokszolt az embereivel: balra, jobbra, balra.

Fiona leeresztette a kezét, és vért talált rajta. Thorne épp most repesztette szét a dobhártyáját. Nagyszerű.

A férfiak tovább ütötték egymást, Endelle pedig folyamatosan bokszolta a levegőt. Fiona előhúzta a telefonját krémszínű vászonnadrágja zsebéből. Felhívta Bevet a Milícia főhadiszállásán. – Mennydörgés Isten Harcosainak Főhadiszállása. Itt Bev. Miben segíthetek?

–     Szia, Bev. Van egy kis gondunk az adminisztratív főhadiszálláson. Két WhatBee egymásnak esett.

–     Ó, fiam.

–     Igen, szükségünk lesz egy gyógyítóra, azt hiszem két perc múlva. Thorne pedig használta a rezonanciáját, a telepátiáját és a hangját. Vérzik a fülem.

–     Már megint?

–  Mit is mondhatnék? Reménytelenül érzékeny vagyok. Seriffe Ezredest végre megtanítottam, hogy ne tegye ezt az emberei fegyelmezésére, amíg én a közelben vagyok, de Thorne egy kicsit zavart volt. – Szünetet tartott és a telefont szorongatta. – Endelle-t r-betűs szóval illette.

–  Szent kaktusz szar. Hűha. Oké, hadd nézzem meg a dolgokat. – Fiona kopogást hallott a számítógépen. – Igen, úgy tűnik Horace még mindig a Barlangban van és Zachre vigyáz. Azt hiszem egy bőrégés miatt. Gondoskodom róla, hogy még egy utolsó házi látogatást tegyen, mielőtt hazamegy.

–     Köszönöm. Te vagy a legjobb.

Letette a telefonját.

A férfiak nehezen lélegeztek, az ütések lelassultak. Már nem tart sokáig. Fiona megdörzsölte a halántékát, de fájt a feje, csengett a füle.

Thorne most Fionával állt szemben. A lány összerezzent, megdörzsölte a fülét, még mindig nagyon vérzett.

Thorne biztos meglátta, mert felkiáltott. – A francba, Fiona, ezt én csináltam?

–     Igen.

Sajnos a lelkiismeret-furdalása miatt nem volt eléggé résen. Látta, ahogy Jean-Pierre felhúzza magát és éppen ráordított, hogy ne tegye, amikor a férfi elengedte az öklét. Thorne körülbelül három métert repült hátrafelé, majdnem a keleti ablak melletti kanapénak csapódott. A szemhéja megrebbent.

A hátán feküdt, nem mozdult.

–     És kiesett! – kiáltott fel Endelle. Leugrott az asztalról és feltartotta Jean-Pierre karját. – A győztes!

Jean-Pierre azonban lerázta magáról és visszatérve Fiona mellé térdelt. Fiona körülnézett és elkapta Endelle tekintetét. – Horace már úton van.

– Jó döntés, azt hiszem. Basszus, megint vérzik a füled? Mi van veled? – A lány megforgatta a szemét és visszatért, hogy felpattanjon, és leüljön az asztalára.

Amikor Thorne végre magához tért és felült, Endelle azt mondta: – Otthagyom őt a Superstitionsban... egyelőre. Majd meglátjuk, hogy Stannett viselkedik-e. Ha nem, akkor engedélyt adok, hogy egy tankkal menjetek be arra az istenverte helyre.

–   Hát, ez már valami, azt hiszem.

A fejét a kezébe hajtva felnyögött.

Fiona Jean-Pierre-re nézett, találkozott a tekintetük. Mindkét szeme véraláfutásos és duzzadt, az ajka vérzett. – Nem tudnád legalább egy percre lehűteni ezt az ősemberes szarságot? Tudod, hogy a fülem nagyon sebezhető.

– Sajnálom, chérie – motyogta a férfi, kipréselve a szavakat, mivel az alsó ajka körülbelül kétszer akkora volt, mint normális esetben. – De nem bírom elviselni, ha fájdalmat okoznak neked.

Erre a lány elmosolyodott. – Ha a védelmezőm leszel, akkor ehhez talán hozzá kellene szoknod.

Endelle nevetésben tört ki. – Hát nem ez a kibaszott igazság?

Fél órával később, amikor Horace meggyógyította Fionát és elkezdett dolgozni Jean-Pierre mindkét fekete szemén, Fiona odalépett Endelle-hez.

A Fenséges asszony még mindig az íróasztal szélén ült, a lábát térdben felfelé és hátrafelé lóbálta, mint egy iskolás lány. – Nos, felemelkedő? Hogy megy az obszidián-láng edzés? Szeretnék teljes jelentést kapni a részedről. Alison itt járt tegnap este néhány percig. Azt mondta, hogy mindketten tűzijátékot csináltatok.

Fiona bólintott. – Igen. Érdekes képesség − nem a tűzijáték készítése, az csak egy irányított kézi robbanás, és az elme forgatása. Ami érdekes volt, hogy felsorakoztam mellé, éreztem, ahogy az energia végigvándorol a karján, aztán utánoztam ugyanezt.

–     Csináltál már természetfeletti kukkolást?

–     Parisa legfőbb adottságára gondolsz?

–     Igen, nekem is megvan. Akarod kipróbálni?

–     Persze. – Aztán rájött, hogy mit is mondott, hogy felajánlotta, hogy közel kerüljön a skorpiókirálynőhöz. Majdnem visszahúzódott, de tudta, mi történne, ha megtenné. Endelle felakasztaná a bokájánál fogva, és hülyére rázná... úgy egy órán át.

–     Szóval, hogy csinálod ezt a dolgot? Megérinted az arcom vagy ilyesmi?

Fiona megrázta a fejét. – Nem, ez egyáltalán nem fizikai jellegű. Mármint nagyon is fizikai, de nem fogok hozzád érni. Úgy értem...

–     Az isten szerelmére, csak csináld. Mostanra már tudnod kéne, hogy én inkább az a „lépjünk-és-kérdezzünk-később” típusú csaj vagyok.

Ne bassz.

– Rendben − bólintott Fiona. – Behunyta a szemét, és a Második Föld legerősebb vámpírjára koncentrált. Vett néhány mély lélegzetet, és megpróbálta elhinni, hogy nem egyenesen egy hurrikánba lépett.

Egy gyors gondolattal, amelyet az előző esti, Alisonnal folytatott gyakorlatából merített, mentálisan Endelle mellé helyezte magát.

Szép, küldte Endelle. Szóval, hogy a faszba működik ez? Mit kell tennem?

Fiona meglepődött, hogy Endelle nem tudja, ezért küldte: Nos, miért nem nyitod ki az ablakot, és meglátjuk, mi történik?

Mit akarsz látni?

Csak egy igazi válasz volt. A Milícia Főhadiszállásán lévő rácsot.

Egy kutya vagy, akinek csontja van.

Fiona elmosolyodott. Az vagyok.

Jól van. Tök mindegy.

De a rács helyett Endelle az edzőteremre zoomolt, ahol rengeteg harcos  edzett; izzadt pólóban és tornanadrágban vasat emelgetett, bokszolt, futópadon futott. De tovább koncentrált az épület hátsó része felé.

Endelle, ne!

Endelle csak nevetett és gyorsan továbbment, el az ajtók mellett, amelyek az öltözőbe vezettek, ahol több meztelen férfi volt, mint amennyit Fiona valaha is látott életében.

Ne! Hagyd abba!

Egyenesen a zuhanyzóba!

Ó, Istenem!

Endelle végigpásztázott balra, majd jobbra. Néhány férfit elölről nézett, néhányat hátulról; a látvány mindkét esetben rendkívüli volt. A harcosok nagyon fittek, izmosak voltak, sok mindenben hasonlítottak Jean-Pierre-re.

Fiona megpróbálta lehunyni a szemét, de nem tudta, hiszen ez Endelle ablaka volt. Nem tudta, mit tehetne ebben a helyzetben.

Hűha, hűha, küldte Endelle. Te is annyira élvezed a műsort, mint én? A bal oldali harcos. A fenébe, Jean-Pierre-nek is ennyire hosszú a farka? Bár én magam jobban szeretem a körméretet... de akkor is.

Ez volt az.

Fiona elhúzódott, és mivel ez nem éppen egy megbeszélt elválás volt,  egyfajta gumiszerű csattanás hallatszott a folyamatban. Legalább fájdalommentes.

Kinyitotta a szemét, és felkiáltott.

–     Miért csináltad ezt? Miért kellett ezt tenned? Ez annyira sértette a magánéletemet.

Endelle csak vigyorgott rá. – Hamarabb is elmehettél volna.

–     Nem tudtam, hogy megtehetem-e!

–     Mi a baj, chérie?

Fiona Jean-Pierre felé fordult, az arca lángba borult. Annyira forró volt, hogy az arcához szorította a kezét. Nem várt tovább. Egyszerűen kilépett Endelle irodájából és futásnak eredt.

Elrohant az összes vezetői iroda mellett, az adminisztrációs medence mellett, át a tolóüvegajtókon. Jobbra fordult, ahol egy hosszú folyosó volt − ablakok nélküli, sötét szakasz. Legalább az adminisztrátorok közül még senki sem jelent meg a munkahelyén.

Hátát a falnak támasztotta, aztán lehajolt, hogy megpróbáljon magához térni.

Ami még jobban meglepte, hogy hamarosan két pár lábat látott, az egyiket barna bőrcipőben, a másikat fekete tűsarkúban.

Felnézett, de csak a fejét rázta.

–     A barátod ragaszkodik hozzá, hogy elnézést kérjek. Rendben, bocsánatot kérek, de mi a fasz volt ez?

Fiona felállt. Kuncogott, de még mindig meleg volt az arca. – Szerintem folyton elfelejted, hogy három részből állt az életem. Az első rész egy nagyon konzervatív Bostonban telt az 1800-as évek végén. A második a fogságban, ahol csak nők voltak körülöttem és Rith, de ő nem számít.

– Most már itt vagyok. Modern idők járnak mind a Halandó, mind a Második Földön, és a dolgok... sok szempontból csodálatosak. De hogyan gondoltad, hogy el tudnám viselni... ezt?

–   Chérie, mit csinált?

Endelle feltartotta a kezét. – Semmit. Elmentünk a Milícia Főhadiszállására.

Erre Fiona lehajtotta a fejét és felvonta a szemöldökét. – Mondd el neki a többit, Endelle. Ennyivel tartozol nekem, mert valamikor úgyis rájön és nem akarom, hogy azt higgye, ez az én ötletem volt.

Endelle hátrált. Megvonta a vállát. Nem igazán nézett Jean-Pierre szemébe. – Lehet, hogy bepillantottunk az edzőközpont férfi zuhanyzójába. – Összeszorította az ajkát, úgy tett, mintha a körmeit vizsgálná.

–  Mit csináltatok?

Fiona nem egészen értette, mi történt a következő néhány másodpercben. A levegő mintha összeszorult volna körülötte, Endelle kb. öt lábnyit repült hátra és a fenekén landolt; aztán Fionát a tiszta izom, karcsú, edzett vámpír testével hosszában nyomta a falnak.

– Jean-Pierre, állj meg! – Érezte, hogy a gyomrában furcsa, kígyószerű dolgok kezdenek kavarogni. – Állj!

–   Nem szabad más férfiakat nézned, nem így, nem ruha nélkül. Ezt nem tűröm.

Megpróbálta a férfit eltolni, de az egy téglafal volt. A gyomrában felemelkedett a vonagló valami. Nem bírta elviselni, hogy így lefogják.

A távolból hallotta, ahogy Endelle azt mondja: – Hát akkor, magatokra hagylak titeket, gyerekek.

Vissza akarta hívni, hogy segítséget kérjen tőle, de megakadályozta Jean-Pierre teste és valami más, amit úgy érzett, hogy az energiája átáramlik rajta és körülötte, a bőrét bökdösi, mintha bebocsátást kérne. Nem kapott levegőt.

–     Te velem vagy, Fiona. Senki mással. – A férfi hangja mélyebb volt, mint amilyent valaha is hallott.

A vonagló, kúszó fenevad felmászott a mellkasán és a torkába hatolt. Úgy érezte, belülről fojtogatják.

Aztán érezte, hogy a férfi az elméjéhez simul. A pajzsa ellen nyomult. Erősen nyomta. Belenézett a szemébe, látta a különös, kemény csillogást. Megértette a férfi dilemmáját, a szélsőséges védelmi késztetést, a dominancia és a birtoklás iránti igényt. Meg kellett jelölnie a területét. Nem hitte, hogy a férfi teljesen tudatában volt annak, amit tesz.

Engedj be!

Két egyszerű szó. Engedj be. Be akart jönni. Be akart hatolni az elméjébe, hogy elfoglalja és uralja azt. Semmi rosszat nem tett, de − Endelle meggondolatlan kis kiruccanása az MWHQ-ba − ebbe került neki, egy komoly konfrontációba közte és vámpír szeretője között, aki éppen nem volt magánál.

A nő a helyén tartotta a pajzsát, így amikor a férfi nyomulni kezdett, keményen nekicsapódott, a teste még mindig egy kemény fal volt a nővel szemben.

Furcsa... minden vonagló félelem alábbhagyott.

De miért?

Aztán megértett még valamit. Tetszett neki, amit a férfi csinált, de még ennél is jobban bízott benne, még ebben a nevetséges ősember pózban is. A férfi a csípőjét a nőhöz dörzsölte, és ő, ó, Istenem, annyira felizgatta.

Az illata körülvette a lányt, de a szokásos kávé helyett az dominált, ami maga a férfi volt. Szél szállta meg az elméjét, körbe-körbe pörgött, és még mindig a pajzsának csapódott.

Amikor a férfi még egyszer a pajzsaival próbálkozott, a lány lassan ledobta őket.

Belé fúródott, egy mély, mindent elsöprő erő hatolt az elméjébe, elárasztotta a gondolatait, az emlékeit, minden szűk zugába beáramlott, elnyelte őt.

És mégsem félt.

A lány egyenesen találkozott a férfi gondolataival, hagyta, hogy megszállja.

Karjait a férfi nyaka köré csúsztatta, áthajolt azon a néhány centin, ami a férfi száját elválasztotta az övétől, majd megcsókolta.

A férfi beledugta a nyelvét, nem okozott meglepetést. Hajtotta és hajtotta és hajtotta, hogy a lényegre térjen. A csípője megfeszült, és a kemény, vastag, hosszúságát a nőhöz nyomta.

Egy pillanattal később, minden figyelmeztetés nélkül mozgást érzékelt, egy repülő érzést, aztán teljes sötétséget. Megkezdődött a siklás a térben.

Egy nagyon nedves térben landolt, ami annyira nem hasonlított a sivataghoz vagy akár Sedonához.

Kissé elhúzódott, hogy körülnézzen, de nem jutott messzire, mivel a férfi magához húzta. Hol vagyunk? küldte, mivel nem igazán tudott beszélni.

Ami visszatért az elméjében, az egy morgás és egy morgás keresztezése volt. A férfi hátrébb húzódott tőle körülbelül negyed centit, és a szája fölött azt mondta: − A házam. Egy barlang. A patak mellett.

A férfi megcsókolta, a vihar a fejében tovább mozgott, keresett, vadászott.

Megtalálta az emlékeket, a gyors természetfeletti látomást, amit Endelle kényszerített rá, férfiakról, akik edzenek, férfiakról, akik öltözködnek egy öltözőben, és végül férfiakról, akik meztelenül zuhanyoznak.

Hátravetette a fejét és felüvöltött.

Nem tudta, mit kezdjen ezzel a fenevaddal, amely a barlangjába vitte. Látta, hogy elszabadult a pokol. Érezte a vágyát, hogy kárt tegyen a látott férfiakban. Érezte, készen áll arra, hogy még egyszer átrepüljön a sötét folton; egyenesen abba az öltözőbe és zuhanyzóba menjen, de a pokolba is, ha hagyja, hogy kárt tegyen egy csomó férfiban, akik nem tettek semmi rosszat.

Összeszedte megnövekedett fizikai erejét, kiszabadult a karjait jelentő bilincsek közül, de ahelyett, hogy ellépett volna tőle, mindkét kezét az arcára tette. – Nézz rám! – kiáltotta.

A férfi mintha megijedt volna, megdermedt. Érezte a rezgést a támadás vágyától, ami majdnem megtörtént.

A férfi vakon bámult rá, nehezen lélegzett. Valahol ott kellett lennie. – Dugj meg, Jean-Pierre! Itt és most. Vegyél el, olyan keményen, ahogy csak akarod, olyan pózban, amilyenben csak akarod.

Az orrlyukai kitágultak. Az ajkai megremegtek, és visszahúzódtak a kiálló agyaraktól.

Félrelökte a haját, felfedte a nyakát a férfi előtt.

A férfi keményen lecsapott, a lány összerezzent. A francba, ez fájt. De amint a férfi nehéz, buja szívások sorozatába kezdett, a lány teste megenyhült, a csodálatos gyönyör mély medencéjébe süllyedt. A férfi nyögdécselt a nyakán. Az agyában az „enyém” szó ismétlődött.

Kis lépésekben, mivel a férfi még mindig birtokolta az elméjét, kilökte a férfit abból a szörnyű öltözőből, és a tegnap esti emlékre irányította, amikor a nő a férfi hasán feküdt, és a férfi ujjai benne voltak eltemetve. Hagyta, hogy újra átélje, a hűvös éjszakai levegőbe szálló kiáltásokat.

A férfi a lány nyakából ivott, és a lány az emléket tartotta az elméje előtt. A férfi helyeslően nyögött.

De a teste most fájt, egyszerre sok helyen. Többre van szükségem küldte, a keze végigsimított a férfi bicepszén, egészen a csuklójáig. A lány megforgatta az ujjait a tenyerében.

A férfi végül elengedte a nyakát, de vadul nézett, a szája vörös volt, az álláról vér csöpögött. Annyira sok tekintetben úriember volt, de így látni őt, egyszerre meglepte, majd csomóba húzódott minden a teste legmélyén. Szüksége volt rá, most volt rá szüksége.

–     Baszd meg!

A férfi tenyerét a lány mellei közé tette, szemöldökét összehúzta, ahogy a lányt bámulta. A következő pillanatban a ruhája egyszerűen eltűnt.

Még egy pislogás, és az ő ruhái is eltűntek.

Körülnézett, azon tűnődött, vajon mit akarhat a férfi ezen a földből, kőből és vízből álló helyen. Volt a közelben egy nyugágy, de kétellte, hogy elbírná a kettejük súlyát.

Figyelte, ahogy a párna eltűnik, és mielőtt megállapíthatta volna, mit akar a férfi, megfordította a nőt, és ugyanarra a párnára kényszerítette.

A lány kezdett megfordulni, de a férfi mozdulatai durvák voltak, ahogy szélesre tárta a két lábát, majd a karját is, míg végül négykézlábra nem került, és úgy tűnt, pontosan erre van szüksége.

A férfi mögötte állt, így azt hitte, hogy egyszerűen belé fog döfni. Ehelyett egy kezet érzett a csípőjén, és a következő dolog, amire emlékezett, hogy a nyelve volt rajta, nagyon mélyen, tolta, ízlelgette, nyomta mindenhová.

A lány felkiáltott, és meggörbítette a hátát. Ó, Istenem!

A férfi elméje, még mindig összekapcsolódott benne, még mindig megszállta őt, az enyém kiáltotta. A férfi végigsöpört a nyelvével a testén, majd a bal fenekét nyalogatta. A lány zihált és sírt. Remegett.

Aztán a fogai mélyen a feneke húsába hatoltak, és érezte, hogy a bájital tüzet és gyönyört hagy maga után, ami csíkokban kezdett lefelé áramlani.

–     Ó, Istenem, ó, Istenem! – kiáltotta hosszan és hangosan.

Ugyanezt tette a másik fenekével is, így két intenzív érzéssáv áramlott minden felé, ami finom, duzzadt és szavakkal kifejezhetetlenül fájt.

Aztán felemelkedett mögötte, és még jobban szétnyomta a lány lábait. Érezte, ahogy a férfi combjai az övéhez simulnak, és a férfi kemény farkát a nyílásához illesztette. Hallotta, ahogy a férfi mélyeket lélegzik. Érzed a bájitalt? küldte.

–     Igen.

Mennyire vagy közel?

Tudta, mire gondol a férfi. Zihált, gyors, rövid lélegzeteket véve. A háta meggörbült. Majdnem. Ó, Istenem... Majdnem.

A nő felsírt, a férfinak már csak ez hiányzott. Behatolt a lányba, a csípőjét fogta, hogy a kívánt pozícióban tartsa. Most a csípőjét keményen lökte, keményen döfködve, elvéve, amit akart, amit meg akart jelölni.

Az orgazmus úgy zúdult lefelé, mint egy hirtelen vízesés a szikláról. A gyönyör egy kemény, gyors hullámban áramlott, és a lány sikoltozott és sikoltozott, mert egyre csak jött.

Érezte a férfi kezét a tarkójánál, ahogy hosszú haját a kezére tekerte, és úgy húzta magához, hogy a háta meggörbült, miközben a férfi belé hatolt.

A férfi még mindig pumpált, és a lány érezte, hogy a gyönyör ismét fokozódik. A bájital minden érzést felerősített. A férfi egyik karja most a dereka köré fonódott, míg a másik, a haját fogta, úgy ívelt a hátára, hogy a férfi szája a füléhez érjen. – Távol kell tartanod magad más férfiaktól, hallod, Fiona? Megértetted?

A lány megpróbált bólintani, de a férfi csapdában tartotta, de egyáltalán nem bánta, mert a gyönyör kezdett kitörni. – Igen – kiáltotta, majd még jobban sikított.

Ekkor mélyesztette agyarait a lány nyakának másik oldalába, ismét inni kezdett, miközben belé merült. Mozdulatlanul tartotta, de úgy tűnt, ez segített az érzéseknek, amelyek a húsát dolgoztatták. A lány sikoltozott és sikoltozott.

A teste megfeszült, kemény volt. Elengedte a lányt, így az ismét a kezére támaszkodott. A férfi újra megragadta a csípőjét, és amikor elélvezett, üvölteni kezdett, egy rezonáló hangot adott ki, amely betöltötte a kőbarlangot. Üvöltése visszhangzott a közeli patakban, ettől a madarak őrült csicsergése abbamaradt.

Az egész világ elcsendesült a férfi követelőző hangjai előtt, miközben a férfi pumpált, vadul ringatta a testét, és megadta neki azt, amit csak ő adhat.

A karja fájt a támaszkodástól, de mosolygott. Próbált visszagondolni korábbi életére. A férjére gondolt, de mekkora hiba volt ez, hiszen Jean-Pierre még mindig az elméjében volt, és ismerte a gondolatait. A férfi fölé hajolt, még mindig összekapcsolódva, és a fülébe morgott. Fújtatott, többször is, a fülébe és az arcára fújt.

A lány kihúzta magát az emlékből. Csak arra gondolt, hogy milyen jó nő volt annak idején, és most itt van. Azt hitte, akkor boldog volt.

Az egyetlen válasz, amit adott, az volt, hogy a testét eltolta, miközben mélyen összekapcsolva maradt. Elsimította a haját, majd anélkül, hogy az agyarait használta volna, keményen ráharapott, és úgy tartotta a lányt mozdulatlanul, hogy nagy, gyönyörű fogai a nyakába mélyedtek.

A légzése szaggatottá vált. A lány még mindig minden egyes lélegzetvételért kapkodott. Az a furcsa gondolata támadt, hogy örökké így akar maradni, hogy bármi történjék is, ennél jobb nem lehet az élet... soha.

Fokozatosan kezdett kivonulni az elméjéből, és amikor távozott, az egyedüllét érzése mart belé. Szinte könyörgött neki, hogy térjen vissza.

A férfi nem sietett elhagyni a lány testét, mintha ő is tudta volna, ha egyszer elválasztják, az élet ismét hatalmas hullámként fog felduzzadni, szétáradni közöttük, és újra elszakítja őket egymástól.

De amikor a férfi visszavonult, a nő a hátára gurult a puha párnán, felhúzta a lábát, hogy a férfi lába körül manőverezzen, mivel az nem mozdult. A férfi a párna legvégén térdelt. Olyan komolynak tűnt, ami aggasztotta a lányt. Mi a fenére gondolt a férfi?

* * *

Jean-Pierre bámulta a nőt, akit az imént tett a magáévá. Úgy tűnt, az agya széttöredezett, és képtelen volt összeszedni magát, hogy ismét racionális, értelmes gondolatokat formáljon. Durván kapta el a nőt, úgy mint aki inkább vadállat, mint ember. Többször is magával ragadta, így tudta, hogy a nőnek örömet okozott, de mit gondolhat most róla? Ő sem tudta, mit gondoljon magáról.

–     A breh-hedden igényes úr – mondta végül.

A lány bólintott, ajkai szétnyíltak. A nyakán mindkét oldalon zúzódások voltak. Elhasználtnak látszott, a szemhéja mélyen ült és az ajkai duzzadtak voltak. Még mindig nehezen lélegzett, ahogy a férfi is.

A lány tekintete úgy vándorolt rajta, hogy ettől a férfi mellkasa megemelkedett, a hasizmai megfeszültek. A nő a könyökére támaszkodott, majd előrehajolt, hogy a köldöke alatti sötét szőrcsíkhoz nyújtsa a kezét. Lejjebb vitte, amíg meg nem közelítette a farkát, amely egyszerre lógott elégedetten és még mindig részben mereven.

Nem nyúlt azonban hozzá, talán megértette, hogy a férfi még érzékeny. Ehelyett a kezét, hüvelykujját a töve köré helyezte, úgy, hogy a bőre találkozott a férfi bőrével és sűrű fanszőrzetének egy részével. – Az enyém − suttogta.

Más körülmények között talán elmosolyodott volna. Ehelyett azonban találkozott a lány tekintetével, és a sajátjával fedte a kezét. – A tiéd, chérie. A tiéd.

A nő a hátára feküdt. Felhúzta a térdeit, majd széttárta őket. Valószínűleg soha nem fogja megérteni, hogy ez milyen hatással volt rá, hogy így kitette neki a legnagyobb sebezhetőségét, hogy ilyen készségesen felajánlotta magát, ez az érintetlen bostoni nő, ez a vérrabszolga.

A férfi lehajolva többször is megcsókolta. Érezte a kezét a hajában, ahogy lágyan simogatja.

–     Jean-Pierre, ez őrület – suttogta még egyszer a nő.

        - Tudom.

Lexy