Jessica Prince: Bad Alibi - Ötödik fejezet

5. fejezet

Farah

A házam elé húzódva leparkoltam a kocsimat az egyik munkásautó mögé, amely a felhajtót szegélyezte, és lehajoltam, hogy jobban megnézzem a szélvédőn keresztül. Az ajkaim eltátva ziháltam, mielőtt az arcom mosolyra húzódott a látottakon.

Az újonnan beszerelt bejárati ajtó kinyílt, és Clay lépett ki rajta, átvonult a széles verandán, és az egyik oszlopnak támasztotta a vállát, miközben megvárta, amíg kiszálltam és a telefonommal készítettem néhány képet, amit elküldök a bátyámnak.

–Csodálatosan néz ki! - Kiáltottam fel, miközben a hátsó zsebembe gyömöszöltem a mobilt, és szinte ugráltam a házam felé. A ház külső részén a korhadt fa nagy részét kicserélték, és éppen most dolgoztak a külső festésen, egy szép, finom galambszürke színt vittek fel, míg egy másik csapat az új tetőn volt, és az új zsindelyeket szögezte le. A tornácot, amelyet egykor a beomlás veszélye fenyegetett, helyreállították, a bejárati ajtótól egészen a ház egyik oldaláig körbetekerték. Az összes ablakot kicserélték, így nem volt több törött üveg vagy csúnya deszka a láthatáron.

Clay könnyed vigyort ütött meg, ahogy felegyenesedett. – Most ezt mondod, de még nem láttad belülről.

–Nem érdekel, - válaszoltam szédülten, miközben megmásztam a három lépcsőfokot, hogy megálljak előtte. – Bármi jobb, mint amilyen volt.

–Rendben, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek, - mondta kuncogva, mielőtt kinyújtotta a karját, hogy előre engedjen.

Abban a pillanatban, ahogy beléptem, hangos, vidám visítást adtam ki, amit elnyomott a szögbelövők és fúrók hangja. – Ó, Istenem, - lihegtem, miközben beljebb haladtam a bejárattól és lassan megpördültem. – Ez... ez... fantasztikus!

Befejeztem a háromszázhatvan fokos fordulatot, mielőtt újra szembefordultam vele, és úgy vigyorogtam, amitől az egész arcom fájt. Az egész helyet kibelezték. Egyetlen darab gipszkarton vagy szigetelés sem volt, amennyire a szemem látta. A régi, omladozó lépcsőházat, amelyet nem lehetett megmászni életveszély nélkül, lebontották, a helyén egy egyszerű, bár stabilabb szerkezet állt, ami megteszi a magáét, amíg Clay és az emberei valami nagyszerűt tudnak építeni.

–Meg kell mondjam, drágám, valószínűleg te vagy az első nő, akinek dolgoztam, aki ennyire felizgult a szabadon hagyott szög láttán.

–A szabadon hagyott szögek előrelépést jelentenek! – Éljeneztem. – És bevallom, nem értek az ilyesmihez, de úgy tűnik, már így is sok mindent elértél.

Keresztbe fonta a karját a mellkasán, miközben lenézett rám. – Hát, egy kezdőhöz képest igazad van. Az alapot rendbe hoztuk, az embereim az utolsó simításokat végzik az új tetőn, és most, hogy a falak már állnak, elkezdhettük az elektronikai munkálatokat. A nagyobb javítások többsége már javában zajlik, úgyhogy mostantól kezdve, az ütemterv előtt járunk. És miközben kibeleztük a helyet, találtunk valamit, amit meg akarok mutatni nektek. Gyere, nézd meg.

Követtem őt az előcsarnokon keresztül, a szalon mellett jobbra, a hivatalos étkező mellett balra, egészen a ház hátsó részéig. Egy gyors pillantásból kiderült, hogy a bal oldali, hamarosan új konyha teljesen üres volt, várva a megrendelt egyedi szekrényekre és munkalapokra. Jobbra volt a nappali, ahová Clay éppen vezetett. Amint átléptük a küszöböt, megálltam, és az állam leesett a csodálkozástól. – Szent szar, ez ...?

–Gondoltam, hogy tetszeni fog, - motyogta humorosan.

–Ez egy kandalló - Éreztem, hogy a belső felújítási mániám a felszínre tör. – Ki az ördög fedné el?

–Akkor gondolom, szeretnéd, ha megtartanánk?

Melegség áradt a mellkasomban, ahogy felnéztem rá. – Határozottan.

Miután ezzel végeztünk, Clay elkezdett végigvezetni a házon, megmutatva, mi mindent csináltak, és mi maradt.

Be kellett ismernem, nem érdekelt túlságosan, ahogy az új vízmelegítőről és a klímaberendezésről beszélt, amit beszereltek. Tudtam, hogy a vízvezetékekkel és más dolgokkal együtt ez is létfontosságú, de túlságosan lefoglalt, hogy elképzeljem, hogyan fog kinézni a hely, ha a falakat újraépítették, és az összes szép új berendezési tárgyat beszerelték, amit kiválasztottam.

Mire a túra véget ért, úgy éreztem, mintha a fellegekben lebegnék. A vállam fölött integettem neki, miközben beültem a kocsimba, és beindítottam.

Ahogy elindultam lefelé a kavicsos felhajtón, felkaptam a telefonomat, és a képernyőt piszkáltam. Egy hívás érkezett, miközben Clayjel a fürdőszoba kialakításáról beszélgettünk, és mivel feltételeztem, hogy Jase hívott a legutóbbi fotók miatt, amiket küldtem neki, hagytam, hogy a hangpostára kapcsoljon, hogy ne vonja el a figyelmemet.

Figyelmemet a telefonom és az út között megosztva megnyomtam a gombot, hogy meghallgassam az új hangpostát, de kihangosítottam.

–Farah, itt Lance. - A hátam megmerevedett, az ujjaim a kormánykerékre szorultak, amikor meghallottam a volt vőlegényem hangját a mobilomon keresztül. – Ez nevetséges. Már hetek óta tart! – Szünetet tartott, csalódottan kifújta a levegőt, szinte el tudtam képzelni, ahogy az irodájában az ellenszenvesen nagy íróasztala mögött ül, az orrnyergét csípi, mint mindig, amikor olyasmit teszek vagy mondok, amit idegesítőnek talál. És ő nagyjából mindent idegesítőnek talált, amit tettem vagy mondtam.

–Már elég régóta tart. Megadtam neked a teret, amikor elszaladtál, hogy megtaláld magad, vagy bármi a fenét is csinálsz abban a porfészekben, de itt az ideje, hogy hazajöjj.

–Micsoda? - Kiáltottam, döbbenten néztem a telefonomra, mintha az tényleg válaszolhatna.

–Beszéltem a szüleiddel, - folytatta - megegyeztünk, hogy ha abbahagyod ezt az ostoba színjátékot és hazajössz, akkor folytathatjuk az esküvői terveket.

–Te önző, egoista, rohadt szemétláda! – Kiáltottam rá a testetlen hangra, minden egyes szó, ami elhagyta a száját, felforralta a véremet.

–De figyelmeztetlek, nem fogok örökké várni. Hülyét csináltál belőlem azzal, hogy így elszöktél, Farah. Azonban hajlandó vagyok megbocsátani és elfelejteni...

–Ugye csak viccelsz! – Kiabáltam tovább, miközben a képernyőre böktem, elhallgattatva Lance dühítő hangját. De ez nem volt elég. Dühös voltam. Valójában nem is emlékeztem, mikor voltam utoljára ennyire dühös.

A látásom elvörösödött, ahogy elfordítottam a figyelmemet az útról, az átkozott telefont átdobtam a kocsin. – Fogd a megbocsátásodat, és dugd fel magadnak a... A francba!

A szónoklatom ijedt kiáltássá változott, amikor visszanéztem az útra, éppen akkor, amikor valami szürke és fehér valami elém szaladt. A fékre taposva elrántottam a kormányt, hogy elkerüljem az ütközést, az autóm egyenesen az árokba csúszott.

Mire a jármű végül csonttörő erővel megállt, nehezen lélegzettem, és olyan erősen szorítottam a kormányt, hogy csoda, amiért az ujjaim nem olvadtak össze vele.

Sikerült kihúznom a kezemet, kinyitottam a kocsiajtót, és ingatag lábakon kiléptem.

–A kurva anyját, - mormoltam, amikor megkerültem a motorháztetőt, és láttam, hogy a vezetőoldali első kerék kiszakadt, és jelenleg egy hatalmas, csipkézett szikla tetején pihen.

–Te jó ég! Jól vagy? – Elfordultam a szétroncsolt keréktől, felnéztem az útra. Egy idősebb, vonzó szőke hajú nő állt a kocsija nyitott ajtajában, és aggódva bámult rám.

–Igen, jól vagyok. – Visszafordultam a kocsimhoz, és lassan átvizsgáltam. Az autó nagy része viszonylag épnek tűnt, de kizárt, hogy egyedül le tudtam volna szedni arról a szikláról és kijutni az árokból. – Valami kiugrott a kocsim elé, én pedig kitértem, hogy elkerüljem.

–Úgy tűnik, ő lehet a tettes, édesem.

Abba az irányba pillantottam, amerre mutatott, és egy ismerős fehér-szürke bolyhos gombócot láttam az út szélén ülni. – Szóval te vagy a hibás? - Kérdeztem vádlóan, összehúzva a szemem a macskára.

Az válaszul nyávogott, felemelte az egyik mellső lábát, és tisztogatni kezdte a mancsát. Nem beszéltem macskául, de biztos voltam benne, hogy ez egyenértékű volt azzal, hogy rám lövi a középső ujját.

–Lehet, hogy megsérültél, és észre sem veszed. Ugye nem ütötted be a fejed? - kérdezte a nő, miközben a kocsiját megkerülve az árok széléhez lépett, miközben a kezét tördelte maga előtt. – Talán hívnom kéne a 911-et.

–Nem, erre tényleg nincs szükség, - erősködtem, miközben átmentem az utasoldalra, és kinyitottam az ajtót, hogy felkapjam a táskámat. Kicsit keresgélni kellett, de sikerült megtalálnom a mobilomat az ülés alatt. Sajnos a Lance üzenete utáni kirohanásomnak köszönhetően sikerült összetörni a képernyőt. Felemeltem a fejem a nő felé, és összerezzentem, miközben a kezembe tartottam a törött telefont. – De van rá esély, hogy tudja egy vontatócég számát?

A nő együttérzően vigyorgott, és magához intett. – Szerencséje van. A férjemnek van egy műhelye a városban. Hadd hívjam fel. Jöjjön ki abból az árokból, és elintézzük ezt az egészet.

Óvatosan navigáltam a kis emelkedőn, miközben ő elővette a telefonját, és telefonált. Amint elértem az oldalára, bocsánatkérő mosollyal fogadtam, miközben megszakította a kapcsolatot. – Nagyon szépen köszönöm. Bele sem akarok gondolni, mi történt volna, ha nem állsz meg. Amilyen az én szerencsém, elindultam volna gyalog, majd eltévedek a hegyekben vagy ilyesmi.

Közelről láttam, hogy szőke fürtjei között egy csipetnyi szürkeség húzódik, halvány ráncok húzódnak a szeme és a szája körül, miközben rám mosolygott, ami elárulta, hogy valószínűleg korban valahol a saját anyámmal passzol, de a Hyland matriarchával ellentétben ez a nő szépen és méltóságteljesen öregedett, botox vagy plasztikai sebész segítsége nélkül.

–Egyáltalán nem probléma, drágám.

–Egyébként Farah vagyok.

Kedves mosollyal nézett rám. – Örülök, hogy megismerhetlek. Beverly vagyok, de mindenki csak Bevnek hív.

–Még egyszer köszönöm, Bev. Igazán nagyra értékelem a segítséged.

–Ne rágódj rajta. - A mosolya elhalványult, az arca szigorúvá vált, ahogyan azt minden más anyáról elképzeltem, kivéve az enyémet. – De a jövőre nézve, soha ne fékezz vagy kanyarodj, hogy elkerülj egy állatot. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna.

Bennett ugyanezt mondta volna, csak valószínűleg azzal a pillantással és egy litániányi káromkodással párosította volna.

–Igen, tudom. Csak reagáltam. Nem is volt időm gondolkodni.

A macska ezt a pillanatot választotta, hogy odasétáljon hozzánk, fenekét lepottyantva a lábam mellé, újra nyávogott, mintha a figyelmemet akarta volna.

–Ne nézz így rám! - csattantam fel, fütyülve arra, hogy őrültnek tűnök, ahogy az út szélén állok, és egy macskával vitatkozom. – Ez mind a te hibád. Nem akarom hallani.

A rühes macska hirtelen dorombolni kezdett, és folytatta, miközben a fejét a vádlimhoz dörgölte.

–Utálom, hogy ezt kell mondanom, édesem, de úgy tűnik, ez a kis gazfickó lecsapott rád.

–Ó, dehogy. Nem tehetem... – Hátráltam egy lépést, de a macska követett, és elégedetten dorombolva a lábam köré tekeredett, majd lefeküdt.

Bev könnyedén kuncogott. – Nem hiszem, hogy sok választásod lenne.

El kellett ismernem, hogy az az átkozott elég aranyos volt, de . . . – Nem tarthatom meg. Nincs otthonom. Egyelőre egy hotelszobában élek.

–Redbud Inn? – Bev kíváncsian kérdezte.

–Igen. Csak addig, amíg a házam munkálatai be nem fejeződnek, de az még egy darabig várat magára.

–Ne is törődj vele, - mondta, és mélyen lehajolt, hogy felkapja a macskát a földről. – Poppy a legédesebb kis teremtés. Nem fogja bánni, ha van egy háziállatod, amíg ott laksz.

Csak egy pillanatig haboztam, mielőtt megfogtam a macskát, amit szinte a karjaimba nyomott. – Nem vagyok benne biztos...

–Dehogynem, - jelentette ki nyomatékosan. – Minden lánynak kellene egy háziállat.

Egy háziállat.

Soha életemben nem volt még háziállatom. A szüleim megtiltották, akárhányszor is kértem. Nagyon szerettem volna egyet, amikor tizenhárom évesen találtam egy kóbor kutyát, aki egy kukából evett, hazavittem magammal. Tudtam, hogy a szüleim kiakadnának, ezért mindent megtettem, hogy a szobámban rejtsem el a kis jószágot, vacsora után maradékot csempésztem be neki, és csak akkor vittem ki a mosdóba, amikor a szüleim nem voltak otthon, vagy már elaludtak.

Amíg a suliban voltam, a fürdőszobában tartottam, és egy törölközőt dugtam az ajtó alá, hogy megpróbáljam elnyomni a vonyítását. Aztán a harmadik napon, mikor hazajöttem felfedeztem, hogy eltűnt. Kétségbeesetten kerestem őt. Még mindig emlékszem anyám üres tekintetére és a hidegségre a hangjában, amikor rajtakapott a keresésen.

–Ha azt a ronda korcsot keresed, már nincs meg.

A szememet könny kezdte csípni, aminek nem hagyhattam, hogy kicsorduljon. Ha meglátná, leordítana, hogy ilyen puhány vagyok. – Mi-mit csináltál vele?

Az ajkához emelte azt a mindig jelenlévő pohár bort, és ivott. – Bennettnek kellett elvinnie a sintértelepre. Valószínűleg épp most altatják el.

Megvártam, amíg a szobámba értem, mielőtt összeomlottam, aznap este álomba sírtam magam. De jobban kellett volna tudnom. Bennett túlságosan törődött velem ahhoz, hogy így összetörje a szívemet.

Másnap iskola után beugrottunk a saját otthonába, mielőtt hazavitt volna. Mint kiderült, anyám akarata ellenére úgy döntött, hogy megtartja a kutyát. Mindezt azért, mert tudta, hogy mennyire szeretem. Évekig minden adandó alkalommal meglátogattam, és amikor a középiskola utolsó évében öregségben elhunyt, az a tudat vigasztalt, hogy az én édes Bennettem nagyszerű életet adott az öregfiúnak, és hogy mindkettőnk részéről feltétel nélküli szeretetet kapott.

Kikényszerítettem magam a rossz emlékekből, és visszatértem a jelenbe, ránéztem a puha, bolyhos csomagra a karjaimban, és ott, az út szélén, miközben a kocsim egy rohadt árokban állt, meghoztam egy döntést.

–Crashnek foglak hívni.

Bev hátravetette a fejét, és harsányan felnevetett. – Ó, ez egyszerűen tökéletes!

Tényleg az volt.

Lexy