Drága Mr. Black 15. fejezet

   Theo 

Vicces, azt hitte, hogy csak szórakozom vele, mikor azt állítottam, hogy az enyém lesz, amíg a nap le nem megy.

Néztem, ahogy elhalad mellettem, és a telefonját csatlakoztatta a hangrendszerhez. A csípője ringatózott, miközben egy fejében megrekedt dalra dúdolt, és amint a zene betöltötte a szobát, a háta kiegyenesedett, és felém fordult.

Az egyetlen ruhadarab, amit viselt, az a fehér ruha volt, ami azt a szexi kerek fenekét rejtő fürdőruhát takarta. A fürdőruhát azonban régen levette. A nap már lenyugodott, és ő lassú táncba kezdett Drake Own It című dalára.

A dallam illett hozzá, először lassú volt, aztán felgyorsult. Felemeltem a kezem, és mutatóujjammal intettem neki, hogy jöjjön ide. Szemérmes mosollyal megnedvesítette ajkát, és felém lépkedett, a mellei minden egyes lassú, de megfontolt lépésnél ugráltak az áttetsző ruha alatt.

A lábaim közé lépve az ölembe ült, tökéletesen kerek fenekét középre igazítva. Félrecsapta a haját, és karjait a vállamra fonta, ujjai összekulcsolódtak a nyakam mögött.

– Mutatsz nekem valamit? 

Az alsó ajkába harapott, amitől a farkam megrándult. 

– Mit mutassak? – motyogta.

Gondolkodás nélkül lenyúltam, és lehúztam róla a ruhát. Felemelte a karjait, hogy segítsen, és amint a ruha lekerült róla, teljes rálátásom nyílt a kebleire. A szám fájt az ízére, de türelmes maradtam, megemeltem a csípőmet, és lehúztam magamról a rövidnadrágot.

Chloe keze végigsimított a mellkasomon, a keze puha és sima volt, ahogy hátradőlt, majd ugyanezt a kezét a farkam köré zárta. A szemei rám szegeződtek, és lélegzet-visszafojtva figyelték az enyémet. 

– Mit mutassak meg? – sóhajtotta ismét.

Lenéztem, a farkam lüktetett, ahogy simogatott. A hüvelykujja végigsiklott a hegyén, én pedig halkan felnyögtem, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Össze kellett szednem magam. Ez a lány − annyira kibaszott türelmetlenné tett. Meg akartam gyötörni a punciját, hogy napokig fájjon.

De nem szabadott elfelejtenem, hogy ő csak egy lány, aki még tanul, én pedig egy férfi voltam, aki pontosan tudta, mit szeret. Így hát abbahagytam a simogatást, és megragadtam a derekát, hogy megemeljem néhány centivel. A szája elnyílt, ahogy lassan a farkam végére csúsztattam. Pont a makkomon volt, de a teljesség nyilvánvalóan felemésztette. A szemei lecsukódtak, és a melle mély lélegzetvételektől hevesen zihált.

– Nézz rám, Chloe.

A szemei felrebbentek. Még egy kicsit lejjebb vittem, és egy éles lélegzetvétel suhant el a fülem mellett, ahogy hozzám hajolt.

– Nézz rám – követeltem. – Érezz engem, bébi.

 Figyeltem, ahogy az arcára kiül a gyönyör. 

– Érzel engem, Chloe?

– Igen – sóhajtotta. – Érezlek téged.

Leengedtem, teljesen belecsúsztam, ő pedig a levegőt kapkodta. Felegyenesedve ültettem a farkamra, figyeltem és imádtam az arckifejezését, amit akkor öltött, amikor minden egyes centiméterem mélyen benne volt. Tövig magamra húztam, meleg, nedves puncijának érzése teljesen körülölelt. Annyira szerettem volna elélvezni, de visszafogtam magam.

– Lovagolj meg! 

Lenézett rám, haját az arca egyik oldalára csapva. Bizonytalan volt, apró félelem ült a szemében. Megmarkoltam a fenekét, megnyugtattam és közelebb húztam magamhoz. 

– Figyelj – mormoltam, és megszorítottam a farpofáit – hadd mutassam meg neked, mit szeret egy igazi férfi. 

A kezem végigcsúszott a sima bőrén, megállt a derekánál, és a csípőjét előre és hátra mozgatta. A puncija a farkamon ringott, és lihegett, miközben velem együtt mozgott.

Amikor végre elkapta a ritmust, pontosan tudta, mit szeretek, eltolta a kezemet, és rám terpesztett, mélyre süllyedt, a lélegzete kihagyott, ahogy magába fogadott. A francba. Esküszöm, jobb volt, mint valaha is reméltem volna.

Karcsú teste fel-le mozgott, ugrált és forgatta a csípőjét. A mellbimbóit szopogattam, hogy ne tudjak teljesen az érzésekre koncentrálni, amelyeket a farkamnak okozott, rajta csúszkálva, majd felemelte a fejem, meleg leheletével végigsiklott az ajkaimon. A szánk alig ért össze, és ez valamiért még szexibbé tette a vele való dugást.

Szikrák repültek, izzadsággyöngyök gyűltek össze és csorogtak le a melle között, minél gyorsabban és tovább lovagolt. A kezembe fogtam finom arcát, meg akartam kóstolni, érezni akartam a telt ajkait az enyémen. A gyors tempó, amit éreztem, amikor mélyen megcsókoltam, és figyeltem, hogy úgy lovagol rajtam, mintha az élete múlna rajta − összezavart. Hogy tudott ilyen érzéseket kelteni bennem? Mintha újra tinédzser lennék, aki először dugja meg az új barátnőjét.

Chloe-val magabiztosnak éreztem magam. Úgy éreztem, hogy átvehetem a hatalmat a világ felett. Volt valaki, aki elfogadott engem az elhunyt feleségemen kívül. Chloe-nak, ennek a csodálatos lánynak fogalma sem volt róla, mennyire nagyszerűen éreztem magam vele.

A nyögések és sóhajok egyre hangosabbak lettek, a levegő besűrűsödött körülöttünk, betöltötte a kabinunkat.

Szűk puncija teljesen körülvett, összeszorított, majd enyhe rángásokkal elengedett. Ó, a francba! Ha így folytatja, rohadtul el fogok menni. Mintha tudta volna, hogy ez a kiváltó ok, gyorsabban lovagolt, tenyerét a mellkasomra tette, a hátamat a kanapéhoz szorítva. Tekintete rám szegeződött, fogai az alsó ajkába vájtak.

– Aaahh – sóhajtott fel lihegve, hátrahajtotta a fejét, ahogy folytatta.

Megfogtam a fenekét. 

– Annyira szép vagy, bébi – közöltem vele, a mellkasomat a hasához szorítva. – Nézz magadra. Nézz a tükörbe – csókoltam meg az állát, és néztem a szemét a mennyezeti tükörképen keresztül. – Nézd, milyen kibaszottul szexi vagy rajtam, bébi. Ahogy rajtam lovagolsz. Ahogy te dugsz engem. Átveszed az irányítást. 

Lehajtottam a fejét, a száját az enyémhez illesztettem, ahogy elkaptam a gyönyörtől felsikoltó kiáltását, nyelvemet körbeforgattam az övén, és minden gyönyörteljes hangját azonnal elloptam.

A teste megmerevedett, ahogy előredőlt. A puncija még mindig szorosan tartott engem, de amikor elélvezett... te jó Isten, még szorosabb lett, amitől eldobtam az agyam.

Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire képes szorítani, de a szorítás valódi volt. Nem bírtam tovább visszatartani magam, elmentem benne, és erősebben élveztem, mint az első négy alkalommal.

– Bassza meg, bébi – mélyről jövő hörgés töltötte ki a köztünk lévő űrt. A kezemmel megszorítottam tökéletes fenekét, és a nyaka hajlatát szívtam. Engedte, hátrahajtotta a fejét, keményen lüktetett és remegett a farkamon, éreztem őt. Amint újra levegőhöz jutottam, elnevettem magam. 

– Na, így kell lovagolni egy pasin, Chloe. A mindenit! – jelentettem ki. Kuncogott, amikor megcsókoltam az arcát, majd a nyakam köré kulcsolta a karját. – Úgy néztél ki, mintha már tudnád, mit csinálsz ott fent.

Megvonta a vállát, a homlokát a vállamra hajtotta. 

– Lehet, hogy magamtól is rájöttem.

– Hogyan? – kérdeztem homlok-ráncolva. Az arcom megmerevedett, ahogy felemeltem a fejét.

Ő felnevetett. 

– Theo, most komolyan? – kötekedett. – Nem az van, amire gondolsz. Csak történetesen sok olyan könyvet olvasok, amelyekben elképesztő szexjelenetek vannak.

Az arcom megenyhült. Bolondnak éreztem magam. 

– Vagy úgy – simítottam meg a homlokomat, miközben lemászott az ölemből, és összeszedte a ruháját. – Szóval a könyvek olyanok neked, mint a pornó?

– Ja. Hallottál már valaha E. L. Jamesről? Sylvia Dayről? Maya Banksről? – húzta magára a takarót, elrejtve előlem a testét.

– Nem – vallottam be, és kényszeredetten vigyorogtam.

– Nos, egy nő nagyon sokat tanulhat a könyveikből. Figyelj: neked ott van az internet, nekem ott van a könyvtár – görbült mosolyra az arca – ... és a könyvesboltok. Ez tényleg jól dolog – villantotta ki gyönyörű, gyöngyházfényű fogait. – Ha valamivel boldoggá szeretnél tenni, vegyél nekem könyveket. Imádni foglak érte. 

Nevetve felálltam, és felhúztam az alsónadrágomat. 

– Persze, lefogadom, Kicsi Lovag.

Hátralépett, hüvelykujjával a hűtő felé mutatott. 

– Szeretnéd, hogy hozzak vizet?

Néztem, ahogy forog, de a tekintetét rajtam tartotta, miközben a válla fölött átpillantott. 

– Hogyne. Hozz nekünk valami innivalót. A fedélzeten találkozunk. Még mindig süt egy kicsit a nap.

– Az már nem elég ahhoz, hogy lebarnuljak tőle, uram – gúnyolódott.

Nevettem, összeszedtem a törölközőjét, felsétáltam a lépcsőn, majd lekaptam a sajátomat a szék háttámlájáról. Kiterítettem a törölközőket a fedélzeten, és Chloe néhány másodperccel később utánam jött két, hideg, palackos vízzel a kezében. Egy üveggel felém nyújtott, én pedig megköszöntem neki, és leültem.

A karjánál fogva az ölembe húztam, mire ő felsikoltott, és közben felnevetett. Istenem, de szerettem a nevetését, a magas és mély csengését. A szívem tájéka átmelegedett, amikor rájöttem, hogy tiszta örömöt nyújtottam neki. Fogalmam sem volt róla, hogyan tettem őt ilyen boldoggá. Nem tudtam, mi az, amit annyira szeretett bennem.

Az ajkam a fülére nyomtam, és erősen magamhoz szorítottam a karommal átfogva a derekát. Jó illata volt, mint a krémes kókusznak. Üdítő volt, és határozottan illett hozzá. 

– Miért vagy velem? – kérdeztem nyugodtan.

– Hogy érted ezt? – egyenesedett ki.

– Úgy értem, hogy mi az, ami annyira érdekel téged bennem?

Megfogta a kezemet, és megvonta a vállát. 

– Én... nem tudom. Sok minden van benned, amit érdekesnek találok. Érdekes ember vagy. De ha őszinte akarok lenni, meg kell mondanom, hogy azóta érdekelsz, amióta megismertelek.

– Tényleg? – lepődtem meg és jót mulattam ezen. 

– Igen.

– Miért?

– Nem tudom – felelte, csöppnyi sóhaj hagyta el a száját, amitől reménytelenül romantikusnak tűnt. – Csak volt valami abban, ahogy bejöttél Primrose-ba azon a motoron... és ahogy olyan lazán ültél ott, mintha semmi sem zavart volna a világon. Általában úgy tudok olvasni az emberekben, mint egy könyvben, de benned nem tudtam megmondani, mi volt az. Aznap tudtam, hogy találkoznom kell veled – az egész Black családdal. Úgy tudtam olvasni Mrs. Blackben, mint egy könyvben. Elfoglalt nő volt, aki szerette, ha a dolgok úgy mennek, ahogy ő azt elképzeli, és néha az apróságok miatt stresszelte magát.

A francba. Tökéletesen igaza volt. 

– És Izzy pont olyan volt, mint én. Nem volt még elég idős ahhoz, hogy a fiúkkal foglalkozzon. Inkább a könyveire, a filmekre és az új cipőkre vagy ruhákra koncentrált. De te... nem is tudom hallgatott el a lány. Nagyon bizonytalannak tűnt, mintha újra elképzelte volna azt a napot. – Csak ültél ott, és annyi megválaszolatlan kérdés vett körül. Én pedig figyeltelek, remélve, hogy hamarosan választ kapok, de nem kaptam. Mondjuk úgy, hogy nagyon menő voltál, nagyon dögös, és ez rendkívül felcsigázta az érdeklődésemet – nevetett rám.

– Várj csak − menő voltam? – ugrattam. – Még mindig az vagyok, butus. Kuncogtam, ő pedig felvette a vizes palackját, és kortyolt egyet belőle, majd felsóhajtott. 

– Miért nem lehet minden nap ilyen?

Összepréseltem az ajkaimat, az állam a vállán nyugodott. Néztem a víz mozgását, a naplementétől csillogó hullámokat. Az égbolton szétszórt sugarak ragyogtak, a rózsaszín és a narancs árnyalatai keveredtek a meleg sárgával. 

– Nem tudom – feleltem.

Kicsit elfordult, hogy rám nézzen. 

– Azt kívánod, bárcsak mindig ilyen lenne? Mármint csak te és én − kérdezte, a szeme tele volt érzelmekkel. 

Nagyot nyeltem, és lehajtottam a fejem.

– Ha azt kérdezed, hogy lehetne-e másképp, akkor igen, lehetne – nyomtam egy puszit a halántékára. – Bárcsak lenne mód arra, hogy működjön.

A szemhéjai boldogan csukódtak le, elégedett volt a válaszommal.

A valóság.

Valahogy mindig utolért minket. Bár elégedett volt a válasszal, tudtam, hogy butaság volt kimondani. Még ha többet is akartunk, nem kaphattuk meg. Voltak dolgok, amikre nem tarthattam igényt, és az, hogy Chloé-t a magaménak vallottam, ezek közé tartozott.

De ezt nem mondtam el neki.  Nem mondtam el neki, mert − amikor szorosan magamhoz öleltem, és néztük az óceánt és a sirályok távoli rikoltozását hallgattuk − tudtam, hogy ezt a pillanatot most nem tehetem tönkre.

Ezt a békét.

Ezt a boldogságot.

Ezt a gyönyörű lányt a lábaim között, aki hagyja, hogy megcsókoljam. Engedi valakinek, mint én, hogy átölelje és megvédje őt. Bízott bennem. Törődött velem. Ezt nem tudtam megtörni vagy lerombolni.

De rengeteg más dolgot biztosan tönkre tudnék tenni.

A telefonom rezgett az asztalon. Összevont szemöldökkel pillantottam hátra. Egy gyors puszit nyomtam Chloe arcára, mielőtt elengedtem volna, felálltam, és az asztalhoz mentem, hogy felvegyem a mobilomat. A képernyőn megjelenő név minden boldogságot összetört. Minden békét.

Izzy.

 

Chloe megállt mögöttem. 

– Ki az?

Nagyot nyeltem, és amikor megfordultam, hogy ránézzek, azonnal észrevette a bűntudatot a szememben. Az egész viselkedése megváltozott. Már nem mosolygott. Még csak rám sem tudott nézni.

Ehelyett megfordult, megragadta az ezüstszínű korlátot, és a naplemente felé nézett. A hátáról a telefonomra néztem. Lemaradtam a hívásról, de tudtam, hogy haza kell mennem, és fel kell hívnom a lányomat.

Bűntudattól gyötörve odasétáltam hozzá, és hátulról átkaroltam. Sóhajtott, és amikor megfordítottam, hogy felém nézzen, a szemei nedvesek voltak. 

– Ne, Chloe – suttogtam könyörögve. – Kérlek, babám. Ne sírj!

– Én… – kezdte, de  szája egy pillanat alatt összeszorult. Fájt a szívem, ahogy néztem, hogy küzd a szavakkal.

– Nézz rám – fogtam kezembe az arcát, és amikor a tekintetünk találkozott, a könnyei végigcsorogtak az arcán. A hüvelykujjammal letöröltem őket. – Semmi baj. Ez csak egy telefonhívás. Még mindig tölthetünk együtt időt, de vissza kell mennünk. Itt kint nincs jó térerő, és vissza kellene hívnom, mielőtt aggódni kezd.

A fenébe. Ahogy hallottam a saját szavaim, úgy tűnt, mintha viszonyom lenne, nem pedig a saját lányomról beszéltem volna.

Chloe bólintott, és végigsimított az arcomon. 

– Megértem... ez egyszerűen őrültség, tudod? 

Egy halk nevetés tört ki belőle. 

– Hidd el. Tudom.

– Hát… – egyenesedett fel és elhúzta az arcát a kezemből. Kedves mosollyal azt mondta: – Akkor el kéne tűnnünk innen. Nekem is mennem kellene zuhanyozni – ráncolta az orrát, lágy mosoly ült ki ajkaira. Ott volt ő, a Kicsi Lovag, aki megértett engem. Az, aki tudta, hogy ez az egész megpróbáltatás olyan, amilyen, és ezen nem lehet változtatni.

Így hát, miután segítettem neki összeszedni a holmiját, a kormányhoz mentem, és visszahajóztam a dokkokhoz. Visszavittem Ol' Charlie-t Primrose-ba, de Chloe az út alatt végig csendben volt. Amikor a garázsomhoz értünk, lesegítettem az ülésről. Mosolyt erőltetett magára, és a vállára tette a táskája pántját.

Visszaültem a motorra, nem tudtam, hol kezdjem.

Szerencsére nem kellett. Szelíd arccal fordult felém. 

– Jól éreztem magam ma, Theo.

– Igen – sóhajtottam. – Én is. Meg kéne ismételnünk. 

Elgondolkodott rajta, próbálta kitalálni, hogy pontosan mikor is történhetne ez meg. A szemén láttam a belső vívódását. 

– Mindenesetre majd írok neked sms-t – ugrottam le a motoromról, és elé léptem.

– Oké – bólintott.

Egy pillanatra egymásra meredtünk a sötétben. Az utcai lámpákon kívül semmi más nem világított. Úgy tudtam olvasni benne, mint egy könyvben. Láthatóan feldúlt volt, de keményen próbálta tartani magát.

Előrelépve tenyerembe fogtam arcának egyik felét, és a szám az övé fölé ért, de nem csókoltam meg. Elidőztem, és a keze a derekamhoz, testéhez közelebb került. Olyanok voltunk, mint a mágnesek, nem akartunk elszakadni egymástól, hacsak nem a távolság volt az ok. 

– Ez nem változtat semmin – mondtam. – Még mindig a Kicsi Lovagom vagy.

Az arca megrándult, a szemei lecsukódtak. 

– Menj, hívd fel Izzyt – küldött, de a hangjában tisztán hallatszott a lelkiismeret-furdalás.

Lehajtottam a fejem, és ajkaink egymáshoz simultak. Sóhajtott egyet, karjai a vállamra borultak, ujjai a hajamba fonódtak. Addig toltam előre, amíg a háta a falnak nem ütközött, de nem mertem abbahagyni a csókot.

Tudnia kellett, hogy jól vagyunk. Hogy semmi sem fog változni, és még mindig hagyhatjuk, hogy nyár legyen.

Még mindig az én csajom volt.

Az én Kicsi Lovagom.

Az én kicsikém.

Az én levegőm.

Az én gyönyörű megmentőm. Azért mondom, hogy „megmentőm”, mert ha ő nem lett volna, nem hiszem, hogy Janet halála után tovább akartam volna élni.

Ha nem jött volna el hozzám, hogy megnézzen, és nem segített volna a legsötétebb, legreménytelenebb időkben, akkor már nem lennék itt. Már régen elmentem volna, belefulladva a bánatba, és valószínűleg meg is haltam volna.

A kezem az arcára simult, mélyen felnyögtem. Nem akartam abbahagyni a csókolózást – egész kibaszott éjjel bírtam volna –, de amikor a telefonom megszólalt a hátsó zsebemben, hátrahúzódtam, és elkáromkodtam magam az orrom alatt.

A szeme csillogott, ahogy a nyelvét végigfuttatta a duzzadt ajkán. Elhúzódott, a füle mögé tűrte a haját, majd félreállt. 

– Fel kéne venned.

Azon tanakodtam, hogy adjak-e még egy csókot, és utána hívjam vissza Izzyt, vagy most vegyem fel, és nézzem, ahogyan morcosan magamra hagy, amire semmi szükségünk nem volt.

De tudtam, hogy ha újra megcsókolom, nem lesz megállás. Az következett volna, hogy behívom magamhoz, hogy még egyszer vele lehessek. Megtörténne, mert sosem tudnék betelni ezzel a csodálatos nővel.

– A francba – sziszegtem, és előrántottam a mobilomat. Felvettem, de a tekintetem nem hagyta el Chloé-t. Felemeltem az egyik ujjamat, könyörögve, hogy még ne menjen el.

– Apa! – kiabált Izzy.

– Igen, Isabelle. Mi az?

– Hol a fenében voltál? Már egy órája egyfolytában hívlak!

Chloé-ra pillantottam, aki lehajtott fejjel állt a sarokban. Biztos vagyok benne, hogy hallotta. 

– Dolgoztam, Izzy. Mi történt?

– Balesetet szenvedtem. 

Ekkor vettem észre, hogy a hangja vastag. Sírt.

Fintorogva fordultam el Chloé-tól. 

– Micsoda?! Mi a fene történt? Jól vagy?

– Igen, jól vagyok. Nem is tudom. Valami hülye terepjáró belerohant a kocsim hátuljába, én pedig elvesztettem az irányítást, és a végén átcsúsztam a járdaszegélyen. Kurvára esett az eső, és szart se láttam. Istenem, a kocsim annyira összetört! Szükségem van rád, hogy idegyere. Hívd a biztosítót vagy valami!

– Jól van, jól van. Nyugodj meg. Lélegezz – nyugtatgattam. Beszívtam a levegőt, majd mélyen kifújtam, és ismét Chloe irányába fordultam. Már nem nézett lefelé. Egy lépéssel közelebb jött, az arcára aggodalom ült ki. – Hadd hívjam fel a biztosítótársaságot, és azonnal visszahívlak.

– Oké. Siess, apa – mondta a lányom, majd letette a telefont. 

– Mi történt? – kérdezte Chloe.

– Izzy... autóbalesetet szenvedett. Azt mondja, jól van, de a kocsi láthatóan totálkáros lett.

Megkönnyebbülés árasztotta el mogyoróbarna szemeit. 

– Az ő hibája volt? – kérdezte a lány, szemei tágabbra nyíltak, ahogy a válaszra várt.

– Nem. Azt mondta, hogy egy terepjáró belerohant – feleltem. Haboztam. – Valószínűleg szükség lesz rá, hogy elmenjek Noisba.

Nois volt az a hely, ahová Izzy iskolába járt.

– Igen, persze – emelte fel a kezét. – Oké – sóhajtotta. – Menj és intézz el mindent. Csak hívj fel, ha mindennel végeztél. És ha menned kell, hát csak menj. Megértem.

Bólintva léptem egyet előre. 

– Oké, megígérem, hogy felhívlak – simogattam meg az arcát. –Megvársz?

Mosolya őszinte volt, de még mindig éreztem a bűntudatát. A csend fülsiketítő volt, a szája kinyílt, majd összezárult, mintha nem találná a megfelelő szavakat. 

– Úgy érzem, ez az egész az én hibám – bökte ki végül.

Fintorogva ráncoltam a homlokomat. 

– Dehogy, ha valakié, akkor az én hibám. Én vagyok az, akinél nem volt telefon.

– Igen, de én tereltem el teljesen a figyelmedet – enyhült meg a mosolya.

Megráztam a fejem, majd megcsókoltam az arcát. 

– Ne hibáztasd magad. Ahogy egyszer már mondtad, ilyen az élet. Olyan dolgok történnek, amiket nem tudunk befolyásolni.

A szemei felcsillantak. 

– Hűha, el sem hiszem, hogy emlékszel.

Rávillantottam egy mosolyt. 

– Mindenre emlékszem, ha rólad van szó, Chloe.

Miután még egy utolsó csókot nyomtam az ajkaira a megnyugtatás kedvéért, elengedtem, és néztem, ahogy átmegy az utcán, majd besétál a bejárati ajtón. Útközben egyszer hátranézett, halványan elmosolyodott. Ugyanezt az arckifejezést viszonoztam, és intettem neki.

Amikor biztonságban beért a házukba, vettem egy nagy levegőt, felvettem a telefonomat, és felhívtam a biztosítótársaságot. A Chloe-val való helyzetem titkos volt, de amikor a lányomról volt szó, gondoskodnom kellett róla, hogy biztonságban legyen.

Pokolian, szörnyen éreztem magam, amiért nem vettem fel hamarabb. Őt is elveszíthettem volna.

Szerencsére egy felsőbb hatalom rajta tartotta a szemét.

Nem tudom, mi a faszt csináltam volna, ha Izzy mackómat is elveszítem.

Chloé-t nem okolnám semmiért, de magamat hibáztatnám újra és újra, ugyanazt a küzdelmet élném át, mint egyszer már, és ez veszélyeztetne mindent, amiért ő és én valaha is kiálltunk.