Caris Roane: Born of Ashes - XIII. fejezet

 „Mit kellett volna adnia a nőnek?

Mit kellett volna adnia a férfinak?

A testüket? Oui. Egyelőre.

Elég lesz ez a jövőre nézve?

Erre nem akart gondolni, most nem.

Minden korlátnak megvannak a maga fogai.”

–      Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

 

13. fejezet

 

Fiona mindkét kezét a csempefalra helyezte Jean-Pierre hatalmas fürdőszobájának egyik zuhanyrózsája alatt. Hagyta, hogy a víz eláztassa hosszú haját, végigfolyjon a fején, az arcán, a vállán, a hátán, remélve, hogy a meleg majd kiveszi a feszültséget a testéből, a viszketés egy részét az istenverte szárnynyílásokból.

Mély levegőt vett, de végül kifújta a tüdejéből, mert valamiért nagyon felbosszantotta.

Nem kellett volna. Boldognak kellene lennie − boldognak, mert épp most feküdt le valakivel. Endelle is ezt mondaná neki.

És igen, csodálatos volt, sőt, egy nagyon primitív módon rendkívüli, de...

A víz már régóta folyt.

Megfordult, hátrahajtotta a fejét, és azt kívánta, bárcsak a forró víz megnyugtatná az agyát, talán még le is állíthatná.

Nem tudta abbahagyni a gondolkodást... mindenről.

–Fiona... – szólalt meg Jean-Pierre az ajtóban. Becsületére legyen mondva, nem lépett be a fürdőbe, hanem hagyott neki egy kis, nagyon is szükséges teret. De még ez is idegesítette. Miért kellett olyan nagyszerű fickónak lennie, hogy teret engedett neki, amikor szüksége volt rá?

  –Endelle mindkettőnket újra látni akar az irodájában. Nyilvánvalóan bocsánatot szeretne kérni.

–  Ezt mondta?

–  Nem, Marcus mondta. Most beszéltem vele. Thorne elmondta neki, mi történt, így Marcus felvilágosíthatta Őfelségét a probléma természetéről... velem.

A probléma... vele.

Elzárta a vizet. Nem tudott örökké ott rejtőzködni.

Kiemelt egy összehajtogatott törölközőt a szekrényből. Tudta, hogy a férfi még mindig az ajtóban áll. A mosdókagyló feletti tükörből látta őt, de elfordult, megint, mintha olvasna a gondolataiban, mintha megértené, hogy szüksége van erre az elkülönülésre.

Szárazra dörgölte magát, gyors, kemény mozdulatokkal, amíg a bőre úgy nézett ki, mintha egy órát a napon tartózkodott volna. A törülközőt a padlóra dobta, aztán odavillantott egy másik törölközőt, hogy a hajára tekerje.

Amikor ezzel végzett, és még mindig minden egyes lélegzetét kifújta, az ajtó hátuljáról odavillantotta a krémszínű zseníliaköntösét, majd belebújt, és mindkét ujján átbújtatta a karját, mintha készen állna egy saját bokszkörre.

Talán így is volt.

Végre kilépett a zuhany alól, megigazította a köntös gallérját − egy része beakadt alatta.

De amikor meglátta a tükörképét − ahogy a haja még mindig a törülközőbe volt tekerve a feje tetején − elképedt a nyaka két oldalán lévő zúzódások látványától. Hosszú, hangos, sikolyszerű nyögéssel engedte el magát. – Nézd meg ezt  −  kiáltotta. – Ezt nézd meg! Nézd meg, mit tettél velem!

Befordult a fürdőbe, találkozott a lány tekintetével a tükörben, de zavarodottnak tűnt.

–  Hogy érted ezt? Mi a baj?

A lány megmozdult, szélesebbre húzta a gallért, majd a torka mindkét oldalát megmutatta neki. – Megjelöltél engem.

A férfi összeszűkítette a tekintetét. – Oui, c'est vrai.

–  Ó, abbahagynád már ezt a bájos francia baromságot?

– Nyugtalannak tűnsz. – Nevetségesen érzéki ajkán mosoly játszott. A férfi az ajtófélfának támaszkodott, keresztbe fonta a karját a mellkasán, egy olyan mozdulattal, amely a nő figyelmét a mellizmára irányította. Egy másik bordázott pólót viselt, hosszú ujjút, ami kiválóan állt neki, és egyben a lányt is felbosszantotta.

A tekintete lejjebb ereszkedett.

–  És miért kell farmerben, cipő nélkül járnod?

A férfi megvonta a vállát. – A farmer nagyon kényelmes, a padlóm nagyon tiszta. Szeretem a polírozott fa érzését a lábujjaim alatt.

–És még valami: miért kell mindennek, amit mondasz, olyan fantasztikusan hangoznia. Nem tudnál egyszer megpróbálkozni egy kis nyerseséggel?

–  Ha szeretnéd – rándult meg a férfi ajka.

–  Ha szeretném? Azt kívánom, hogy menj a pokolba, ezt kívánom.

–Elmondanád, mi a baj, Fiona? − mosolyodott el. Légy őszinte velem. Mondd el az igazat, mert most nevetséges dolgokat hordasz össze.

A lány vállai megereszkedtek. A kezét a pultra tette, előrehajolt, a fejét mélyen lehajtotta.

– Nem akarom ezt csinálni. Azt akarom, hogy mindez véget érjen. Ez már túl sok. Nem kapok levegőt. Meg kell találnom a helyem. – A nő kiegyenesedett, és felnézett a férfira. – És nagyon utálom, hogy mindenki látni fogja, hogy vért vettél tőlem. Látom, hogy Endelle mindent olyan viccesnek tart;  azt gondolta, hogy vicces bevinni abba az öltözőbe, de én utáltam, Jean-Pierre. Én nem vagyok az a nő. – Megrángatta a gallérját. – És nem vagyok olyan nő, akit mindenki más előtt felvonultatnak, mint egy... tehenet, akit megbélyegeztél.

–  Egy tehén? – A férfi ajkai megrándultak.

–  Tudod, mire gondolok.

–     Igen, azt hiszem, tudom. De úgy vélem, helyre tudom hozni a dolgokat.

–     Hogyan?

A férfi odalépett a nő mellé. – Nekem nincsenek túl erős gyógyító képességeim, mint néhány testvérnek, de ha megengeded, el tudom távolítani a zúzódásokat és a harapásnyomokat.

–     De nem bánnád, ha rajtam lennének?

–     Igazán?

–     Oui – mondta a lány. – Az igazat.

A férfi megrázta a fejét.

–  Én is ezen a szörnyű helyen vagyok. Egy állat vadságával akarlak, nemrég úgy kaptalak meg, ahogyan azóta akarlak, amióta először megéreztem csodálatos illatodat Toulouse-ban. De nem vagyok rá büszke. Megvetem, hogy ugyanabba a breh-hedden csapdába esek, amelybe te is belekerültél. Ugyanakkor minden másodpercét élvezem, mert kedvellek és tisztellek. Éppen ezért ez a szörnyűséges részem szívesen hagyta volna, hogy mindenki lássa, hogy vért vettem tőled... kétszer. Igen, hogy megjelöltelek. Hogy az enyém vagy.

Pontosan megfogalmazta az érzéseit.

Végül szabályos levegőt vett, és a válláig tolta a köntöse gallérját. A férfi mögé lépett, megérintette a jelét. Most a tükörrel szemben állt, figyelte, ahogy a férfi a kezét a lány torkának oldalára helyezi. Hosszú, gyönyörű ujjai voltak, szexi ujjai.

Érezte, ahogy elkezdődik a melegség és lehunyta a szemét. Légzése lecsillapodott, a temperamentumából visszavett. Nem szólalt meg. Csak hagyta, hogy megtörténjen a pillanat.

Zaklatott volt; nem lehetett másképp leírni, mit érzett, mennyire össze volt zavarodva, mennyire tépelődött és mennyire dühös volt. Azt akarta, hogy az élet egyszerűen megálljon. Mióta megmentették, ahelyett hogy az élet egyszerűbbé és szelídebbé vált volna, úgy érezte, mintha egy mosógép centrifugájába dobták volna.

Amikor a férfi elvette a kezét, a lány kinyitotta a szemét, és a torka olyan volt, mint azelőtt. Csakhogy hála helyett szomorúságot érzett, mintha a zúzódások és az agyarai által ejtett sebek gyógyulása eltörölte volna azt, ami az imént történt közöttük.

A férfi átkarolta a lányt. – Chérie, ne légy szomorú. Visszatehetem őket, most rögtön, ha szeretnéd.

Erre a lány felnevetett. – Abszurd vagyok, ugye?

– Olyan sok mindenen mentél keresztül, olyan bátorságról és kegyelemről tettél tanúbizonyságot. Engedélyezem, hogy olyan abszurd legyél, amilyennek lenned kell.

A lány tekintete találkozott a férfiével a tükörben. – Ha ez így van, akkor van még valami, amit szeretnék, ha megtennél nekem.

A férfi felnevetett, és a lány biztos volt benne, hogy pontosan tudta, mit fog kérni tőle. – Csak ha ledobod a köntöst, hogy megnézhessem a tested. Ez a fizetség, amit ezért a folyamatos szolgáltatásért kérek.

A férfi vigyorgott, megmutatva a nagy, gyönyörű fogait. Mi a fenéért kellett neki ennyire kedvelnie?

De a lány ledobta a köntöst, a férfi egy nagyon elégedett nyögéssel válaszolt. Aztán azt javasolta neki, hogy hajoljon kissé előre, hogy pontosan olyan szögben kaphassa meg, amilyenre szüksége van.

A lány ismét a pultra tette a kezét. – Ez jó lesz? – A lány éppen így kerekítette a vállát.

–     Oui, c'est parfait.

Lehunyta a szemét. A bal felső szárnynyílásnál kezdte vakargatni. Hosszú, hangos nyögést adott ki, amely legalább háromszor visszhangozhatott az autómosó méretű fürdőszobában.

* * *

A bénulás végre elmúlt, de az előbb a gyógyszerek, majd Quena nővér kis agytrükkjének hatása megviselte.

Marguerite ernyedten és kimerülten feküdt, a házikószerű mennyezetet bámulta, amelynek közepén egyenesen végigfutott egy fluoreszkáló fénydoboz. Édes Istenem, milyen régi lehetett ez a hely?

Behunyta a szemét a vakító fény ellen, aztán kinyitotta. Meglátott egy kapcsolót az ajtó mellett, és gondolatban megnyomta. A villany hála Istennek kialudt, csak nagyon halvány természetes fényt hagyott maga után.

Megfordult, hogy felnézzen az ablakos falra és felnyögött. Alig egy rés, még ahhoz sem elég széles, hogy a vállát átdugja rajta, nem is beszélve a kibaszott fejéről.

Érezte a bokavédő súlyát. Úgy látszik, Stanny nem kockáztatott többet, mint Quenny. Ez új volt, nehezebb.

Ami a börtönöket illeti, Marguerite úgy gondolta, hogy az új otthona talán még rosszabb, mint a Teremtő kolostor, bár ez aligha lehetséges. Ezúttal legalább saját cellája volt, de ez mire jó, ha Thorne nem tud minden reggel bejönni ide, hogy egy jó kis régimódi, döcögős-ugrabugrálós enyhülést adjon neki?

A faágy és a darabos matrac helyett itt egy betonplatform és körülbelül egy hüvelyknyi habszivacs volt a fekhelye. Tökéletes.

Nehezen emelte fel magát a könyökére. Mi ez a szag?

Ugh. Vizelet. Ó, édes Istenem.

Átcsúsztatta lábát a magas emelvény oldalán. A lábujjai éppen csak érintették a padlót. A tekintete azon landolt, ami bántotta az orrát. Megbillentette a fejét. Nem lehet igaz, amit lát. Egy pisilőedény? A huszonegyedik században?

Persze, a szobában lévő szag jellegét tekintve nem járhatott messze a valóságtól.

A szoba fehér volt, és a cementtömb falakról hámlott az anyag. Igen, ez határozottan rosszabb, mint a kolostor.

A börtön inkább helyénvalóbb.

Az ajtó kinyílt, és maga Stannett lépett be. – Nem kell aggódnod – mondta, becsukva maga mögött az ajtót. – Endelle talán azt hitte, hogy megtárgyalta a belépési jogokat a létesítménybe, de biztos vagyok benne, hogy meg tudom akadályozni, hogy ez megtörténjen.

Mi a fenéért gondolta Stanny, hogy ezek a szavak akár csak egy kis megnyugvást is nyújtanak neki?

Levette piros hímzett bőrkabátját, és az ajtó melletti egyik fogasra akasztotta.

Kigombolta fekete selyemingének első gombját, majd a másodikat is.

Uh, nem tetszett neki, hogy ez hova vezet. Szerette a férfiakat, de Owen Stannettre, a feje két oldala mentén göndörödő hullámos hajával, sosem gondolt igazán férfiként.

Rengeteg mellszőrt látott.

–     Várj csak, Stanny. Soha nem egyeztem bele a szexbe.

–  Nem kértem, hogy egyezz bele valamibe. Te itt vagy. Az élet egyszerű a Superstition Erődben; mindenki azt teszi, amit én akarok, ahogy én is azt tettem, amit évszázadokkal ezelőtt mondtak nekem. Most én vagyok soron, és a lehető legtöbbet hozom ki belőle. Szóval csinálhatjuk ezt úgy, ahogy te akarod, de ez az én döntésem. Négykézláb vagy misszionáriusban szeretnéd?

Marguerite megértett valamit, hirtelen egy kicsit jobban tisztelte Quena nővért. Ha Stannett valaha is megérintette volna Marguerite-et valamelyik ülésük alatt, egyetlen vádló szóval kitiltotta volna Stannettet a zárdából. Az évtizedek során mindig körültekintő volt. Most már nem volt rá szükség.

–     Nem félsz attól, hogy Madame Endelle rájön valamire?

–     Nem, nem félek. Vannak barátaim magas beosztásban. Különösen a COPASS-nál.

–     Milyen kényelmes, de tőlem nem kapsz sem ma, sem most, sem soha semmit.

A férfi csak mosolygott és kigombolta bújós, hímzett, piros bőrnadrágját. Le kellett dolgoznia vékony lábáról, és a lány majdnem elhányta magát, amikor meglátta, hogy szűk golyóálló nadrágot visel, szintén piros színben. Ha már a túlzásról beszélünk.

Lendítette a lábát, a lábujjait előre-hátra húzta a padlón. – Nem gondoltam, hogy szereted a nőket.

–     Nem is... különösebben nem. De van nálad valami, amire szükségem van.

Mintha csak végszóra, babasírást hallott. – A francba, Stanny. Bölcsődét rendeztél be ebben az istenverte létesítményben.

–     A genetika gyönyörű dolog.

–     Egy Szuper-Látó fajt hozol létre.

Felhúzta a szűk alsónadrágját. Ami a méretét illeti, valahol középen volt. De Thorne-hoz szokott, és ő harcos méretű volt. A lány a homlokát ráncolta. Ami ennél is rosszabb, hogy még mindig a zokniját viselte. Volt valami nagyon taszító abban, ha egy meztelen férfi zokniban álldogál. A mellkasa pedig olyan, hogy a medvebocsok sem vették volna észre, hogy az anyjuk máshol van.

A lány összeráncolta az orrát. – Mi lenne, ha adományoznék néhány petesejtet?

– Nem tudom igazolni az orvosi költségeket a bizottság előtt anélkül, hogy rájönnének, mire készülök. Most pedig, csak hogy tájékoztassalak, szükségem lesz egy kis orális stimulációra, hogy a dolgok megkeményedjenek. Ha visszautasítod, figyelmeztetlek, van vagy egy tucat különböző módszerem, amivel ráveszlek arra, hogy megtedd, amit kell.

Közelebb húzódott, ami jó volt, mert a nő csak mosolygott, amint a bal golyójához nyúlt és megszorította. Akkor és ott eldöntötte, hogy Owen Stannett idióta, hogy ilyen közel engedte magához, és azt hitte, csak úgy belemegy ebbe.

Az arca gyorsan, sokkal gyorsabban változott bőrkabátja, nadrágja és alsónadrágja színére, mint ahogy a sikoly elhagyta a torkát. A nő sem hagyta abba a szorítást. Csak tartotta magát és várt. A férfi megütötte a karját, keményen, de ő még csavart is egyet rajta.

A természet egyszerű módszert adott a fizikailag gyengébb nőnek, hogy fenntartsa az egyensúlyt minden férfival való kapcsolatban.

Addig tartotta, szorította és csavarta, amíg a fattyú el nem ájult, és a földre nem zuhant.

A nő mellé térdelt, és a férfi elméjébe fúrta magát. Összegömbölyödve találta a férfit, aki a mentális hüvelykujját szopogatta, és nyöszörgött. Ezt küldte felé: Mindig is egy kicsit könnyűvérű voltál. Most pedig tisztázzunk egy dolgot. Sok titkot visszatartottam előled az évek során, de most megosztok veled néhányat. Sötétítő, homályosító képességeim vannak. Tudjátok, mik azok, ugye? Ami azt jelenti, hogy ha még egyszer ilyen szarságot csinálsz velem, akkor a sötétségben utánad megyek, és meg foglak találni, mert ugyanabban a létesítményben lakunk. Nemrég felfedeztem, hogy az obszidián-láng vörös változata vagyok. Még nem kezdtem el kiismerni ezeket a képességeket, de gyanítom, hogy valahol az elmémben vagy a testemben van elég erő ahhoz, hogy egy istenverte eunuchot csináljak belőled.

Szóval mit mondasz, Stanny? Magamra hagysz, vagy ez csak egy hosszú, fájdalmas, vitás kapcsolat kezdete lesz?

Bár csak a gondolataiban volt, érezte, hogy a férfi ránéz, igazán ránéz. Jól van.

Egy hosszú pillanat után a férfi bólintott. Fegyverszünet, küldte.

A pokolba is, ha békén hagyja a lányt. Csak egy kis időt nyert így magának. Valószínűleg elkábította volna az első étellel, amit evett.

Nem akarok túlságosan közhelyes lenni, de ember, a lánynak el kellett tűnnie innen a fenébe. Stannett mellett a nővér-szuka úgy nézett ki, mint Teréz anya.

* * *

Jean-Pierre ismét Endelle irodájában állt az ajtó mellett, karjait a mellkasán összefonva és figyelte, mit csinál Endelle Fionával. A nő bocsánatot kért, nem kacsintott vagy mosolygott, amikor kimondta, így csak feltételezhette, hogy valamennyire őszinte volt. Ez nem jelentette azt, hogy a viselkedése tiszteletteljes marad, de egyelőre nagyon komolyan beszélget Fionával, sok kérdést tesz fel neki az eddigi „csatornázási”, közvetítő tapasztalatairól.

Miközben beszélgettek, Thorne a távoli, hatalmas, tányérüveg ablak előtt járkált, amelyik a keleti sivatagra nézett. Megállt a járkálásban, és csípőre tett kézzel az ablak felé fordult. Jean-Pierre észrevette, hogy a harcos enyhén megvonja a vállát. Kétségbeesés.

Jean-Pierre tudta, mi van messze keletre: a Superstition-hegyi Látnokok Erődje.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Jean-Pierre megtudta, Thorne a szeretőjévé tette a kolostor egyik nővérét, és hogy már száz éve együtt van vele, Jean-Pierre megkérdőjelezte, mi történik valójában a bátyjával. Thorne tagadta, hogy Marguerite a brehje lenne. Ragaszkodott hozzá, hogy túl alacsony, és nem volt olyan illata. Úgy vélte, ő csak egy nő, akivel szeretkezett, akivel törődött, sőt, akit szeretett. Oui, bevallotta, hogy nagyon szerette őt. De nem hitte, hogy a nőnek az a sorsa, hogy a vámpír köteléktársa legyen.

Akkor hát miért is lépkedett Thorne ismét a keleti ablak előtt, és miért tűnt olyan elveszettnek a környezete számára. Jean-Pierre ismerte ezeket az érzéseket, azt a szinte kétségbeesett, szorongó vágyat, hogy a nőjéhez jusson. Biztos volt benne, hogy ezek voltak Thorne jelenlegi gondolatai.

Mivel Fiona és Endelle látszólag ellenségeskedés nélkül beszélgetett, átment a szobán, hogy csatlakozzon a testvéréhez az ablaknál, de nem nagyon lepődött meg, amikor Thorne megállt, és úgy bámult rá, mintha kísértetet látott volna. Még a jobb kezét is felemelte, mintha a kardját akarná a kezébe húzni.

–     Kicsit feszültnek tűnsz – mondta Jean-Pierre.

Thorne erősen fújta ki a levegőt. – Észrevetted, mi?

–     Marguerite-re gondolsz – mondta halkan.

–     Hát persze. Stannett... – Szünetet tartott, pislogott párat, és újabb levegőt fújt ki. – Egy igazi szarházi. Hosszú, nehéz múltja van a világban. A fenébe is, ismertem őt, amikor egy évszázadon át rabszolgaként tartották egy gazember odújában, igazán rossz dolog. De volt látnoki képessége, és utána elment egy erődbe. Felemelkedett a ranglétrán. A jóslatai nagyon pontosak voltak a nyolcvanas években.

Megrázta a fejét, majd folytatta: − Greaves egy igazi szemétláda. Mármint a legrosszabb. De jól tudod, hogy mit fog legközelebb csinálni, még ha fondorlatos is lenne, elöl járna vele, ha van ennek értelme.

–     Stannett, a francba, nincs rendben a feje. Nem mintha Greavesé igen, de Stannett egyszerűen csak el van baszva.

–     És nála van a nőd.

Thorne megrázta a fejét. A szeme vörös volt és összeszűkült, ahogy az ablakon túli hatalmas pusztaság egyre növekvő reggeli fényébe bámult. – Ő nem az én nőm. Mármint, az, de nem úgy, ahogy Fiona a tiéd.

–     Ezt mondod te.

Erre a férfi megfordult, hogy fintorogva nézzen Jean-Pierre-re. – Nem hiszel nekem?

Jean-Pierre megvonta a vállát. – Nem tudom, mit higgyek a breh-heddenről, azon kívül, hogy szörnyű úr.

–     Akkor remélem, soha nem kell elviselnem, mert ez így is elég rossz.

–     Félted a biztonságát.

–  Igen. Lehet, hogy gyűlölte a zárdát, de ott biztonságban volt. Most egy férfi uralma alatt van, egy nagyon erős, veszélyes férfié, és én semmit sem tehetek ellene. – Mély levegőt vett, lehunyta a szemét. Ez maga a pokol.

Endelle a szoba másik végéből kiáltott oda: – Nem szívesen szakítom félbe a kis beszélgetéseteket fiúk, de nekem dolgom van. Jean-Pierre, vidd át Fionát a Milícia Főhadiszállására. Thorne, te mehetsz aludni.

– De te átmész az Erődbe, ugye? − fordult vissza hozzá Thorne.

–     Pontosan. Stannett hozzáférést biztosít nekem, ez a megállapodás.

–  Rendben. Rendben. – Kihúzta a hajából a cadroen-t, és addig dörgölte a feje oldalát, amíg a haja lazán lógott, jóval a válla fölé. – Bassza meg. Sedonába megyek. Hívj, ha szükséged van rám.

Még a karját sem emelte fel. Csak eltűnt.

Jean-Pierre Endelle-re pillantott. A nő az üres térbe bámult, ahol korábban Thorne állt. Egy pillanatra az arca kezdett összeesni, az arcizmai megereszkedtek, az ajkai lecsüngtek. Aztán megrázta magát és visszafordult Fionához. – Azt akarom, hogy ma délután Jean-Pierre-rel dolgozz. Úgy tűnik, az összes harcos közül ő képes arra, hogy felmérje mások erejét és előcsalogassa azt. Sokszor kívántam már, hogy bárcsak rendelkezne a Harmadik Föld közvetítő erejével, de még nem ismertem olyan Második felemelkedőt, aki rendelkezett volna ezzel a szarral. Mindegy.

–  Ami Alisont illeti, nyafog, hogy nem tölt elég időt Helenával, így csak délután négy órakor lép szolgálatba.

Fiona ajkai megrándultak. – Hé, azt hittem, azt mondtad, hogy a felemelkedésben nincs nyafogás. Bocsásson meg, felség, de ez átkozottul úgy hangzott, mint a nyafogás.

Jean-Pierre biztos volt benne, hogy figyelmeztetnie kell Fionát, ne bökdössön csörgőkígyókat vagy skorpiókat, de Endelle valamiért felnevetett. – Jól van, okostojás, takarodj innen a fenébe, és vidd magaddal a barátodat is.

Jean-Pierre-t nem kellett másodszor is kérni. Gyorsan átment a szobán Fionához, bal karját a dereka köré csúsztatta. – Készen állsz, chérie?

A lány mosolygott és bólintott. Felemelte a karját, érezte a sima, suhogó siklást a sötét térben, a szívét melegség öntötte el, ahogy Fionát maga mellett tartotta. Ebben a pillanatra itt volt, vele és biztonságban.

* * *

Fiona igyekezett lecsillapítani az indulatait. A barátja az elmúlt két órában a „csatornázási”, közvetítő képességeit dolgoztatta, de most valami újat akart kipróbálni, amiről úgy gondolta, hogy a lány képes rá. De a lánynak ez nem tetszett, egy cseppet sem.

–  Még akkor sem, ha hagynám, hogy a birtoklás, megszállás bekövetkezzen – kiáltott fel. – A fenét fogom.

Jean-Pierre azt akarta, hogy lássa, együtt képesek-e a következő szintre emelni az obszidián-láng adottságait, egy olyan szintre, amely a birtoklással, megszállással jár; amelyben a férfi a lénye metafizikai részét az övére csúsztatja, megszállja, birtokolja őt és a lány erejét a sajátjával együtt használja.

Kizárt dolog, ez az ülés csak annyit ért el, hogy az indulatait hidegre tette. A barátja, úgy tűnt, komolyan vett mindenféle edzést és most nagyon felbosszantotta. – Nem fogom megtenni. Nem fogom.

– Mivel 1793-ban emelkedtem fel, még mindig fiatal vagyok felemelkedett fogalmakkal mérve – mondta a férfi, lebillentett állal, a szoba halvány fényében csillogó szemmel. – De azt elmondhatom neked: Minden hatalmat, amivel rendelkezel, a legtávolabbi határig kell feszegetni. Ez az egyik leckéje a mi világunknak. Ha ily módon visszafogod magad, az ellenségnek szörnyű előnyt biztosíthatsz.

      – Nem értem, hogyan − szorította össze az ajkát..

–  Mert minél hatalmasabb vagy, annál inkább akarja az ellenség a halálodat. Ha a képességed nem jut teljes mértékben kifejezésre, akkor nem látod, hogy kiszolgáltatottá válsz, mint egy gyenge szárny egy támadásban? Az ellenség ott fog támadni, ahol a legsebezhetőbb vagy.

Fiona elfordult tőle, a lehúzott redőnyök előtt járkált. Seriffe Ezredes ugyanazt a szobát adta nekik, mint korábban, most az ajtó zárva volt, egyedül volt Jean-Pierre-rel. Először azt gondolta, hogy ez nehéz lesz, tekintve a breh-hedden nem tudom-levenni-a-kezem- rólad természetét, de Jean-Pierre szinte a kezdetektől fogva azzal skatulyázta be, hogy behatóbban kell foglalkoznia az obszidián-lánggal.

Amit mondott, annak volt értelme. – Ez az egész annyira új nekem. Aznap, amikor elhagytam a kórházat, az lebegett a szemem előtt, azt hittem, most már lehet életem; tudod, talán pincérnőként dolgozhatok, valami egyszerű, alap, egyenes. Újrakezdhetném. – Kuncogott. – Tudod, a radar alatt repülni. – Ennyi irónia, hiszen még a szárnyait sem tudta leengedni. Mindegy. – Most olyasvalami vagyok, amit nem igazán tudok felfogni, obszidián-láng, te pedig itt állsz és azt mondod nekem, hogy egyfajta megszállást, birtoklást kell megengednem, hogy igazán kifejezhessem az erőmet.

–     Jean-Pierre, amikor először szeretkeztünk, neked kellett magaddal ragadnod, mert nem bírtam elviselni a súlyodat magamon. És az utóbbi két alkalommal, nos, először én lovagoltam rajtad, aztán legutóbb hátulról kaptál meg. Tudom, hogy ha megpróbálnánk a szokásos módon csinálni – nézett fel a férfira, és előbb az ő, majd a saját mellkasára mutatott – megint kiborulnék.

Persze hiba volt felhozni a szexet, mert a férfi finom kávéillatának súlyos fellege áradt rá. – Abbahagynád ezt?

–     Désolé, chérie. Bár értem az okot az utalás mögött, a képek megleptek.

–     De ugye tudod, mire gondolok?

–     Igen, természetesen.

Megmozdult, hogy leüljön a székre, amelyet előző délután is használt, amikor Alisonnal dolgozott. Lehajolt, és a kezével árnyékolta a szemét. Ez már túl sok volt. Túl sok volt minden az első pillanattól kezdve: azóta, hogy 1886-ban Boston utcáiról elhurcolták, vérrabszolgának használták, hogy megmentette az egyik legvagányabb férfi, akit valaha látott; egészen mostanáig, amikor a vámpír breh a szoba közepén állt várva, hogy megnyugodjon és folytathassák a kiképzést. Mindez túl sok volt.

Ujjaival zavartan a nyakában hordott arany medálján próbált fogást keresni. A férje többször figyelmeztette, hogy ne menjen egyedül vásárolni, egy nőre egyedül az utcán mindig veszély leselkedik. Így is történt, de nem olyan módon, amit Terence valaha is megjósolhatott volna. Vajon volt-e itt valami tanulság a számára? És mennyire volt igaza Jean-Pierre-nek?

A baj az, nem bízott abban, hogy mindezt képes véghez vinni. Nemcsak azért, mert ellenállt az ötletnek, de azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy nehezére esne megtanulni a képességet.

Felnézett a férfira, aki türelmesen várt, enyhén ráncolta a homlokát, ünnepélyesen. Jó tanár volt, olyan képességekkel, amit nagyjából megfogadta, hogy soha nem fogja alkalmazni. – Rendben, Obi-Wan, csináljuk meg.

Aztán elmosolyodott, kivillantak azok a nagy, gyönyörű fogai.

–     Tudod, akár modell is lehettél volna, vagy ilyesmi.

– Azt hiszem, inkább háborúzok − kuncogott.

Erre a lány felnevetett, de a férfi arckifejezése komoly lett. – Olyan gyönyörű vagy, Fiona. Néha, ha rád nézek, megfájdul a szívem.

A lány felállt, a légzése mintha elakadt volna a mellkasában. Mindig a legcsodálatosabb bókokat mondta neki, mert a szívéhez kötötte őket. Vajon tudta, hogy ezt csinálja?

Lehunyta a szemét, és az orrlyukai kitágultak. – Bárcsak éreznéd, amit én. Nincs is jobb, mint egy pékség, amikor reggel a sok finomság illata betölti a hajnali levegőt. Ezt érzem, amikor így a közelemben vagy. A sok finomság. – Kinyitotta a szemét. – És ez vagy te, Fiona. Amikor látlak a lányoddal, Carolynnal és a gyerekeivel, arra gondolok: Oui, mindez a jóság.

A férfi odament hozzá, a nő hagyta, hogy a karjába vegye, hogy az ajkai megtalálják az övét, hagyta, hogy a nyelve behatoljon a szájába. A lány átölelte karjaival a nyakát, a férfi pedig átkarolta. Szemből a férfihez préselődött: a kemény mellizmai a lány mellkasához, az izmos hasa az övéhez, a most már nagyon kemény farka a csípőjéhez, az erős combjai a lány combjába nyomódtak, követeléseket támasztva, amelyeket nem tudtak kielégíteni, nem itt, ebben a szobában, a Milícia Harcosok Főhadiszállásán.

Csapdában érzed magad ettől? küldte.

Nem.

A többit nem mondta ki: hogy amit a férfi csinál, attól szerelmesnek érzi magát. Ó, Istenem, milyen mélyre nyúlhat ez a kút?

Sokáig tartotta a lányt, a másodpercek egy percre, majd kettőre nőttek. A nő a férfi ellen lélegzett, és a férfi a nő ellen, a férfi teste az övé, élő, eleven, itt és most.

Végül hátrahúzódott, és a lány szemébe nézett. – Megbízol bennem és megpróbálod? Bízhatsz abban, hogy kétszáz évnyi felemelkedett vámpírként eltöltött életem során tudom, miről beszélek, amikor azt mondom: minden képességnek a lehető legszélesebb körben kell megnyilvánulnia, ha ez szükséges. Hogy amikor ezt tesszük, mint egyének, akkor erősebbé tesszük a világunkat, a társadalmunkat?

–     Azt akarod, hogy az egészre gondoljak?

A férfi bólintott. – Bizonyos mértékig igen, de leginkább azt akarom, hogy magadra gondolj, és bízz bennem, hogy ez lesz számodra is a legjobb; az a hely, ahol a legnagyobb örömöt és a legnagyobb erőt is megtalálod.

A lány a férfi szemébe nézett, egy pillanatra arra gondolt, hogy eladhatná neki a floridai mocsárvidéket is. – Megpróbálom − mosolyodott el.

– Jó. Kezdjük a természetfeletti gyorsasággal, amiről tudom, hogy nem tartod a képességednek.

Az igazság az volt, hogy nem rendelkezett olyan nagyszámú képességgel, mint bármelyik általa ismert, rendkívül erős felemelkedő. Alison például bírta a Második Föld összes természetfeletti erejét, és néhány Harmadik Földi szintűvel is rendelkezett: például meg tudta ragadni az idő zugait, és visszafordította azokat. Fiona képes volt magát egyik helyről a másikra gondolni, de nem volt elég erős ahhoz, hogy bárki mást magával vigyen.

Mégis, ő az obszidián-láng arany változata volt, ami nála nyilvánvalóan azt jelentette, hogy képes mások erejét „csatornázni”, közvetíteni még ha ő maga nem is rendelkezett ilyen képességgel. Azonban még csak a folyamat elején járt. Ki tudta, mi fog kiderülni a napok és hetek előrehaladtával?

Fiona lehunyta a szemét. Ahogy természetfeletti módon közeledett Jean-Pierre-hez, a lénye a férfi lényéhez simult, a folyamatnak ez a része teljesen értelmet nyert számára. Nem tudta pontosan miért, de amikor úgy érezte, hogy össze van zárva a férfival, válltól vállig, csípőtől csípőig, tudta, hogy ez a „csatornázási”, közvetítő képesség ajándékának első része... a közelség.

De ahogy ellazult, és elgondolkodott azon, hogy megengedje-e a megszállást, birtoklást − egy új energia furcsa rezgését érezte. Nem az arany-erő kemény lendületét, hanem valami hűvösebbet, ami átmosta a bőrét, és úgy tűnt, hogy Jean-Pierre még közelebb húzza magához.

De ahogy az erő egyre nőtt, kezdte fojtogatónak érezni. Egyre hátrébb húzódott, amíg már nem pihent a férfi mellett.

Kinyitotta a szemét, a férfi fintorogva nézett le rá. – Miért álltál meg? Éreztem, mintha beléd húzódtam volna. Fiona, neked megvan ez az erőd. Most is érzem benned. – A szemében szinte vad izgalom fénye csillogott.

A nő megpördült, visszatért a székéhez. Leült, keresztbe tette a lábát, és a mellkasán összefonta a karját. Megcsóválta a fejét. – Nem. Úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt. Nem tudom megtenni, Jean-Pierre. Nem fogom megtenni. – Nem tudott a férfi szemébe nézni. Nem akarta látni sem a szemrehányást a szemében, sem a csalódottságot. Különben is, miért kellett ennek rajta múlnia? Miért?

Nem volt rá válasz. Miért kellett Jean-Pierre-nek a Vér Harcosaként minden éjjel a Határvidéken harcolnia, hogy a Második Föld és a Halandó Föld ne kerüljön egy szörnyeteg kezébe? Miért volt Endelle lényegében arra kényszerítve, hogy ennyi évezreden át uralkodjon egy világ felett, amikor nyilvánvalóan, inkább milliónyi más dolgot csinálna: például elindítaná a saját, csörgőkígyó-kiegészítőkkel kísért út-divatvonalát.

De ahelyett, hogy ráordított volna − ahogy Endelle tenné −, inkább mellé lépett. Felcsúsztatta kezét a hosszú vízesésszerű hajzuhatag alá és hosszú, gyönyörű ujjaival megdörzsölte a tarkóját. A lány lehunyta a szemét, de néhány könnycsepp kicsúszott a szemhéja alól.

–     Bárcsak könnyebb lenne – mondta.

–  Tudom. Megértem. De nagyon izgatott lettem, amikor éreztem, hogy az erőd magához, beléd vonz. Kicsit elragadtak a lehetőségek, sőt, még az öröm is, hogy ilyen módon kapcsolódtam hozzád.

–     Nem haragszol rám?

Még mindig nem tudott ránézni, de hallotta a férfi csalódott sóhaját. – Dühít, hogy a világunk így épült fel. Emlékszem, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt voltam ilyen dühös, amikor Alisont, a mi csodálatos Alisonunkat a COPASS szabályai arra kötelezték, hogy alávesse magát egy arénacsatának, egy olyan karddal, amely csak egy napja volt a kezében. Arra kényszerítették, hogy az áruló Letóval, a Vér egykori Harcosával küzdjön meg. Emlékszem, hogy ugyanezt gondoltam: ez nemcsak igazságtalan, hanem nagy bűn Alison ellen, minden felemelkedő ellen, hogy bárkivel is ilyen kegyetlenül bánjanak.

–  Azok után, amin keresztülmentél, amit elszenvedtél, kegyetlennek tartom, hogy most olyasmit kell tenned, ami számodra visszataszító. Ezen túlmenően, ha nem állnánk háborúban, nem kellene sietni a képességed kibontakoztatásával, erősítésével. Évszázadokon át kutathatnád az adottságaidat. De nem, neked sietned kell megtenni ezt a dolgot, mert esetleg a világ elpusztul, ha nem viszed véghez. Ez abszurd és bűn.

A hideg futkosott a hátán, de nem azért, mert Jean-Pierre még mindig hozzáért, még mindig a nyakát dörzsölgette.

Fiona ritkán tapasztalt olyasmit, ami közel állt a látnoki képességhez, de most volt egy olyan rossz érzése, hogy amit a férfi mondott, az igaz.

Elnyomta azonban a gondolatot. Ha őszintén magáévá tenné azt a gondolatot, hogy a világ sorsa tőle függ, úgy gondolta, talán megőrülne. Így ehelyett a férfira nézett, és így szólt: – Akkor egyelőre miért nem gyakoroljuk a „csatornázás”, közvetítés képességének azt a részét, amit alkalmazni tudok; hogy amikor melletted leszek, a magam furcsa módján mindig használni tudjam az erődet, amivel rendelkezel. Oké?

– Szerintem ez egy jó ötlet − bólintott a férfi.

De ahogy ránézett a férfira, azt mondta. – Tudod, az előbb Alisonra emlékeztettél. Te empatikus vagy?

A férfi megrázta a fejét. – Nem tudok róla.

– Talán nem − nevetett a nő. Gondolom, csak egy nagyszerű fickó vagy.

De a férfi megszorította a nyakát, majd játékosan, oldalra tolta a lányt. – Nos, ez nagyon is igaz. Határozottan nagyszerű fickó vagyok.

Hirtelen, váratlanul több gondolat is átfutott rajta, képek arról, amit nemrég csináltak, és egy másik kép, amit fel akart fedezni Jean-Pierre-rel a hálószobájában és néhány selyemből készült kötéssel. Persze, mivel olyan régimódi bostoni nő volt, ezek az új gondolatok lángot csaltak az arcára.

– Az illatod mámorító, chérie. – A hangja halk suttogás volt közvetlenül a lány nyakán. – Mégis mire gondoltál? Mondd el, mire gondoltál? Mondd el részletesen.

A lány ránézett, találkozott a tekintetével. Soha nem volt még ilyen merész. – Láttam a legszebb szürkészöld-kék selymet, a szemed színét, csakhogy a csuklód köré tekertem, és fogva tartottalak az ágyadon.

A férfi szeme megrebbent, a lány figyelte, ahogy a férfi összerezzen és megborzongott. Az illata nem csak úgy áradt, hanem addig lüktetett benne, amíg hirtelen a karjaiban volt, és a pasztellbrokátos cadroen-t karmolta, egyik kezével próbálta kiszabadítani, de nem sikerült. Ugyanakkor a férfi szinte a karjaiban tartotta a lányt, a száját az övére tapasztotta, a nyelve addig marcangolta a szája belsejét, amíg a lány nyöszörgött és vonaglott.

Egy pillanat múlva Fiona lélegzet-visszafojtva hátrahúzódott, a férfi mellkasára tette a kezét.

–     Én... nem kellett volna ezt mondanom.

–     Mais non. Szerintem tökéletes lenne, ha ilyen hatalmad lenne felettem. – A hangja nagyjából egy méterrel mélyült, amikor folytatta: – És azt akarom, kötözz meg, a hatalmadban akarok lenni. Azt akarom, hogy azt csinálj velem, amit csak akarsz. Bármit.

Lehet, hogy épp most ájult el. Nem volt benne biztos. Nagyon szédült, a férfi pedig épp a nyakát szopogatta oldalról. El akart menni vele, vissza akart menni a házába, hogy találjon valami új helyet, amit felfedezhetnek, és igen, hogy találjon egy hosszú selymet, vagy talán kettőt, vagy négyet. Ó, Istenem, négyet. Hogy úgy megkötözze a férfit, hogy ne tudjon mozogni, és ő azt csinálhasson, amit akar.

Nehezen lélegzett, amikor visszahúzódott, és visszaültette a lányt a helyére. – Sajnálom, chérie, de rezeg a telefonom.

A zsebébe nyúlt, előhúzta a harcos telefonját. – Allô, Bev. – Találkozott Fiona tekintetével.

A lány előreült, szemöldöke felhúzódott, a szívverése magasabbra emelkedett, mint amilyen már eddig is volt. Mivel a főhadiszálláson nappal volt, Bev fogja vezetni a hálózatot.

Hüvelykujjával visszatette a telefonját a zsebébe, aztán elmosolyodott. – Egy újabb anomália.

Fiona nem tudta elhinni. – De ez már három nap alatt három. Örülnöm kellene, de meg kell mondanom, hogy egy kicsit gyanakvó vagyok.

Hátradőlt a székében, a légzésén dolgozott. Képes volt felállni, de egészen biztos benne, hogy Jean-Pierre-nek még egy percre lesz szüksége. A férfi rámosolygott a lányra. – Menj csak, chérie, ez eltart egy darabig. – De a férfi arckifejezése olyan meleg volt, olyan lefegyverző, olyan mélységes vonzalmat érzett iránta, hogy a lába közé húzódott, és a kezébe vette az arcát. – Köszönöm. Csak... köszönöm.

Megcsókolta a férfit.

Amikor a férfi keze a csípőjére talált, tudta, hogy egyáltalán nem fog segíteni az állapotán. Ezen túlmenően egy szociopatát kellett megtalálnia.

Elhúzódott tőle. A férfi elengedte.

Az ajtóhoz, majd a rácshoz rohant, és egy ima futott át az agyán: Drága Teremtő, legyen ez az a nap, amikor elkapjuk azt a szemét Ritht.

Lexy