Caris Roane: Born of Ashes - XXII. fejezet

 

„A breh-hedden-ekről szóló mitikus történetekben a test, az elme és a vér egyesülését megelőző szakadékot ugyanolyan jelentősnek tartották, mint magát az aktust. De hát minden életre szóló döntést a szakadék szélén állva hoznak meg.

Csak a kilátás más."

–     Értekezés az átlépésről, Philippe Reynard

 

22. Fejezet

 

Ahogy Fiona találkozott Marguerite nevető tekintetével, az obszidián-láng aranya nagyon finoman vibrált mélyen benne, egy rokon erő felismerése.

Marguerite szemöldöke felszaladt. – Te is érzed ezt?

Fiona bólintott.

Endelle Fionáról Marguerite-re nézett. – Mit érzel?

–     Egy kapcsolatot – mondta Fiona. – Obszidián kapcsolatot.

Endelle összecsapta a kezét. – Ó, a francba, igen.

Marguerite felállt. – Marguerite Desplat vagyok, másikföldi Iowaból, 1891-ből.

–     Fiona Gaines, halandó Bostonból, felemelkedett 1886-ban. Valahogy úgy. Csak néhány hónapja fejeztem be a felemelkedésemet.

Marguerite bólintott. – Hallom, hogy Ritht elkapták.

–     Igen. Jean-Pierre és én.

–     És biztos vagy benne, hogy a Felső felemelkedő elmenekült az Aaréna Színházból?

– Semmi kétség, hogy megszökött. Láttam, ahogy dematerializálódik, mielőtt kapcsolatba léptem Endelle-lel.

–  Jó. – A lány arckifejezése elhomályosult, sőt, távolságtartóvá vált, mintha az emlékei között keresne. Legalább öt centivel alacsonyabb volt Fionánál, ami azért tűnt furcsának, mert az összes nő, aki Endelle-t körülvette, megközelítette a száznyolcvan centimétert.

De biztos volt benne, hogy ami Marguerite-nek hiányzott a termetéből, azt a személyisége erejével pótolta.

–     Szóval, mik a terveid – kérdezte Fiona – most, hogy szabad vagy?

Marguerite csak egy aprócska pillantást vetett Endelle irányába, egy ravasz pillantást, amit nem biztos, hogy Endelle észre sem vett. Aztán Marguerite megvonta a vállát, finom, már-már kacér mozdulattal. – Nagyon erős látnoki képességeim vannak, és szeretnék segíteni a háborús erőfeszítésekben, amennyire csak tudok. Nagy lekötelezettje vagyok Endelle asszonynak.

Endelle a kezét a vörös tollú combjára csapta, és felkiáltott. – Erről van szó. Marguerite, jól fogok bánni veled. Élhetsz, ahol csak akarsz, csak végezz jó munkát nekem a jövő folyamaiban, csak ennyit kérek.

Marguerite nagyon barna őzike szemeket fordított Endelle-re. – Ez csodálatosan hangzik. – A szoba másik végéből Thorne felnyögött.

Fiona azt hitte, érti, miért. Marguerite minden jót mondott. Még az őszinteség mintaképének is tűnt, amitől már önmagában is figyelmeztető szirénák üvöltöttek a fejében. De Fiona az évek során nem birkózott meg nők százaival anélkül, hogy ne tudta volna, mikor nem áll össze a számok oszlopa.

A helyzet az volt, hogy átérezte, mit szenvedett Marguerite a száz évnyi bebörtönzés miatt, így ha a nő hazudott, akkor azt megértette. Azon azonban elgondolkodott, hogy vajon figyelmeztetnie kellene-e Endelle-t.

Endelle azonban már nagylány volt, egy tollas nagylány, és tudott vigyázni magára.

–     Szóval, mi lenne, ha levennénk rólad ezt az istenverte boka-bilincset?

Marguerite ismét elmosolyodott. – Erről beszélek én is.

A szoba keleti oldaláról most egy morgó nyögés siklott át a levegőn. Fiona Thorne-ra pillantott. A tekintete Marguerite-re szegeződött, és az arckifejezésében annyi fájdalom volt, annyi várható veszteség és bánat, hogy Fiona ismét sürgető késztetést érzett, hogy figyelmeztesse Endelle-t, hogy valami nincs rendben. Még az ő irányába is nézett, de Endelle szeme csillogott, amikor visszaintette Marguerite-et a helyére. Aztán letérdelt előtte. Fiona csatlakozott hozzá.

–     Rendben, Goldie – mondta Endelle. – Csináljuk.

–     Goldie? – kérdezde Marguerite, a szemében ismét élénk nevetéssel.

Fiona magyarázott az obszidián-láng fajtájának színéről.

–    Így van. – Marguerite bólintott. – A szalagod a jövő folyamaiban aranyszínű, igazán szép, vibráló. Most már értem. – Szinte magában hozzátette: – Az enyém pedig piros. – Még a homlokát is megráncolta egy kicsit.

Fionának erős ösztöne támadt, hogy utánajárjon ennek a homlokráncolásnak, hogy rávegye, adjon kifejezést bármilyen gondolatnak, ami az agyában motoszkál, de Endelle közbeszólt. – Elég a kibaszott csevegésből. Boka-bilincs. Le. Most.

Ahogy Fiona lehunyta a szemét, rájött, sok oka volt annak, hogy Endelle uralma legfelsőbb főadminisztrátorként hajlamos volt a profán, divatot meghazudtoló alapokon billegni.

Endelle-re összpontosított, természetfeletti módon elhelyezkedett, válltól vállig, csípőtől csípőig, hogy érezze a nő lényének alapvető rezgéseit.

Birtokba veszlek, küldte Endelle, aztán egy óvatosan célzott kézi robbantást fogunk végezni.

Készen állok, ha ön is, küldte Fiona.

Erő áramlott át Fionán, ahogy Endelle elkezdett a pajzsa ellen nyomulni, és belé hatolni. A nő lényének volt valami egyedi kézjegye, mint egy meleg, egzotikus folyó, valami olyan kellemes, hogy a lány újra és újra meglepődött. Elméjének korábbi megszállása olyan közvetlenséggel volt tele, hogy nem igazán figyelt oda az élményre.

Most viszont igen.

Ahelyett, hogy zsúfoltságot érzett volna, úgy érezte, mintha egy jó barátja épp most ült volna le a nappalijában, és egy pohár bort osztana meg vele. Az érzés könnyű volt, sőt, kényelmes, ami arra az egyszerű következtetésre vezette, hogy megbízik Endelle-ben. A divat-választásai, türelmetlensége ellenére a nőben meg lehetett bízni.

Ahogy Fiona tekintetét a boka-bilincsre szegezte, egyszerre nézett mindkét szempárral. Endelle gondolataival összhangban mozdult, és mutatóujját a vastag műanyagra helyezte. Az energia fehéren, forrón és pontosan áramlott, ahogy az erősen fókuszált sugár vágni kezdett. Az egyetlen igazi probléma a műanyag bűze volt. Te jó ég, ez egy undorító szag. Endelle keményen dolgozott, hogy a sugár pontosan oda irányuljon, ahová kellett, de a végső vágás Marguerite-et is sikoltozva rántotta ki a székéből, és vér folyt a lábán.

Fiona mindkét kezét Marguerite lábára tette, és ezúttal másfajta energiát érzett Endelle-től. Gyógyító melegség áradt, és Marguerite mélyen felnyögött a megkönnyebbüléstől. – Hála Istennek – suttogta. – Hű, ez aztán az erő.

Amikor a seb teljesen begyógyult, Marguerite megfordult, hogy feltérdeljen a székre, majd kinyújtotta a lábát, hogy Fiona és Endelle átvághassa a bilincs másik oldalát is.

* * *

 

Thorne-tól elfordulva, Marguerite hagyta, hogy néhány könnycsepp kicsorduljon a szeméből és végigfolyjon az arcán. De nem az irányított kézzel végzett robbanás okozta vágás miatt. Hanem a tudat miatt, hogy mit tett Thorne-nal, ami a szart is kiverte belőle.

Úgy tett, mintha nem is létezne. Legalább ebben helyesen cselekedett. Tudatnia kellett vele, hogy egyszerűen nincs más választása.

Nem maradhatott az adminisztratív főhadiszálláson. Nem dolgozhatott Endelle-lel. Nem lehetett továbbra is Thorne kolostori kurvája. Nem maradhatott a Metro Phoenixben.

Valójában attól a pillanattól kezdve, hogy Endelle irodájában landolt, hogy megismerte a nő félelmetes képességeit és azt az erőt, amivel a maga dicsőséges kilencezer évében rendelkezett, Marguerite nagyjából eldöntötte: az egyetlen módja annak, hogy megtegye, amit tennie kell az az, ha szökevény lesz. Az volt a szándéka, hogy az egyik Határvidéken átcsúszik a Vályún, hogy az erőjelzése végleg láthatatlanná váljon a Második Föld elektronikus hálózatai számára.

Szabadságot akart, névtelenséget és férfiakat, sok férfit.

Ezt itt nem kaphatta meg, nem Thorne-nal, aki olyan erős és birtokló volt, mint amilyen. Kibaszottul kizárt dolog.

Ezért úgy tett, mintha nem érdekelné a férfi, és nem lenne rá szüksége. Sőt, az volt az érzése, hogy a férfi talán még meg is könnyebbül, ha elmegy.

Szóval, minden rendben volt.

Csakhogy nem tudott megszabadulni a torkában lévő csomótól.

Ami Fionát illeti, lenyűgözte az az erő, amit a nő az obszidián adottsága és a közvetítői képessége révén képes volt létrehozni. Teljesen megdöbbentette. De a biztos tudat, hogy a nő valóban hiányozni fog neki, újfajta meglepetés volt.

Marguerite sosem volt nőpárti. Parisa reakciója inkább a szokásos volt. De hiányozni fog neki Fiona, az obszidián-lángú nővére, és hiányozni fog neki Grace is, Thorne húga és a zárdai szobatársa.

Egy része ezért sajnálta, hogy el kell indulnia, és sajnálta azt a sok fájdalmat és csalódást, amit maga mögött hagy, de már száz éve elképzelte ezt a napot, és a pokolba is, nem hagyhatta, hogy egy szerető és két barátság megváltoztassa a terveit.

Amikor az utolsó vágás a bokája hátsó részét érte, hosszan és hangosan sikoltozott, amíg Fiona, vagy Endelle, meg nem markolta a lábát, és gyógyulást nem hozott.

Miután a seb enyhült, majd eltűnt, megfordult a székében, és a bilincs két felére meredt, arra a dologra, ami a Teremtő kolostorhoz és a Látnokok Erődjéhez is kötötte.

– Biztos vagyok benne, hogy a következő huszonnégy órában eltűnnek a bőrkeményedések ‒ mondta Endelle.

Mi a francot érdekelték Marguerite-et a bőrkeményedések? Szabad volt.

Végre szabad.

Szabad. Szabad. Végre.

Szabad végre, végre, baszd meg!

De ahogy a két füstölgő, bűzlő műanyagdarabot nézte, egy másik szag áradt feléje, egy nagyon erős, furcsa, de egészen kellemes cseresznyés dohányillat. A nagyapja régen pipázott, aminek hasonló aromája volt, de ez az illat édesebb volt, és még valahogyan be is szippantotta. Sőt, valósággal megfeszültek tőle a mellbimbói és arra késztette, hogy a lába közé tegye a kezét.

A nyitott ajtó irányába pillantott, és végignézett a folyosón. Talán az egyik vezető rágyújtott egy pipára.

–     Van itt valaki, aki pipázik?

Figyelte, ahogy Endelle és Fiona összenéz, majd szinte egyszerre megfordultak, és Thorne-ra néztek. A férfi felemelte a fejét a kezéből. – Érzel valamit?

Megvonta a vállát. Mit érdekelte őt a dohányszag, vagy a műanyag, vagy Endelle vagy Fiona, vagy az obszidián-láng vörös fajtája, vagy az arany, vagy ez a kibaszott háború? Komoly randizni valója volt.

Feltápászkodott, és belerúgott a boka-bilincs két darabjába. Fiona és Endelle is felállt, de úgy szétváltak, mint a Vörös-tenger, hogy Thorne-ra tökéletes rálátása legyen.

Az a furcsa dohányillat egyre erősebbnek tűnt.

Mindegy.

Körbefordult, évtizedek óta először élvezte, hogy a boka-bilincs súlya nélkül érzi a lábát. Most a másik lába tűnt furcsán nehéznek. Milyen érdekes. Eltávolodott a széktől, és egyre nagyobb körökben forgott.

Látása perifériáján észlelte, hogy Thorne is felállt a helyéről.

Nagyon remélte, hogy nem áll szándékában megakadályozni abban, hogy megtegye, amit tennie kell.

Lassan a nyitott ajtó irányába tolta el a forduló körét. – Nem – mondta Thorne, de a hangja visszafogottan szólt.

Szembefordult Endelle-lel és Fionával, és elvigyorodott. Egy harsány „Viszlát, balekok!”-ot kiáltott. Felemelte a karját és eltűnt, egyúttal nyomkövetőt állított fel. A sötét űr, az évszázad óta első útja, átkozottul jól esett.

Ó, igen.

Ó, kibaszottul, igen.

 

* * *

 

Thorne természetfeletti gyorsasággal pontosan arra a helyre ment, ahol a nője az imént eltűnt. Kezdettől fogva tudta, hogy eljön ez a nap, mert az első másodperctől ismerte a nője szívét, elméjét és lelkét, még mielőtt belépett volna a testébe.

Kivéve, hogy a nő megkérdezte, pipázik-e valaki.

És most egy új rémálomban találta magát, mert ebben a térben, ahol a nő eltűnt, úgy érezte az illatát, ahogyan még soha sem. De minden rossznak tűnt, mert ez egy gazdag virágillat volt, olyan, mint a húga, Patience vörös rózsái, amelyeket egykor a nővére, Patience termesztett. Hogy lehetett ennek a tüzes nőnek virágillata? Ezen túlmenően, mi a bánatért volt neki bármi illata, az isten szerelmére? Soha többé nem lehetett nyugalma?

Kiabálni kezdett, kiabálni. Elvesztette a fonalat önmagával, az idővel, a térrel. A kiabálása valami furcsa, ősi sikolyba váltott át, amit nem is hallott, mintha olyan hangot adna ki, amit csak a kutyák érzékelnek.

Aztán beleesett egy olyan mély gödörbe, amelynek egyszerűen nem volt alja, és végig sikoltozott.

 

* * *

 

Endelle Thorne-ra meredt, majd Fionára, akinek a füle már vérzett, és sírva fetrengett a padlón. Ki kellett vinnie Fionát az irodából, az épületből, de félt egyedül hagyni Thorne-t.

Alison. Ide kellett hívnia Alisont, hogy elvigye Fionát.

A telefonja. Hol van a telefonja?

Ó, igen.

Felugrott az asztalára, és átcsúszott a márványlapon, a laptopját a padlóra verve. Tényleg el kellett volna kezdenie magával hordani a hülye telefonját.

A fenébe, most már a saját füle is fájt. Nem tudta, hogy egy férfi képes ilyen hangot kiadni. Nagyon egyenesen állt, az egész teste merev volt, de a nyaka és a feje hátrahajlott, és a plafonra kiabált.

Megtalálta a telefonját a padlón, pontosan ott, ahová legutóbb dobta, lent az egyik göndör gyapjas mamutfog mellett, amely az íróasztalt támasztotta. Ebből a pozícióból, a fejét a kemény elefántcsontnak támasztva, remegő ujjakkal koppintott az átkozott képernyőre.

Amikor az álmos Alison bekapcsolódott, azt kiáltotta: ‒ Vonszold a segged az irodámba, most rögtön! Vészhelyzet van, de csak annyit kell tenned, hogy ide villansz, aztán vissza viszed Fionát a házadba. Megértetted?

–     Uh... oké... értettem.

Fél másodperccel később, hosszú, gyűrött kék selyem hálóingben megjelent Alison. Ránézett Thorne-ra, és összerezzent. Úgy tűnt, hogy ő maga is kész a földre zuhanni. Aztán Fionára nézett.

Odament az utóbbihoz, a vállára tette a kezét, és hála Istennek, mindketten eltűntek.

Endelle ugyanazt a telefont használta, és a központot hívta. Elvágta Jeannie szokásos udvarias köszönését. – Baszd meg, Jeannie. Figyelj ide! Hívd Lukent az irodámba, és Horace-t is. Azonnal. Valamit el kell intéznünk. Ez olyan... ó, bassza meg, csak csináld.

A nő a telefonját nyomkodta, és várt.

Luken úgy tíz másodperccel később megjelent, egyenesen az egyik Határvidékről, ahol halál vámpírjaival harcolt, karddal a kezében, a karja vérfröccsenésekkel tele és remegett az adrenalintól.

Meglátta Thorne-t, és felkiáltott: – Mi a fene ez? – Aztán. – Endelle, hol a faszban van?

Endelle felállt az íróasztala alól, visszadobta a telefonját a földre, majd a fülére tapasztotta a kezét. – Ne hagyd, hogy kárt tegyen magában. Azt hiszem, ó, Istenem, azt hiszem, ez az istenverte breh-hedden. A kurva anyját. – Megkerülte az íróasztalt, hogy néhány méterre álljon Thorne-tól. De Luken az a fajta ember volt, aki nem tűrte a börtönt, és több természetes izomzatot, több puszta izmot hordozott magán, mint bármelyik másik Vér Harcos. Neki volt a legjobb szíve, és amikor látta, hogy mit kell tennie, az istenit, az ember egyszerűen megtette!

A fájdalmas, rezonáló hangok ellenére, amelyeket Thorne adott ki, a magas, szúrós, nyögő hangok ellenére Luken Thorne elé helyezkedett. Thorne kiáltásai egyre jobban rezonáltak és egyre hangosabbak lettek, amíg Endelle, ahogy Fiona tette korábban, a földre nem zuhant.

Horace érkezett következőnek, azonnal térdre rogyott, szintén befogva a fülét.

Endelle az asztal alá mászott, hogy lássa, mi történik. Luken, akinek most már sápadt volt az arca, elkapta Thorne bal karját. Amikor Thorne visszahúzta a jobb kezét és ökölbe szorította, Luken gyors, természetfeletti ütések sorozatával indított, amelyek egy csomószor hátracsavarták Thorne fejét, mígnem a jajgatás abbamaradt, és a Vér Harcosainak vezetője hanyatt esett Horace lábai előtt.

Ó, hála az égnek, hogy ez a zaj abbamaradt.

Jézus Krisztus.

Endelle hátradőlt a sarkára, majd az íróasztal oldalához kúszott. Az elmúlt tizenöt percben szörnyen sok vörös tollat vesztett, és a bolyhos nadrágján most egy csomó csupasz folt volt, amit ki kellene javítani. Úgy érezte, mintha valaki az agyát homokkal fújta volna be. Nehezen tudott összefüggő gondolatokat alkotni.

Egy pillanattal később megjelent Kerrick. Az ő harci felszerelése is csupa vér, fekete tollak és egyéb szörnyűségek látszottak rajta. A csupasz, izmos karjai ugyanilyenek voltak. Ráadásul volt egy vágása, amiből a vér a fekete harci szandálja mellett a keményfa padlóra csöpögött.

–     Mi folyik itt? – kérdezte. – Most beszéltem Alisonnal. Arra gondolt, hogy talán szükséged van rám.

Endelle nagyot sóhajtott, és egy karját Thorne irányába csapta. – Láttad már ezt korábban? Vagy valami hasonlót?

Kerrick megindult, hogy Thorne fölé álljon. Az ajkai felfelé íveltek, és smaragdzöld szemei együttérzéssel teltek meg. – Thorne következik, ha jól sejtem? – Endelle-re pillantott.

A nő bólintott, majd kinyújtózott az egyik zebrabőrön, amely az irodája padlóját borította. Jó érzés volt a hátán feküdni és a plafont bámulni. Kinyújtotta a karját, majd a feje alatt összekulcsolta a kezét.

Az adminisztrációja olyan volt, mint egy istenverte háromkarikás cirkusz. Már csak néhány trombitáló elefánt és csillárokról lengő majmok hiányoztak neki.

Remek.

Kurva jó.

Most mi a fenét kellene tennie?

 

* * *

 

Fiona megköszönte a gyógyítónak, hogy gondoskodott az elpattant dobhártyájáról, még egyszer, és figyelte, ahogy a férfi felemeli a karját, és eltűnik Alison könyvtárából. A fülét dörzsölgetve megkereste Alisont, a nappaliban találta meg, ahol egy nagy, kényelmes fotelben ült, és szoptatta a kis Helenát. A baba három hónapos korában már csodálatos volt.

Alison szemei fáradtnak tűntek. Az első év egy szoptatós babával a házban mindig nehéz időszak: gyönyörű, csodálatos, izgalmas, de kemény. Ha ehhez hozzávesszük Alison feladatait a „skorpiókirálynő” vezető asszisztenseként, igen, határozottan itt volt az ideje, hogy anyát és lányát magukra hagyják. Hajnali egy óra volt.

De ahogy a tekintete a baba fekete hajára tévedt, amely minden egyes szopó mozdulattal finoman mozdult, Fiona szíve csomóba rándult, amikor eszébe jutottak azok a sok évvel ezelőtti első hónapok Carolynnal. Vajon neki és Jean-Pierre-nek lesz egyszer majd családja?

A gondolat majdnem könnyeket csalt a szemébe.

–     Mennem kell – mondta.

Alison elmosolyodott. – Addig maradhatsz, ameddig csak akarsz, de biztosan kimerült vagy.

Furcsa módon nem volt az, pedig milyen hosszú, rendkívüli, ijesztő éjszaka volt ez. – Jobb, ha visszamegyek Jean-Pierre-hez.

Alison bólintott.

Gyorsan felhívta a Milícia főhadiszállását, hogy tudassa a leszállóplatformmal és Jean-Pierre-rel is, hogy úton van. Hű, de sok mondanivalója volt a férfinak. Micsoda show-ról maradt le, amikor a főhadiszállásra ment.

Miután elintézte a dolgokat Jean-Pierre-rel, átkapcsolódott az éjszakai szolgálatot teljesítő rácsfigyelőhöz, Donnához, és a platformra villant.

Jean-Pierre harci felszerelésben várta őt. A férfi látványa mindig megrázta a nőies érzékenységét, de különösen egy olyan egyenruhában, amely sok bőrt mutatott: izmos karokat, a mellkasának jó részét és a lábának egyes részeit. Magas volt, tépett, pokolian sovány, éles arccsontokkal ‒ olyan jóképű, nos, hogy a térdei megint kocsonyává váltak. Erős érzése volt, hogy bármi történjék is az elkövetkező években, ez soha nem fog változni, ahogy a puszta látványától is majdnem a földre rogyott.

A szíve új ütemet kezdett dobogni, mert rájött, hogy ebben a pillanatban már nincs több kötelességük az éjszaka hátralévő részében... kivéve, hogy hazamennek.

Együtt.

A férfi gondolatai is hasonlóak lehettek, mert amikor odalépett hozzá, olyan illata volt, mint egy csésze meleg kávénak.

–  Croissant – motyogta, a nő füle mellett suttogta a szót. Átkarolta és szorosan magához ölelte.

Fiona felnézett rá. – Itt minden rendben van? Kicsit meglepődtem, amikor elhagytad Endelle irodáját.

–  Igen, beszélnem kellett Seriffe-fel... a Milícia Harcosok kiképzési programjáról. Nekem... van néhány ötletem, amit szeretnék megvalósítani.

–     Tényleg? – Látta a fényt a férfi szemében, valami reménykedéshez hasonlót. Mi a fene történt? Mi változott? – Mi folyik itt?

–     Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, egy új erő jelent meg számomra, valami teljesen váratlan.

A nő pislogott. – Empátia. Mint Alisonnak. Igazam van, ugye?

A férfi bólintott. – Azt hiszem, igen, de az alkalmazás, ami folyton átfut az agyamon, a Milícia Harcosokhoz kapcsolódik, és nemcsak a képességeik, hanem azok erősítéséhez is. Szükségünk van arra, hogy megerősödjenek, ha meg akarjuk nyerni ezt a háborút.

–   És úgy gondolod, hogy ebben tudsz nekik segíteni? Valamiféleképpen beavatni őket az erejükbe?

–     Nem vagyok benne biztos, de ez a kívánságom.

Megszorította a férfi karját. – Jean-Pierre, remélem, hogy pontosan ezt tudod tenni, mert tudom, mit jelent ez neked.

Az orrlyukai enyhén kitágultak. – Szeretem, hogy így ismersz engem, Fiona, hogy ez volt az első gondolatod, és hogy megértetted, mennyire meg akarom változtatni a háború menetét. Úgy akarom, mintha az élet lenne számomra.

Fiona bólintott, és az arcára tette a kezét.

–     Most már haza kellene mennünk, nem?

–     Feltétlenül.

Kissé megmozdult, intett az ügyeletes tisztnek.

–     Készen állsz? – kérdezte lenézve a nőre.

Fiona elmosolyodott. Ezt szerette Jean-Pierre-ben, hogy nemcsak úgy lelépett, mindkettőjüket összehajtogatva, hanem figyelmeztette, ami hatalmas különbséget jelentett számára. Bárhol villanni még mindig nyugtalanító élmény volt. Igen, ezt szerette benne.

Fiona bólintott, mire sima siklással a téren keresztül a férfi házában landoltak, közvetlenül a zongora mellett.

A nő pislogva bámulta a zongorát. – Remélem, egy nap majd játszol nekem, és akkor én is játszom neked.

–     Te is játszol? – kérdezte a férfi.

Fiona felemelte az állát. Tudtodra adom, hogy a bostoni társaság minden felnőtt nője rendkívül jól játszott. – De a nő felnevetett.

Ahogy még egyszer végignézett a zongorán, egy gyors pillanatra visszarepült az évtizedekkel ezelőtti Beacon Hill-i sorházába, az esti partikra, a fellépésekre vagy a legkedvesebb barátai előadásának meghallgatására. Ezek voltak a kor és a hely követelményei.

Most Jean-Pierre házában volt, egy egészen más időben, egy egészen más helyen. Most új követelmények voltak, különösen egy, amely azóta zaklatta, amióta rájött, hogy a kávéillat, amelyet állandóan érzett, a férfitól származik.

Képzeld el... a kávét.

Az egész dolog olyan rendkívüli, igényes és felzaklató volt.

Még most is csak egy kicsit bosszantotta, hogy úgy tűnt, nincs választása.

–  Fiona – mondta halkan, megint közel a füléhez. – Mondd el, mire gondolsz. Szegény zongorámat bámulod.

A nő kuncogott. Visszapillantott rá, mire a férfi elmosolyodott, megmutatva neki minden gyönyörű, nagy fogát. A lány az arcára tette a kezét, hüvelykujjával végigsimított rajta. – Ma este komoly határokat léptünk át, nem igaz?

A férfi bólintott, majd kissé megfordult, és megcsókolta a tenyerét. A nő megborzongott. Istenem, mit tudott ez a férfi tenni vele egy csókkal.

–  Van valami, amit meg kell kérdeznem tőled, de szeretném, ha tudnád, hogy nem könnyű ez nekem.

Látta, hogy a férfi hirtelen ideges lett, de nem szakította félbe.

–     Szeretném tudni, hogy befejeznéd-e velem a breh-hedden-t?

Fiona tekintete a férfi állára esett. Nem mert máshová nézni. Már tudta, mi lesz a válasza, de ez még mindig nem volt egyszerű dolog, nem volt könnyű lépés. A házasság ehhez képest sétagalopp lett volna. Az egyesülés sokkal nagyobb, intenzívebb dolog, és még nagyobb felelősséggel járt.

Megsimogatta a karját, és megcsókolta a homlokát.

Tetszett neki, hogy a férfi hagyott időt, nem ugrott bele, és nem próbált nyomást gyakorolni rá.

Végül felemelte a tekintetét a férfiéra. – Ezt akarod, Jean-Pierre, tényleg ezt akarod velem? Tudom, hogy ami oly régen történt, összetörte és tönkretette a szívedet, és nem akarom, hogy úgy érezd, ezt kell tenned.

Furcsa módon a szeme nedves lett.

Még egyszer megcsókolta a lány homlokát. – Ma este korábban, amikor lebénultam, és nem kaptam levegőt, amikor tudtam, hogy meg fogok halni, tudod, mit gondoltam?

A lány megrázta a fejét.

– Arra gondoltam, hogy még senki sem volt olyan ostoba, mint én, hogy visszatartottam a szívemet tőled. Már szerelmes voltam beléd, de azt mondtam magamnak, hogy ez egy édes, múló szerelem, nem túl komoly. Kedves, de nem jelentőségteljes.

–     De ahogy ott feküdtem, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire fogsz hiányozni. El sem tudtam képzelni, mit tartogat a halál, de biztos voltam benne, hogy rettenetesen fogsz hiányozni, hogy a lelkem mélyén fájdalmat fogok hordozni, mert nem leszek többé veled, nem leszel a közelemben, nem ölelhetlek át.

–     Tudom, hogy nincs értelme, de abban a pillanatban rájöttem, hogy az irántad érzett szeretetem... hatalmas, ami kitölti lényem minden zugát.

–   Ami a breh-hedden-t illeti, tudom, hogy sok nehézséget fog okozni mindkettőnknek. Tudom, hogy... Tudom, hogy nagyobb lesz a felelősségünk Endelle iránt, talán Seriffe Ezredes és a Milícia Harcosok iránt is. Ezt én is érzem a lelkem mélyén. És ezért, érted, nagyon sajnálom.

–     Mivel szeretlek, valami egészen mást akarok neked ‒ egyrészt egy békés életet. De ezt nem kaphatod meg, mert ez háború, és nem tudjuk, mikor változik meg.

–     A válaszom egyszerűen az, hogy oui, én veled akarom befejezni a breh-hedden-t. Annyira akarlak téged, hogy alig kapok levegőt. Az elkövetkező nehézségek ellenére meg akarlak ismerni téged, az elmédet, a testedet, a véredet egyszerre, és azt akarom, hogy te is ugyanígy megismerj engem. És meg akarom tapasztalni, hogy hová vezet majd minket ez az egyesülés.

–  Ebben hiszek, Fiona: valami vár ránk a túloldalon, valami, amit meg kell ismernünk, meg kell tapasztalnunk, talán még azt is, hogy együtt érjük el. De leginkább téged akarlak, mindazt, ami vagy. Szóval igen, ezt a veled való egyesülést akarom, jobban, mint magát az életet.

Fionának többször pislognia kellett, hogy a könnyek, amelyek összegyűltek, miközben a férfi beszélt, eloszoljanak. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen gyönyörű beszédet fog hallani tőle; úgy beszélt az érzéseiről, hogy az iránta való szerelme kitölti lénye minden zugát.

Szavak nélkül meghatódott. Újabb könnyek gyűltek össze, majd hullottak. Az ujjbegyeivel letörölte őket.

A férfi magához húzta, és a megszokott meleg ölelésébe zárta. Fiona a vállának támasztotta a fejét.

Az élete most fénysebességgel haladt, olyan furcsán gyorsan. Több mint száz éven át a létezésének ritmusát hónapról hónapra mérték, ahogy Rith elvette a vérét, ahogy kiszívta a vérét, majd mindent visszaadott neki valaki más vérével és a defibrillátorok kemény, fájdalmas rángásaival.

De attól kezdve, hogy kiszabadult a fogságból, az élet felgyorsult, vagy talán utolérte a Második Föld áramlása és a háború követelményei.

Ő most az obszidián-láng arany változata volt, amely nemcsak arra volt képes, hogy valaki más erejét közvetítse, hanem arra is, hogy teljes mértékben birtokba vegye, és exponenciálisan növelje ezt az erőt.

Amit a háborús erőfeszítésekhez hozzá tudott tenni: Endelle táncra perdült a márványasztalán, Marguerite-et segített a fogságból kiszabadítani és húszezer embert megmenteni. Bizonyára egy olyan nő, aki minderre képes volt, a breh-hedden rejtelmeinek is átadhatta magát.

Egy kanyon peremén állt, készen arra, hogy leugorjon a mélységbe, remélhetőleg repülni.

Megsimogatta a hátát, ami persze a viszkető szárnynyílásokra emlékeztette. Mintha olvasott volna a gondolataiban, Jean-Pierre a jobb felső részénél kezdte, és pont a megfelelő nyomással kezdte vakarni. A lány megremegett, aztán elernyedt, szorosabban a férfi mellkasához simult, és a lelke megtelt csodálattal.

Az elméje mintha kinyílt és kitágult volna ott és akkor, Jean-Pierre házának előcsarnokában, a zongora mellett, amelyen mindketten tudtak játszani; a férfi karjaiban, akit szeretett, és az a férfi, aki minden porcikájában szerette őt, a szárnynyílásoknak adott némi nagyon szükséges enyhülést.

Amikor a férfi végigment minden egyes nyíláson, aztán átölelte még egyszer, amikor úgy tűnt, elégedett azzal, hogy csak átöleli, amikor nem kezdett bele az összes okba, amiért be kellene fejeznie a breh-hedden-t, és még akkor is, amikor a szíve dobogni kezdett a mellkasában és a torkában, azt suttogta: „Igen”.

A férfi teste megdermedt. Egy pillanatig nem vett levegőt.

–     Igen – mondta hangosabban. És végül béke áradt át rajta, a könnyedség meleg, csodálatos folyama, amely azt mondta neki, hogy helyesen cselekszik, a legjobbat, a legszükségesebbet teszi saját maga és Jean-Pierre számára.

A férfi egy kicsit hátrébb húzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen. Fintorogva nézett rá. – Biztos vagy benne? Nem akarom, hogy a legkisebb nyomást is érezd. Ennek a te döntésednek és a te vágyadnak kell lennie. Valóban a te vágyad?

Fiona bólintott. – Tudom. – Aztán elmosolyodott. – Elismerem, hogy sok mindent meg kellett szoknom. De készen állok rá. Félek, de készen állok. Én is így akarlak megismerni, az elmémmel, a testemmel, a véremmel.

–     Amikor Rith meghalt, alig néhány órával ezelőtt, az életemnek ez a része véget ért. Ó, tudom, hogy még sokáig fogok dolgozni a rehabilitációs központban, és továbbra is a Milícia Főhadiszállásán akarok dolgozni, a vérrabszolga-létesítmények azonosításán, de érzem, hogy ez egy új kezdet: mi, többre vagyunk hivatottak, talán mindig is arra rendeltettünk, hogy együtt többet érjünk el.

Megrázta a fejét. – De nem, már nem érzem, hogy nyomást gyakorolnának rám. Úgy érzem... – Szünetet tartott, és a mellkasára tette a kezét. – Könnyednek és vidámnak érzem magam. Most már tudom, hogy itt a helyem veled, és a tiéd akarok lenni, ahogy én is azt akarom, hogy az enyém légy.

–     Szóval, akkor a breh-hedden.

–     Igen.

Lexy