Caris Roane: Born of Ashes - XIV. fejezet

 

„A legkielégítőbb csalás mindig tartalmaz meglepetést.”

–     Megjegyzések a Dark Spectacle-ról, a csodálatos Rimizac

 

14. fejezet

 

– Hol vagyunk? Melyik országban? – érdeklődött Fiona, miközben az anomáliát bámulta.

Bev a rács fölötti helyéről szólalt meg. – Ausztráliában. Brisbane.

Fiona átkutatta az elektronikus mezőn lévő, foltnak tűnő helyet. Egy pillanat múlva előbukkant Rith bonyolult ködmintázatának kékeszöldje, amely egy nagyon meghatározott területet körvonalazott. Tehát három nap alatt három vérrabszolga-létesítményt találtak. Ez új rekordnak számítana, de azt mondani, hogy nyugtalanná vált, enyhe leírása lenne annak, amit érez.

Seriffe Ezredes kilépett az irodájából, megállt a rács végén. – Szóval találtunk még egyet?

Fiona találkozott a tekintetével és bólintott, de a férfi elkomorult. Nem hibáztatta a férfit. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.

–     Hívom Gideont a rádión.

Bev izgatott hangon kiáltotta: – Most érkezett egy erős jel, erősebb, mint egy halál vámpírja.

–     Nem semmi – mondta Seriffe.

Fiona szíve hevesen kezdett dobogni. Lehet, hogy ez végre Rith? Lehet, hogy megtalálták azt a pillanatot az időben, amikor Rith a létesítményben van, amelyet jelenleg a radarjukon tartottak?

Jean-Pierre felsétált a folyosón, miután elhagyta a közös szobájukat, de átöltözött repülős harci felszerelésbe. Nagyon komolynak tűnt, ahogy komor tekintettel a rács lábához legközelebbi fal mellé lépett.

Intett a lánynak.

A lány a homlokát ráncolta. Általában egyenesen hozzá jött. Azon tűnődött, mi lehet a baj.

Több Milicista Harcos is a rácsra meredt. Seriffe Ezredes parancsokat kezdett kiadni a komjába, utasítva Gideont, hogy hívja össze a csapatát egy újabb mentőakcióra.

– A jel eltűnt − kiáltotta Bev.

Fiona felnézett, mire Bev megvonta a vállát. Talán Rith beadta a derekát, aztán elment. Mit jelenthetett ez?

Fiona Jean-Pierre irányába mozdult, de a tarkóján felállt a szőr. Megállt útközben és körülnézett. Valami nagyon nem stimmelt, de mi? Úgy tűnt, senki mást nem zavart. Jean-Pierre felé rázta a fejét, de a férfi megvonta a vállát.

Még egyszer elindult felé, de a nyugtalanság megmaradt. Éppen amikor odaért hozzá, a közös szobájuk ajtaja, amely talán harminc méterre volt tőlük, ismét kinyílt, és... Jean-Pierre lépett ki, abban a ruhában, amiben korábban volt.

A lány nem értette.

Felnézett a mellette álló Jean-Pierre harcra kész változatára. Elmosolyodott, de a mosolya egészen más volt. A mosolya... ismerős volt, és nem Rithé.

Mély hangú templomi harangok kezdtek el szólni. A felismerés belecsapott.

A Felső felemelkedő.

A lány éppen akkor lépett el, amikor a valódi barátja elindult feléje. Pontosan ugyanabban a pillanatban figyelmeztető szirénák üvöltöttek a rácsos teremben. De mielőtt Jean-Pierre elérhette volna, az idő lelassult körülötte, aminek egyszerűen semmi értelme nem volt. Látta, hogy Jean-Pierre megállt, mintha futás közben dermedt volna mozdulatlanná, arckifejezése feszült, szemei összeszorultak, szája tágra nyílt, mintha kiáltana.

A hamis Jean-Pierre a vállára tette a kezét és a következő pillanatban már repült is a térben, sima siklással, de ezúttal nem öröm kísérte az utazást, csak szörnyű pánik amiatt, ami az imént történt vele.

Alig volt ideje összeszedni a gondolatait, amikor földet ért egy szilárd kőpadlón. Körülnézett. Egy barlang. Valamiféle barlangban volt, amelyet néhány elszórtan felhelyezett, falra szerelt lámpa világított meg. A föld alatti helyek kiváló menedékek voltak, mivel a rács csak a felszíni tevékenységet érzékelte.

A hamis Jean-Pierre ott állt mellette. A lány felé fordult, és elhátrált tőle. Harcosának, férfijának képe megingott. A Felső felemelkedő megrázta magát, mint a vízből előbukkanó kutya.

–     Hát, ez jó móka volt, de a biztonsági riasztó nagyon hangos. Jaj. Fájt a fülem. – Elnevette magát.

Fiona újabb lépést hátrált.

A Felső felemelkedő pontosan olyan volt, ahogy Jean-Pierre és Marguerite is leírta: hosszú, göndör, sötét haj, keskeny orr, meglehetősen jóképű, telt, érzéki ajkak, mélybarna, majdnem fekete szem. Nagyon szűk nadrágot viselt, és a nő távol tartotta a tekintetét attól, amit a férfi bizonyára szándékosan mutogatni akart. Érezte, hogy felmelegszik az arca.

Pontosan hogyan kellett volna elmenekülnie egy Harmadik vagy Negyedik erővel rendelkező vámpír elől?

A férfi tekintete végigsiklott az arcán, a torkán, a mellein, egészen lefelé, majd vissza felfelé. – Tetszik, hogy magas vagy.

A lány nagyot nyelve összeszedte maradék bátorságát. Felemelte az állát. – Ismerlek, de még nem találkoztunk. Fiona Gaines vagyok, az 1800-as évek végén raboltak el Bostonból. És te?

–     Casimir. – A férfi mosolya lassú, buja. – Kelet-Európából, valamikor az i. e. harmadik évezred közepéről, azt hiszem. Igen, azt hiszem, így van. Az idő olyan más értelmet nyer, ahogy telnek az évek. Úgy hívják, hogy „évezredes alkalmazkodás”. – Még mindig mosolygott, a biztonság kedvéért a nyelve is előkerült, előre-hátra nyalogatva az alsó ajkát.

Jean-Pierre már Casimir mosolyának látványától is kiakadt volna. A nyelve? Egy hadüzenet.

Körbejárta a lányt, egy nagyon lassú körrel, amíg szembe nem állt vele. A hüvelykujját a nadrágjába akasztotta, ami persze pont oda vonzotta a lány tekintetét, ahová akarta. A lány félrenézett. A férfi felizgult.

–     Milyen édes – harsogta, miközben még egyszer körbejárta. – Te tényleg elpirultál. Szerintem imádni-való.

Amikor a nő mögött állt, Fiona tarkóján ismét felállt a szőr. A lány késztetést érzett, hogy elfusson. Elszaladt volna, de a férfi hirtelen megragadta a karját, nem tudott megmozdulni. A kígyók a gyomra mélyén vonaglani kezdtek. A szíve hevesen pumpált, szét kellett választania az ajkait, hogy levegőt vehessen.

– Soha nem bántanálak, bostoni Fiona. Tényleg. – De a férfi a torka mélyén felnevetett. – Érzem, hogy reszketsz. Annyira megijedtél. Bevallom, ez egy elixír. – Lassan sziszegő hangot adott ki, közel a lány nyakához.

Érezte, ahogy a férfi elméje az elméjéhez simul. Ismertem már obszidián-lángokat. A fajtád ritka, nagyon ritka, és meglehetősen kiszámíthatatlan. Érzem a benned lévő erőt, nagyon mélyen, és egyre csak növekszik. Szeretnék benne lenni ebben a sok erőben. Érzed, ahogy az erőd növekszik?

Nem. És ez volt az igazság.

Érdekes. Hangosan azt mondta: – De akkor ez az egész nagyon új neked, ugye?

–     Igen. – Szóval a férfi szeretett csevegni, mielőtt elvágná a torkát vagy bármit is tervezett vele.

Fiona mély lélegzeteket vett, megpróbálta lecsillapítani a szíve dobogását. Nem tudta elhinni, hogy megint ez történt, hogy ismét egy férfi hatalmába került. De nem egy közönséges férfiébe. Egy Felső felemelkedő uralma alá.

Mi a fenét kellene most tennie? Nem volt olyan hatalma, mint Alisonnak, és főleg nem olyan, mint Endelle-nek. Nem dobhatott egy kézi-bombát és nem remélhette, hogy a földre ejti a férfit. Az eltűnő képességei névlegesek. Tehát pontosan hogyan kellett volna megvédenie magát?

Tudta mások erejét „csatornázni”, közvetíteni de ebben a helyzetben kinek az erejét? Külső segítségre volt szüksége. Tényleg szüksége volt valamilyen erőre, amit tud közvetíteni.

–   Szóval, hol is van ez a hely pontosan? – kérdezte, mert úgy gondolta, bölcsen teszi, ha információt gyűjt.

–     Las Vegas, az egyik kedvenc színházam alatt. Tetszik? Én faragtattam ki a saját személyes használatomra. – A nő egy hosszú, sötét gránitból készült, masszív sziklára támasztott, hosszú gránitlapra pillantott. Egy oltár? Megborzongott.

–     Gyere elő, Rith.

Fiona nagyon elcsendesedett Rith nevének hallatán. Körülnézett, és ott volt a férfi. A férfi, akire oly régóta vadászott, hirtelen előbukkant a barlang falának egy szinte láthatatlan réséből. Őt követte − ó, Istenem − két „szép fiú”, és mindannyian rá szegezték a tekintetüket.

Soha nem látott még ilyen közelről halál vámpírjait.

Szinte egyformán néztek ki: kékes árnyalatú porcelánbőr, hosszú, hullámos fekete haj, sötét szemek, és annyi szépség. A szíve hatalmas könnyedséget és jólétet kezdett érezni, ahogy rájuk nézett.

Elragadtatás.

A halál vámpírjai specialitása.

Behunyta a szemét, küzdött a különös, lüktető béke érzésével, ami átjárta; ettől a lába és a karja elgyengült és haszontalannak érződött, ami pedig eufóriát árasztott az elméjére.

Új erejéből merített, mélyen belenyúlt az obszidián-láng aranyfolyamába. Az erő egyre feljebb és feljebb áramlott, elborította őt, elárasztotta a gondolatait, kiszorítva a fejéből minden hamis könnyedséget. Kinyitotta a szemét, és a halál vámpírjai... már csak emberek voltak.

Nagyon szép, küldte Casimir. – Le vagyok nyűgözve. – Elengedte a lány karját és odalépett Rith mellé.

Fiona a tekintetét a férfira szegezte, aki oly sok évtizeden át volt a fogva tartója, aki lényegében nők százait ölte meg, hogy haldoklók vérét szerezze meg. Megfeledkezett Casimirről és a halál vámpírjairól, még akkor is, ha utóbbiak megindultak, hogy félkört alkossanak körülötte, egyet-egyet mindkét oldalon. Csak Ritht látta, és azoknak a nőknek a hosszú listáját, akik a burmai vérrabszolga létesítményében haltak meg.

Érezte, hogy az ereje mélyen belül elkezd gyűlni, halkan dübörögve a lelkében. A világon mindennél jobban akarta ennek az embernek a halálát. Azt akarta, hogy megfizessen azért, amit tett, azt akarta, hogy képtelen legyen több nőt rabszolgasorba taszítani.

A férfi szeme felcsillant, hátrált egy lépést.

–     Félsz az obszidián-lángtól? – kérdezte Casimir. – Nincs mitől tartanod. Fiatal még az ereje. Még nem tudja, mire képes. Talán soha nem is fogja megtudni. Ezzel a bizonyos fajtával megesik.

–     Ragyog.

–     Igen.

Fiona alig hallotta a szóváltást. Csak arra tudott gondolni, hogy Rith itt van, és ha csak a megfelelő erőt tudná „becsatornázni” közvetíteni, most rögtön elintézhetné.

Az elméje repült, ötleteket szedett fel és dobott félre. Az ösztönei kiterjedtek, hogy mind a négy vámpírra koncentrálhasson. Fizikailag egyiküket sem tudta legyőzni; nem volt elég ereje ahhoz sem, hogy kirobbantsa magát. Nem tudott kivillanni a barlangból, és ami a legfontosabb, tudta, hogy nem képes kapcsolatba lépni Jean-Pierre-rel vagy Seriffe-fel, de még Endelle-lel sem − érezte a pajzsot, amelyet Casimir helyezett el a hely körül.

De ahogy a szándéka − hogy kárt tegyen Rithben − egyre jobban összpontosult, az ereje kiélesedett, tudta, hogy van valaki, akivel kapcsolatba léphet, és ebben semmi sem akadályozhatja meg, még Casimir Negyedik Földi képessége sem.

Csak egy probléma volt.

Casimirra szegezte a tekintetét, látta az elszánt fényt a férfi szemében. Nem állt szándékában életben hagyni a lányt.

A tőle jobbra álló halál vámpírjára pillantott, és azt mondta: – Csináld.

Fiona élete lepergett a szeme előtt, ahogy a halál vámpírjai mindegyikének kezében megjelent a kard; látta Bostont, Burmát, Carolynt és a gyerekeit, és végül Jean-Pierre-t. Az idő lassú táncot járt, ahogy az éles, harminc centis kardok a levegőben íveltek.

Eljött az ő ideje.

Kivéve... Jean-Pierre gyönyörű mosolya hirtelen felderengett a fejében. Átkozottul nem állt készen arra, hogy csak úgy beletörődjön a halálába. A dübörgés mélyéről jött az az aranyló obszidiánerő, amely addig áramlott benne, amíg egy hullám ki nem tört belőle minden irányba, és mind a négy vámpír elrepült, távolabb tőle, keményen nekicsapódva a barlang falának.

Megfordult, mintha futni akart volna, de csak egy újabb kőfallal találkozott tőle alig tíz méterre. Visszafordulva arra gondolt, hogy talán a másik oldalon lévő rés vezethet valahová, de az ellensége nem halt meg, még csak nem is volt eszméletlen.

Minden vámpír lassan kezdett magához térni és felállni. Nem igazán értette, mit tett az imént, de az ereje nem volt halálos, ami a nagyobb rejtélyhez vezetett: tudott „csatornázni”, közvetíteni, de nem tudott teremteni.

Ami még rosszabb, hogy rövid időre távol tartotta a halált, de azt is látta, hogy az ereje meggyengült. Pontosan hány ilyen hullámot tudott volna kibocsátani, hogy megvédje magát? És mi a fenét tegyen most?

Segítségre volt szüksége, de ki tudná-e valahogy kerülni a helyet védő pajzsot?

* * *

Jean-Pierre már járt ezen a helyen, öt hónappal ezelőtt, a toulouse-i parasztház hátsó hálószobájában. Látta Ritht Fionával a karjaiban, látta ahogy eltűnnek, és a térbe vetette magát, követve Fiona aranylóan csillogó nyomát, hogy aztán újra és újra visszazökkenjen. Rith akkor is és most is elfedte a nyomát, nem tudta követni, hogy megmentse a lányt.

Hogyan jutott át Rith, ha Rith volt az, a biztonsági rendszeren?

De megpróbálta, többször is, nekivágni magát egy lényegében természetfeletti téglafalnak. Újra és újra nekicsapódott a nyomában lévő tömbnek, de hiába.

Hogy történhetett ez? Miért került vissza oda, ahonnan elindult?

Amikor a tizenkettedik kísérletnél a hátára esett a rács lábánál, abbahagyta a hiábavaló erőfeszítést. Nem kapott levegőt, és a teste remegett.

Seriffe Ezredes mellette guggolt, sötét szemei kísértetiesen csillogtak. Legalább a riasztó már nem visított végig az épületen. – Meg fogjuk találni, Jean-Pierre. Ha a pokol kapuját kell is megrohamoznunk, akkor is megtaláljuk.

Jean-Pierre tágra nyitotta a száját, de nem tudott levegőt juttatni a tüdejébe.

–     Csak nyugodj meg. Néhány másodperc múlva elmúlik.

A férfi bólintott.

Ez el fog múlni. Mi fog elmúlni? Hogy a világa örökké a szakadék szélén áll? Legnagyobb félelme, hogy a nőjét elrabolják, mert az ellenség minden egyes napfelkeltével erősebb és fondorlatosabb lett?

Végre levegő áramlott a tüdejébe, és felült. – Van fogalmunk arról, hogy hová tűnhetett? Hová vitték?

Seriffe megrázta a fejét. Összetörtnek tűnt − és miért ne tűnt volna annak? Múlt éjjel elvesztett egy másik embert, egy jó embert, és most Fionát egyenesen a Főhadiszállásáról vitték el. Hogy a fenébe lehetett volna bármelyikük is biztonságban?

–     Bassza meg − mondta Seriffe. Felállt, majd kezet nyújtott Jean-Pierre-nek.

Az megfogta, hagyta, hogy talpra húzza. – A nyomkövetést blokkolták.

– Igen. Ezt mindannyian tudjuk. Most mit tegyünk? Van kapcsolatod vele? Kapcsolatba tudsz lépni vele? Ha megtudjuk a helyzetét, egy istenverte hadsereget küldhetünk utána.

Jean-Pierre még mindig legyengülve a lehetetlen megkísérlésétől, befordult a rácsba, és alkarját a széles oldalkorlátra támasztotta. – Megpróbálom − mondta. Behunyta a szemét, és Fionára koncentrált, a szép arcára, ezüst-kék szemére, hosszú, elegáns, gesztenyebarna hajára.

Keményen dolgozott azon, hogy megidézze, megalkossa a képét az elméjében, széles hálót vetve kinyúljon a telepatikus térbe, és vadászni kezdjen rá.

De nem találta meg.

Próbálkozott és próbálkozott, de egyetlen válaszoló hang sem tért vissza, hogy behatoljon az elméjébe. Csak a csend; a legrosszabb hang a világon.

* * *

Marguerite a cellájában járkált. A gyomra korgott. Tegnap óta nem evett, de a pokolba vele, ha a zombiszerű szolga által eléje tett ételek közül bármit is elfogadna. A szolga legalább magával vitte a pisilőedényt.

Mégis az egyik körmét rágta, csak hogy enyhítse a gyomrában ébredő maró érzést.

Éppen azon gondolkodott, hogy a bal keze hüvelykujjkörmét kezdje-e rágni, amikor megérezte Fiona jelenlétét közvetlenül mellette, válltól vállig, csípőtől csípőig. Látszott rajta, hogy a nő ereje kibővült azóta, hogy utoljára kommunikáltak, ami legfeljebb egy nappal ezelőtt volt. Hűha.

Mi a helyzet, Fee? küldte. És hogy lehet, hogy veled tudok kommunikálni, de Thorne-t, Grace-t vagy bárki mást nem érek el?

Van egy kis problémám, és szükségem van a segítségedre.

Nem akarom elrontani a szórakozásodat, de épp be vagyok zárva a Superstitionban.

Tudom, tudom. Tudom. De épp most rabolt el a Felső felemelkedő, Casimir, és két halál vámpírja készen áll a támadásra... megint. Ráadásul az a szemét Rith itt van, és rám vigyorog. Rajtad kívül senkit sem tudok elérni, ezért gondoltam, talán kipróbálhatnánk a közös erőnket.

Szent szar.

Marguerite feldolgozta mindazt, amit Fiona az imént árult el. Pislogott egyet. A francba, ha most nem tud segíteni Fionán, a nő halott lesz.

Úgy érted, a mi lángajándékunk?

Szóval tudsz róla?

Igen.

Hála Istennek.

Mire gondolsz? Nem tudom, hogyan tudnék segíteni.

Az én adottságom a közvetítés. Van valamid, amit közvetíthetnék, hogy megszabaduljak ezektől a lúzerektől?

Próbáltad már, hogy egyszerűen csak elhúzol onnan?

Nem tudok.

Hogy érted, hogy nem tudsz?

Csak szobáról szobára tudok villanni, nem tudom, hol van ez a hely, vagy merre menjek innen. Ó, Istenem. Valójában a legtöbb erőm nagyon kevés. Csak közvetíteni tudom az erőimet. És van még egy probléma, de lehet, hogy nem akadályoz; Casimirnak pajzsa van a hely körül, ezért nem tudtam elérni senki mást. Szóval remélem, hogy ez működni fog.

Oké, tette csípőre a kezét. Tudok villanni. Meg akarod próbálni az eltűnés közvetítését?

Persze, hogy akarom. De gyorsan, mert megint támadnak.

Nyugi, Fee. Meg tudjuk csinálni. Csak mondd el, hogy működik.

* * *

Fiona szíve úgy vert, mint egy légkalapács. Mind a négy vámpír talpra állt.

Marguerite-nek küldte: Érzel engem magad mellett, ugye?

Rendben.

A lehető legkevesebb szóval elmondta Marguerite-nek, milyenek voltak a korábbi tapasztalatai Alisonnal és Jean-Pierre-rel.

Megvan. Kezdjük el.

Fiona tovább hátrált, mivel mindkét halál vámpírja talpra állt, és nagyon dühösnek tűnt. Ugyanakkor továbbra is Marguerite-re koncentrált, arra az erőszintre, ami közöttük vibrálni kezdett.

A fejemben tartom, hogy ki akarok villanni, küldte Marguerite. Te is érzed?

Igen. Ó, Istenem! Most kell megcsinálnunk. Azt hiszem, Rith robbantani készül a kezével.

Képzeld el, hova akarsz menni, Fee.

Fiona eleresztette a félelmét, elképzelte a leszállóhelyet a Milícia Főhadiszállásán. Behunyta a szemét, és − mit ad Isten, a siklás megkezdődött. Száguldott a sötét téren keresztül, a megkönnyebbülés úgy csapott le rá, mint a monszunviharban az árvíz.

A következő pillanatban öt Milíciai Harcost bámult, mindannyian kivont karddal álltak. – Csak én vagyok az − kiáltotta. – De lehet, hogy jönnek még.

Az egyik Milícia Harcos felé suhant, elkapta a karját, majd maga mögé rántotta.

A hátsó fal felé indult, majd várt. A harcosok mind az emelvénnyel szemben álltak, kardjukat még mindig kivonták, testük előregörnyedt.

Másodpercek teltek el.

Senki sem jött. A szíve még mindig hevesen vert, de itt volt, biztonságban.

Működött, Fee?

Igen, igen, igen, igen! Köszönöm, Marguerite! Megmentetted az életemet!

Jó, de most már kijelentkezem. Ha Stannett rájön, hogy te és én tudunk kommunikálni, még rosszabb helyre küldhet.

Oké, de köszönöm! Ezt nem fogom elfelejteni... soha!

Fee, lehet, hogy egy nap szívességet fogok kérni.

Bármit, húgom. Bármit!

Mennem kell.

Fiona érezte, hogy a telepatikus szál a legvégén elszakad, mintha elakadt volna. Mély levegőt vett.

Újabb üzenetet kellett küldenie. Jean-Pierre, a leszállóplatformnál vagyok.

Egy szívdobbanásnyi időn belül a férfi mellette tűnt fel, azonnal megérintette a karját, a lábát, a csípőjét, majd vissza, hogy megérintse a feje oldalát, aztán le a nyakát. Folyton franciául kérdezett tőle valamit.

–     Anglais, chéri – mondta végül a lány.

A férfi felnevetett. – Jól vagy? Hogy jöttél vissza? Nem tudtalak elérni. Hová vitt? Rith volt az?

A lány megrázta a fejét. – A barátunk volt Copánból. A Felső felemelkedő. A neve Casimir. De ott volt Rith és két halál vámpírja is.

–     Mon Dieu, mon Dieu, mon Dieu, mon Dieu. – Újabb francia sor következett, amíg visszafogta magát, és visszatért az angolhoz. – Hová mentél? Hová vitt téged?

Rövidre fogta a magyarázatát, kitért rá, hogy Marguerite, az obszidián-láng triászuk újonnan bevallott második tagja segített neki egy villanást közvetíteni, hogy elmenekülhessen.

Találkozott a férfi tekintetével. – Jean-Pierre, meg akartak ölni. Ha nem gyakoroltam volna a „csatornázási”, közvetítő képességemet, már halott lennék.

A férfi élénken bólintott, majd a karjába rántotta a lányt. – Merde –mondta a francia trágárságot a füléhez hajolva. Végül hozzátette. – De megtaláltad a kiutat. Te tetted ezt, Fiona. Magadhoz ölelted az erődet, teljesen tiszta fejjel, és megcsináltad a lehetetlent. Köszönöm, chérie − jobban, mint azt szavakkal ki lehetne fejezni −, hogy visszajöttél hozzám.

* * *

Casimir káromkodások sorát kiáltotta a barlangba. Lehet, hogy lazán kezdte a rablást, de mire megparancsolta a halál vámpírjainak, hogy végezzenek a nővel, már nem akart mást, csak eltüntetni ezt a feltűnő és félelmetes akadályt a tervei útjából.

Olyan közel volt ahhoz, hogy megölje. A kardok Fiona irányába pörögtek − aztán hirtelen a képessége, az ereje csak úgy ott volt, egy hatalmas energiahullám. A sziklafalnak csapódott. Több bordája is eltört, ami kétségkívül a többiekkel is megtörtént.

De mindegyikük meggyógyította magát, és már küldte is vissza a halál vámpírjait a genfi, halandó földi búvóhelyükre.

Rith a padlón ült, kezét a tarkójához szorítva.

Casimir bámult rá. Ő és Greaves már megbeszélték a következő lépést − mindannyiuk számára − ezen az úton. Rithnek új szerepe lesz. Először Fionának és a harcosának adna át egy meghívót, aztán Endelle frakciója máshová szállítaná, hogy remélhetőleg elindítsa Greaves világméretű reklámkampányát Rith, a bűnbak ellen.

Legalábbis ebben az értelemben Caz némi megkönnyebbülést tudhatna magáénak.

A férfi szaga tényleg pokolian irritálta.

Egy extra nagy kutyaládát hozott be a barlangba.

–     Amint meggyógyultál, Greaves azt akarja, hogy bújj bele. Itt az ideje, hogy továbblépjünk a terveinkkel.

Rith mindkét kezét az ölébe ejtette, és Casimirra mosolygott. – Csak emlékezz arra, amit mondtam neked. A jövőfolyam nagyon világosan beszélt a jövődről. Nem, ezt nem mondtam helyesen. A jövőáramlatok azt mondják, hogy nincs jövőd.

Caz nem véletlenül volt Negyedik felemelkedő. Tudta, hogy a jövő olyan, mint egy prizma, amely felfogja a fényt − és ez a fény széthasadt, és minden elképzelhető irányba pattogott. – Nem érhetsz el az én koromba seggfej, anélkül hogy megtanulnád figyelmen kívül hagyni a jövőáramlatokat.

De Rith csak nevetett rajta, aztán bemászott a ketrecbe.

* * *

Fiona átkarolta Jean-Pierre derekát, kezét a mellkasára tette, arcát pedig a vállába fúrta.

Seriffe és még legalább tíz Milícia Harcos állt a leszállóhely közelében, mindannyian kivont karddal.

Most már nyugodtabb volt. Több perc telt el azóta, hogy megérkezett a Milícia Főhadiszállására, de még nem akarta elhagyni a leszállóplató környékét. Jean-Pierre kétszer is megkérdezte tőle, hogy vissza akar-e vonulni a szobába, amelyet edzésre használtak, de a lány megrázta a fejét. Csak egy pillanatra akart itt maradni, érezni a férfi testének melegét és erejét.

Újra és újra lejátszotta a fejében a rövid, rémisztő rablást. Minden egyes alkalommal eljutott ahhoz a pillanathoz, amikor belemerült abba, amire úgy gondolt, mint a hatalom aranyló áradatára, és rácsodálkozott arra, ami benne élt, ami mélyen benne létezett.

Most már volt képessége, ereje, valami amit arra tudott használni, hogy biztonságban legyen, és talán arra is, hogy másokat is megvédjen. Felnézett Jean-Pierre arcába. Talán még őt is biztonságban tudná tartani?

A kígyók, amelyek a gyomra mélyén tekergőztek, nem mozdultak többé, majd borsónyira zsugorodtak − aztán egyszerűen eltűntek. Ma megtette ezt a dolgot. Saját erejéből megmenekült egy újabb szörnyű elrablás elől, és most újra a férfival volt. Talán lehetne élete a Második Földön, igazi élete. Talán, de csak talán, volt elég ereje ahhoz, hogy életben maradjon és éljen.

Lehetne tehát élete Jean-Pierre-rel?

A férfi találkozott a lány tekintetével, és kissé elkomorult. Mi az, chérie? küldte.

A peronon történt mozgás a lány tekintetét a Milicista Harcosok irányába terelte, akik még mindig harckészen álltak és vártak.

–     Jönnek – kiáltotta az egyik férfi.

Fiona élesen szívta be a levegőt.

A következő pillanatban egy ketrec jelent meg, egy szuper-méretű kutyafuttató, amelynek tetejét hatalmas aranyszínű fém masni díszítette.

A ketrecben... Rith volt, gúzsba kötözve.

Megértette. Egy ajándék Casimirtől.

A vezető harcos a kennel felé indult. Visszafordult Seriffe Ezredes felé. – Van itt egy levél.

–     Add ide!

A harcos lekapta a kennel tetejéről, és átnyújtotta az Ezredesnek. Seriffe visszapillantott rá. – Neked van címezve, Fiona.

Otthagyta Jean-Pierre-t, és egyenesen a vejéhez ment. Elővette az elegáns kártyát, amelynek az előlapján Casimir neve állt domború fekete betűkkel. Megfordította.

Élvezd az újonnan szerzett hatalmadat. Ami Ritht illeti, lefejezés, majd hamvasztás külön máglyán. Minden jót kívánok, C.

Átadta a kártyát Seriffe-nek. Egy pillanattal később a férfi azt mormolta: – Jézus Krisztus!

Tekintete Rithre esett, aki az oldalán feküdt, kezei összekötözve, bokái összekötve, térdei szorosan felhúzva.

Rith, az ellensége. Akit egész idő alatt keresett. Casimir egyszerűen felajánlotta őt.

Miért?

Tudta, hogy a kérdésre választ kell adni, de most csak annyit tehetett, hogy bámulta a férfit, aki több mint száz éven át tartotta fogva, aki hónapról hónapra gondoskodott arról, hogy kiszívják a haldokló vérét, majd visszahozzák az életbe.

A düh hirtelen forrongott benne, olyan mélyről feltörve a testében, hogy nem kellett neki mondani, hogy az aurája lángokban áll. Az egész bőrén érezte a forróságot, és most aranyló ragyogás borította be a szobát.

A Milícia Harcosai egyszerre kezdtek el beszélgetni, és az auráját kommentálták. A riasztók ismét felsikoltottak, ami kétségtelenül a hirtelen felerősödő energiahullám bizonyítéka volt, amit a lány sugárzott.

Seriffe a rádión beszélgetett Bevvel, és másodperceken belül a riasztások leálltak.

Közelebb ment a ketrechez. – Rith Do'onwa − kiáltotta erős hangon, ma felelni fogsz azokért a nőkért, akiket megöltél a burmai létesítményben, ahol fogva tartottál. Mit akarsz mondani nekem?

–     Hogy senkit sem öltem meg – válaszolta. – A nők gyengék voltak és a halált választották. Akkor haltak meg, amikor elvesztették az élni akarásukat.

Kibaszott szőrszálhasogatás.

A nő a ketrecre tette a kezét. Nem volt biztos benne, hogy mit akar tenni. Arra gondolt, talán felemeli, és a falhoz vágja.

Ehelyett térdre ereszkedett, az ölébe tette a kezét, majd a férfi tekintetét fogva tartotta. Ismét erős hangon mondta: − Fiona Gaines vagyok, az első nő, akit fogságba ejtettetek, és akit mind te, mind Greaves arra használtatok, hogy begyűjtsétek az első fiolákat a rabszolgasorban tartott haldoklók véréből.

– Fiona Gaines vagyok, akit Bostonból hurcoltak el, elszakítva a férjemtől és két gyermekemtől, Carolyntól és Petertől.

– A második nőt, aki a burmai létesítménybe került, de meghalt, Mary Sisknek hívták. Virginiából származott. Hat gyermeke volt, hat, akik az anyjuk nélkül nőttek fel, és soha nem tudták meg, mi történt vele.

–   A harmadik egy elegáns afroamerikai nő volt, akit Mississippiből vittek magukkal. Éppen akkor szült, és egy csecsemő lányt hagyott hátra. Megtört szívvel halt meg, vágyott arra, hogy a karjaiban érezze a gyermekét.

–     A negyedik nő, aki a kezed alatt élt és halt meg, Barbadosról jött. Victoria. Csak tizenhét éves volt, frissen házasodott. Nem sokkal később meghalt. A legtöbb nő az első években nem bírta elviselni a mellkasára mért ütéseket. A te kézi lövéseidet, emlékszel?

És tovább beszélt, részletezte azoknak az életét, akiket a szívében és az elméjében őrzött, élő emléket állítva a burmai halottaknak.

* * *

Jean-Pierre a hátsó fal mellett maradt, talán húsz lábnyira Fionától. Harci telefonjával felhívta Carlát a Központi Parancsnokságon.

–     Itt Carla. Miben segíthetek?

–     Helyzet van a Milícia Harcosok Főhadiszállásán. – Elmagyarázta, mi történt, majd hozzátette: – Kérlek, értesítsd Endelle-t és Thorne-t. Nem tudjuk, mit kezdjünk a fogollyal, de biztos vagyok benne, hogy Endelle részt akar majd venni ebben.

–     Meglesz.

Nem próbálta megmagyarázni, hogy Fiona olyan előadásba kezdett, amely nagyon sokáig tarthat. Természetesen nem érezte helyesnek, hogy megzavarja őt, de Endelle-nek is szüksége volt arra, hogy tanúja legyen annak, ami történik.

Endelle alig egy perccel később az ajtóhoz villant. Éppen akkor kapta el a tekintetét, amikor a nő kinyitotta a száját, minden bizonnyal azért, hogy valami illetlen dolgot mondjon.

Megrázta a fejét, Fiona felé intett.

A nő közelebb húzódott Jean-Pierre-hez, meglepően halk hangon, a szemöldökét ráncolva megkérdezte: − Mi a fene folyik itt? És az ott Rith egy kutyaketrecben?

Jean-Pierre telepatikusan kapcsolatba lépett vele, és elmesélte neki a történetet attól a pillanattól kezdve, amikor elhagyta a gyakorlótermet, hogy megtalálja Fionát, akit elrabolt saját maga egy változata.

Endelle Fionára és az aurájának fényes, aranyszínű ragyogására meredt. De mi a faszt csinál? Neveket és eseményeket hallok, de mit jelent ez? Én ezt nem értem. Mi a fenét csinál?

A lelkiismeretét beszéli ki helyette, hiszen neki nincs lelkiismerete.

Szóval, felolvassa a nők nevét, akik meghaltak.

A fogsága alatt végig gondoskodott róluk. Mindegyiküknek anyja volt. Szerette őket, és megpróbált segíteni nekik az életben maradásban. Most magával viszi őket.

Jean-Pierre arra számított, hogy Endelle forgatni fogja a szemét és eltűnik onnan, vagy ami még rosszabb, ordítozni kezd Fionával. Ehelyett, a maga igazán kiszámíthatatlan módján lerúgta a tűsarkúját, és előrébb lépett, hogy Fiona mellé térdre ereszkedjen. Átkarolta a fiatalabb nőt, és megtámasztotta. Még a fejét is lehajtotta, mintha imádkozna.

Fiona nem ingott meg. Csupán folytatta a nők nevének felidézését, azt, hogy honnan jöttek, és hagytak-e hátra gyermeket, vagy a csecsemőjük az első haldoklók vérének szívása után méhen belül meghalt.

Nem tudta pontosan, mikor lett nedves az arca, de így történt. És nem csak azokért sírt, akikről Fiona beszélt, hanem mindazokért, akik meghaltak, mióta ő a Vér Harcosaként szolgált.

A Milícia Harcosai egytől egyig szintén térdre rogytak. Jean-Pierre azonban állva maradt, és a kardját a kezébe hajtotta, miközben a többiek tisztelegtek az elhunytak előtt. Ha az ellenség ebben a pillanatban úgy döntene, hogy támad, ő készen állna, az Istenit! Készen fog állni.

Amikor a telefonja megszólalt, Carla összekapcsolta Thorne-nal, és halk hangon közölte vele a részleteket. Elmondta neki Marguerite szerepét, a ketrecről és Casimir leggyanúsabb ajándékáról.

Thorne azt mondta, hogy hívja fel, amikor a rögtönzött szertartás véget ér. Fiona listája hosszú volt, ezért figyelmeztette Thorne-t, hogy ez még egy órát is eltarthat, talán tovább is.

Egyre több Milícia Harcos érkezett a leszállóhelyre, hogy az obszidián-láng aranyló árnyalatát figyeljék, és a Második Föld uralkodójának felfoghatatlan tettét, ahogy letérdel és támogatja az asszonyt. Ők maguk is letérdeltek, miközben Jean-Pierre mindannyiuk felett őrködött. Semmilyen hely nem áraszthatott volna szentségesebb levegőt. Halandó és felemelkedett élete során szerzett tapasztalatai szerint soha egyetlen hely sem volt ilyen.

A büszkeség ismét elöntötte, ahogy hallgatta asszonya erős hangját, ahogy csodálkozott azon, amit elszenvedett és túlélt, ahogy tisztelte a rabszolgatársairól való gondoskodását. A szíve kitárult, igazán kitárult először azóta, hogy a felesége évszázadokkal korábban elárulta.

Vajon tudná-e szeretni ezt a nőt, Fionát? Tudná-e úgy szeretni, ahogyan egykor szeretett, tágra nyílt szívvel?

Olyan férfi volt, aki tudta, milyen az, amikor mindent odaad egy nőnek, és ahogy nézte Fionát, a testéből áradó fényt, a hangját, ahogy minden egyes nevet méltósággal kiáltott ki, igen, lehetségesnek tartotta.

Ha visszafogta magát, Isten segítsen rajta, az csak azért volt, mert egy háborúban álló világban élt, így még a gondolat is, hogy elveszíti a nőt, darabokra tépte a lelkét.

Lexy