Jessica Prince: Bad Alibi - Negyedik fejezet

 

4. fejezet

Farah

Éreztem, ahogy a penge hideg fémje a nyakamba harap. Éreztem, ahogy testének súlya egyre erősebben nyomódik a hátamhoz, és olyan erővel lök a kocsim oldalához, amitől kiszorította a levegőt a tüdőmből.

A cigarettafüst avas szaga égette az orrom, könnybe lábadt a szemem, ahogy a leheletét a nyakamon éreztem. – Bassza meg! Tudtam, hogy egy ilyen gazdag ribancnak, mint te, jó szaga van. Mondd csak, a pinádnak is ilyen édes a szaga?

Kiáltásra nyitottam a számat, de a hangom elvágta, ahogy a nagy kesztyűs kezét az ajkaimra szorította, elnémított.

Amilyen erősen csak tudtam, prüszköltem és küzdöttem, mindent megtettem, hogy megrúgjam a férfit, aki a semmiből előbukkanva a kocsimhoz szorított.

–Ez az, kislány. – Gonosz nevetést eresztett meg, amitől a vérem jéggé változott. – Mutasd meg, mid van! Nem éri meg, ha nem küzdesz.

Újra a keze mögül sikoltoztam, de hiába. A parkoló, ahol leparkoltam, árnyékba borult. Senki sem volt a közelben, aki láthatott vagy hallhatott volna.

A félelem a mellkasomat szorongatta, pánik kapaszkodott a torkomba. Annyira megrémültem; egyre nehezebb volt lélegezni, de nem hagytam abba a küzdelmet. Nem tudtam. Ez volt mindenem. A férfi sokkal nagyobb volt nálam, sokkal erősebb, a menekülés nem volt opció.

Undorral teli borzongás futott végig a testemen, amikor éreztem, hogy az orra végig simít a vállamon, a hajamon, a nyakamon.

–Most pedig szórakozzunk kicsit.

Felébredtem, és akkora levegőt szívtam be, hogy a tüdőm égett, ahogy felpattantam az ágyamban ülve. Az egész testem remegett, finom izzadságfoltok borították be a bőrömet. A takaró összegabalyodott a lábam körül, mert álmomban kapálóztam. Mint az elmúlt hónapok minden éjszakáján, most is eltartott egy darabig, amíg az álom kiengedett a karmai közül.

–Csak egy álom, Farah, - mondtam magamnak, remegő lélegzetet vettem, miközben remegő kezemet felemeltem, hogy elsöpörjem a nedves hajat a homlokomról. – Ez csak egy álom volt. Biztonságban vagy.

Lehunytam a szemem, és arra koncentráltam, hogy mély, nyugtató lélegzetet vegyek, miközben a kezemmel a lepedőt szorongattam, és a lábujjaimat a matracba fúrtam. – Meleg lepedő, puha ágy, levendulás gyertya, - suttogtam.

Ez volt az egyik olyan módszer, amit a terapeutám tanított nekem, a pánikrohamaim leküzdésére. Koncentrálj a környezetedre, ami segít magadat a földön tartani. A levendulának állítólag nyugtató hatása volt, ezért minden este, mielőtt lefeküdtem volna, meggyújtottam egy levendulagyertyát az éjjeliszekrényemen.

–Meleg lepedő. Puha ágy. Levendula gyertya.

Újra és újra ismételgettem a mantrát, emlékeztetve magam arra, hogy hol vagyok, míg végül a félelem elhalványult bennem.

A testem izomról izomra ellazult, a remegés végül megszűnt.

Fejemet elfordítva az ágyam melletti órára pillantottam, az élénkpiros számok azt mutatták, hogy éppen hét óra múlt. Alig négy órát aludtam.

A Bad Alibi kettőkor zárt, miután elzavartam az utolsó megmaradt kósza vendégeket, bezártam és feltakarítottam, még negyvenöt percig nem jöttem ki, ami azt jelenti, hogy csak hajnali három után dőltem ágyba.

Átvetettem a lábam az ágy szélén és lassan talpra álltam. Most már nem volt értelme visszafeküdni. Teljesen ébren voltam. A rémálmok tették ezt velem. Mindegyik olyannyira megrázott, hogy a nap hátralévő részében nem tudtam aludni.

A lábam fájt, a talpam lüktetett. Már másfél hete dolgoztam a Bad Alibiban, és a sok lábon töltött óra segített megmutatni, mennyire nem vagyok formában.

Testem minden izma megmutatta magát, amikor elindultam a mosdó felé. A Redbud Inn, ahol a Redemptionbe költözésem óta aludtam, és ahol addig fogok lakni, amíg a házam lakhatóvá nem válik, büszkélkedett a modernizált kényelmi szolgáltatásaival, amelyek közül az egyik a legmodernebb masszírozó zuhanyrózsa volt, de örömmel mondhattam, hogy nem hazudtak. A vízsugár csodákat tett a fájós nyakammal és vállammal.

És ez csak az egyik ok volt, amiért szerettem ezt a csinos kis fogadót. Amikor felhajtottál az úton, az első dolog, amit megláttál, egy imádnivaló kétszintes házikó volt, fehér falécekkel, fekete redőnyökkel és egy merész piros bejárati ajtóval. Eleinte ideges voltam, azt hittem, valahol rossz irányba fordultam, amíg be nem fordultam a ház melletti kis kavicsos telekre, és meg nem pillantottam az L alakú, különálló épületet, amely a telek hátulján állt, saját parkolóval. Összesen tíz szoba volt benne, mindegyik nagyobb, mint amire számítanék, nemrég felújított fürdőszobával és konyhasarokkal. És ha ez nem lett volna elég nagyszerű, volt egy kis, különálló épület, amelyben mosógép és szárítógép volt.

A nő, aki a helyet vezette, egy édes, gyönyörű, vörös hajú, Poppy nevű hölgy, aki nagyjából velem egykorúnak tűnt, elengedte a mosoda használatának díját, mondván, hogy mivel hosszú távú vendég vagyok, nekem ez a kedvezmény jár.

A másik előnye az volt, hogy megismertem Poppyt, és nagyon jól kijöttünk egymással. Ha nem aggódnék, hogy elébe megyek a dolgoknak, talán még barátomnak is tekintettem volna.

Miután hosszasan lezuhanyoztam, hagytam, hogy a víz eltűntesse a hátamból a görcsöket, és elmossa a borzalmas rémálom okozta hideget, befejeztem a készülődést, és felvettem az új farmer rövidnadrágomat és egy másik trikót, ami világos krémszínű, halvány rózsaszín és sötétbarna kasmírmintával.

Kifújtam a hajam, a hosszú szőke fürtjeimet kissé vadul és hullámosan hagytam - ezt az öreg Farah sosem merte megtenni; a hajának mindig tökéletesen kellett állnia -, a sminkből a lehető legkevesebbet kentem fel. Miután ezzel megvoltam, belebújtattam a lábam egy pár papucsba, és elindultam kifelé az ajtón, készen állva az új reggeli rituálémra, a kávéra és a Poppyval való beszélgetésre.

Már félúton voltam a járdán, amikor megállásra késztetett egy nagy csattanás a szobából, amely mellett éppen elhaladtam. Mozdulatlanul álltam, a gyomromat csomókba szorította az aggodalom. Odabentről újabb csattanás hallatszott, de ezt egy hangos, női kiáltás követte, amit nem lehetett mással összetéveszteni, mint örömmel.

Tátva maradt a szám, miközben a járdához gyökerezve maradtam, képtelen voltam megmozdulni, amikor a nő után nem sokkal egy sor férfi nyögés következett, nos... befejezte, jelezve, hogy a szobában lévő pár kora reggeli tevékenységei véget értek.

Mivel nem akartam, hogy rajtakapjanak a hallgatózáson, mozgásra kényszerítettem a lábam, és átsuhantam a parkolón, majd azon a néhány méteren, amely Poppy lakásához vezetett. Lelassítottam, amikor elértem a lépcsőfokokat, amelyek a hátsó ajtóhoz vezető körbefutó verandán vezettek felfelé.

Az ujjamat a szúnyoghálós ajtóra ütögetve kiáltottam: – Poppy?

Egy pillanattal később megjelent az arca a rácson keresztül, széles mosollyal az ajkán. Ezzel a mosollyal, a szív alakú arcával és a nagy kék szemével olyan volt, mint azok a gyönyörű porcelánbabák.

–Szia! Gyere be! Most főztem egy kanna kávét. – A szúnyoghálós ajtó nyikorgott, amikor kihúztam, amint beléptem kávé és fahéj illata fogadott. – Fahéjas tekercs van a sütőben. Már csak pár perc és kész, ha szeretnél egyet.

–Ó, igen, kérek!

–Akkor érezd magad otthon. Meglep, hogy ilyen korán itt látlak. Nem későn értél haza?

–Uh, de igen. – Odamentem a kávéfőzőhöz, és készítettem magamnak egy csésze kávét, miközben füllentettem egy kicsit. – Álmatlanság. Nem nagy ügy, már régóta körülbelül négy óra alvásból működöm. – Majdnem egy éve, hogy pontos legyek. Szembefordultam a nővel, a pult szélének támaszkodtam, és a kávésbögrém pereme mögött vigyorogtam. – Ha már a korán kelésnél tartunk, a négyes szobában lévő pár máris nekilátott.

Poppy horkantott egyet. – Nem meglepő, tekintve, hogy kik maradtak ott tegnap este. Egy kisvárosban egy fogadó vezetésének egyik hátulütője az egyéjszakás vendégek. – Drámaian megborzongott, és a felső ajkát görbítette, miközben hozzátette: – Néha úgy érzem magam, mintha bordélyházat vezetnék. Egyáltalán nem várom, hogy ma este kitakarítsam a szobájukat.

A nyelvem hegyén volt, hogy megkérdezzem, ki lakik abban a szobában, de nem tettem, úgy döntöttem, meghagyom a féktelen párnak a magánéletüket.

Poppyval elég sokáig lógtunk együtt, hogy befejezzem a kávémat, és egy fahéjas tekercset egyek. A fogadó vezetése huszonnégy órás munka volt, nem akartam útban lenni, vagy kihasználni a vendégszeretetét, ezért elbúcsúztunk és elindultam vissza a szobámba.

A hátsó zsebemből előhúztam a mobiltelefont, előhívtam a bátyám és köztem folyó sms-sorozatot, és menet közben elkezdtem megfogalmazni neki egy üzenetet. Eddig nagyon tetszett az új városom, és izgatottan vártam az életet, amit építettem. Az egyetlen hátránya az volt, hogy Jase és Bennett nem volt a közelemben, ezért mindent megtettem, hogy rendszeres kapcsolatban maradjak velük.

Annyira belefeledkeztem a feladatomba, hogy nem figyeltem arra, merre megyek, és belesétáltam valami hihetetlenül kemény dologba. A telefonom a betonra esett, és én is követtem volna, ha nem tekeredik a derekam köré valami, amit acélszalagnak éreztem. Eltartott egy pillanatig, mire felfogtam, hogy amibe belesétáltam, az egy ember volt... egy nagyon erős, nagyon szilárd ember.

–Hűha. Óvatosan, új lány.

–A francba, annyira sajnálom... – A bocsánatkérés elhalt a nyelvemen, amikor felnéztem a mogyoróbarna szempárba. Az elmúlt másfél hétben legalább négyszer láttam ezeket a szemeket, de csak távolról. Most, hogy közelről vettem szemügyre, feltűnt, hogy még szebbek, mint eredetileg gondoltam. A szemét bőven pettyezte arany szín, és sötétzöld gyűrűk szegélyezték a szivárványhártya szélét. Olyan szemek voltak, amelyekbe az ember belefulladhatott volna, és soha többé nem jött volna fel levegőért.

–Jól vagy?

A mély, rekedtes hangjára a tekintetem egy olyan ajakpárra esett, amelyet egészen addig a pillanatig nem engedtem magamnak teljesen tanulmányozni - telt, rózsaszín ajkak, amelyek mintha csókra lettek volna teremtve. Az alsó ajkak kissé dúsabbak voltak, míg a felső ajkak tökéletes Ámor-ív alakot öltöttek.

Kábulatba merülve engedtem meg magamnak, hogy azt tegyem, amit az elmúlt másfél hétben szerettem volna, de soha nem engedtem magamnak, mivel mindent megtettem, hogy távolságot tartsak Cannon Bankstől, mintha ő lenne a zéró páciens a bubópestisre. Tanulmányoztam a gyönyörű arcát. A sötét bozont alatt tökéletesen szögletes állkapocs húzódott, amely elég erősnek tűnt ahhoz, hogy üveget vágjon, és éles, határozott arccsontok. Az orra kissé görbe volt, mintha egyszer vagy kétszer megütötték volna, és nem állt helyre rendesen, de bármilyen furcsán hangzott is, neki jól állt. Ha nem lett volna az az enyhe görbület és a púp pont a közepén, az orra szinte túl tökéletes lett volna. De ahogy volt, az csak tetézte azt az incselkedő robusztusságot, ami az arcát jellemezte.

–Kolibri.

A tekintetem az övébe kapcsolódott, a szemöldököm kérdő homlokráncolásba húzódott. – Kolibri?

Levette egyik karját a derekamról, és felnyúlva elvette egyik kezemet a mellkasáról. Hosszú ujjai körbe fonták a csuklóm, és az alján lévő pulzuspontra nyomta ujjait. – Úgy tűnt, illik hozzád. A pulzusod őrülten gyorsul. – A szája egyik sarka olyan vigyorra húzódott, amitől a gyomrom felfordult. – Ideges vagy tőlem?

–Aha? Nem! Persze, hogy nem. Ez őrültség.

Hazug!

Ez nem volt jó. Amikor Cannon Banksről volt szó, távolságtartónak kellett maradnom, nem pedig olyan átkozottul szorosan a mellkasától a csípőjéig odanyomódnom hozzá, hogy még a napfény sem tudott átjutni rajta.

Egy lépést hátráltam, és addig szorítottam a karját, amit még mindig körülöttem tartott, amíg nem volt más választása, mint elengedni.

Jó két méter húzódott köztünk, de még mindig úgy éreztem, hogy ez nem elég. Azóta az első este óta egy maroknyi alkalommal járt a bárban, és ahányszor belépett az ajtón, a testem reagált rá. Az egész műszakot úgy töltöttem, mintha egy nagy, kiszolgáltatott ideg lennék. Shane figyelmeztetése még mindig ott visszhangzott a fejemben, és az a tény, hogy két különböző nővel ment haza azon kívül, akivel az első este láttam, csak megerősítette az igazát.

Egy lépéssel közelebb lépett, amitől a testem megmerevedett, azt hittem, megint hozzám akar érni, de ehelyett lehajolt, hogy felvegye a földről a lába előtt heverő telefonomat.

–Ó, ööö, köszönöm, - motyogtam, és kinyújtottam a kezem, de ahelyett, hogy átadta volna, megfordítva lenézett rá. Döbbenten bámultam, ahogy végigsimította a hüvelykujját a képernyőn, és úgy görgette végig az üzeneteimet, mintha joga lenne hozzá. – Elnézést, - kiáltottam, és a telefonomért nyúltam, csakhogy ő kitért előlem. – Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?

–Jase a pasid?

–Micsoda? Nem, - csattantam fel, és ismét a telefonomért nyúltam, ezúttal sikerült elhúznom előle. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá.

Lassú, kimért pillantást vetett rám, tekintete az arcomról végigkövetett a mellkasomon, egészen a lábamig, hirtelen nagyon is tudatában voltam a testem minden egyes centiméternyi bőrfelületének. – Annyi biztos, hogy azt mondtad egy férfinak, aki nem a pasid, hogy szereted és nagyon hiányzik.

Valami elpattant bennem a kíváncsiskodására, az általában a jelenlétében érzett szorongást felváltotta az izgatottság. A szemem felháborodottan összeszűkült, miközben lezártam a telefonom képernyőjét, és visszatömtem a zsebembe. – Azért, mert ő a bátyám, és valóban hiányzik és szeretem őt. És semmi jogod nem volt ahhoz, hogy így turkálj a telefonomban. Ez a magánélet megsértése.

–Van pasid? - kérdezte, mintha nem hallotta volna a hitetlenkedést a hangomban. Vagy talán csak nem érdekelte.

–Ez nem...

Mielőtt a válaszom kimondhattam volna, a mellettünk lévő ajtó kinyílt. Egy erősen feltűnő barna hajú nő sétált ki a szobából, aki azonnal Cannonhoz préselte magát, anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna az irányomba.

–Csodálatos volt a tegnap este, - mondta csábító dorombolással, miközben titkos mosoly hasított az arcára. – A mai reggel is.

Egy gyors pillantást vetettem az ajtóra, amin éppen kilépett, és már pontosan tudtam, kit hallottam korábban szexelni.

Hát persze.

Visszanéztem Cannonra, és láttam, hogy bár ő hanyagul átkarolta a nő vállát, a figyelme még mindig rám szegeződött, ismét pillangók robbanása indult meg a gyomromban.

A nő végre rájött, hogy van egy harmadik személy is a kis kupacukban, rám nézett, és egy nem túl kellemes pillantást vetett rám. – Ki maga?

–Senki vagyok, - viszonoztam gyorsan. – És éppen távozni készültem.

Nem voltam benne biztos, hogy mi a fene volt ebben a férfiban, ami ilyen hatással volt rám, de bármi is volt, csomóba csavart.

Shane-nek igaza volt. A pasi egy dög volt. – Szép napot! - motyogtam, és a járdára néztem, ahogy elhaladtam kettejük mellett.

Cannon whiskyben gazdag hangja éppen akkor szólalt meg, amikor elértem a szobám ajtaját.

– Hamarosan találkozunk, Kolibri.

És valamiért volt egy olyan megérzésem, hogy ez egy ígéret. 

Lexy