Alexa Riley: Too hard - XV. fejezet

 

15. fejezet

Harlow

Az ajtókeretnek támaszkodva figyelem, ahogy Butch összepakolja a szerszámosládáját. Az irodám elkészült, jobban sikerült, mint ahogyan valójában feltérképeztük. Elmondhatom, hogy Butch mindent beleadott, de nem csak, hogy csodálatos munkát végzett, de pillanatok alatt megcsinálta. Annyira jól bánik a kezeivel, ám nem csak akkor, ha az építkezésről van szó.

Már több mint egy hete együtt vagyunk, tudom, mennyire lefoglalja a cége. Keresett, de időt szakított arra, hogy az irodámat egyedül intézze. Biztos vagyok benne, azért, mert nem akarta, hogy más is legyen az otthonomban. Az egyetlen probléma az, hogy utálom az új, fényes irodámat.

Megfordul, hogy rám nézzen, én pedig mosolyt erőltetek magamra, nem akarom, hogy megtudja.

–     Nagyon jó munkát végeztél. – Nem hazudok, de mégis utálom, nem akarok itt dolgozni. A pokolba is, már nem akarok ebben a lakásban lenni. Nem érzem az otthonomnak, legszívesebben visszamennék a házába és beültetném magam a székébe. Ott dolgoztam eddig, ami tökéletes volt. Odabújt mellém, miközben tévét nézett, és véletlenszerűen kiabál valamit az óriásképernyőnek. Az most a kedvenc irodám.

De most, hogy ez az egész befejeződött, már nincs okom arra, hogy Butchnál maradjak. Ő javasolta, hogy maradjak nála, amíg az irodám elkészül, hogy ne egy építkezési zónában kelljen dolgoznom. Nem érdekelt és ott maradtam, amikor az a pöcs Sean dolgozott rajta. Csak be kellett volna csuknom az ajtót, és észre sem vettem, hogy ott van. Butch-nak nem mondtam el mindezt, beleegyeztem, hogy vele maradok. Most, hogy a kifogás eltűnt, utálom ezt az új helyet. Ebben nincs az én Butch-om egy nyugágyban, amin sunyi szexet folytatunk. Nem tudom, miért, de a próbálkozás, hogy ne kapjanak rajta, mocskos izgalmat okoz.

– Kurvára utálom, – mondja Butch összeszorított fogakkal, mire a fejem felé fordítom. Lehúzza a kesztyűjét és bedobja a szerszámosládájába.

–   Nem tetszik? – Félreérthetően válaszolok.

Próbálok valami konkrét dolgot kitalálni, de semmi sem jut eszembe. Nellie tudja, mit csinál, ha tervezésről van szó és elképesztő munkát végzett, hogy minden, amit kértem, működjön a térben.

Megrázza a fejét, most már kezd dühösnek tűnni.

–   A szín miatt van? – Kérdezem tétován.

A falak sárgára vannak festve, Nellie azzal viccelődött, hogy ez lesz az egyetlen napfény, amit kapok, amikor több mint egy hónapja kiválasztottuk.

–  Nem a kibaszott szín miatt. – Az arcom felforrósodik a hangnemére.

Butch általában csak akkor káromkodik, amikor szexelünk, vagy amikor beindul. Az, hogy egymás után ejti a K-bombát, megkeményíti a mellbimbóimat. A testem azt hiszi, hogy itt az idő, de Butch arca nem erről árulkodik. Egyre dühösebb lesz, de fogalmam sincs, miért.

Eltolom magam az ajtótól és elindulok felé. A karjai kitárulnak előttem, én pedig belehajolok a nagy, kemény testébe.

–  Mi a baj? – A szempilláimon keresztül kukucskálok fel rá.

Butch hangulata mindig megingatja az enyémet, és bár még csak egy hete vagyunk együtt, biztos vagyok benne, hogy mélyebb szinten kötődünk egymáshoz, mint mások. Tudom, hogy ha valamin felhúzom magam, az az ő hangulatát is megzavarja, és lehet, hogy most éppen ez történik. A hely szép és tökéletes, de nem nekem való.

–  Nálam dolgozol. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez parancs vagy kijelentés.

– Már voltam. – Csodálatos volt ott dolgozni, mert hangulatos, a fejem tele van mindenféle ötlettel a Butch-csal közös jövőmről. Előtte mindig munka volt, aztán videójátékok, hogy elüssem az időt.

–  Nálam fogsz dolgozni, – javít ki, miközben felemel. – Már nem tartozol ide, de ezt már te is tudod. – Ez egy újabb emlékeztető arra, hogy hozzá tartozom, a lelkem mélyéig ismer engem.

–  Szeretem az irodát, de nem az enyém. – Nem tetszik, hogy ennyi munkát fektetett bele, aztán félrelöki.

–  Tudom, kicsim. –Lehajol, hogy a szánk találkozzon, és mélyen megcsókol. – Majd kiköltöztetünk és eladjuk ezt a házat. Az iroda felértékelődik, szóval még mindig megéri a munkát. Ne bosszankodj miatta!

Elolvadok tőle. Istenem, túl tökéletes ahhoz, hogy valódi legyen.

– Így akarsz megkérni, hogy költözzek hozzád? – Cukkolom, és még jobban mosolygok.

Butchnál fogok lakni, és imádok ott lenni. Még az ikreket is szeretem. Olyan jól éreztem magam náluk, hogy nem is gondolnád, csak rövid ideje ismerjük egymást. Butchot még be kell mutatnom anyukámnak és a nagynénémnek, de tudom, hogy imádni fogják, ha látják, mennyire boldoggá tesz. Az is segít, hogy Nellie szerint tökéletes hozzám.

–  Ó, én nem kérdezem. – A puncim összeszorul, amikor arra gondolok, hogy miket mond nekem. Átkarolom a lábaimmal, mert tudom, hová vezet ez az egész.

–  Igen, apa, – mondom a szájába, amitől felnyög, mielőtt a hátam a falnak ütközne. Elkezdem rángatni a ruháit, mindenhol hozzá akarok érni.

– A kurva életbe, – motyogja, és elszakítja a száját az enyémtől. Még mindig kábultan állok, amikor letesz a földre.

–  Mi az? – Megragadom őt. – Miért állsz meg?

– Valaki van az ajtóban, – morogja, mielőtt megfordul és kisétál az irodámból a bejárati ajtó felé.

–   Ó, igen, – kiáltom, miközben szexszel teli elmém utoléri. – Nellie az. – Kinyitja a bejárati ajtómat, az unokatestvérem áll ott mosolyogva.

–  Szia, Butch, – mondja, és belép. – Még mindig viszlek, ugye? –kérdezi, Butchról rám pillantva. A mai napra megbeszélt időpont teljesen kiment a fejemből.

–  Igen, hadd hozzam a táskámat. – Ez is egy olyan dolog, ami miatt nem vagyok izgatott.

–  Mi a helyzet? – kérdezi Butch.

Nem mondtam el neki, mert nem akarok menni. Kerülöm, de azt mondtam neki, hogy megteszem.

–   Orvoshoz kell mennem, és Nellie velem jön.

–   Ó! Az iroda már kész van? – Meg sem várja a választ, mielőtt elindul megnézni.

–  Mi a baj? – Butch odasétál hozzám, a keze mindenhova eljut, mintha sebet keresne. A homlokomra teszi a tenyerét, én pedig forgatom a szemem.

–  Nem vagyok beteg. – Elveszem a kezét a fejemről és összekulcsolom az ujjaimat az övével. – Te mondtad nekem, tudod. – Megvonom a vállam, de nem érti, mire gondolok.

–   Micsoda? Mondd el! – Kezdi felhúzni magát, az arca komollyá válik.

–  Fogamzásgátlás, – suttogom. Nellie tudja, miért megyek orvoshoz, de most csak Butch és én vagyunk itt, úgyhogy nem tudom, miért vagyok szégyenlős.

Veszélyes játékot játszottunk, és amennyire tudom, akár most is terhes lehetnék. Korábban sosem gondoltam sokat arra, hogy gyerekem legyen, de azt tudom, hogy amikor látom Butchot a fiaival, a petefészkeim fel akarnak robbanni egy olyan szükséglettől, ami addig nem volt meg bennem, amíg ő nem volt.

Lenéz rám. – Ezt akarod?

–  Azt hittem, nem kérdezősködsz. – A szája sarka felhúzódik, ahogy a homlokát az enyémre ejti.

– Tudom, hogy szeretjük, ahogyan együtt vagyunk, és azokat a dolgokat, amiket mondunk és teszünk. – A hangja olyan mély.

–   Igen, – értek egyet.

–  Mondtam, hogy szedd a tablettát, de az elmúlt napok után már nem tudom, hogy ezt szeretném-e.

– Nem akarom szedni, – sietek mondani, amitől elmosolyodik. Látom, ahogy a feszültség elhagyja a testét.

–  Jó, akkor egy oldalon állunk. – Újra végigsimít a szájával az enyémen, mielőtt a szemembe nézne. – Szeretlek!

–   Én is szeretlek! – A karjaiba ugrom, csókokat hintek az arcára.

–     Gondolom, nem megyünk orvoshoz, – hallom, ahogy Nellie mondja.

–   Ma nem, – válaszol helyettem Butch. – De hamarosan. – Az orromat az övéhez simítom, és nem hiszem, hogy voltam valaha ilyen boldog. – És én leszek az, aki elviszi, amikor eljön az ideje.

Lexy