Drága Mr. Black 17. fejezet

 Theo

Nem volt válogatós lány ‒ még egy dolog, amit szerettem benne. Janet volt a legválogatósabb nő, akit valaha ismertem. De Chloe megfogadta, hogy mindent megeszik, amit főzök, és azt mondta, hogy lepjem meg.

Furcsa, teljesen ellentétei voltak egymásnak. Janet olyan feszült tudott lenni, hogy éreztem, amikor a fenekére csaptam, de Chloe olyan laza és nyugodt volt. Szinte lehetetlennek tűnt feldühíteni.

Úgy döntöttem, hogy azt választom, amit másnap estére terveztem magamnak ‒ gombával és tejszínes gombaszósszal megöntözött, grillezett sertéskaraj, brokkolival és barna rizzsel. Sok fehérje. Egész este jóllakott lenne.

Néztem, ahogy az első falatot bekapja, ahogy az ajkai lecsúsznak a villa széléről, amint az ételt fogyasztja. És hümmögött, mintha ez lenne a legfinomabb dolog, amit valaha evett. Úgy nyögött, mintha megint megdugtam volna. Biztos vagyok benne, hogy a farkam is örülne, de túlságosan érdekelt a véleménye.

– És? Jó? – kérdeztem, miközben levágott egy újabb szelet húst és a szájába tömte.

– Jó? Theo – rázta meg a fejét egy ez-gyalázatos-szégyen-féle fejrázással –, ez kibaszottul elképesztő.

 Újra felnyögött, de ezúttal a szemeit lehunyta, ahogy magába szívott minden egyes ízt, valószínűleg a fokhagymát, amit mellé tettem.

Elégedetten, vigyorogva ültem le mellé. – Örülök, hogy ízlik.

– Tessék – mondta, és átnyújtott nekem is egy villát. – Egyél belőle, kérlek. Nem fogom tudni mindet megenni.

Megráztam a fejem. 

– Ez mind a tiéd. Egyél. Jó étvágyat hozzá.

Az ajkai legörbültek, és letette a villát. Miután levágott egy szeletet a sertéshúsból, és beletunkolta a szószba, a számhoz emelte az evőeszközt. 

– Jól van. Akkor majd én megetetlek.

A felső ajkam felhúzódott. 

– Chloe

– Nah-uh – Megrázta a fejét. – Tessék. – A kis ravasz mosolya aranyos volt, súrolta a szexi határát.

Rázkódtam a nevetéstől, és játszottam vele. – Rendben. Aztán kinyitottam a szám, és hagytam, hogy megetessen. Úgy vigyorgott, mint Isabelle kicsi korában, amikor végre csatlakoztam hozzá a teapartiján: rózsaszín plüssállatok, száraz kekszek és persze tea nélkül.

Rágtam az ételt, elégedetten az ízekkel. ‒ A fenébe. Nagyon jól csináltam meg.

Nevetett, és visszahúzta a villát. – Komolyan mondtad. Ez elképesztő. Tényleg. Egyszer majd újra el kell készítened.

– Csak neked fogom.

Hagytam, hogy befejezze az evést, amíg én takarítottam, és miután végzett, odamentem hozzá és néztem, ahogy kortyolt a pohár vízből. 

– Biztos vagyok benne, hogy ha még mindig Primrose-ban élnék, akkor olyan kövér lennék, mint egy disznó.

Röhögésben törtem ki, és segítettem neki, hogy felálljon.

– Kövér vagy kicsi, bébi, attól még gyönyörű lennél.

– Igen, persze. Szégyenlősen leeresztette a tekintetét.

– Komolyan. De igen. És ne hagyd, hogy bárki mást mondjon neked. Te egy gyönyörű lány vagy, nagy szívvel, Chloe. Már az is... fáj, ha arra gondolok, hogy valaki más levesz téged a lábadról.

A feje a segítségem nélkül is felemelkedett, és szemei a könnyek határán az enyémbe fúródtak. Felmosolyogva végigsimítottam hüvelykujjammal az állán. 

– Ne beszélj így – a hangja halk volt. – Én... A hangja megtört.

– Chloe ‒ motyogtam. – Nem tagadhatjuk le az igazságot. Ha megtesszük, az elbasz mindent. Nem lehetek én az, aki tönkreteszi az életedet. Azt akarom, hogy boldog légy, akár velem, akár nélkülem.

Figyeltem, ahogy nagyot nyel, ez akkor volt szokása, amikor ideges, vagy valami miatt zavarban volt.

– Igazad van ‒ mondta végül. Aztán találkozott a tekintetemmel, témát váltott. – Gondolod, hogy itt maradhatok ma éjszakára?

– Nem értem, miért ne.

Örült a válaszomnak, és az ölelésembe süllyedt. Én pedig szorosan a karjaimban tartottam a Kicsi Lovagomat. Nem tudtam, hogy a fenébe fogom hagyni, hogy ez véget érjen, ha egyszer eljött az ideje, hogy elmenjen. A gondolat is megölt engem.

Még csak néhány nap telt el, de soha nem éreztem magam ennyire jól ‒ Janet óta nem éreztem ennyire jól magam. Még Trixie sem tudott ekkora kényelmet nyújtani, a mindent elsöprő boldogság érzését. Ez közel volt ahhoz, mint Janettel, ugyanolyan csodálatos volt. Igen, voltak hullámvölgyek, de azoktól könnyen el lehetett tekinteni a jelenlétében.

Örültem, hogy maradni akart. Felvezettem az emeletre, és valahogyan a karjaimban lépett be a hálószobámba. Letettem az ágy szélére, és a feje fölött húztam le a ruháját, miközben megrántotta az övcsatomat. Miután a nadrágom lekerült, előrehajoltam, ahogy ő hátradőlt, a kezem a feje mellett, az arcom csak centikre volt az övétől.

Hallottam, hogy elakad a lélegzete, amikor megérezte a lábai között a megkeményedett farkamat. Aztán eszembe jutott... itt tettem magamévá először. Pontosan ezen az ágyon. Pont fölötte. De az első alkalomtól eltérően, most tényleg figyeltem. Tudni akartam, mire gondol, és mit érez. Azt akartam, hogy ez az alkalom újra olyan legyen, mint az első.

Így hát nem siettem, ajkaimmal lágy simogatásokat vezettem végig a testén, bőrének sima völgyei az enyémek mellett futottak végig. Folytattam lefelé, és a sárga bugyijánál megálltam. Egyszerű volt, nem csipkés, nem zsinóros, nem extravagáns. Csak egyszerű. Néha az egyszerűség működött a legjobban, és most biztosan működött. Nekem azért, mert elégedettséggel töltött el, hogy nem számított arra, ami következik. Sima vaníliára számított, de én egy gombócot minden létező ízből készültem hozzáadni, egy hatalmas adag dekadens, gazdag karamellával és egy cseresznyével a tetején.

Felemelve a csípőjét, lerántottam a bugyiját. Visszatértem, és ő zihált, amikor megcsókoltam a combjai között, a háta pedig még jobban meggörnyedt. Kevesebb mint két órája már belekóstoltam, de én adakozó ember voltam. Többet akart? Megkapta.

A nyelvemmel ezúttal a csiklójánál kezdtem, köröztem és apró csipkedésekkel szopogattam. 

– Á, Theo ‒ lihegte, és ugyanabban a pillanatban ismét meggörbült a háta.

– Maradj nyugton, bébi. A tenyeremet a szeméremcsontjához nyomtam, újra lefektetve. – Hadd kóstoljalak meg. Imádom ezt a puncit enni.

Megremegett a meleg leheletem alatt, amely végigsiklott csillogó, rózsaszín résén. – Látni akarom azokat a szemeket. Nézz rám. Nézz engem.

A feje felemelkedett, és lenézett. Amikor szemkontaktust létesített velem, a számmal követeltem a punciját, végignyaltam, a nyelvem befelé és kifelé siklott, a szűk nyílásától a hegyéig futottam. Isteni íze volt. Annyira kibaszottul csodálatos.

A szája tátva maradt, és a szoba megtelt a gyönyör ártatlan nyögéseivel. Olyan hangokkal, amelyek kibaszottul megőrjítettek. Érezni akartam őt. Annyira meg akartam érinteni.

Felfelé húzódtam, és újra fölötte voltam. A tekintete kétségbeesett volt, tele olyan vágyakozással, amely talán soha nem lesz kielégítve. Miután levettem a bokszeremet, megkönnyebbültem, ideges vagyok, hogy hogyan fogjak hozzá. Már annyiszor durván megdugtam őt korábban.... a francba, ez őrület volt. Úgy éreztem, mintha megint ez lenne az első alkalom. Chloe előtt még soha nem vettem el senki szüzességét. Janet sem volt szűz, amikor megismertem.

A farkam hegye találkozott a nedves bejáratával. Teste elernyedt alattam. 

– Nem mondtad, hogy szűz vagy, amikor először csináltuk ezt, Chloe ‒ motyogtam, ajkaimmal végigsimítva a fülén. Megremegett, libabőr kúszott végig a bőrén. – Szóval ma este úgy duglak meg, mintha újra ez lenne az első alkalom. A farkam az utolsó szóra belé hatolt. – Óvatosan. Pontosan úgy, ahogyan annak lennie kellett volna.

Az öröm tisztán látszott az arcán. Szerette, amikor beszéltem hozzá. Talán volt valami a hangomban, ami eléggé felhevítette ahhoz, hogy megfejje a farkamat. A hangom önmagában őrületbe kergette.

Fokozatos erővel nyomultam belé, tekintetünk egymáshoz tapadt, ő pedig átölelte az nyakam és hagyta, hogy ajkaink találkozzanak, és beteljesítsék az édes fájdalmat. Azt akarta, hogy mélyebbre hatoljak, de én visszatartottam. Körmei a vállamba martak, némán könyörögve, hogy kövessem.

És így is tettem.

Végre.

Amint a farkam betöltötte, nyögte a nevemet, mintha egész idő alatt arra várt volna, hogy kimondhassa. Elkaptam az engedékenységét, és mohón összenyomtam az ajkait. Csak egy kicsit erősebben löktem, de lökéseim még mindig lassúak és egyenletesek voltak. Azt akartam, hogy érezze ‒ az egészet belőlem, ahogyan annak a legelső éjszakának kellett volna lennie.

Körmei mélyebbre hatoltak a bőrömben, ajkaink még mindig összeforrtak. Éhesek voltunk egymásra. Mohók voltunk. Testünk szinkronban mozgott. Csak egy kicsit erősebben toltam, és mindent megtettem, hogy ne mozduljak és ne merevedjek meg. Az orgazmus határán voltam, nedves puncija elnyelte és bevonta a farkamat, és minden megfelelő pillanatban megfeszült.

– Bassza meg ‒ lihegtem. Olyan közel voltam. Olyan közel. De még közelebb kerültem, amikor elhúzta azokat a rózsaszín ajkakat, és nyelvével körbejárta a pirszinges mellbimbómat. A nyelve végigsimított a fémen, és épp csak annyira szívta, hogy megfeszüljön. – A francba, bébi ‒ nyögtem fel.

A hangomra reagált, hátát meghajlítva, egyenesen lecsúszott velem a szakadékba. És amikor elélvezett, azt kiáltotta: – Ó, Istenem, igen!

Én is elélveztem vele, teljesen kiürültem abban a szűk, édes, kibaszott punciban. Hangos, mély nyögés röppent fel a falakon, a leghangosabb, amit valaha hallottam magamtól.

Bassza meg, olyan feszes volt. És kibaszottul jó.

Összeestem, de ügyeltem rá, hogy ne nyomjam össze, miközben mélyeket lélegezve ziháltam a számmal a nyakán. Sóhajtott, egész teste elernyedt alattam.

– Valamit el kell mondanom neked.

Megsimogatta a hajamat.

– Mi? ‒ kérdeztem.

– Te vagy a legjobb ‒ suttogta a fülembe. Hallottam a mosolyt a hangjában.

Az egyik könyökömre támaszkodtam. – A legjobb?

– Igen.

– Látod, az ilyen szavakat szeretem tőled hallani. Harsányan kuncogott, miközben megcsókoltam a nyakát. Kihúzódtam belőle és felsegítettem, gondoltam, neki is ugyanolyan nagy szüksége van a zuhanyra, mint nekem.

Ezért együtt zuhanyoztunk. A szappant használtam, segítettem neki a mosakodásban, a telt, élénk mellei között a puncijáig futottam, amit újra és újra megengedte, hogy birtokba vegyek. Imádta a kezemet magán, és utálta, amikor nem érezte az érintésemet.

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ennyire akar engem. Engem, egy olyan férfit, aki kétszer annyi idős volt, mint ő. Egy férfit, akinek még csak hozzá sem szabadott volna érnie. Tudta, hogy ennek a viszonynak milyen következménye van, milyen fájdalmat fog érezni, ha újra Izzy közelében lesz.

Komolyan mondtam, hogy jó szíve van, és nem értettem, hogyan feküdt le velem továbbra is, és hogyan bánik velem úgy, mint egy királlyal. Én voltam Chloe királya ‒ egy rakoncátlan király, de mégis tisztelt és törődött velem. De rendkívül igazságtalan is voltam a szeretett lányommal szemben.

Annyira rossz.

Annyira igaza van.

Annyi fény és sötétség, a kettő keveréke.

Annyi minden volt abban, ahogyan rám nézett, ahogyan felnézett rám, és nem félt tőlem. Teljesen elfogadott engem. Egy lány, aki tele volt annyi szeretettel és szenvedéllyel. Egy lány, akinek nem az én ágyamban kellett volna feküdnie.

A mellkasomon aludt el, egyenletesen lélegzett, én pedig figyeltem őt. A tisztasága volt az, ami megölt engem. Lehet, hogy ő nem gondolta, hogy ártatlan, de számomra az volt. Én voltam az, aki ezt elkezdte, amikor rátámadtam, amikor túl részeg voltam ahhoz, hogy törődjek vele. Én vezettem rá, de mindketten mélyebb, sötétebb bugyraiba vittük ezt az egészet.

Ugyanabba a feketeségbe merészkedtünk, amelyből úgy tűnt, hogy nem tudok kiszabadulni, egyre mélyebbre süllyedve a tengerbe. De a tenger alatt lenni más volt. Tudtunk lélegezni, szóval minden rendben volt. Érezhettünk, érinthettünk és mozoghattunk. Semmi sem tartott vissza minket, és senki sem látott minket.

Akárcsak az óceán, a mi fekete tengerünk is tele volt csodákkal ‒ tele volt egyediséggel és titokzatossággal. Ez volt a mi helyünk, ez a hatalmas óceán, amelyben éltünk. A miénk volt, és csak akkor lehetett volna tönkretenni, ha valami behatol, megzavarja a folyékonyságát, és fenyegető tájfunná változtatja.

Sajnos az óceán is megzavarható. A béke, a boldogság nem mindig marad meg. A szabadság sem.

A fekete óceánunk, a szennyezett rendetlenségünk nyár végére elpusztulna, és semmi sem lenne képes helyrehozni.

Olyan régen volt már, hogy valaki aludt velem az ágyamban. Három és fél éve, hogy pontos legyek. Még Trixie sem maradt éjszakára. Mindig én küldtem el. A mi szabályaink.

Jó érzés volt Chloe mellett ébredni, de még jobb volt arra ébredni, hogy puha, ismerős keze végigsimít a farkam hegyén.

Felkeltem álmomból, de ő lecsitított, a másik kezét a mellkasomra tette, és gyengéden kényszerített, hogy visszafeküdjek. Hátradőltem, tekintetemet rá szegezve, mielőtt lenéztem és megnyugodtam. Igen, régen történt már ilyesmi ilyen korán.

A keze a paplan alatt mozgott, fel és le emelve, lassan és egyenletesen simogatva. A nyögésem rekedt volt, amikor sziromszerű ajkaival aprókat csipkedett a mellkasomba. Minden egyes csók tovább izgatott. A reggeli farkamat ki kellett elégíteni.

Reggelente sosem tudtam uralkodni magamon. Volt benne valami, talán a napfény ropogós érzése, vagy a tudat, hogy új nap kezdődik. Vagy talán a néhány órás alvás töltött és épített fel a hamarosan bekövetkező újabb felszabadulásra.

– A fenébe ‒ nyögtem. – Igen, csak így tovább, bébi.

Ledobta a lepedőt és lehajolt, az ajkai a hegyem köré záródtak. Azt tette, amire nem számítottam. Azt hittem, még egy kicsit vissza tudom tartani, de ez az egyszerű aktus önmagában elég volt ahhoz, hogy felrobbanjak.

A szájába fröcsköltem, a torkába lőttem, és ő lenyelte az utolsó cseppet is, a szemét rám szegezte, nem merte elengedni azokat a mogyoróbarna íriszeket. Még jobban megrándultam, a tenyeremet a tarkójára szorítottam, és a szája nedves falát a hosszam köré formáltam. – Bassza meg!

Nyögdécselt a farkam körül, felhúzta a száját, nyelvét gyorsan körbeforgatta a csúcsomon és a hegyén lévő résen, majd elhúzódott, amitől a csípőm megroggyant. Kiegyenesedve vigyorgott, majd a fejét a mellkasomra támasztotta. – Mindig is ezt akartam csinálni ‒ vallotta be.

– Basszus, köszi, hogy nekem adtad az elsőt ‒ nevettem, és csókot nyomtam a homlokára. A könyökömre támaszkodva szembefordultam vele, és megcsodáltam a testét. Jól nézett ki a pólómban, karcsú lábai mindenhol tónusosak voltak, bőre sima. A mellbimbói olyanok, amilyenekre számítottam, felálltak, és átütöttek a fehér pamutszöveten.

A kézfejemmel végigsimítottam az arcán, és ő elkapta, belekapaszkodott. – Mindig is meg akartam kérdezni... – Egy pillanatra szünetet tartott, ajkai eltorzultak. – Milyen gyakran gondolsz Mrs. Blackre?

A kérdése váratlanul ért. Éreztem, hogy a szívem enyhén megdobban. Már nem olyan hevesen, mint régen. Azelőtt a szívem már a puszta gondolattól is megállt, ha Janetre gondoltam. A seb mély volt, de idővel könnyebb lett elfogadni ‒ könnyebb volt uralkodni az érzelmeken, amelyek korábban pusztítást okoztak. 

– Minden nap ‒ válaszoltam.

– Nagyon hiányzik, ugye?

– Nagyon.

Chloe szemöldöke egy pillanatra összeráncolódott, aztán az arca megenyhült. 

– Mi... sosem történt volna meg, ha ő még mindig itt van, igaz?

Pislogtam. Nem tudtam, hogyan válaszoljak erre a kérdésre. Igen, ha Janet még mindig itt lenne, nem lépem át a határokat, távolságot tartok, és Chloé-t Izzy egyik legdögösebb barátnőjének tekintem. Nem nyúltam volna hozzá ‒ a fenébe is, soha nem őrültem volna meg ennyire, ha nem ölik meg a feleségemet.

Ahelyett, hogy egyenes választ adtam volna, azt mondtam: – Akarod tudni, milyen elcseszett volt az életem azelőtt? Miért gondolom néha azt, hogy nekem kellett volna meghalnom aznap? A szempillái felém csapódtak, ő pedig megigazította magát, és elhúzta a kezét. A szeme tele volt kérdésekkel. Én válaszoltam rájuk.

– Tizenegy éves koromban elvesztettem az apámat. Elcsépelt munkának tűnik, de tűzoltó volt, és én mindig csodáltam őt ezért. Életeket mentett. Éjjel-nappal dolgozott, hogy gondoskodjon rólunk. Nap mint nap kockáztatta az életét. Mindig azon gondolkodtam, hogy „Miért ő?”, amikor meghalt, és azt hiszem, sosem tudtam feldolgozni a halálát. Janet halálát még nehezebb volt feldolgozni. A terapeutám szerint azért, mert nem számítottam arra, hogy mást is elveszítek. Végre megtaláltam a biztonságot vele, de egy szempillantás alatt elvesztettem. Amikor apám meghalt, lázadó lettem. Anyám a világért sem tudott irányítani engem. Elnevettem magam. – Sajnálom, de a poklot is megjártam: felfüggesztettek az iskolából verekedések miatt, és még petárdákat is gyújtottam a fiúk mosdójában, csak a móka kedvéért. Megráztam a fejem. – A francba, egy ideig azt hittem, hogy nem érem meg ezt a kort. Nem akartam élni, és valamiért, amikor meghalt... semmi sem változott. Semmi sem lett jobb. Minden rosszabb lett. Chloe arca komoly volt, amikor egy rövid pillanatra elhallgattam.

– Az élet sokkal nehezebbé vált számomra és anyukám számára. Anyukám túl sokat dolgozott, hogy eltartson engem, így egyedül maradtam otthon. Szóval... egy nap találkoztam ezzel a Horris nevű sráccal egy motoros találkozón, és ő mutatott be a rosszfiúkból álló bandának. Csak bajt okoztunk és ok nélkül szart kavartunk. Néhányan közülük szórakozásból öltek. Kínoztuk más bandák tagjait, és raboltunk ártatlan civilektől ‒   nyeltem nagyot. – Utálom, hogy egyáltalán elmondom neked, de... majdnem megöltem valakit.

A lány zihált. – Kit?

A hangjára koncentráltam. – Janet apját.

Mintha ez egy csavar lett volna, még hangosabban zihált. – Micsoda? Hogyan?

– Az apja egy feszült seggfej. Biztos láttad a temetésén, hogy egy kurva szót sem szólt hozzám. Mielőtt találkoztam volna Janettel, egy Los Angeles-i bárban lógtam, ahol minden kibaszott este pókereztek. Az apja véletlenül ott volt egy este, pedig nagyon jól tudta, hogy nem szabadna szerencsejátékoznia. Fiatalon megtanultam pókerezni, és rohadt jó voltam benne. Mondjuk úgy, hogy az apja megpróbált csalni, és emiatt nem maradt más választásom, mint hogy szétrúgjam a seggét.

– Volt választásod ‒ hogy érted, hogy nem volt választásod?

– A bandám ott volt, és követelte, hogy tegyek valamit. És én nem vagyok puhány. Meg akartam mutatni nekik, hogy meg tudom állni a helyem, hogy nem kell aggódniuk miattam. A francba, egy ideig az egész banda azt hitte, hogy egy puhány vagyok, de csak azért, mert csendes és új voltam. De amikor látták, hogy addig vertem az apját, amíg az feketére és kékre nem fakult... nos, mondjuk úgy, hogy nagyon tiszteltek. Talán nem az apja, de a banda igen. Az Unió. Így hívták magukat. – Nevettem, visszaemlékezve azokra a sötét és kissé izgalmas napokra.

– Hűha ‒ suttogta Chloe. A tekintete lefelé vándorolt, a vállamon lévő cakkos „U”-ra.

– Amint a banda beengedett ‒ mondtam a tetoválásra utalva. – Be akartam bizonyítani a hűségemet hozzájuk. De még csak nem is ez a legjobb rész. Janet a bárban dolgozott, hátul mosogatott, és amikor meglátta, hogy az apját verik, azonnal beugrott, szétvert, aztán kurvára elátkozott, és a legközelebbi tárggyal fenyegetett. Ez a tárgy történetesen egy törött üveg volt – kuncogtam.

– A fenébe is, Mrs. Black kemény volt.

– Tényleg az volt. Így estem bele. A többi lánnyal ellentétben ő nem félt tőlem. Nem félt elpusztítani vagy megölni engem, és ez valamiért megragadott. Nem tudtam pontosan meghatározni, de éreztem, hogy jóvá kell tennem.

– És mit tettél, hogy kárpótold őt?

Megküzdöttem egy mosollyal. – Kiderítettem, hol lakik, és megjelentem a küszöbén. Az apja nyitott ajtót, és megpróbálta az arcomba csapni, de még időben elkaptam, és megjelent Janet. Természetesen feldúlt volt, de egyenesen a szemébe mondtam, hogy sajnálom, és hogy a túl sok ital és a körülöttem lévő túl sok tesztoszteron miatt elragadtattam magam. Őszintén bocsánatot kértem az apjától, majd tőle is, amiért elrontottam az estéjét. Aztán felajánlottam, hogy segítek az apjának, amíg meggyógyul. Kiderült, hogy eltörtem a karját... és az orrát. Megrándultam. Ő nevetett.

– Olyan rossz vagy!

– Hát ‒ vonogattam meg a vállamat ‒ akkoriban nem volt útmutatásom, és egy idő után Janet megértette a küzdelmemet. Hidd el, nehéz volt megnyerni őt. Három hónapba telt, mire végre engedett. De nem bántam meg életemnek azt a részét. Megtehetném, de... nem teszem. Okkal történt. Elveszett voltam, és ő talált rám. – Az ajkaim összenyomódtak. – Egy évvel később terhes lett. Húszévesek voltunk, amikor megszülte Izzyt. Olyan fiatal, buta és elveszett. De... valahogy mégis átvészeltük az egészet, a küzdelmek és a könnyek ellenére. Jobbat akartam, nemcsak neki, hanem a lányunknak is.

– Kiszálltam a bandából, és arra koncentráltam, hogy jobbá tegyem az életemet. Valamilyen oknál fogva, amikor először megláttam Isabelle-t, arra a következtetésre jutottam, hogy nem nekem való az úgynevezett „család” tagja lenni. Ekkor jöttem rá, hogy nem akarom azzal tölteni a napjaimat, hogy idősebb férfiakkal verekszem egy pókerjátszma és tíz ócska dollár miatt. Azzal akartam tölteni, hogy kedvesen bánok valakivel, hogy megmutatom nekik, milyen jó vagyok, és nem egy ostoba utcagyerek. Mindig is jó voltam az autókban, ezért belevágtam, és éjjel-nappal a seggemet is kidolgoztam, hogy gondoskodjak róluk. Azért őrültség. Az apja azt hiszi, hogy a halála részese vagyok. Azt hiszi, hogy valami bandaügybe keveredtem, és ők jöttek érte. Kibaszott seggfej.

Chloe tekintete együttérző volt. Megértő.

– Tudod mi a meglepő?

– Micsoda? ‒ kérdezte.

– Azt hiszem, okkal kaptam egy lányt ‒ egyfajta büntetésként, amiért bántottam Janetet és a családját. És azért is, hogy egy kicsit puhább legyek. Régebben egy hatalmas pöcs voltam. Úgy tűnt, semmi sem tetszik nekem. Senki más érzéseivel nem törődtem, csak a sajátjaimmal... amíg persze meg nem ismertem Janetet, de még vele is eléggé pöcs voltam egy ideig.

Sóhajtott. – Akárhogy is, Mrs. Black szerencsés asszony volt.

Megküzdöttem egy mosollyal, és hagytam, hogy a csend megnyugtató hulláma átjárjon. 

– Tudod... én... igazából még senkivel sem beszéltem róla. A halála óta nem említettem őt senkinek. Legalábbis nem így. Nem hangosan.

Az arca kisimult. – Komolyan? Még Izzyvel sem?

Nem, mert tudom, mennyire fájna, ha az anyját felhoznám egy beszélgetés során. Ha csak megemlítem az anya szót, könnybe lábad a szeme. Nem bírom elviselni, ha sírni látom.

Szomorúság öntötte el az arcát. – Miért én? ‒ kérdezte.

Megvontam a vállam. – Van benned valami. Gyengéd ujjakkal megsimogattam az arcát, majd az állát. – Soha nem tudtam pontosan meghatározni. Hogy mit teszel velem, sosem fogom megtudni.

Közelebb csúszott hozzám, fejét az összefont karomon pihentette. – Nos ‒ vigyorgott ‒, örülök, hogy ennyire el tudlak bűvölni. – A vigyora ragályos volt. – Ha már itt tartunk, mi történt Izzyvel és a ronccsal?

– Ó – megdörzsöltem az államat. – Hagyom, hogy ő vezesse a Chargeremet, amíg nem szerzek neki egy másikat. Mondtam neki, hogy vehet egy újat. – Szemöldökömet szigorúan felhúztam. – Rájöttem, hogy hazudott a nyári tábori szarságról.

A lány zihált, mintha fogalma sem lett volna róla. Úgy tudtam olvasni benne, mint egy könyvben, ráadásul biztos voltam abban, hogy Izzy már elmondta neki. – Tényleg?

– Ne játszd az őrültet, Chloe. Tudom, hogy elmondta neked.

Összeszorította az ajkát, és nevetéssel küzdött. – Hát, ő a barátom, Theo ‒ nyafogta játékosan, és közelebb lépett. – Fedeznem kellett őt. Megtartottam az ígéretemet.

Morogtam, és igyekeztem nem csatlakozni a buborékos nevetéséhez, amit ő is eleresztett. – Mm-hmm. Mindegy, a kocsi totálkáros, és ez alatt azt értem, hogy teljesen szétbaszott. A biztosítás felment vagy kétszáz dolcsira.

Megráztam a fejem. – Kibaszottul őrült, de jól van. Eladhatom a kocsija megmenthető részeit, abból kezdhetek el spórolni.

– Jó. És ez egy jó ötlet. A keze a derekam köré tekeredett, az ágyéka az enyémhez nyomódott. – Tudod, küldött nekem egy üzenetet rólad tegnap este. Azt mondta, hogy... boldogabbnak tűnsz. Van valami ötleted, hogy miért mondhatott ilyesmit?

Egy pillanatig néztem az arcát, mielőtt gyorsan elkaptam a tekintetem. A perifériámon keresztül észrevettem, hogy megpróbálja elkapni a tekintetemet, de nem tudtam odanézni. Lehet, hogy Izzy okkal mondta ezt neki, de az én kifogásomnak semmi köze nem volt Chloé-hoz.

– Theo? Felült, és keresztbe tette a lábait. – Van ötleted, miért mondhatta ezt? Először azt hittem, hogy ránk szállt.

Egy pillanatra elhallgattam, és találkoztam a puha mogyoróbarna szemével. Basszus, utáltam a reménykedést, amit magában hordozott, a válaszomra váró türelmetlenségét, ami teljes egészében megmutatkozott. Össze akartam törni ezt a reményt, pedig nem igazán akartam. De nem voltam hazug. Megérdemelte az igazságot.

– Én... talán elmondtam neki, hogy Trixie még mindig itt van.  A mosolya eltűnt a semmibe, helyét egy ferde homlokráncolás vette át. Világos volt, nincs elragadtatva. Ez nem az a duzzogós tekintet volt, amit általában felvett, ha ideges lett. Ez egy teljes homlokráncolás volt, a harag mélyen gyökerezett. – A francba, Chloe, valamit mondanom kellett neki ‒ mondtam hátrálva. – Megkérdezte, hogy még mindig találkozgatok-e Trixie-vel, és én igent mondtam, csak hogy visszavonuljon. Jól ismer engem. Tudja, hogy nem fogok boldogabbnak „látszani”, hacsak nincs valami okom rá.

– De... miért Trixie? Miért nem tudtad azt mondani, hogy találkoztál valaki mással? Valaki újjal?

– Mert tudni akarta volna, hogy ki az. Chloe, megkérdezte, hogy láttalak-e mióta visszajöttél. Igent mondtam, és valahogy rögtön áttért arra, hogy boldogabban viselkedem. Azt hittem, biztosan sejt valamit ‒ ő okos lány ‒, és az első dologgal, ami eszembe jutott, alátámasztottam. Azt mondtam, hogy még mindig Trixie-vel vagyok.

Megpróbáltam felé nyúlni, de ő hátrahőkölt és elhúzódott. Lekászálódott az ágyról, a lába a földön landolt, és magasan állt, rám szegezve a tekintetét.

– Theo, egyszerűen nem tudom elhinni...– A mondata félbeszakadt. Nem mondott többet. Pedig sokkal többet is mondhatott volna. Tudta, hogy nem hozhatom fel a nevét Izzy előtt. Az biztosan elgondolkodtatta volna.

– Chloe... A neve egy nyögéssel hangzott el, miközben hátrált, és a ruháiért indult. Kicsúszott a pólómból, és öltözni kezdett. Miután beakasztotta a melltartót, belebújt a ruhájába, én pedig felültem. – Chloe, mit kellett volna még mondanom?

– Nem kellett volna Trixie-t mondanod ‒ motyogta sietve, a tekintete elkerülte az enyémet, miközben felvette a karkötőit az éjjeliszekrényről.

– Hát mi a fenét kellett volna még mondanom? Sosem mondtam Izzynek, hogy szakítani fogok vele.

– Oké. A válasza egyszerű volt, és valamiért a bőröm alá bújt. Leugrottam az ágyról, és felrántottam a nadrágomat. Megálltam előtte, de ő az ajtó felé pördült, miközben a karkötőjét igyekezett a csuklójára csatolni. Elkaptam, mielőtt elindulhatott volna, és a kezembe szorítottam az arcát.

– Chloe, hagyd abba.

– Haza kell mennem. Még mindig kerülte a tekintetemet, a karkötőket szorosan ökölbe szorítva.

– Maradj még egy kicsit velem ‒ könyörögtem, és végre felnézett. Együttérzésre, megértésre számítottam, de nem. Ez láthatóan zavarta őt. Jobban, mint gondoltam. Annyira, hogy őrültségeket kezdett beszélni ‒ olyan szarságokat hozott fel, amelyeknek semmi köze nem volt az előző vitához.

Kibaszott nők, esküszöm.

– Theo... most viccelsz? ‒ gúnyolódott. – Hát nem érted? Nekem nem is kellene itt lennem! Nem kellett volna veled aludnom az ágyadban. Trixie-nek kellene ott lennie szerinted és Izzy szerint is. Megrázta a fejét, és kibújt a szorításomból. – Ez csak... ez nem igazságos. Nem fair velem szemben. Ez az egész... ez annyira kibaszottul rossz. Hátrált, de még egyszer rám nézett. – Ennél jobbnak kellene lennünk.

A következő érvem sem segített, a szavak csak úgy kicsúsztak a számon. – Chloe, miben állapodtunk meg, amikor ez az egész elkezdődött? Huh? – követeltem. – Túlságosan érzelmes és labilis vagy emiatt...

Azonnal rájöttem, hogy nem kellett volna ezt mondanom. Ez még jobban felbosszantotta. Az arca vörösre színeződött, a szemöldökét összeráncolta, és kevesebb mint három másodperc múlva már ki is száguldott az ajtón, lefelé a lépcsőn.

Utána siettem, a nevét kiabálva, de nem áll meg. Belebújt a papucsába, és úgy menekült el az otthonomból, mintha az egy tetthely lenne; átrohant az utca túloldalára, hogy biztonságba helyezze magát.

Megálltam a verandámon. Nappal volt. A szomszédok biztosan kint tartózkodtak, és mindannyian kíváncsiak voltak. Nem láthatták, hogy így futok utána ‒ póló nélkül, csak a kibaszott alsónadrágomban. Bassza meg! ‒ ugattam, mielőtt visszasétáltam volna a házba, és becsaptam magam mögött az ajtót, amikor már nem volt a szemem előtt.

Baszd meg. Miért mondtam ezt a szart a szemébe? Bármennyire is igazam volt, nem volt helyes, hogy így dörgöljem az orra alá. Nyilvánvalóan törődött velem. Érzékeny volt, és nekem kellett volna gondoskodnom arról, hogy az érzelmei ne sérüljenek.

– A fenébe ‒ morogtam az orrom alatt. A márványpult szélét markoltam, amikor beléptem a konyhába, és előrebámultam a napfényre, amely a teraszajtón keresztül besugárzott, és szikrázva csillogtatta a csiszolt padlót.

Igazam volt és tévedtem, mint minden férfi a világon, ha nőkről volt szó.

A tegnap esti vacsoratányérja ott állt előttem. Nyoma sem látszott az ételnek, de a fehér porcelán emlékeztetett rá. A meztelenségére és a lelkére, amely az enyémet lángra lobbantotta, és egész éjjel dühös lángba borította.

Hülye voltam, csak egy gondolat játszott pingpongot a fejemben.

Remélem, hogy visszajön hozzám.