Chloe
Theo nem ment haza a rá következő éjszaka. Semmi zajos, dühös zene. Semmi fémszerszám csörömpölése. Nincs üres üveg csapódás a betonon. Csak béke és csend. Furcsának tűnt.
Nem szerettem.
Kíváncsi voltam, hol volt, mit csinált, vagy rosszabb – hogy életben volt-e még.
Az életben levésének kérdése rövidesen megválaszolódott, amikor meghallottam motorkerékpárjának dübörgését. A dübörgés gyorsan közeledett, a motor leállt, én pedig letéve a könyvem összeszűkült tekintettel álltam fel és sétáltam az ablak felé.
Kinézve figyeltem, ahogy az ajtóhoz botorkál, előhúzva a kulcsát küszködve dugta be a zárba. Az ablakom repedezett volt, ezért hallottam, amint az orra alatt szitkozódott, miközben próbált bejutni. Elkerekedett a szemem. Legalább nem ütötte ki magát ismét. Máshová ment el berúgni.
Talán múlt éjjel megértett engem.
Végül bent volt, én pedig megkönnyebbültem. Behajtottam és becsuktam az ablakom, a sarokhoz sétáltam a bőrfotelhez, visszatértem a könyvemhez. Gondolom, kíváncsi voltam, mit csinált. Rá gondolva elvonta a figyelmem az épp most vásárolt romantikus regény habzsolásától.
Bezártam a könyvet, kifújtam egy súlyos levegőfuvallatot, miközben kikászálódtam a fotelből és bementem a fürdőszobába. Hosszú zuhanyt vettem, magamra kaptam egy hatalmas fekete pólót, ágyba bújva lekapcsoltam a lámpát is.
Pillanatok múlva, ahogy a sötétben feküdtem, a telefonom rezegni kezdett az éjjeliszekrényen. Üzenet volt Izzy-től.
Izzy: Apám nem válaszol a telefonjára. Rendben van?
Gyorsan válaszoltam.
Én: Jól van. Épp láttam hazamenni. Biztos vagyok benne, hogy hívni fog.
Izzy: Oké. Jó. Egy kicsit aggódtam. Tartsd rajta a szemed, oké?
Egy valódi nevetés és csúfolódás közt küzdöttem. Ja, gondoltam. Egész kibaszott nyáron azt csináltam.
Én: Oké.
Izzy: Köszi, Chlo. Te vagy a legjobb.
Elkezdtem megkérdezni, hogy megy a főiskolás élet, de az agyam ugyanabban a pillanatban váltott. Nem voltam kész csetelni, főleg azután nem, hogy azt éreztem, becsaptam őt. Nem tudtam elhinni, hogy még mindig nem árultam el neki mi folyik itt. Megérdemelte az igazságot, még ha ez az elvesztését is jelentett.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni a reakcióját.
Láttam Izzy-t dühösnek, szomorúnak, depressziósnak, boldognak, elégedettnek és még összezavarodottnak is, de nem tudtam, mit kapok, ha kiderül, hogy az apjával kavartam. Figyelmen kívül hagyva a vétkemet, becsuktam a szemem és összekuporodtam a takaró alatt, az alvás felé sodródtam.
Másnap, alkonyatkor, a szomszédos parkba mentem kocogni. A stressz mindent kivett belőlem. Kész voltam a csomagolással az iskolába és belefáradtam a házban rejtőzködésbe. Izzy elmenetlével, senki nem volt, akivel lóghattam volna, így belebújtam egy kocogó nadrágba és trikóba, felkötöttem a hajam, és pillanattal később már kint is voltam az ajtón, a fülhallgatóval bedugtam a fülem.
Enyhe kocogásban mentem a parkig, intettem néhány szomszédnak. Mindegyik egy rakás szar. Beképzeltek és durvák, de az a típus voltam, aki szeretett szépen játszani, amikor kellett. Apa megtanított a modorra, gondolom.
Végül elértem a parkhoz gyorsítottam a sebességen, követtem az ösvényt és elértem a pályára, négyszer körbefutottam, miközben fülbemászó dallam töltötte meg a fejem. A futás legalább egy tizenöt percre kikapcsolta gabalyodott elmém, a levegő elárasztotta megdolgoztatott tüdőmet, szél csípte nedves bőrömet. Nagyszerűen éreztem magam, amikor befejeztem. Néhány zenét még énekeltem is, elnyúlva a park padján, mielőtt haza vettem az irányt.
De a béke pillanata eltűnt, amikor megláttam, hogy a félmeztelen Theo Black ugyanazon a vonalon fut. Volt fülhallgatója, izmai csillogtak, tetoválásai sokkal szembetűnőbbek, mint egyébként.
Elkapott, ahogy a szökőkút fölé hajoltam és egy kicsit lelassított. A tekintete összeakadt az enyémmel, bizonytalanul, de azonnal felvette a ritmust, átrohant a fák keskeny vonalán és lerövidítette a távot, egy sziklásabbat, amin nehezebb volt áthaladni.
Nem kellene ennyire dühösnek lennem, de figyelve, ahogy eltűnik és úgy tesz, mintha nem is léteztem volna, feltüzelt. És ott volt a szégyen, mert megesküdtem, az érzelmek nem fognak eluralkodni felettem. Hazugságok. Minden hazugság.
Volt valami abban, ahogy rám nézett – annyi sok megválaszolatlan kérdés a szemeiben. Olyan sok zavar, bűntudat, de leginkább a vágy felismerhető. Talán ez az oka, hogy elmegy.
Abbahagytam a nyújtást, kortyoltam a szökőkútból, aztán megfordulva hazakocogtam. De nem értem el a park kijáratához, mert megint ott volt. Megjelent az ösvényen, amit használtam, hevesen zihált, szemei keményen az enyémbe néztek. Megálltam, a homlokom összeráncolva, szemöldököm megemelve.
– Chloe, – mondta, miután levegőhöz jutott. Kivette a fülhallgatóját és kiegyenesedett, verejték emelte ki sziklakemény testét, lesiklott a mellkasán. – Beszélhetnénk… kérlek?
Megráztam a fejem.
– Nem kell. Nem nagy szám. – Körbefutottam, mintha nem merültem volna el az érzelmeimben. Elkapta a könyököm, mielőtt eltűnhettem volna, és megpördített. Megerőltetés nélkül tette, a fogása gyengéd.
Lélegzete automatikusan az ajkamra hullott és ajkai szétváltak. Tudtam, mit jelentett az a pillantás. Nehezen nyeltem, miközben beszélt, próbáltam megőrizni az irányítást. – Nézd, tudom, hogy talán azt gondolod, hogy egy perverz anyaszomorító vagyok, mert olyan furcsán közelítettem hozzád, de… a picsába. – Beszívta a levegőt, megrázta a fejét. – Figyelj, sajnálom, ami történt. Esküszöm, hogy ennek nem így kellett volna történnie.
Néma voltam. Én is sajnáltam, de egyúttal mégsem. Megéltem egy fantáziát. Valamit, aminek a megtörténésére már évek óta vágytam. Miért bánnám nagyon? – Nem hiszem, hogy perverz vagy. – Szünetet tartottam, bizonytalan voltam, meg kellene-e osztanom hangosan a gondolataim egy részét. Nem te voltál az egyetlen, aki akarta, hogy megtörténjen. Én… elcsábítottalak.
Nehezen nyelt, nem törődött az előző kijelentésemmel. – Erről nem beszélhetsz Izzy-nek, – mondta nekem, az arca megrándult. Nem tudta, elmondtam-e neki vagy sem.
Megdermedtem, összeszűkült tekintettel néztem rá. – Sosem mondanám el neki. – Furcsának tűnt még hangosan is kimondva.
Tudom, de… – összeszorította ajkait, miközben elengedte a karom, megfigyelte a dühöm. – Bassza meg, ne nézz így rám.
– Hogyan? – gyorsan pislogtam.
Előrelépve kissé lehajtotta a fejét. – Amikor szomorú vagy az látszik. És nehéz figyelmen kívül hagyni, mert te szinte soha nem vagy szomorú. Simán csak helyre akarom hozni… újra meg akarlak mosolyogtatni. Hogy jól érezd magad! – A keze végig szaladt az arcomon. A levegő a torkomon akadt.
El akartam húzódni, amikor a bűvkörébe vont – eszeveszetten elrohanni – de képtelen voltam. Pokolba, nem tudtam. Olyan helyesen mosolygott, természetes illata és csipetnyi kölni megbizsergette a bensőmet. És még nem is beszéltem a karcsú testéről, a V vonalról, ami mélyen a kosárlabdás rövidnadrágjába süllyedt. Theo közel húzott, egyik keze gyengéden vándorolt le a csípőm hajlatán.
– Ne csináld, – suttogtam. – Kérlek, – könyörögtem, de nem éreztem át. Egyetlen francos szót sem gondoltam úgy. Megtalálva az erőt az elhúzódásra megcsóváltam a fejem és elkezdtem futni, de elkapott.
Az arca kemény volt, a szeme sötét, amikor ismét felnéztem rá. Rögtön megmarkolta a kezem, átrohant a fák között, félretolta az útból a lehajlott ágakat és leveleket. Egy pillanattal később magához vont, megfordított, mígnem hátam a merev kéregnek ütközött.
Nekem nyomta magát, az ajka követelt, nyelve fokozatosan beljebb siklott és táncolt a nyelvemmel. Nyöszörögtem és sóhajtoztam, hozzá préseltem magam, egyszerre vágytam rá, hogy álljon meg és mégis menjen tovább. Nem akartam a közelemben tudni – tűnjön el – de azt is akartam, sose engedjen el. Tartson közel magához!
Égett a szemem, mert sírni akartam, de a könnyek sosem hulltak le. Ez történt. Ismét ez történt velem. Velünk.
Wáow. A második alkalom kevesebb mint negyvennyolc órán belül.
A kibaszott szerencsém.
Theo felkapott, a lábam abban a pillanatban a dereka köré kulcsolódott. Aztán előre sétált, a hátam az édesen illatozó fűtakarón landolt. A szemem megrebbent, felderítette a körülöttünk lévő fehér margarétákat. A napfény megperzselte a bőrét, fokozva ördögi szépségét.
Megszabadítottam a rövidnadrágjától, miközben az arcomra szorította ajkait. Nyögése mélyről érkezett, izzadságban fürdő teste az enyémhez dörgölődzött. Levette a nadrágom, lábak kitárva, és tüstént a birtokába vett.
Ott.
A füvön.
A parkban, ahol néhány lépésnyire mellettünk mentek el az emberek.
Néhány ember sétált vagy kocogott. Észrevettem az árnyékukat, észrevétlen volt előttük az ott zajló bűnös cselekedet.
Képtelen voltam a gyönyörsikolyok kontrollálására, befogta a szám és elhallgattatott. Pillantása a lemenő nap alatt az enyémbe fúródott, verejtékes homloka ráncos és orrlyukai kitágultak, mintha egyszerre lenne dühös és koncentrált. Rajtam vezette le agresszióját, mégis olyan gyengéden dugott meg. Amennyire rossz volt, annyira nem akartam, hogy így történjen meg. És nem hagyta abba.
– Miért nem mondtad el? – kérdezte nyersen.
– Micsodát?
– Hogy még szűz voltál.
– Nem számított, – állítottam.
Szemeit becsukta, és felnyögtem, amikor eltalált egy feszes pontot, amitől a hátam begörbült.
– Igenis számított.
– Miért?
Összeszorította az ajkait.
– A tudat, hogy én voltam az első, aki a magáévá tett, arra késztet, hogy minden egyes alkalommal megdugjalak, amikor rajtad felejtem a szemem.
Megráztam a fejem.
– Komolyan beszélek. De neked csak annyit kell tenned, hogy megmondod álljak le. Mondd, hogy álljak meg, – suttogta. Lökött egy kicsit. – És megteszem. Soha többé nem érintelek meg, Chloe.
Megtehetem, de mélyen bent, nem akartam ezt. Sosem akartam, hogy abbahagyja. Ezt megállítani. Minket leállítani.
– Nem, – szedtem össze magam, nyaka köré kulcsoltam a kezem. Mosolyra húzódott a szája, de a szeme olyan kemény volt, mint korábban. Kifürkészhetetlen és sötét.
Mélyre süllyedt, lassan mozdult, kínzóan körözött. Megfogta a fejem, hagytam, hogy megint az enyém körül kavarogjon a nyelve, éreztem, ahogy elszívja nyögéseimet. Nem akarta, hogy teljesen csendes legyek, csak épp eléggé. Hallani akart… hallani akarta, ahogy a nevét nyöszörgöm.
Nem vagyok biztos, hogy senki nem hallotta a fű susogását, a hörgéseket, nyöszörgéseket és sóhajokat. Úgy értem, őszintén nem érdekelt, mindaddig míg nem tették tönkre ezt a pillanatot. Ezt a tökéletesen tökéletlen pillanatot.
Theo fölöttem volt, vastag karját fejem két oldalára fektette, mélyre hatolt, előre dőlt, nedves csókokat hintett a nyakamra és mellkasomra. Félrefordítottam fejem, küzdöttem az elkerülhetetlennel, de ellopta a csókot, bebizonyítva, hogy nem tudok sehová sem menni. Hogy mindig megkapja, amit akar.
Gyűlöltem.
Imádtam.
Nem csinálhattam ezt többé.
De annyira vágytam rá.
A hátam begörbült, szemeim lecsukódtak. A falam összeszorult a masszív hossza körül, kifacsarta. Benedvesedett. Megfejte. Előre döntve a fejem kényszerített, hogy a szemébe nézzek ismét, homlokunk összeért. Egy pillanat múlva megfeszült az egész teste, és nemsokára kivicsorított a fogait.
Képtelen volt tovább visszatartani, elment, ajkait nyakhajlatomhoz vezette és megnyalta, addig szopogatta, míg megcsípett – az ujjhegyemet a bőrébe vájtam. Gyönyör és fájdalom.
– Baszd meg, bébi, – hörögte, képtelen volt irányítani a hangerejét. A testem megrándult, ahogy lecsendesült majd kihúzta a farkát és nem volt mit tenni, de elélvezett a füvön. Rajtam, lehet, rendetlenséget hagyott, de bennem talán valódi káoszt is okozhatott volna.
Hálás voltam.
Az elmém kábulatban örvénylett. Úgy tűnt, fölöttünk pörög az égboltozat, a fák vonala lebámult rám. Gúnyolódtak velem a szél lengette leveleikkel, remegtek, szinte mintha nevettek volna. Összezavarodtam, de amikor Theo lenézett rám istennőnek éreztem magam.
Nem hittem, hogy ismét megtörténhet.
Másodszorra.
Hogy a francba hagyhattam, hogy ez alkalommal ilyen könnyen megtörténjen?
Theo felsóhajtott, elhúzódott és felállt, felvette a rövidnadrágját. Lepillantott rám, és egy villanásnyi fájdalom keresztezte az arcát. Felálltam, én is felhúztam a nadrágom. Egy ideig csendben maradtunk, uralkodtunk magunkon. Éreztem a lábam között szivárgó melegséget, és valami lángra lobbant bennem. Fájt, rá vágytam, tegyen újra a magáévá.
Az ajkai szétváltak, vártam a pozitív szavakat, de kifejezetten az ellenkezőjét kaptam. – Mi… nem kellene többé ezt tennünk, Chloe. – Végig futtatta kezét az arcán. – Bassza meg … én… én nem tudom, hogy juthattunk idáig. Hibát követtem el. Annyira kibaszottul helytelen.
A szemem égett, megtelt az elhullatlan könnyekkel. Egy kis idővel ezelőtt, még azt kérdezte, szeretném-e megállítani. Összezavart engem. Nem igazodtam ki rajta. Mit akart tőlem?
– Annyira fiatal vagy. – folytatta tovább. – Annyira tapasztalatlan és annyira ártatlan. Nem vehetem el ezt tőled. – Félrenézett, bűntudatosan, aztán ismét engem figyelt, válaszra várt.
Álltam, röviden mélyen a szemébe néztem, egy intenzív pillanatra. Láttam a zavart. A baj, hogy én vagyok az érzelmei okozója. A szívem megszakadt A fejem lehajtottam. Megkerültem, megöleltem magam, ahogy átrohantam a fák között, egyetlen másodpercre visszahúzott. Rohanva hagytam ott a parkot, hazakocogtam, visszaharaptam az érzéseket. Szerencsére, én győztem. Nincsenek könnyek az út alatt.
Theo nem volt sehol, amikor beléptem a házamba. Rájöttem, hogy ez alkalommal úgy is gondolta. És ez jó volt így, mert igaza volt. Nem tehette meg többé. Nem volt rendben. Nagyon rossz okok miatt tettük meg mindketten.
Miközben lemostam magamról az illatát, hagytam, hogy mélyre szivárogjon a lefolyóba, neki is haza kellett érnie. A hálószobájában égett a villany. Kikukucskáltam a függönyön, arra számítottam, a garázsában lesz vagy benn a házban, de ehelyett a tornácon állt, s épp a hálószobám ablakát figyelte.
Ziháltam, tettem hátra egy lépést, de még mindig láthattam. Biztos vagyok benne, tudta, hogy figyeltem.
Kezében sör volt. Ajkát vékony vonalba préselte össze, szeme tele megbánással és kíváncsisággal. Lefogadom, ugyanarra volt kíváncsi, mint én. Miért éreztük olyan jól magunkat együtt? Hogy a pokolba engedhettük meg, hogy kétszer is megtörténjen? Miért nem tudtuk megtagadni a vágyat? Mi volt az, ami miatt ennyire elvesztünk a másikban, hogy elfeledkeztünk róla kik is vagyunk? Jók és rosszak? A fájdalom és a sürgetés? A kibaszott korkülönbség? Kicseszett Izzy?
Zavaros volt… és olyan nagyon nehéz harcolni.
Talán az izgalom miatt…
Vagy esetleg csak egy korlátozott dolog volt? Az emberek szeretik elvenni a hasznot, amiről tudják, hogy nem kellene.
Talán azért tette, mert már egy ideje senkije nem volt és csak azért… – nos, azért, mert sok, sok éve beleestem Mr. Blackbe. Álmodoztam róla. Minden egyes nap gondoltam rá, mielőtt észbe kaptam volna.
Talán azért, mert mélyen, mindketten akartuk egymást. Kapcsolat volt köztünk – ami tagadhatatlan. Olvastam őt, ő pedig szerette. Nem kellett beszélnie, nem kellett elmondani, mi volt rossz, mert már tudtam.
A fájdalma? Én akartam az lenni, aki megszabadítja.
A küzdelmei? Én akartam az lenni, aki elrendezi azokat.
De én csak álmodoztam. Meg kell állnom. Az álmodozása eddig sehová sem juttatott. Most miért tenné?
Ezt tudva, eltávolodtam a függönytől, lassan hátráltam, majd a hiúságom tükörbe néztem. Biztos vagyok benne, hogy valaki kilométerekről észrevenné a kiszívást, amit a nyakamon hagyott.
Próbáltam letakarni a kezemmel a szégyent, de aztán gyorsan levettem. Látni a jelet megcsípett lent, a bensőm megrándult. Végig húztam ajkamon a kezemet, elképzeltem, ahogy ismét megcsókol.
Tart.
Megperzsel.
Mélyen a szemebe néz.
A csókjai.
Az érintése.
Az illata.
Ő.
Nem tudtam. Hogy akarhattam többet? Hogy tehettem ezt magammal, amikor tudtam, hogy nem eredményez semmit?
Miért érdekelt?
Mért volt olyan hihetetlen, de mégis oly fájdalmas?
Hogy gondolhattam, hogy megfeledkezhetem az első alkalomról egy férfival, aminek feltételezem, meg sem kellett volna történnie?
Miért tűnik úgy, hogy az erkölcseim kirepültek az ablakon, amikor csak megjelent? Jó lány voltam. Mindig jó kislány voltam, de ő előhozta belőlem a kissé sötét Chloe Knight-ot.
Szarba! Miért vagyok képtelen simán csak elfeledkezni Theodore Blackről?
Két nappal később a kocsim már be volt pakolva, a kulcsok a kezemben zörögtek. – Sajnálom, mert nem tudunk veled utazni, édesem, – mondta anyu, megigazította szoknyáját. – Tudom, mennyire nagy dolog ez neked.
– Ne aggódj emiatt! Apunak San Fran-ben van rád szüksége. Tudod, hogy mindent nem tud nélküled megcsinálni. – Szemét forgatta és felsóhajtottam, úgy döntve, hogy gyorsan megváltoztatom a beszélgetés tárgyát. Nem akartam, hogy rákezdjen a férfira, akit most épp aaaannyira bosszantónak tartott. – Izgatott vagyok az USC miatt. Szórakoztató lesz. Nagyszerű tapasztalat.
– Hát, remélem is, főleg, hogy annyi pénzt költünk az oktatásra. – Egy kis élnyi szarkazmussal nevetett, göndör barna haját a füle mögé tűrte. – Csak óvatosan. – Puszi az arcomra. – Hívj, amint odaértél!
Bólintottam és megkerültem az autót. – Jó. Szeretlek, anya!
– Én is szeretlek, édesem!
Beugrottam a kocsiba és elindítottam. Utáltam, hogy apu nem volt ott, de amikor a munka hívta, mindig rohanvást ment. Még nyugdíjas korában is, úgy tűnt, most még többet dolgozott, mint korábban. Nem vette készpénznek, hogy ő volt az egyik legjobban fizetett könyvelő Caliban, de az emberek imádták és még nem volt halott, szóval addig fogják őt felhasználni, amíg nem lesz mihaszna, elsorvadt, feledékeny férfi. Nem hibáztathattam. A legjobbat akarta nekünk, különösen nekem. Ha volt egy dolog, amit tudtam apáról, az az, hogy félt, hogy tönkremegy. Korábban nem volt pénze, képtelen volt magáról gondoskodni, mielőtt bejutott az egyetemre és örökölt a kapzsi nagyapámtól.
Szívás, hogy nem láthatta elindulni a saját lányát az egyetemre, de megtartotta az ígéretét és eljött az érettségire. És még időben felbukkant, később egy magán jettel elrepült velem és egy éjszakát San Franciscóban töltöttünk.
Leráztam és megint integettem anyának, de most a telefon már a kezébe volt, majd pedig a füléhez emelte. Gyorsan beszélt, ahogy hátat fordított nekem, majd pár másodpercen belül belépett a házba.
Egy ideig ültem a vezetőülésben, szem nedves, a szívem lassan kalapált a mellkasomban. Tök mindegy. Komolyan tök mindegy. Végül torkig voltam, gyorsan visszapislogtam a könnyeket és mély levegőt vettem. A kocsihoz csatlakoztattam a Bluetooth-om, mert zenére volt szükségem. Rengetegre, ha neki fogok vágni az egész útnak. Egyedül.
Kihúztam magam, csendesen elköszöntem az otthonomtól. Beindítottam a motort. Hagytam a gáz felett lebegni a lábam, ahogy történetesen a jobb oldalamra vetettem egy pillantást.
Csavarkulccsal a kezében állt a garázsban Mr. Black. Orrlyukai kitágultak, ajkait szorosan összepréselte, tekintet pont rajtam. Szerintem negatív dolgokon gondolkodott. Még egy viszlát se? Istenhozzád? Később látjuk egymást?
Rettegéshullám árasztott el, miközben magányos szemeit figyeltem. Ki akartam pattanni és megölelni – sok kedves dolgot mondani neki – de nem tettem. Theonak tudni kellett, sosem lennénk ugyanazok – hogy hamarosan befejeznénk, amikor a főiskolán voltam.
Nem terveztem, hogy egyhamar hazajövök. Úgy tűnt, nincs miért visszatérni. A szüleim mindig túl elfoglaltak hozzám, a legjobb barátom mérföldekre volt, és az apja csak az utca túloldalán volt, általában egy pólóban vagy anélkül parádézott. Az a férfi volt a gyengeségem, a látványától nedvesebb lettem, mint egy folyó. Ha maradtam volna, biztosan az övé lettem volna. Egy bizonyos módon birtokolt engem, de elmentem, nem lesz ugyanolyan.
El kellett menekülnöm. Új kezdetre volt szükségem. Valaki velem egykorúra volt szükségem. Valaki újra. Mondjuk úgy, Primrose nem az a hely volt, így a maradás helyett, elhajtottam, ahogy lejött az utcára megpróbálni beszélni velem. Szándékosan megtörtem a szemkontaktust, elszáguldottam a szomszédságból, el Primroseból, a szüleimtől és Theodore Blacktől.
Amint elhagytam a szomszédokat, ezernyi súly szállt le a vállamról… a mellkasomról. Képes voltam lélegezni. Repülni. Pillanatnyi szabadságot éreztem.
Bár, teszem fel, hiányozni fognak. A szüleim. A szomszéd és az össze ribancos, önimádó lakó – ők, mert megmutatták, hogy tulajdonképpen volt bennem jó. És ő…
Ember, ő különösen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése