Drága Mr. Black 16. fejezet

  

 Chloe

 

A garázskapuja zárva volt, amikor felébredtem, a felhajtón nem állt autó, sem motor. Elment Noisba Izzyért. Felhívott, mielőtt indult aznap reggel.

– Visszajövök, amint mindent elintéztem.

– Oké – mormoltam nem túl lelkesen, nem benne csalódtam, hanem magamban. Izzyhez akart menni. Elkísérhettem volna, de nem igazán bíztam magamban, ha Theo is ott volt. Minden apróságtól féltem volna, például hogy Izzy észreveszi, hogy bámulom, vagy ha látja, ahogy rám néz, vagy esetleg rajtakapna, hogy túl közel áll hozzám. Nagyon hiányzott, de várnom kellett, hogy láthassam... egyedül. Nem volt ott a dögös apuci, hogy elterelje a figyelmemet.

Bármi rosszul sülhetett volna el, ezért tartottam a távolságot. 

– Mondd meg neki, hogy örülök, hogy jól van. Mármint tegnap este felhívtam, hogy megkérdezzem, és azt mondta, jól van, meg minden, de biztos vagyok benne, hogy szívesen hallaná személyesen.

– Úgy lesz – felelte Theo és egy pillanatra elhallgatott. Először azt hittem, hogy rossz ötletnek tartja, átgondolva mindazt, amit alig néhány órája csináltunk a hajóján. De ez a gondolat gyorsan elszállt, amikor felsóhajtott. – Ha visszajövök, kettesben leszünk. Mindent összepakolok. Gondolod, hogy be tudsz ugrani segíteni?

Nevettem, és keresztbe tettem a lábam a paplanom tetején. 

– Persze, tudod, hogy segítek. Komolyan.

– Rendben – mondta és hallottam a mosolyt a hangjában. – Hiányozni fogsz, Chloe. 

A hangja szelíd volt, talán a leglágyabb, amit valaha hallottam. 

– Te is hiányozni fogsz, Theo. 

– Mmm – nyögte.

– Mi van? – kérdeztem kuncogva.

– Imádom, amikor a keresztnevemen szólítasz.

– Theodore – mondtam, ahogy a nevét lepergettem a nyelvemről. – Theodore Benjamin Black.

– Túl sokat tudsz rólam, Knight – nevetett.

Elvigyorodtam.

– Nem az én hibám, hogy körülöttem fecsegsz.

– Örülj neki, bébi. Nem sokan ismernek annyira, mint te.

Elhallgattam. 

– Ezt úgy mondod, mintha rossz ember lennél.

Egy pillanatra elcsendesedett, hagyta, hogy a szavaim leülepedjenek. – Meglepődnél – mondta végül. – Vannak olyan dolgaim, amikről csak Janet és az anyám tud. Olyan dolgok, amiket... Nem tudok visszacsinálni. Néha azt hiszem, hogy a vezetéknevem valami gúnynév, mert a múltam olyan sötét volt.

– Hogy érted ezt? Mi történt?

– Hosszú történet, drága – mondta és hallottam, ahogy a kulcsai csörögnek. – De ha visszajöttem, majd beavatlak. Szójátéknak szántam.

Hangosan felnevettem. 

– Mindegy. Hamarosan beszélünk.

Hallottam a telefonban, hogy becsukódik egy ajtó. Nem felelt, ezért vártam egy kicsit, feltételezve, hogy nem hallotta. 

– Gyere csak az ablakodhoz – utasított könnyedén.

Magam elé bámultam, hallgattam, ahogy a kocsija dudál, amikor kioldotta a központi zárat. Lassan lemásztam az ágyról, és az ablakom felé indultam. Egy pillanatig haboztam, de gyorsan rájöttem, hogy nincs okom visszafogni magam. Félrehúzva a függönyt, láttam, hogy pont a felhajtón áll, és egyenesen felnéz az ablakomra. 

– Ott van az én csajszim – öltött gyönyörű mosolyt, a szeme körül megjelentek azok a finom kis ráncok. Ez volt az egyetlen, ami elárulta a korát. Ettől eltekintve abszolút tökéletes volt. A füléhez tartott telefonnal a bal kezét felemelte, és integetett, mintha csak egy átlagos, normális szomszéd lenne.

Elpirulva integettem vissza, majd a tenyeremet a hűvös ablaküveghez szorítottam. 

– Pihenj egy kicsit, Kicsi Lovag.

– Jó utat, Mr. Black.

Láttam, ahogy halkan felnevetett, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Aztán elvettem a telefont a fülemtől és néztem, ahogy ő is ugyanezt teszi, majd beül a volán mögé.

A kocsi felzúgott, és kitolatott a felhajtón a főútra, majd elindult, de csak azután, hogy még egyszer felnézett és rám kacsintott.

Már most hiányzott, pedig még csak négy óra telt el. Tudom, hogy rászorultnak és kétségbeesettnek tűntem, de komolyan alig bírtam kivárni, hogy visszajöjjön. Sok kérdésem volt, amit fel akartam tenni neki. Tudtam, hogy Theónak van egy sötétebb oldala is, csak még sosem láttam igazán. Azon kívül, hogy szemtanúja voltam, ahogy Mrs. Black halála után majdnem elpusztította Ol' Charlie-t egy kalapáccsal, soha nem láttam őt mélyebbre süllyedni. A vágy, hogy elpusztítson valamit, amit szeretett, logikusnak tűnt, tekintve, hogy épp akkor vesztette el élete szerelmét.

De meglepődtem rajta − kíváncsi voltam mire képes, és hogyan csinálja. Azon tűnődtem, vajon bízhatok-e a sötét felében, egy olyan oldalában, amelynek még lehet, hogy Izzy sem volt soha szemtanúja. Ha látta volna, biztosan megemlíti nekem.

Kifújtam a levegőt, kilöktem magam az ágyból, és aznap már másodszor az ablakom felé indultam. Az otthonát néztem, és amikor eszembe jutott, hogy két hét múlva már nem fog ott lakni, sírni támadt kedvem. El sem tudtam képzelni, hogy ne legyen ott. Nem tudtam elképzelni egy másik családot abban az otthonban, mert számomra az Blackék otthona volt.

Az első igaz, őszinte embereké, akikkel találkoztam. Egy család, amely elfogadott engem − tár karokkal fogadott, és minden egyes nap mosolyt varázsolt az arcomra. Ők voltak a barátaim. Nélkülük nem lett volna olyan vidám az életem. Utáltam a változást.

 

Nem számított, milyen szörnyen éreztem magam, vagy milyen nehéz lett a szívem, amikor Izzyre gondoltam, őrülten hiányzott. Borzasztóan éreztem magam a balesete miatt. Az én hibám volt, hogy Theo nem vette fel a telefont az első néhány alkalommal. Túlságosan el volt foglalva velem, és a lánya telefonhívását csak egy újabb heti beszélgetésnek tekintette, ami várhatott.

Azonnal felhívtam, és amikor elértem, majdnem egy órát beszéltem vele. Szerencsére Theo épp akkor ment el, hogy elintézzen valamit az autóval kapcsolatban, így ő a kollégiumi szobájában heverészett a kétszemélyes matracon. Emlékeztem, hogy nézett ki a szobája: minden rózsaszín volt benne. Rózsaszín lepedő, rózsaszín szőnyeg, rózsaszín párnák, rózsaszín lámpa, még a mini hűtőszekrényére is rózsaszín mágnesek kerültek. Izzy ugyanúgy szerette a rózsaszínt, mint én a lilát.

– De most komolyan kérdem. Jól vagy, Iz? Megkaptam a képet a kocsiról. Az a szar totálkáros. Szerencsés vagy, hogy élve megúsztad, csajszi.

– Jól vagyok. Hidd el. Bár a baleset egyáltalán nem az én hibám volt, mégis rám akarják kenni. Az a fickó belém jött!

– Igen, de legalább épségben megúsztad. Csak ez számít. 

– Úgy beszélsz, mint az anyám – nevetett a lány.

– Mert számítasz?

– Pff – mondta és mintha elkeseredést hallottam volna ki a hangjából. – Hát, már nem vagyok biztos ebben az egész nyári kapcsolat dologban. Dylan kezd ragaszkodni – bökte ki Izzy hirtelen.

– Miért mondod ezt? Mert megcsókol, és tényleg törődik veled, ellentétben azzal a Marcóval?

A lány gúnyosan felnevetett. 

– Istenem, Chloe! Tényleg ezt mondtad? Jössz nekem a Marco-kártyával? Micsoda egy picsa vagy!

Elnevettem magam.

– Tudod, hogy így van. Ha egy pasi nem bánik veled szarul, akkor unatkozol. Szörnyű dolog, amire vágysz, Iz.

– Lehet, de annak ellenére, hogy Marco totál pöcs volt, kárpótolt... a szép nagy farkával – tört ki a lány nevetésben, mire valaki a háttérben kiabált valamit. – Ó, kapd be, Jessie – köpte Izzy.

– Szent szar! A prűd Jessie még mindig a szobatársad? – kérdeztem, mostanra már fetrengve a röhögéstől. Jessie velünk együtt kezdett Bradshawban. A legnagyobb stréber mindannyiunk közül.

Semmi baj nem volt azzal, ha valaki stréber, de ha olyan, aki besúgó és hazudik... nos... egyszerű. Azt kiközösítik. 

– Igen! És olyan kibaszott idegesítő!

– Itt vagyok! – kiabált Jessie a háttérben.

– Bahh, Prűd, látlak – kuncogta Izzy.

– Olyan gonosz vagy vele – csóváltam a fejem.

– Hát, talán keresnie kellene egy másik szobatársat. Szerencséje van, hogy hagyom, hogy itt lakjon. Még mindig hazudós. Nem tudom, miért tűröm meg. Miért vagy egyáltalán még itt? Miért nem vagy otthon nyáron a családoddal, vagy ilyesmi?! – Jessie-hez intézett kérdése költői volt, és én a magam részéről majdnem meghaltam a nevetéstől. 

Izzy felnyögött. 

– Hagyjuk, mielőtt még beköpne. Mindegy, visszatérve Dylanre... nem is tudom. Állandóan hívogat és sms-eket küld, és amikor mellettem van, kurvára elszívja előlem a levegőt is. Tegnap reggel megkértem, hogy vegyen nekem egy fánkot és egy jeges kávét a Dunkin Donutsban, erre vett nekem egy egész tucatot. Hálás voltam, tényleg, de aztán az egész napot a kollégiumban töltötte, miután kifejezetten szóltam neki, hogy ez az én csajos időm, és nem vagyok hajlandó ölelkezni. Istenem, Chlo, tudod, milyen vagyok ilyenkor. A végsőkig fel tudom húzni magam.

– Ja – szipogtam –, tudom. Hidd el.

– Egyszerűen nem ért engem – sóhajtotta.

– Szóval akkor miért is vagy még mindig vele? Miért vesztegeted az idődet? Az ő idejét?

– Francba, lehet, hogy idegesít, de van benne valami, ami elfeledteti velem a ragaszkodását! Az a varázslatos szája − most már úgy cuppan rá a puncira, mintha vacsora lenne. 

Akkorát nyerítettem, hogy azt hittem, összedől a ház. Izzy szintén, miközben az oldalamat fogtam, majd örömkönnyeket töröltem a szemem sarkából. 

– Ezt a dolgot csinálja − ezt a körkörös mozdulatot a nyelvével. Te jó ég, Chloe! Hogy tudna egy nő valaha is lemondani erről? Profi puncifaló – mesélte kuncogva. – Esküszöm, imádom. Talán túlteszem magam azon, hogy olyan ragaszkodó, ha neked is lesz barátod. Így mindketten rinyálhatunk és panaszkodhatunk. Aztán szervezhetnénk dupla randit, és valaki elterelhetné a figyelmet sporttal vagy ilyesmivel, amikor elmegyünk valahova. Igen, ezt fogjuk csinálni, Chloe. Találj egy srácot, mielőtt befejezem a nyári sulit, hogy összehozhassunk egy randit!

– Ja, de nem hiszem, hogy erőltetni fogom a kapcsolatot, csak hogy elterelhessem a figyelmedet.

– Na basszus – dohogott Izzy. – Hát jó. A te bajod. De milyen volt a nyár? Knight papán kívül minden más rendben van? Bristle Wave még mindig dögunalom?

– Bristle még mindig elég unalmas, de a vidékre nem panaszkodhatok. Apa úgy tűnik, már jobban van − ó, és még nem is mondtam, hogy Mariah és Tiny múlt héten meglátogattak!

– Micsoda? – kiáltott fel a lány.

– Igen. Először elmentünk vacsorázni és fagyizni. Úgy volt, hogy egy hajón leszünk, de Mariah apja nem adta ide. De később aznap este átmentünk a Brix-be, és találd ki, ki volt ott?

– Kicsoda? – érdeklődött a lány. Tudtam, hogy a telefonra tapadt.

– A kibaszott Riley Hunt... már megint! Meglátott, de úgy kellett tennem, mintha Tinyvel randiznék, csak hogy ne zavarjon. De a pöcsfej csak úgy tapadt Mariah-ra, mintha ott sem lennék. Esküszöm, a fiúk hülyék. Tiny nagyon felhúzta magát, és már épp verekedni akart, de megkíméltem Riley-t azzal, hogy magammal rángattam Tiny nagy seggét, és elvonszoltam őket Dane-ékhez.

– Te jó ég! Ez most komoly?

– Igen. Tiny egész úton annyira dühös volt. Teljesen kiütötték magukat, Izzy.

– Fúj! Látod! Nekem is ott kéne lennem. Annyira irigy vagyok.

– Kérlek, ne légy – mondtam. – Hidd el, nem sok mindenről maradsz le. Az, hogy Mariah és Tiny idejöttek, talán a legszórakoztatóbb dolog volt. 

Meg Theo, suttogta a hang az elmém hátsó részében.

Izzy felnyögött. 

– Hát, unatkozz tovább, amíg haza nem érek. Remélhetőleg a hétvégén lesz rá lehetőségem. Ha most mehetnék, megtenném, de még van néhány órám a hülye fősulin.

– Elhiszem. Megértem. Jól vagyok, Iz. Te csak aggódj a suli miatt. Bristle megvár.

– Tudom. Csak olyan kurva unalmas a fősulin, amikor senki sincs itt. Nincs más választásom, mint koncentrálni – nevetett, majd felsóhajtott, mintha minden feszültsége elszállt volna. – Hát, csajszi, szükségem volt erre a beszélgetésre. Esküszöm, te vagy a gyógyír erre a szar napra.

– Óóóóó – nyávogtam és ugrattam őt – Ne légy már ilyen melodrámás.

– Komolyan, csajszim. Apámon kívül te vagy az egyetlen ember, akiben igazán megbízhatok, és akivel bármit megbeszélhetek. Ismersz. Néha gyűlölöm az embereket, de téged soha nem tudnálak utálni.

A mosolyom lehervadt, a szívem hevesebben kezdett verni. Pont ő mondta ezt, mert fogalma sincs, hogy mi ketten napról napra megtörjük ezt a bizalmat. Sírni tudtam volna, megszabadulni a szívem körül felgyülemlett fájdalomtól. Istenem, csak el szerettem volna mondani neki, de nem akartam, hogy gyűlöljön. Nem akartam, hogy megváltozzon − hogy mi megváltozzunk. Nem akartam elveszíteni a legjobb barátomat. Eltaszítani.

Bassza meg, önző voltam. Nagyon önző voltam.

– Szeretlek, Chlo − fa’sho (határozottan, ahogy a fehérek mondják).

Nevettem, de szememet égették az el nem hullajtott könnyek. 

– Ez még mindig a legdurvább mondat, amit valaha hallottam.

A kuncogása megnyugtató volt. 

– Tök mindegy! Szerintem még mindig király. És passzol. Most pedig mondd te is, mielőtt összetöröd a szívem!

Biztos hangon, szelíd mosollyal, és egy könnycseppel, amiről tudtam, hogy nem láthatja, ahogy végigfut az arcomon, befejeztem a kis rímünket, nem törődve azzal, hogy rekedt a hangom. 

– Én is szeretlek, Izzy Boo (itt: lány).

– Látod! – tört ki nevetésben, ahogy én is, és végigsimítottam az arcomon. – Na, ez aztán giccses.

Istenem, de szerettem vele ezeket a beszélgetéseket. Az esztelen, gondtalan beszélgetéseket, amiket bárkiről és bármiről megoszthattam vele. Pokolian hiányzott a barátnőm, és még mindig nehéz volt feldolgozni, hogy életem egyik legnagyobb titkát őrzöm előle.

Miután elköszöntem, letettem a telefont. Felkaptam a fejem, és a faliújságomra tűzött kollázsunkra pillantottam. A szalagavatónk estéjén rólunk készült fotó volt a kedvencem. Hibátlannak látszottunk, és nem kellett nekünk kísérő, mert egymás partnerei voltunk.

A Bradshaw összes lánya irigyelt minket, főként a barátságunkat. Úgy bántak velünk, mint Reginával és Caydee-vel a Mean Girlsből, csak mi nem voltunk gonoszak, és a barátságunk sem volt hamis... és nem csak szerdánként viseltünk rózsaszínt, különösen Izzy. Mindenki egyszerre imádott és utált minket. Olyanok akartak lenni, mint mi, ami azért volt furcsa, mert néha mi sem szerettünk mi lenni.

Mint most. Azt kívántam, bárcsak ne lennék önmagam. Bárcsak ne kerültem volna olyan közel Izzy apjához. Azt kívántam, bárcsak valaki más lenne − valaki, akivel valóban együtt lehetnék anélkül, hogy attól kellene félnem, hogy elveszítek valakit, aki közel áll a szívemhez és kedves nekem.

 

 

A földszinten Margie és apa a nappali kanapéján ültek, és egy vámpírokról szóló filmet néztek. Megálltam az ajtóban és csak pislogtam, hogy apa tényleg ott ült; feszült tekintettel nézte a filmet, miközben kezével végigsimított deresedő haján.

Beléptem a nappaliba, karba tett kézzel vigyorogni kezdtem, ahogy mindketten rám pillantottak. 

– Ti tényleg ezt nézitek?

Margie tehetetlenül megvonta a vállát, és apa bólintott. 

– Mindig is kíváncsi voltam, mi tetszett neked benne annyira – vakarta meg a fejét. – De azt kell mondanom, kislányom, még mindig nem értem. Ez az egész csillogás, a lihegés és az átkozott vérfarkasok... Annyira érthetetlen.

Elnevettem magam. 

– Ez olyan csajos dolog. El kell olvasnod a könyvet, hogy megértsd.

– Ehh. Nekem egyszerű vámpírpornónak tűnik. Kihagyom.

 Úgy tűnik, jó napja lehetett. Furcsa, de mostanában olyan volt, mintha ki-be kapcsolna, néha váltogatva.

Margie nevetve megrázta a fejét, majd felállt a kanapéról. A konyha felé vettem az irányt, és néhány másodperccel később ő is megjelent. 

– Hm... Chloe?

Megpördültem, és találkoztam a meleg, szürke szemével. 

– Tessék.

Margie egy tincset a füle mögé simított, összevont szemöldökkel közeledett felém. Azonnal észrevettem az aggódó kifejezést az arcán, a kérdéseket, amelyek a szemében ültek. 

– A férfi az utca túloldalán − aki iránt érdeklődsz −, mióta is ismered?

– Körülbelül tíz éve.

– Tíz. Hűha – kerekedett ki a szeme. – Volt már házas?

– Volt – fontam keresztbe a karomat, és tettem egy lépést felé. – Miért kérdezed?

– Csak kíváncsiságból – erőltetett mosolyt magára. – Már értem, miért szerettél bele. Sármos.

Elmosolyodtam, leengedtem a karomat, és a hűtőhöz mentem. Miután kivettem egy pohár epres joghurtot, az előttem lévő asztalhoz indultam a francia ablak elé, és leültem. 

– Elég jól néz ki.

– Igen – sóhajtotta. Margie ujjait babrálta elgondolkodva. Valami nem stimmelt. Idegesnek tűnt, mintha valami zavarta volna. Mielőtt kinyitottam volna a joghurtomat, letettem, és összevontam a szemöldökömet.

– Margie? Mi a baj?

Felém fordult és tett egy lépést tétován előre. 

– A fiam... – kezdte, de gyorsan legyintett egyet, elvetve a gondolatot. – Nem érdekes.

Amikor már épp elfordult volna, felpattantam a székemből. Hátrapillantva rám nézett a makulátlanra törölt munkalapokról.

– Margie, nekem elmondhatod – biztosítottam.

Nagy levegőt vett, majd kifújta, miközben a vállai láthatóan ellazultak. – Oké... nos, csak a fiamról van szó. Egy kis időt szeretne velem tölteni Bristle-ben. Azt mondta, hogy kivesz egy szobát a városban, de nem szeretném, ha ezzel kellene törődnie. Tudom, hogy nem vagy hozzászokva az idegenekhez, és nem szeretném, ha te vagy Mr. Knight azt gondolná, hogy megpróbálom kihasználni az ittlétemet, de...

Előreléptem, és feltartottam a kezemet. A szavai egy pillanat alatt elakadtak, a szeme csillogott. A fenébe is, nem tudom, mi lehetett Margie-val, de ennek a nőnek mélyen gyökerező problémái voltak. Úgy tűnt, félt kérni dolgokat, mintha valaki korábban megbüntette volna, amiért egyáltalán kért valamit. Igazán együttéreztem az alázatos nővel, de tudnia kellett, hogy minden rendben van. 

– Margie – mormoltam. – Semmi baj. Lakhat itt. Van egy másik vendégszobánk, és szívesen látjuk, ha szeretné. Egyáltalán nem bánom.

– Ó, Istenem – kapta a szája elé a kezét. Már éppen drámainak akartam tartani, amikor folytatta.  – Te jó ég, Chloe, köszönöm! Tegnap este láttam újra három év után. Tényleg, őszintén, szükségem van már rá.

Ó. Rosszul éreztem magam az előző gondolatom miatt. Három éve?! Hűha!

Leengedtem a kezem, és figyeltem, ahogy két kósza könnycsepp lecsordul az arcán. Visszamentem a papírtörlőért, letéptem egy darabot, és odaadtam neki. Ő elfogadta, és megtörölte az arcát. 

– Három rohadt év?! Margie! Miért kellett ennyi időnek eltelnie?

Megvonta a vállát. 

– Nagyon sűrű volt az élete. Egy arizonai középiskola zenekarvezetője. Alig jön haza, annyira el van havazva. Én pedig... hát, történetesen én is sokat költözöm. Mire ő meg tud látogatni, én már elvállalok egy gondozást, vagy ápolónőként dolgozom késő estig. Még mindig tartjuk a kapcsolatot − minden nap felhív −, de nehéz volt nem látni az egyetlen gyermekemet. Mi hijo. A fiam.

– Itt nőtt fel?

– Los Angelesben éltünk – mosolygott. – Mexikóban születtem, de itt nőttem fel az Egyesült Államokban.

– Ó, az jó. Azért őrület, hogy három évig nem látott téged. Tanárként tényleg nem sok mentsége van erre.

– Megvolt rá az oka. Távol akart maradni Kaliforniától, hogy fejlődjön a személyisége − elmeneküljön bizonyos... dolgok elől. Múlt héten felhívott, és elmondta, hogy a zenekara bejutott a döntőbe, és Bristle Wave Highba utazik egy koncertre. Ezt isteni jelnek tekintette: Isten azt mondta neki, hogy készen áll arra, hogy visszatérjen erre az útra.

– Ez nagyszerű! – vigyorogtam. – Szóval, mikor érkezik?

– Holnap reggel, ha nem gond – pillantott rám szelíden, szürke szemei ragyogtak. Bólintottam. A boldogsága ragályos volt. Hogy a fia hogyan tudta elhagyni az édesanyját, nem tudtam. Ha az én anyám olyan lenne, mint Margie, gyakrabban hazajöttem volna.

– Arra gondoltam, hogy nagy reggelit készítek, és ígérem, hogy továbbra is a legjobb gondoskodásban részesítem Knight urat. Soha nem fogom szem elől téveszteni. Reméljük, hogy jól meglesznek Sterlinggel, míg itt lesz. Nem nagyon szereti az ismeretlen embereket.

– Hát, mindig is ilyen volt. Nem szeret ismerkedni, hacsak nem muszáj, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz vele gond. Túl fogja élni. A reggeli remekül hangzik! Mindenképpen lejövök majd, és megismerkedem a fiaddal. Kedves fickónak tűnik.

– Ő egy nagyszerű ember. Olyan sok mindent elért, amiről nem hittem volna, hogy sikerül neki. Büszke anyukává tett!

– Lefogadom.

– Margie, a távirányítót legyen szíves! – kiáltott apa a nappaliból.

Margie átpillantott a válla fölött, majd rám nézett. Nevetve azt mondta: 

– Mennem kell. Még egyszer köszönöm, kedvesem. Esküszöm, te vagy a legédesebb lány – veregette meg a karomat, majd megfordult, és kisietett a konyhából.

Visszamentem az asztalhoz a joghurtomért. Apával ellentétben én szerettem új emberekkel találkozni. Margie nagyszerű ember volt, és biztos voltam benne, hogy a fia is az lesz, így nem kellett aggódnom, hogy egyedül hagyom őket otthon.

 

 

 

Miután elmentem futni, hazajöttem, lezuhanyoztam, majd megebédeltem, szundítottam egyet, de nem voltam egészen biztos benne, hogy mikor aludtam el. Mire felébredtem, sötét volt odakint, az ablakom előtt csak az utcai lámpák világítottak.

Kikászálódtam az ágyból, és az asztalon lévő mobiltelefonomért nyúltam. Felkaptam és láttam, hogy két nem fogadott hívás érkezett, egy Theótól és egy Izzytől. Izzy sms-t is küldött.

Izzy: Apám furcsán viselkedik. Boldogabbnak tűnik….

 

Az üzenetére pislogtam. Nem volt mosolygós arc. Semmi nagy, kövér LOL. Semmi második sms, amiben azzal zaklatott, hogy mit csinálok, vagy miért nem válaszolok...(ami általában így szokott lenni).

Gyanakszik? Rám? Hogyan tűnt boldogabbnak? Mióta? Annyi kérdés futott át az agyamon. Éreztem, hogy a szívem hevesen ver, a tenyerem nyirkos lett.

Figyelmen kívül hagytam az üzenetét, a fejem hátsó részébe rejtettem a gondolatot, hogy biztosan válaszoljak az üzenetére. Megnéztem a híváslistámat, és megláttam:  Mr. Black(2).

Két nem fogadott hívás.

Az ablakomhoz lépve láttam, hogy a felhajtója üres, a háza sötét. Csak a veranda fénye világított. Újra kezembe fogtam a telefonomat, megnyomtam a hívógombot, és a telefon kétszer csörgött, mielőtt felvette volna. 

– Halló? – szólt bele. A hangja nehéz volt, olyan, mint amikor már ivott pár pohárral.

– Theo? Visszajöttél?

– Körülbelül két órája értem vissza. Mi történt? Kétszer hívtalak. Meg akartam kérdezni, hogy van-e kedved valahol meginni velem valamit?

– Aludtam – vallottam be. – Nem tudom, mikor aludtam el, de egyértelműen fáradt voltam.

 Az ébresztőórámra pillantottam: 22:18.

– Hol vagy?

– A Rykesben.

Fintorogva ráncoltam a homlokom. 

– Fúj. Rykes.

– Gyere, találkozzunk – mondta nevetve.

– A Rykes nem igazán az én világom – közöltem vele. És tényleg nem is volt az. A hely tele volt motorosokkal, azok csajaival, és random férfiakkal, akik imádtak verekedni. Egyikük sem bírta az idegeneket. Szóval képzeld el, hogy valaki, mint én, besétál egy ilyen helyre, és leül egy idősebb férfival, aki egyértelműen belém volt zúgva. Már a gondolattól is megborzongtam.

– A francba, igazad van. Nem szívesen verném szét egy köcsög képét, amiért hozzád ért vagy csúnyán nézett rád – mondta, majd szünetet tartott, és nem tudom, mi volt a hangjában − talán a védelmező, vagy talán a birtoklási vágy −, de felkavarodott a belsőm. A melegség lágy hullámként csapott le rám, végigsöpört minden porcikámon, és elgyengített.

– Szóval, hol találkozzunk? – kérdeztem. A hangom elakadt. Gyenge volt.

Elkapta a bókot a válaszomban, és felnevetett.

– Szeretnéd megnézni az új lakásomat?

– Már van kulcsod?

– Hivatalosan csak a jövő héten mehetek be és nézhetem meg, de ismerem a főbérlőt. Bízik bennem. Adott egy kulcsot, amint aláírtam a bérleti szerződést.

Egy mosoly suhant végig az ajkamon. 

– Persze, ott találkozhatunk.

– Oké, Kicsi Lovag. Elküldöm sms-ben a címet. Húsz perc múlva találkozunk? 

– Húsz perc múlva.

 

Megérkeztem a Remy Place nevezetű komplexumhoz.

Theo már a bejárati ajtóban várt rám; ahogy megálltam és leparkoltam, egy üveg vodkát lóbált maga előtt, a falnak támaszkodva.

Megcsóváltam a fejem, és nevetve leállítottam az autómat.

– Megspóroltam neked egy italt... vagy tízet – mondta vigyorogva. Ó, Uramisten! Már most nagyon élvezte, hogy alkoholt hozhatott a közelembe. Biztos voltam benne, hogy emlékezett rá, ahogy lehajtottam azt a konyakot, aztán úgy lovagoltam rajta, mintha nem érdekelne a világ.

Kiszálltam a kocsiból, odamentem hozzá, mire ő kitárta a karját. Egyenesen az üdvözlő ölelésébe sétáltam, ő pedig felsóhajtott, és nyögve szorított magához. 

– Hiányoztál, Knight.

A mellkasába mosolyogtam, átkaroltam a nyakát, és ujjaim végével a hajába túrtam. Amikor hátrahajtotta a fejét, én csókoltam meg először, mint az a kétségbeesett lány, aki mindig is voltam, ha róla volt szó. Még egy teljes napot sem volt távol, de mégis egy örökkévalóságnak tűnt.

– Látom, én is hiányoztam neked – vigyorgott bele a csókunkba.

– Igen – mormoltam. – Nagyon. 

A mosolya eltűnt, amikor lenézett rám, és újra az enyémre nyomta azokat a sima ajkakat. A csók heves, forró és élvezetes volt. Szorosan hozzábújtam kemény, férfias testéhez, magamba szívtam a nyelvén lévő whisky ízét, és szinte hozzátapadtam. 

– A fenébe, babám – lihegte, amikor a csókunk véget ért. – Érzem.

– Mit érzel? – kérdeztem, a hangom ugyanolyan fülledt volt, mint az övé.

– Hogy mennyire hiányoztam neked – felelte és keze végigkúszott a derekamon, egészen le a fenekemig, rácsapott, majd belemarkolt. 

– Érzed? – húzta fel a szemöldökét.

– Igen – vigyorodtam el. – Érzem.

Egy fiús vigyorral Theo elengedett, majd a kezem után nyúlt, és az ajtó felé indult velem. Beléptünk, a légkondi hűvös fuvallata a csupasz vállamat súrolta. Odavezetett a lifthez, és amikor beléptünk, megnyomta a picike gombot, amelyen a négyes szám volt.

Egyedül voltunk a liftben. Éreztem, hogy engem néz. Felé fordultam, és megkérdeztem: – Miért nézel?

Közelebb lépett hozzám, és egy gyengéd csókot nyomott göndör hajamba. 

– Csak hiányoztál, babám. Ennyi.

– Tényleg? – kérdeztem. Átkaroltam széles vállait és összekulcsoltam az ujjaim mögöttük. – Mennyire? 

A felső ajka megrándult. 

– Valószínűleg nem kicsit, ha őszinték akarunk lenni.

– Hmm. Ez jó dolog, nem? 

A kérdés költői volt. Nem vártam tőle választ, mert a mi esetünkben ez nem volt jó dolog.

A szám találkozott az övével, újabb mély nyögést csalva ki belőle. A teste megremegett, a mellkasa megfeszült az enyém alatt. Imádtam a féktelen vibrálást, amit tőlem kapott, a kielégült érzést, ami akkor alakult ki bennem, amikor a teste az enyém közelében volt.

Mielőtt észbe kaptam volna, a lift csilingelt, és az ajtók kinyíltak. Elhúzódtam, de a tekintetem még mindig az övéhez kapcsolódott. Állta a tekintetem, belekapaszkodott a kezembe, gyengéden megszorította. Aztán kivezetett, végigmentünk a folyosón, három ajtó mellett is elhaladt, mielőtt a 404-es számúhoz ért.

Theo kinyitotta az ajtót, és amint bent voltunk, elfordított egy kapcsolót. A sarokban felgyulladt egy lámpa, megvilágítva az üres nappali apró sarkait. Elsétáltam Theo mellett, amikor bezárta mögöttünk az ajtót, a tekintetem a nappaliból a konyhába vándorolt. A hűtőszekrény és a tűzhely már be volt szerelve, a króm jól illett a fekete márványpultokhoz.

Ámulva szétnéztem a lakásban, majd beljebb haladtam. Megnéztem mindkét hálószobát. Kettő volt, mindkettő egyformán tágas, különösen a fő hálószoba. A fürdőszoba elképesztő volt − tele krómmal, fekete márvánnyal és fehér kiegészítőkkel. Ki akartam próbálni a sarokban lévő üvegfalú zuhanyt, gőzölögni akartam, mind az izzadságtól, mind a mohó testünk között csordogáló forró víztől.

Visszaléptem, és a nappaliban egy csendes Theóval találkoztam. Figyelt engem, de nem szólt sokat. A fal mellett állt, fejét enyhén lehajtva.

Felé fordultam, és előre léptem. Egy nyitott, téglalap alakú ablak volt velem szemben, és erről a helyről teljes rálátás nyílt az óceánra. Csak ámultam, teljesen megbabonázva.

– Tetszik? – Theo hangja mély és lágy volt, ahogy mögém lépett, és átkarolta a derekamat.

– Theo, ez a hely hihetetlen.

Magához ölelt, meleg lélegzete végigsöpört a mellkasomon. Az orrát a nyakamhoz simítva, azt mormolta: – Azt hittem, ezt az éjszakát nélküled kell töltenem.

Tűzszilánkok pattantak át rajtam, megégetve legérzékenyebb részeimet.

– Ez a magyarázat, hogy miért voltál a Rykesben? – fordultam meg a karjaiban.

Lenézett, és a szememet figyelte. Az arcomat. 

– Kellett egy olcsó ital... meg némi szórakozás. Azon a helyen minden este kitör egy verekedés. Mindig van valami móka.

Legszívesebben megforgattam volna a szemem. Pasik. 

– Miért nem mentél a Dane's-be?

Összepréselte az ajkait. 

– Trixie péntek esténként ott dolgozik.

A mosolyom lehervadt, az egész viselkedésem megváltozott. 

– Ó.

Kezdtem elhúzódni, de elkapott, visszahúzott magához.

– Miattad kerülöm a Dane's-t, Chloe.

– Ezt értékelem, de... – az alsó ajkamba haraptam. Utáltam, amikor szóba hozta a csajt. Még jobban utáltam, hogy időnként még mindig ő járt az eszében. – Nem is tudom – vontam meg a vállam, intettem egyet, és rájöttem, hogy túlreagálom a dolgot. Nem reagálhattam túl. Nem tehettem úgy, mintha nem érdekelne. Megfogadtam, hogy nem veszem túl komolyan. Be kellett tartanom. – Ne is törődj vele. Mindegy.

 Az állam alá nyúlt, amikor lehajtottam a fejem, azok a meleg barna szemek az enyémre szegeződtek. 

– Nem szereted, ha megemlítem őt – jelentette ki, és nem kérdésnek hangzott. Már tudta a választ. Az arcomat a kezébe fogva Theo magához húzott, olyan közel, hogy éreztem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed, a dudort a nadrágjában, ami annyira szeretett volna kiszabadulni. – Mondd, bébi – suttogta, és előrelépett, miközben én hátráltam. –Milyen nevet szeretnél hallani a számból?

– A sajátomat – suttogtam. Aztán a hátam a falnak ütközött, a dudor pedig egyre nőtt.

– A tiedet – hajtotta le a fejét, édes érzéseket hagyott a nyakam hajlatában. – Jól van, Chloe – változott meg a hangja azonnal. Felemelte a ruhámat, félrecsúsztatta a bugyimat. Ujjai belém merültek, egy, majd még egy. Teljesen váratlanul ért.

Csak kapkodtam a levegőt, a tarkóm a falnak ütődött, amikor felemelte az egyik lábamat, és a keskeny csípője köré hajlította. Mozdulatlan maradtam, ő pedig felkapott, és a konyha előtti bárpulthoz lépett velem.

– Chloe, édesem – mormolta a fülembe. – Chloe. Bassza meg, Chloe.

Úgy mondta ki a nevemet, mintha feleségül akarná venni, a szótagokat a nyelvéről pergette, és addig ujjazott, amíg a hátam ívbe feszült.

A fenekem a hűvös konyhapulton landolt, és másodpercek alatt eltűntek az ujjai. A bugyim volt a következő, ami eltűnt, a padlóra hullott, és habozás nélkül a nyelve váltotta fel azokat a varázslatos ujjakat.

Belém merült, én pedig hangosan felnyögtem, és a pólójába kapaszkodtam.

 – Chloe – dorombolta, a morgása mély volt. – Az én szexi Kicsi Lovagom. Tudod, hogy csak téged akarlak.

Sóhajtottam, hallva, ahogy a hangja vibrált remegő combjaim között, egyenesen az extázis felé sodorva engem. Készségesen feltárulkoztam a nyelvének, amíg szája feljebb nem indult a nedvesen csillogó, rózsaszín ajkakról a duzzadó csiklóm felé. Szívogatta, finoman megrántotta, hogy érezzem, majd elengedte és egy ujját nedves, mohó puncimba csúsztatta.

– Még ne menj el, bébi – utasított, amikor éppen a csillagokig szálltam volna. Elhúzódott, vastag ujjait a bejáratomtól a csiklómig futtatta, és lenyomta. Figyelte, ahogy vonaglok, és vigyorgott, mintha elégedett lenne azzal, hogy milyen jól reagálok az érintésére. Felkapott a pultról, lecsúsztatta a farmerját a bokájáig, az egész farkát szabadon hagyva. A hegye csillogott, az ízére még mindig emlékeztem.

Az illata erős, pézsmás és férfias volt. Egy igazi férfi minden porcikája. Minden centimétere annak, amire vágytam. Theo még mindig a karjaiban tartott; a lábaim körbefogták, a kezemmel pedig könnyedén szorítottam a farkát, és addig csúsztam lefelé, amíg teljesen belém nem ért.

Elhallgatott, nehéz sóhaj szakadt ki belőle a fülem mellett, amitől borzongás futott végig a gerincemen.

 – A legédesebb punci – dörmögte, ahogy felkapott és magára emelt. Homlokunk találkozott, és hamarosan a hátam a falnak ütközött. Átkaroltam a vállát, meglovagoltam, amennyire csak tudtam, minden centiméterét magamba szívva.

Fel és le.

Tettem mindezt a fenekemet ért könnyű csapásokkal és halk sikolyokkal, amelyek betöltötték a levegőt.

Ajkaink és nyelveink összeértek. Elengedte a számat, és azt mondta, hogy nyögjek hangosabban. Könyörgött, hogy kiáltsam a nevét.

– Ó, Theo – sóhajtottam, éreztem, hogy izmos teste megmerevedik. – Igen, Theo.

Felnyögött, száját a bőrömre tapasztotta, a nyakam hajlatából az arcomra, majd az ajkaimra vándorolt. Úgy falta fel őket, mintha az övéi lennének, mintha már rengetegszer megcsókolta volna őket, és pontosan tudná, mire vágynak. 

– Az egyetlen név, amit hallani akarok tőled, amikor együtt vagyunk, az az enyém – szorította meg az arcomat. – Hallod?

– Igen – feleltem gyorsan és élesen, miközben a tenyerét a fejem két oldalára szorította, és a térdével koppanó hangot keltett a falnak ütközve.

– Senki sem lesz képes olyan érzéseket kelteni benned, mint amilyeneket én, Chloe. Ismerem a tested – mindent, amit szeretsz. Ismerem ezt a puncit, és pontosan tudom, mi kell neki. Tudom, mert mindig olyan kurvára nedves leszel tőlem, és addig szorítasz, míg az utolsó cseppet is ki nem csavarod belőlem – simított végig orrával az arcomon. – Édes punci... mindig olyan kibaszott szűk vagy. És ez mindig... Kurva. Jó.

Theo hangja megfeszült az utolsó szavaknál. Barna íriszei csillogtak, vonásai keményebbek lettek, mint a kő. Egyre mélyebbre és mélyebbre tolta magát belém, mintha nem tudna elég mélyre jutni, én pedig hosszú, vastag farka köré feszültem, összeszorítottam és megremegtem, hangosan felsóhajtottam, ahogy ő is.

Ajkai elnyíltak, és én megragadtam az alkalmat, hogy megcsókoljam félig nyitott száját, teste addig remegett, amíg ki nem ürült. Felnyögött, és a feje lehanyatlott, mielőtt a homloka a vállamnak ütközött, a teste elernyedt, ahogy a falhoz döntött.

– Soha nem elég –  hallottam, ahogy sóhajt, közvetlenül azelőtt, hogy felemelte a fejét, és még egyszer megcsókolt, a kezeivel átfogva az arcomat. A hüvelykujjai a hajam szélét simogatták, a farka még mindig mélyen lüktetett bennem. A szakálla enyhén súrolta a szám külsejét, és egy halk nyöszörgés hagyta el a számat, amikor a feje újra hátracsuklott, majd felegyenesedett. Olyan jól éreztem magam − mindig olyan jól éreztem magam vele.

Végül kihúzta magát, talpra állított, majd egy gyors csókot adott a homlokomra, mielőtt felhúzta a nadrágját, és a pulton álló vodkás üvegért nyúlt. 

– Arra gondoltam, hogy ezt talán a beköltözés napjára kellene tartogatnom – markolta meg az üveget.

Elmosolyodtam, megigazítottam a ruhámat. 

– Igen, azt hiszem, így lesz a legjobb.

Megláttam az elégedettséget az arcán, mielőtt elfordult. Elindultam felé, ám amikor a közelébe értem, a gyomrom nagyot kordult, és ő meghallotta. A szemeim elkerekedtek, elpirultam zavaromban. 

– A fenébe, babám? Éhes vagy?

Bólintottam, és rájöttem, hogy ébredésem óta nem ettem. Egyenesen Theóhoz jöttem, még csak arra sem vettem a fáradságot, hogy legalább egy kis harapnivalót bekapjak, hogy csillapítsam az éhségemet.

– Csak egy kicsit.

– Hát, erről is gondoskodnom kell, mi? – húzott magához.

– Hogy érti, Mr. Black? – néztem fel rá.

Megfordított a karjaiban, a mellkasát az enyémhez szorította. Ujjaival az állam alá nyúlt, ügyelve arra, hogy a szemem csak az övére fókuszáljon, és azt mondta: – Most elfelejted, hogy tudok főzni. Na, gyere! Gondoskodnom kell a fényes páncélú lovagomról, ugye?

– Hm... nem fordítva kellene lennie? – húztam az agyát, miközben lassú keringőbe kezdett velem az üres padlón, kezeinket összekulcsolva, egymás szemébe nézve.

– Lehet, hogy így van, de a magam ügyének tekintem.

Villámcsapásként ért, amikor abbahagyta a táncot, és a levegőbe emelte a jobb karomat, hogy megpörgessen. A pörgés után a karjaiba kapott, én pedig vigyorogtam, mint egy duci gyerek a sütire.

– Látom, még mindig megvannak azok a mozdulatok.

– Soha nem lesz másképp – vigyorgott, és amikor elengedett, felkaptam a kulcsaimat, majd követtem őt az ajtón kifelé, elhagyva a Remy Place-i lakást és elkísértem a primrose-i otthona felé.