Chloe
Valami vibrált a mellettem lévő kemény felületen.
Felnyögtem, szemhéjam elnehezült. Résnyire nyitott szemmel vetek egy pillantást az ébresztőórára. 7:15. Túl korán bármiféle értelmes beszélgetéshez. Lehunytam a szemem, hasra fordultam, ám a telefonom megint rezgett.
– Komolyan? – motyogtam, felkaptam a mobilom az éjjeliszekrényről. Az Őrült Gyermek név tűnt fel a képernyőn, megcsóváltam a fejem és álmosan válaszoltam. – Mariah, jobb, ha van valami átkozott jó indokod arra, hogy ilyen korán hívsz.
– Ó, van is! – A hanga élénk és magabiztos. – Kitalálod, mit csinálok?
Felültem, végighúztam ujjaimat a hajamon és egy sóhajjal megkérdeztem: – Mit?
– Bristle Wave felé tartok.
A szemem kipattan, minden fáradság már a múlté. – Bristle Wave? – kérdeztem. – Mi? Miért?
– Nos, a fenébe, Chloe, állandóan áradoztál róla. Kicsit utánanéztem és tetszett, amit láttam. Még az apám is bérelt nekünk egy hajót. – Annyira elégedett volt magával, mintha minden az ő terve szerint alakult volna. Csakhogy mégsem. Azért voltam itt, hogy apámra figyeljek. A szórakozásnak várnia kellett.
– Mariah, mondtam neked, hogy idén nem hagyhatom el sokszor az otthonomat.
– Ó, ugyan már! Csak egy éjszaka! Úgysincs most jobb dolgunk, akkor meg miért ne ihatnánk párat a hajón. Úgy hallottam van ott egy bár, amit mindenki szeret. Jó italok, jó zene. Ismered a nevét?
– Brix – sóhajtottam. Mindent tudtam a Brix-ről. Minden főiskolás ebben a klubban lógott, amikor vége volt a sulinak és hazajöttek. Egy módja volt, hogy átvészeljék az éjszakát BW-ben, elmerüljenek az olcsó piában és áttáncolják az éjszakát. Izzy és én egyszer elmentünk, és utáltam. Volt egy csomó idősebb pasi, akik az ártatlan juhokra, félig felöltözött pincérnőkre vadászó fakasokra emlékeztettek, és olyan srácok, akik addig nem voltak hajlandóak elmenni, míg nem táncoltál velük. – Biztos, hogy menni szeretnél? L. A.-ben jobb klubok vannak.
– Gondoltam rá, de így annyira közel lehetnél a házatokhoz, amennyire lehetséges, C. Ne már, nem vagyok annyira önző.
– Ja – nevettem a megállapításon. Mariah volt a legtapintatlanabb ember, akit valaha ismertem. Csak önmagával törődött, sosem gondolt rá, mások mit érezhetnek, ha ő rosszul reagál valamire.
– Akárhogy, foglaltunk hotelt, szóval nem kell aggódnod az elszállásolás miatt, de nagyon szeretném, ha eljönnél velem ma este. Esküszöm, hogy jó buli lesz. És az első két kört én állom.
Kifújtam a levegőt, a frufrumat meglibbentve. – Szólni fogok. Attól függ, hogy viselkedik ma az apám… – És attól, Theo úgy dönt-e, hogy szeretne velem összefutni.
– Uhm – csikorgatta a fogát. – Kiváló. Akkor majd szólj. Később dumálunk. – Kinyomta, és én is letettem a telefonom; a szemközti égszínkék falat bámultam. Ültem ott pár pillanatig, míg rájöttem, hogy semmi tervem sincs aznapra. Úgy számítottam, hogy kifekszem a medencéhez, és egy perzselő Maya Banks regényt olvasok.
– Mr. Knight, le kell zuhanyoznia! – Margie hangja hasított bele a csöndbe.
– Nem!
– Kérem, Mr. Knight! – üvöltött a nő. – Már három napja mosdatlan.
Homlok-ráncolva fordultam az ajtó felé és kiugrottam az ágyból, átrohantam a hálószobájába. A fürdőszobában állt, Margie elállta az utat, így nem tudott megszökni. Próbált elmenni mellette, de ő egy erős nő volt, tartotta magát.
– Mi folyik itt? – kérdeztem Margie-től.
– Hallottam apádat a monitoron át és feljöttem leellenőrizni. Kicsit már szagos, így mondtam, hogy szüksége van egy zuhanyra. Először egyetértett, de most már küzd ellene. Már három napja, Chloe. Gondolhatod, hogy ráférne már egy fürdés.
– Három napja, apa? Komolyan? – Margie mögé léptem, a válla fölött néztem apámra. A kád szélén ült, a zuhany pedig egy távoli sarokba záporozott. – Pocsékolod a vizet. – Átmanővereztem Margie karja alatt, elindultam felé. Amikor már pont előtte álltam, leguggoltam.
– Még mindig itt vagy, kislány? Hagyd abba, hogy apának hívsz. Nem vagyok az apád.
– Pedig az vagy – emlékeztettem türelmesen. A szavai nem sértettek meg. Tudtam, hogy nem úgy gondolta őket. – A lányod vagyok Chloe, 22 éves. Az egyetlen gyermeked vagyok, neked pedig jelenleg abszolúte szörnyű szagod van.
Harcolt a mosolygás ellen, kitárta a karját és szétnézett. Halvány szórakozottság ült az arcán. Kacagni akart. Láttam a szemében. Apa még mindig ott volt valahol. – Nem teszem – motyogta.
– De igen, nagyon is. Szerintem jobban teszed, ha hallgatsz Margie-ra és beugrasz a zuhany alá. Mosd meg a férfi részed. Nem nézünk oda. Esküszöm!
Feje elfordult, pillantása találkozott az enyémmel. Őszinte mosolyt öltöttem, de csak bámult rám. – Rendben – morogta. – De ti menjetek ki a francba. Magányra van szükségem.
– Tudod, hogy melyik a szappan és melyik a sampon? – kérdezte Margie, ellépve az ajtótól.
– Igen. El tudom olvasni! – sziszegte.
Megálltam, Margie felé indulva biccentettem a fejemmel, intettem neki, hogy adjon apának egy kis teret. – A szobában maradok – mondtam a nőnek. Becsuktam a fürdőszoba ajtaját, ő pedig felsóhajtott. Még mindig a levendulaszínű hálóing volt rajta, hajának fele félig felcsavarva. Fáradtnak tűnt. – Menned kellene aludni pár órát. Egy időre én is átvehetem.
– Istenkém – sóhajtotta. – Biztos vagy benne? Ez az én munkám – ezért fizetnek…
– Tudom – mondtam félbeszakítva. – De néha mindenki megérdemel egy kis szünetet. – Vállat vontam. – Tudom kezelni.
Kezeit a vállamra tette, egyértelmű volt a hálája. – Életmentő vagy. – Aztán elengedett és az ajtó felé fordult, majd megszólalt: – Hívj, amikor szükséged van rám. Esküszöm, csak egy órácskát alszom.
Intettem neki. – Ne aggódj, Margie. Minden rendben.
Ismét megajándékozott egy hálás mosollyal, majd kisétált a fürdőszobából. Hallottam csukódni az ajtaját, s a Tv-re néztem. A hírek mentek. A fürdő ajtajához sétálva bekopogtam. – Apa, jól vagy?
– Jól.
– Szólj, ha szükséged van valamire.
– Nem fogok.
Kacagtam, sarkon perdültem és az ágyhoz mentem. Keresztbe tettem a lábam, mint a hinduk, megragadtam a távirányítót és a csatornák közt cikáztam. Egy főzős műsornál kötöttem ki, azonnal Theóra gondoltam. A legtöbbször pillangók verdestek a gyomromban, ha rá gondoltam. Rajként köröztek azt bizonyítva, mennyire is törődtem a férfival.
Csak hadd legyen. Csak hadd legyen? Még mindig bizonytalankodtam. Mármint, helytelen volna ha sosem mondom el a legjobb barátomnak, de aztán, néhány dolog csak… megtörtént.
A legjobb az lenne, ha elárulnám neki, de túlságosan szerettem őt ahhoz, hogy ilyen drámát hozzak az életébe. Törődtem a csajjal; még kissé mindig instabil volt az anyja távozása miatt. Elszabadítaná a poklot a tudat, hogy az apja mindössze hat héttel a nő halála után velem aludt.
De szerettem Theót… nagyon.
De Ízzyt is szerettem. Olyan volt nekem, mint egy testvér. Bármiről és a semmiről is beszélhettem vele – bármiről, kivéve erről. Talán a legjobb volna áldozatot hozni, elfelejteni Theót és elkerülni, így megőrizhetem a barátságunkat .
Felsóhajtottam, egy pillanattal később apa sétált ki a fürdőszobából egy kék, pamut köntösben. Feszengve pillantott felém, az öltözőhöz ment. – Hogy ment odabent? – kérdeztem nevetéssel küszködve.
Motyogott valamit a bajsza alatt, becsapta maga után az ajtót. Tíz perccel később visszajött. Kényelmes ruhára számítottam, de ehelyett egy khaki sort volt rajta kockás inggel, ami illett a zoknijához. Bőrcipője szorosan bekötve, kezében pedig egy tengerészkék táska.
– Apa… – homlok-ráncolva pattantam le az ágyról. – Mi folyik itt? – Kettőnkre mutattam, s egy kis, szarkasztikus pörgést imitáltam az ujjammal.
– Golfozni akarok. – Az ablak felé sétálva kinézett, felmérve a szomszédságot. – Szép nap van.
– Hogy érzed magad?
Vállat vont. – Nem annyira feledékenyen. Még megvan a jó lendületem.
– Bevetted a gyógyszereidet?
– Ja – fújtatott. – A nővér tulajdonképpen lenyomta a torkomon.
– Ó. – Csípőre tettem a kezem. – Hát, oké. De én viszlek el. Margie elmondta, hogy a doktor szerint nem ülhetsz kormány mögé.
– Ember – homlok-ráncolva csóválta a fejét –, az a nő mindent elmondott neked, mi?
– Ami jó dolog. A kulcsok el vannak dugva, szóval meg se próbáld megkeresni őket.
– Nők – morogta, ahogy kitártam az ajtót.
Kacagtam, kisétáltam és beléptem a hálószobámba. Öt perc alatt lezuhanyoztam, sortot és kék pólót húztam, alacsony copfba fogtam a hajam. Feltettem a fekete baseballsapkát, felkaptam a kulcsaimat, a mobilomat, pénztárcámat, és visszasétáltam apa szobájához. Meglepett, hogy még mindig bent volt. Azt hiszem, ma tényleg önmaga. Jó.
– Készen állsz?
Felnézett, felállt. – Már majdnem fél órája, kicsi lány!
Igeeen. Ez volt apa. Az egyetlen, aki „kicsi lánynak” hívott. Az egyetlen, aki tudta, hogy tényleg az voltam. Mosolyogva követtem le a lépcsőn, miután elfogyasztottunk egy könnyű reggelit – joghurt, dió és banán – már a kocsiban voltunk, úton a golfklub felé.
Miközben apa golfozott éppenséggel én voltam a segédje, cipeltem a nehéz ütőket a zöld mezőn, észrevettem pár üzenetet Izzytől.
Izzy: Unatkozom.
Izzy: Chloe?
Izzy: Knight papa rendben van?
Izzy: CHLOEEEE!!!!
Felsóhajtottam, mielőtt válaszoltam. Milyen türelmetlen.
Én: Knight papával minden oké. Bayrootsnál vagyunk épp.
Izzy: A golf klubban?
Én: Ja!
Izzy: Annyira sajnállak. Beszélj róla!
Felpillantva figyeltem, ahogy apa kezében tartja az ütőt, a golflabda pedig ütésre készen áll. Kétszer hátralendítette, megfogta, majd még egyszer hátrahúzta, majd ütött. A vasütő hangos suhintással találta el a labdát, mindketten néztünk, hogy szállt, csak néhány jardnyira landolt a kitett zászlótól.
Valaki mélyen fütyült néhány lépésnyire, megfordulva szétnéztem, szerencsétlenségemre Riley-t láttam, a középiskolai exemet, és a kellemetlen apját. Ó, istenem!
– Pokoli egy karod van! – kiáltotta Mr. Hunt apámnak, miközben felé sétált. Természetesen Riley hozzám indult, miközben Mr. Hunt tovább beszélt, engem pedig kínos szituációban hagytak. Nem mehettem el, mert apának szüksége volt rám, de másrészről, ha elmegyek, az megmenthet Riley tudatlanságától.
– Nos, a fenébe – mondta Riley, szemét fel-le legeltette a lábamon. – Még mindig szoftball játékos lábaid vannak. – Összehúztam a szemem, felkaptam az ütős táskát, apa és Mr. Hunt után indultam. Riley felzárkózott hozzám, önelégült mosollyal az arcán. – Milyen régen is volt már, mi, Chloe? Az USC-re mentél, igaz?
– Ja.
– Szarba, tudod, hogy szétvertük őket a bajnokságon. Kibaszottul kinyírtuk a seggüket.
– Jó nektek – szarkasztikusan biccentettem.
– Szóval mi újság? – kérdezte, beletúrt vastag, vörösesbarna hajába.
– Hogy érted?
– Mit csinálsz a városban? Az USC csak pár percnyire van.
– Pontosabban másfél órára. – Próbáltam nem forgatni a szemem. – És apámhoz jöttem.
– Ja, kitaláltam, hogy valami ilyesmi. Úgy emlékszem azt mondtad, soha nem jönnél vissza, ha egyszer elmentél.
– Hát, ja… – vállat vontam, megmarkoltam a táskát, amikor apa megállt. – Történnek szarságok. Néha muszáj körülvenned magad a családtagjaiddal.
– Baromság − gúnyolódott. Az egyetlen ok, amiért én itt vagyok, hogy a nagybátyám, Joe meghalt. Tegnap volt a temetése.
–Ó. – Összepréseltem az ajkam, visszafordítottam a telefonom képernyőjét.
Én: Te jó ég! Nem fogod elhinni, ki bukkant fel.
Izzy: Ki?!?
Én: Riley Hunt.
Izzy: Mi a fasz? Azt hittem valaki szexit említesz majd.
Én: Nem hagyja abba a lábam bámulását.
Felnéztem, még mindig a lábamra koncentrált. Normális esetben a segg vagy a cicik kerülnek sorra, de mivel én egyiket se tettem ki, csak a lábak maradtak. Uhm, olyan kibaszott furcsa.
– Tudod, holnap délutánig a városban leszek. Együtt kéne lógnunk ma vagy ilyesmi.
– Miért hiszed, hogy én ezt akarom?
– Nem tudom. Valószínűleg unatkozol, mint a fasz, ha a Bayroots körül lógsz és apádat figyeled golfozás közben. – Erősen kacagott, büszke a saját poénjára.
Ez alkalommal nem tudtam visszatartani a szemforgatást. Tisztára balfék. Hátat fordítottam neki és megint apa felé néztem. Még mindig Mr. Hunt dumáját hallgatta. Kicsit zavartnak tűnt.
– Tudod, hogy értem? – kérdezte Riley, előrelépett és megnyalta az ajkát. – Mókás lenne együtt… egyedül. Mint a régi szép időkben.
Aw. Megrándultam és félrefordultam, éreztem, hogy epe gyűlik össze a torkomban. Mivel apa engem nézett, megragadtam a lehetőséget, előrementem az ütőkkel, így távol kerültem kellemetlen expasimtól.
– Minden oké? – kérdeztem.
– Igen, igen. Másik klub kell.
– Ó. – Meghúztam a táskát, míg Mr. Hunt kért egy percet, Riley felé indult és elővette a telefonját. Ja, most már látom, Riley honnan szedte a mindenki tartozik nekem viselkedését.
Apa a fejét vakarta, miután elfogadta az ütőt. – Úgy érzem, mintha már láttam volna ezt a férfit, de fogalmam sincs, hogy ki a pokol volt.
Nevettem. – Ez Mr. Hunt. A keresztneve Jake. Régen – hosszú idővel ezelőtt − önként jelentkeztél, hogy terepmunkára menj vele.
–Ó! A fiú ismer téged? – érdeklődött.
– Mi… régen randiztunk.
Apa arca tele volt undorral, orrlyuka kitágult, homlokát összeráncolta. – Vele?!
Hátrapillantottam. – Tudom… – ismét megfordultam, lenéztem a fűre. – Nem tudom mit gondoltam.
Apa kuncogott. – Ne aggódj! – Aztán megfogta az állam. – Mindannyian bedőlünk a pattanásos, furcsa termetű, arrogáns viselkedésű embereknek.
Vihogtam. – Őrült vagy! Menj üss!
Mosolyogva elsétált és pozícióba helyezkedett. – Amikor az ütő szélével a lyukba lökte a labdát, ment kivenni, én pedig feljegyeztem a pontszámát.
– Gondolom, nem volt a típusod, mi? – Apa engem figyelt, miközben a golfkocsihoz mentünk. Felpislogtam rá, a kalapom megvédte a naptól az arcom. Kedvesség volt a szemében, kíváncsiság égett benne. Gondolom, nem vártam el tőle, hogy tudjon erről bármit – a kapcsolataimról, soha nem beszéltem fiúkról az apámmal. Mondjuk, soha.
– Ő… túl egyszerű gondolkodású nekem. – Hátratekintettem, a Huntok még mindig az ütőkkel harcoltak.
– Ja, látom. Okos lány vagy. A te szintedről kell valaki – vagy egy magasabbról.
– Hmmmm.
– Szóval mi érdekel?
– Tudod… – hezitáltam, miközben elindítottam a kocsit és a következő lyukhoz hajtottam. – Nincs különösebb típusom, de valamiért mindig focisták oldalán kötöttem ki. Nem értem.
– Szexi hátsók – merengett vigyorogva.
Visszafojtottam a kacagást, összeszorított ajkakkal parkoltam le a kocsit. – Olyan furcsa veled erről beszélni.
– Talán mert tényleg az. Szerintem holnapra már nem fogok emlékezni rá… talán már este se.
Nehezen nyeltem, de apa úgy csinált, mintha a megjegyzése nem lett volna romboló. Valami miatt az a megjegyzés visszarántott a valóságba. Tény, hogy Alzheimere volt. Tény, hogy reggel talán nem fog emlékezni a keresztnevemre, esetleg már aznap este se.
Kipattanva a kocsiból apa előhúzta az egyik golflabda tűt és a fűbe szúrta. Kiléptem és megfogtam a táskát, néztem ahogy labdával a kezében ott áll és zavaros kifejezés ült ki az arcára.
Mielőtt megszólalt, már rájöttem mi történt. – Honnan szereztem a labdát?
Felkapva az ütőtáskát felé sétáltam és elvettem a labdát, kihúztam a fűből a tartót. – Már két órája kint vagyunk, apa. Szerintem lassan mennünk kellene.
– Hm… aha. Gondolom. – Nem szólt semmit miközben összeszedtem az ütőket és visszatettem őket a táskába. Apa bemászott, előreült, szemét előreszegezte. Elégedetlen volt. Úgy tettem, mintha nem zavarna a feledékenysége, arról beszéltem milyen nagyszerű ütése volt – ahogy mindig. Ettől valamivel jobb volt neki, de nem teljesen.
Az autó út csendes volt hazafelé. Tizenöt perccel később megérkeztünk, Margie-t a konyhában leltük, ebédet készített. – Nos, nézzenek oda, kik jöttek meg! – csipogta, dereka körül rózsaszín kötény. – Milyen volt? – kérdezte, miközben becsuktam magam mögött a garázsajtót.
– Katasztrófa – motyogta apa.
– Nem volt az – vitatkoztam. – Nagyszerű volt, Margie. Még mindig jól lendít.
– Az csodálatos! – Pufók arca megnyúlt, ahogy rólam apára nézett. – Éhes, Mr. Knight?
– Nem, nem. – Intett a kezével. – Csak pihenni akarok – mondta, miközben már kifelé tartott a konyhából. Margie gyorsan elfordult a tűzhelytől, utána sietett, de rám kacsintott, mielőtt eltűnt.
Mély lélegzetet véve leültem a pulthoz és végighúztam az ujjaimat az arcomon. Egyre rosszabbul van. Nem tudtam, mennyit tudok még kezelni.
Lecsúszva a székről feltipegtem a lépcsőn és lezuhanyoztam. Amikor végeztem felöltöztem, s meghallottam a sortom zsebében rezgő telefonom.
Úgy számítottam, hogy Mariah vagy Izzy az. Tévedtem.
Theo: Estére tervek?
Én: …még semmi biztos.
Theo: Találkozhatunk?
Én: Mi van, ha végül terveim vannak?
Theo: Én kérdeztem először.
Én: Tulajdonképpen nincs. Valaki már beelőzött. Csak nem egyeztem bele, vagyis még nem.
Theo: Egy srác??
A homlokom ráncoltam, de aztán mosolyogtam, örültem neki, hogy legalább érdekli.
Én: Nem. A szobatársam Bristle-be jön. Velem akar lógni.
Theo: Egy meghatározott helyen?
Én: A hülye Brix-ben.
Én: A klub után szabad vagyok…
Theo: Ha unatkoztok, eljöhetnétek a Dane-be. Csak egy sarok Brix-től. Igyunk meg valamit, ha úgy döntötök eljöttök, KK. Semmi nyomás.
Kicsi Knight.
Az arcom úgy égett, mint egy kemence. Ha Theo a városba megy, akkor azt jelenti, nekem eszerint kell öltöznöm – túl szexinek tűnni. Felhívom Mariáh-t és elmondom neki az ötletet. Izgatott volt.
Ezután a nap hátralévő részében pihentem, a medence mellett olvastam és töprengtem, milyen lesz az este, ami Theóval fog végződni. Nem faggattam a szándékairól. Nem akartam, hogy azt higgye, túlságosan vágyom rá, még ha így is volt.
Minden rossz forgatókönyvet végigpörgettem – valaki tudja, hogy ő Izzy apja, vagy közönség előtt nyilvánítjuk ki az érzéseinket, vagy talán valaki rajtakap, ahogy mohó szemekkel bámuljuk egymást. Aztán az az ember elárulná Izzynek vagy valakinek, aki ismeri őt.
De aztán a jóra gondoltam.
Ihatok vele… megint.
Kellemes időt tölthetünk el együtt a homályos fények alatt. A Dane egy olyan hely, ahol senkit nem érdekel, mit csinál a másik. A hely, ahol az alkoholisták korlátok nélkül ihatnak, ahol a nőknek nem kell a zaklatástól félni, mert az alkoholistákat jobban érdekli a következő üveg, mint a körülöttük hullámzó seggek.
Ismét érezhetem az illatát… megízlelhetem… átölelhetem.
Túl sok lehetőség volt, s bár ott voltak a fejemben azok a rossz forgatókönyvek is, semmi sem múlta felül azt az izgalmat, amit éreztem amikor rá gondoltam.
Készen álltam. Látnom kellett Theót.
És azonnal szükségem volt rá, minden lehetséges módon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése