Caris Roane: Obsidian Flame - Második fejezet

 

„Az obszidián-láng mindenekelőtt megadást igényel.

És az önfeladás sosem a gyengéknek való.”

-           Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

 

2. fejezet

 

Thorne homlokán végigfutott az izzadság, de nem tudta biztosan, mi az oka ‒ az energia, ami ahhoz kellett, hogy fenntartsa a férfi látszatát, akivé vált, vagy a nő látványa, aki teljesen csupaszon feküdt előtte.

Ó... Istenem.

A pulzusa a nyakában lüktetett. Legszívesebben belemélyesztette volna az agyarait, odaadta volna neki a bájitalt, amit szeretett, de nem tudta. Még abban sem volt biztos, hogy ebben az alakban használhatja-e az agyarait.

Kár.

Istenem, miket szeretett volna tenni Marguerite-tel. Most, hogy a breh-hedden keményen lecsapott rá, a lány iránt érzett szokásos vágya, legalább háromszorosára nőtt, úgyhogy lüktetett az erekciója és a pulzusa minden porcikájában pulzált.

Leereszkedett a nő puncijához, és végigsimított az arcával a selymes, puha bőrön. Többször is megcsókolta, kiélvezve a csupaszságát, valamint ismerős, örömteli nyöszörgését. A kolostorban, ahol szinte minden hajnalban szeretkezett vele, mindkettőjük fölé ködsátrat vetett, hogy szerelmük zaját ne hallják az épület más részein.

Most nem kellett ezt tennie.

Megremegett, ahogy a karját a lány térde alá csúsztatta. A vörös rózsát idéző mély illat a levegőben terjengett, a férfit felizgatva. Kemény volt, mint a szikla.

Nem tudta, mit tegyen először ‒ megcsókolja vagy megnyalja, vagy csak bámulja a szemében oly gyönyörű, tökéletes műalkotást.

Csókolta még egy kicsit, ajkait a nedves, duzzadt ajkakra tapasztotta, csipkedte, hozzáadva egy kis csípést, majd egy kis szívást. Egy vonalban csókolta egészen a nyílásáig... de ekkor a dolgok kicsit elszabadultak, mert a lány már az ágyon hánykolódott, a férfi pedig azon dolgozott, hogy erősen tartsa, de a fenébe is, a nyelve úgy döntött, hogy neki kell őt megszereznie.

Keményen nyomta ki-be a nyelvét, mintha megdugná, mintha nem tudna elég mélyre hatolni. A lány felemelkedett az ágyról, de a férfi lefogta a csípőjét. Vajon tudatában volt-e annak, hogy természetfeletti erejét használja, és hogy csak egy hozzá hasonló erő tudta megakadályozni, hogy felrepüljön az ágyról?

Valószínűleg nem, mert ahogy a férfi belé hatolt, és egyre csak tolt és tolt, a nő sikoltva üvöltötte világgá az orgazmusát. De a férfi kitartott, felnézett rá, amikor csak tudott, figyelte az arcán tükröződő extázist, élvezte a gyönyört, amit érzett. Kielégítette őt másodszor és harmadszor is.

Most azonban bajba került. Érezte a testében a rezgéseket, koncentrálnia kellett, hogy ne változzon vissza.

Ugyanakkor muszáj megkapnia a nőt.

Felemelkedett, és miközben a lány még mindig az orgazmus utóhatásaiban merült el, mélyen beléje lökte magát, amitől a lány ismét felemelkedett. A férfi a lányon landolt, belenyomta a matracba.

Keményen megdugta. Beledöfte magát, visszahúzódott, beledöfte magát, figyelte, ahogy a lány még jobban megrázkódik alatta. Nyögései vad kiáltásokká váltak.

Most már két férfi volt, az egyik a szex lázában, a másik Joséként küzdött, hogy megtartsa az alakját. A háta alja megfeszült, a golyói készen álltak arra, hogy elsüljenek.

Amikor eljött az orgazmus, amikor rángatózni kezdett, felemelkedett róla, karjaival megtámasztotta magát, csípője beléje csapódott. Lenézett a lányra.

–    Nézz rám ‒ parancsolta.

A lány kinyitotta a szemét, amely vad volt a szenvedélytől. Alig tudott összpontosítani. A férfi tovább pumpált, miközben tartotta a tekintetét. Ő volt az asszonya, és szerette őt. Az ő asszonya, Marguerite, akit már régóta szeretett, de most olyan vágyat érzett iránta, amilyent még soha sem. Minden egyes cseppjét neki adta, amit a teste termelt; bár a külseje úgy nézett ki, mintha José lenne, de a magja az övé volt, nem lehetett másé, és ezt töltötte a nőbe.

A rezgések most már egyre erősebbé váltak. Annak ellenére, hogy erős vágyat érzett, sőt szükségét érezte, hogy kapcsolatban maradjon a lánnyal, el kellett tűnnie. Most. Különben visszaalakul.

És a pokolba vele, ha felfedi ezt a kis titkot. Lehet, ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne ölje meg a szeretőit, amennyiben a lány tovább folytatja ezt az utat.

Kihúzta magát belőle. Nem szerette így magára hagyni, de fenn kellett tartania a látszatot.

Felkapta a farmerját a padlóról, és bement a fürdőszobába. Tízig számolt.

–  A bátyám most hagyott egy sms-t ‒ kiáltotta. – Kell neki egy fuvar. Muszáj mennem.

Gyors mozdulatokkal felöltözött. Amikor az ajtóhoz ért, visszapillantott Marguerite-re. Olyan gyönyörűen nézett ki így elterülve. A lány is zavartnak tűnt, de nem tudta megállni, hogy ne mondja ki.

–   Ismered a kijáratot. Hívj egy taxit. Csak ne legyél itt, amikor visszajövök. A bátyám indulatos és különben is, nem szeretem a nőket reggelente az otthonomban.

Oké, lehet, hogy ez gonosz volt, de nem kellett volna Joséval kúrnia.

Látta, hogy a lány szeme felvillan, és tudta, hogy az indulata hamarosan kirobban, úgyhogy lelépett. Kiszaladt a teherautóhoz, és mivel nem tudhatta biztosan, hogy Marguerite alkalmazza-e a villanó képességét és ezt felhasználva éri el a bejárati ajtót, ezért a hagyományos módszerrel szállt be a járműbe: kinyitotta az ajtót, és becsúszott. A kulcsot azonban figyelmen kívül hagyta, amikor megérintette a gyújtást, hogy beindítsa a teherautót. Nem lepődött meg azon, hogy amint éppen tolatni kezdett, a nő kinyitotta a bejárati ajtót.

Majdnem lefulladt a motor, ahogy a lába lecsúszott a gázpedálról, mert a nő ott állt meztelenül, és bemutatott neki.

Nagyon sok minden tetszett neki Marguerite-ben, de a szelleme volt az, ami megfogta. Ott állt az ajtóban, az előkert felé fordulva, szemrebbenés nélkül, nem törődött azzal, hogy ki látja. Ő az a fajta nő volt, aki nem kevesebbel, mint minden erejével harcolt.

–   Seggfej ‒ kiáltotta.

Majdnem behúzta a féket. Legszívesebben egyenesen visszaindult volna a házba, hogy becipelje José hálószobájába, és megint elintézze. De a rezgések egyre erősebbek lettek, és beleizzadt a farmerjába.

Elfordította a tekintetét, összeszedte magát. A kocsit a bár irányába fordította. Amikor végre a város egy másik részén volt, néhány mérfölddel arrébb, félreállt a teherautóval, visszaváltozott önmagává, majd nagy levegőt vett.

Verejték borította, és egész testében megborzongott. Hát ez kurvára furcsa volt.

Beugrott a teherautó hátuljába, felébresztette Josét, átadta neki a kulcsokat, és kitörölte a memóriáját. Visszahajtott Marguerite hotelszobájába, és meghallotta a zuhanyzót.

Elnyújtózott az ágyon, és várt.

Rózsaillatot érzett, mit ad isten, mosolygott.

Oké, rossz volt, hogy jól érezte magát?

Az igazság az, hogy nem emlékezett, mikor mosolygott utoljára így. Talán egy évszázaddal ezelőtt, mielőtt a nővére, Grace elzárkózott a kolostorba, és mielőtt az ikertestvérét, Patience-t megölték a halál vámpírjai. Igen, talán olyan régen.

 

***

 

Owen Stannett mindent előkészített: gyertyák és füstölők égtek, a redőnyöket lehúzta, hogy tompítsa a mexikóvárosi éjszakai élet zaját. Még egy új, vörös bőrfotelt is készíttetett kedvenc tevékenységéhez. Ez lesz az első kirándulása a jövő folyamaiba, mióta elhagyta a Második Földet.

Az elmúlt három hetet azzal töltötte, hogy Látókra vadászott a Halandók Földje összes ismert szökevény kolóniáján, de egyetlen egyet sem talált. Mivel azonban ezek a kolóniák semmilyen módon nem voltak elrejtve a Második Föld elől, Greaves számára is elérhetőek. A Parancsnok valószínűleg már elvégezte a saját felderítését, és minden Látót, akit talált, a kedvenc Második Föld-i erődjeibe vitt Mumbaiban, Johannesburgban és Bogatában.

Mind Endelle adminisztrációja, mind a COPASS tudta, hogy hol vannak ezek a gazember-kolóniák, és nyomon követtek minden be- és kilépő mozgást. A Második Föld kijelölt összekötő tisztjei kapcsolatban álltak a helyi kormányzókkal, hogy megbizonyosodjanak arról: mindenki jól viselkedik, és nem zavarják a Halandók Földjét sem a felemelkedés dimenziós világának, sem a vámpírok természetének jelenlétével.

A keresés eredménye hatalmas csalódás volt, tekintve, hogy tervei szerint saját erődöt akart létrehozni Mexikóvárosban. Meg volt győződve arról, hogy valahol lennie kell egy Látók konklávéjának, vagy egy titkos helyen, vagy pedig egy ismeretlen teremtmény által erősen elködösített helyen.

Ezért ma este ‒ bár eddig kerülte ‒ kezdeni akarta a keresést a jövőbeli áramlatokban. A jövőáramlatok egyik hátránya az volt, hogy bármelyik Látó tevékenységét más erős Látók is észlelhették. Igaz, a Második Földön csak egy maroknyian voltak, akik ilyen szintű hatalommal rendelkeztek, de az biztos, hogy csak egy kellett hozzá, mégpedig az, akit el akart kerülni: Marguerite Dresner.

Lényegében a jövőbeli áramlatokban végzett tevékenységei csak annyira voltak sikeresek, amennyire képes volt észrevétlen maradni. Az viszont meglehetősen segítette, hogy Marguerite utálta a látnoki képességét, és kerülte a jövőáramlatokat. Így sebezhetősége ellenére úgy döntött, hogy elindítja új életét a Halandók Földjén, ami azt jelentette, hogy össze kellett gyűjtenie egy rakás Látót, bezárni és munkára fogni őket a nevében.

Elnyújtózott a nyugágyon, erősen hímzett cobolybőr csizmájának hátsó része nekicsapódott a szövetborításnak. Ideges megszokásból végigsimított a kezével a feje jobb oldalán gondosan formázott hajhullámon. A mozdulat megnyugtatta, csillapította az idegeit.

Eljött az idő. Érezte, ahogy az energia egyenletes rezgése végigsöpör a testén.

Valami nagy dolog mozgott a jövő áramlataiban az elmúlt egy évben; nagy, de láthatatlan, mint egy leviatán, amely felbukkan az óceánban, hogy gúnyolódjon a vitorlás hajókkal, aztán eltűnjön a hullámok alatt, mindig üldözve, de soha el nem kapva. Egészen biztos volt benne, hogy ennek valami köze van az obszidián-lánghoz, amely alig néhány hete alakult ki a vérrabszolga Fionánál, és Marguerite-nél. A nők együtt dolgoztak, összehangolták erőfeszítéseiket. Egyesített erejük demonstrációja lenyűgöző volt.

Ugyanakkor azt is megértette, hogy az obszidián-lángból mindig három van, így egy másik nőnek kellett a triász harmadik tagját alkotnia. Ő azonban még a  mai napig nem jelent meg.

Hagyta, hogy a karjai az oldala mellett pihenhessenek. Lehunyta a szemét. Most a pacsuli erős illata vette körül, és mivel a légkondicionáló szelíd légáramlatot tartott fenn a szobában, látta, ahogy a gyertyafény pislákol a szemhéja mögött.

Mély, elnyújtott lélegzeteket vett, a hasi légzést alkalmazta.

Lassan hagyta, hogy kinyíljon az elméje. Ha túl gyorsan mozdulna, a jövő áradata rázúdulna, mozdulatlanná és sebezhetővé téve őt. Ezt legalább megtanulta kezelni az évszázadok során.

Alig nyitott „látószemével” széles színspektrumot látott, fényszalagokat, amelyek folytak, igen, örökké, távol tőle, távol az időnek ettől a pontjától. A szíve repesett, és öröm áramlott át rajta. Ezt élvezte a legjobban, ezt a váratlan kapcsolatot azzal, ami a leglényegesebb adománya volt.

Mély tisztító lélegzetet vett, és egy kicsit még jobban kitárta az elméjét. A szalagok most már mozogtak, hullámokban csillogtak és fodrozódtak. „Látószemével” a szalagok elé lépett, és felemelte a jobb kezét, mintha egy lelkészi áldásra készülne.

Rendkívüli időket élt, mintha a jövő hirtelen nagy sietségbe került volna, és a Második Föld és a Halandók Földje felé rohanna. Felismerte az energia mögött álló erőt ‒ és ez Greaves Parancsnoktól eredt. Nyomást gyakorolt a világra, két világra is. Greaves nem szenvedett hiányt sem ambícióban, sem pénzben. A Második Föld ásványkincseinek nagy részét már jóval azelőtt megszerezte, hogy az ásványok értéke ismert lett volna. Megengedhette magának, hogy hadsereget toborozzon, két hadsereget, akár ezer hadsereget.

De válaszul a Földön ‒ mintha nem tudná egykönnyen elviselni a szociopaták ambícióit ‒, új hatalmak jelentek meg, hogy szembeszálljanak Greaves megalomániájával. A Vér Harcosainak hatalma ‒ akik mindig is rendkívüli, bár kis erőt képviseltek Greaves ellenében ‒, a breh-ek megjelenésével kezdett növekedni.

És most az obszidián-láng.

Még mindig nem igazán tudta felfogni, hogy egy ilyen hatalmas, hármas kapcsolaton alapuló ajándék mit jelenthet Endelle asszony és a kormányzat számára. Ha jól értette a közelmúlt eseményeit, az obszidián-láng első, Fionához tartozó ereje mélyreható képességet adott neki, hogy mások erejét közvetítse, sőt, hogy lehetővé tegye a megszállást, ami mindkét fél természetfeletti erejét exponenciálisan megnövelte. Fiona megengedte Endelle asszonynak, hogy megszállja őt, így együtt húszezer embert villantottak biztonságba egy aréna katasztrófájából. Nem tudta felfogni az együttes erőnek ezt a szintjét.

Tudta, hogy Marguerite ennek a triásznak a második tagja, hogy ő az obszidián-láng vörös fajtájával rendelkezik, ami azt jelentette, hogy az amúgy is jelentős látnoki képességeit az obszidián-kapcsolata még tovább fokozza.

Marguerite szalagjával szemben helyezkedett el. Hihetetlenül intenzív volt. Erősen gyanította, hogy a Látók birodalmában ‒ és ez talán mindennél jobban megrémítette ‒, az obszidián-lángnak köszönhetően most már képes elérni a tiszta látást, vagyis látomásai százszázalékos pontosságát. Ez olyasmi volt, amire ő nem képes, ahogyan egyetlen más Látó sem, akit ismert. Egy olyan Látó, aki képes a tiszta látásra, felbecsülhetetlen értéket jelent annak, akinek a felügyelete alá tartozik: Képes pontosan látni a jövőben kibontakozó eseményeket, ahogyan azok megtörténnek.

Nagy volt a kísértés, hogy belépjen a jövő folyamszalagjába és megnézze, mire készül, de habozott a lány hatalma miatt, és mert féltette a saját bőrét. A látnoki ereje nem az egyetlen jelentős természetfeletti képesség volt, amivel rendelkezett. Néhány héttel ezelőtt megpróbálta elrabolni őt a Halandók Földje I-10-es útjáról, az Egyesült Államok alsó kontinentális részét átszelő főútvonalról. A nő egy kabriót vezetett, lehúzott tetővel, Új-Mexikó környékén, amikor a férfi megállította a kocsiját, hogy elfogja. Marguerite azonban egy kézzel olyan lövést eresztett el felé, amely mélyen az égbe repítette, mintha csak egy rongybaba lett volna. A repülés közepén sikerült biztonságba helyeznie magát, de a nap hátralévő része az égési sérülései gyógyításával telt. Ha  gyengébb vámpír lenne, már meghalt volna.

Alapvetően feladta a lány megszerzését, így most arra fordította figyelmét ‒ hogy ha lehetséges ‒, felkutassa a Látók egy csoportját, akik talán valamilyen védett létesítményben élnek a Halandók Földjén. Ha léteztek, akkor a jövő folyamaiban meg fogja találni őket. Nagyon kevés dolog maradt rejtve előtte, amint belépett a fényszalagok közé.

Így ahelyett, hogy bármi olyasmit kockáztatott volna, aminek köze van Marguerite-hez, gondolatait kifejezetten a rejtőzködő Látókra összpontosította.

Miközben teljesen szabadon engedte az elméjét ezzel a gondolattal az élen, a jövőbeli folyamok lassan mozogni kezdtek, majd egyre gyorsultak, míg végül egy elmosódott színt figyelt, amely nagyon világos árnyalatúvá, majdnem fehérré vált.

A hatalom rejtett Látói.

Végül a szalagok sora lassulni kezdett, és konkrét színekre váltott, míg végül az egész szalag megállt, és egy fényes sötétszürke emelkedett a többi fölé, közvetlenül vele szemben.

Egy női Látó vált megfigyelhetővé előtte.

Elmosolyodott. Igen, nagyon élvezte a hatalmát.

A nő magas termetű, kissé szeplős, egyenes, fekete, vállig érő hajjal. Tetoválásai voltak, és a jobb szemöldökét egy hajszálnyi ezüst hurok szúrta át. Volt egy kis borostyánszínű ékszer is az orrcimpáján, közvetlenül a bal orrlyuka fölött. A szeme szokatlan színű: szürke. Nagyon tiszta szürke.

Eszébe jutott a neve.

Brynna.

Felemelte a szalagot, és mintha tűz lett volna a metafizikai kezében, ördögi mennyiségű energia áramlott át az ujjain.

Hagyta, hogy a lány jövője eljöjjön hozzá, képek, amelyek nagyon gyorsan kezdtek mozogni; nappali fény, egy kunyhó, egy nő mögötte, kopogás az ajtón. Próbára tette a nőket. A szíve szaporán kezdett verni. Mindketten Látók voltak.

A helyszín? Körbepásztázott, és erdőt látott, egy nagyon sűrű, sötét erdőt,  fenyőt. Felnézett az ég felé, és ködöt észlelt, de nem a szokásos fehér csipkeszerű mintázatot, hanem valami furcsa zöld árnyalatot. Visszapásztázott, és az ajtó kinyílt: Marguerite állt ott, egy szúnyoghálós ajtó mögött. Visszatartotta a lélegzetét, várta, hogy mi fog történni, de a nő látnoki ereje, akár aktiválta, akár nem, hathatott.

Látta, hogy mozog az ajka. A patak kezdett elhalványulni, míg végül eltűnt.

A férfi káromkodott. Tudnia kellett hol van ez a hely, és mi történt, vagy inkább mi fog történni. A furcsa köd miatt úgy gondolta, hogy ez a hely pontosan az lehet, amit keresett: valamiféle rejtett kolónia.

Tovább kellett mennie. Többet kell megtudnia.

Még mindig nála volt Brynna szalagja, ezért utasította az elméjét, és elkezdte visszatekerni a képet, hagyta, hogy visszafelé folyjon, amíg újra láthatta a ködöt. Volt néhány képessége, amivel értett a jövő folyamaihoz, és most használta is őket. Stabilan tartotta a szalagot, és megfagyasztotta a pillanatot, miközben még mindig a látomásban volt.

Ezúttal ismét a helyszínre fókuszált, az eget pásztázta visszahúzva, mintha a levegőbe emelkedne, egyre magasabbra és magasabbra, míg a hegyek kisebbek lettek, és más városok tűntek fel, amíg meg nem látta a tengerpartot, igen, a Csendes-óceán északnyugati részét. Ez a kolónia a Cascade-hegységben létezett Washington államban, a Halandók Földjén. Ekkor a találkozás időzítésére koncentrált. Érezte, hogy a nők találkozni fognak... holnap.

Amikor felült, felfedezésének hihetetlen volta úgy repkedett a mellkasában, mint egy szabadon engedett madár. Megdöbbentette a lelet. Kezével könnyedén végigsimított a haján. Tehát volt egy rejtett kolónia, ahol Látók éltek, a Halandók Földjén.

Elméje kezdte rendezni a következő lépéseit. Megbeszélte a nyolc erős halál vámpírjából álló kis támadócsapatának vezetőjével. Előzetes látogatást tesz a helyszínen, és meghatározza a támadás helyét és idejét.

Most, hogy már volt terve, megnyugodott és elégedett lett. Új élete a Halandók Földjén ma este kezdődött. Nem kell majd a bürokráciát manipulálnia, nem kell megkerülnie Endelle-t, nem kell elkerülnie a Vér Harcosait. Azt tehetett, amit akart, mert ezek a Látók a radar alatt éltek. Egy kis odafigyeléssel és tervezéssel egyszerűen megjelenhetett, átkutathatta a kolóniát, és elvehette, amit akart.

Mosolyogva hagyta el a meditációs szobát, és átment a verandára, amely az egész központi udvart körbeölelte. Nagyon okosak ezek a házak, amelyek kívülről egyszerűnek tűnnek, belülről azonban elegánsak és szépek. Egy megtévesztés. Szerette a megtévesztéseket.

Átment az udvaron a szemközti nagy szobába, ahol a mexikói halál vámpírjai éltek, és tervezgették az éjszakai portyáikat a környező közösségekbe. A Halandók Földje lakosságának nagysága, különösen a nagyvárosokban élők száma könnyű prédát jelentett a „szépfiú”-knak.

 

***

 

Marguerite már régóta a zuhany alatt állt, és még mindig bután súrolta magát.

Annyira dühös volt.

Nem tudta elhinni, hogy José, egy egyszerű halandó, tényleg azt mondta neki, hogy menjen el. Soha életében nem döbbent meg ennyire. Készen állt a saját beszéde, már a nyelve hegyén volt, hogy elmondja neki: jól érezte magát, de egyszerűen nem akarja újra látni. Aztán José közölte, hogy el kell mennie, és ne legyen ott, amikor visszajön.

Micsoda pofátlanság.

Végül elzárta a vizet, és kilépett a zuhany alól. Ahogy ezt tette, a dühe alábbhagyott, helyére valami más került, ami nagyon közel állt a bűntudathoz. Lényegében épp most csalta meg Thorne-t, még akkor is, ha már dobta őt. De aztán az a tény, hogy még egy nanoszekundumnyi megbánást is érzett, újra felbosszantotta. Már megmondta Thorne-nak, hogy tűnjön el. Ezerféleképpen világossá tette, hogy végzett vele és a Második Földön töltött életével.

A kolostorba zárt évtizedek alatt a Halandók Földjén való új életről szóló álma tartotta életben. Mindig is így képzelte el magát: szabadon élni, annyi férfival összejönni, ahánnyal csak akar, minden reggel hajnalban útra kelni, és elutazni a világ végére, majd mindent elölről kezdeni. Nem akart elszámolni senkivel és semmivel.

Másrészt Thorne nem érdemelte meg, hogy ilyesminek tegye ki magát. Talán a szabadságról szőtt álmai tartották életben, de Thorne jelenléte az életében tartotta józanul. De miért követte őt? Tudta, hogy mi volt a szándéka. Sosem csinált titkot abból, hogy amint kiszabadul, hosszan tartó embervadászatra indul, talán egy évezredig.

Kiterítette a törölközőjét a vécéülőkére, és leült. Előrehajolt, könyökét a térdére támasztotta, állát pedig a kezébe. Az volt a baj, hogy kettősséget érzett magában és ez szétszakította. Thorne-t akarta. A fenébe is, úgy vágyott rá.

De volt egy másik része is, amely szabadságra és önrendelkezésre sóvárgott, mint tüdeje a levegőre, ami nélkül meghalna.

Aztán ott volt Owen Stannett és Greaves Parancsnok. Bármelyik fasz örömmel felcsatolna egy új bokaőrt a lábára, rákötné egy Látó-fejő gépre, és soha többé nem engedné napvilágot látni. Szóval mi a fenét csinál majd, ha Greaves vagy Stannett nagyszabású hadjáratot indít a megszerzésére?

A jelenlegi szorult helyzetében semmi sem volt egyszerű. Mindenekelőtt azt kívánta, bárcsak megszabadulhatna az obszidián-láng képességétől. Sajnos, ha egyszer egy természetfeletti erő megérkezett, az már ott maradt, örökre.

Legalább az obszidián ereje ‒ ahogy ő szerette hívni ‒, úgy tűnt, egyelőre alszik, hála Istennek. Ő és Fiona testvérek voltak az obszidián-lángban, és állítólag egy nap, még harmadik társuk is lesz. Ha egyszer egyesítik az erejüket, képesek lesznek együtt valamilyen kozmikus zenét játszani ‒ nem szó szerint, hanem egyfajta, még ismeretlen dolgot.

Azon az éjszakán, amikor elhagyta a Második Földet, Endelle asszony mindenféle szabadságot ígért neki, ha marad, és segít a közigazgatásban. De Marguerite nem csábult el, még egy kicsit sem. Eddigi tapasztalatai az adminisztrátorokkal kapcsolatban az volt, hogy mást mondtak, mint amit tettek, és ezt általában egy bokaőr segítségével.

A szabadság ígérete? Az ismeretei alapján semmi sem biztosította, hogy  bárkitől is számíthatna erre.

Szóval elment, és most itt volt; pokoli bűntudat gyötörte, mert épp megcsalta Thorne-t, pedig már nem is voltak együtt.

Elengedett egy igazán nagy sóhajt, aztán füttyszót hallott a másik szobából. Egyúttal megérezte a cseresznyés dohány illatát.

Thorne.

Az első reakciója egy enyhe ugrálással járt, úgyhogy felállt, és majdnem elmosolyodott. Thorne soha nem mondta volna neki, hogy tűnjön el a szobájából. Soha.

Thorne.

De abban a pillanatban, hogy a neve átfutott a fején, a bűntudat olyan erővel rohanta le, amitől majdnem térdre esett. Épp most szexelt egy elképesztően jót Joséval, élete egyik legjobbját, de most az elmúlt évszázada vámpír barátja a hotelszobájában volt.

Törődött Thorne-nal, tényleg törődött vele. De tovább kellett lépnie, saját életet élni, vissza kellett térnie az életbe.

Gyors mozdulatokkal törölte meg a haját a törülközővel, ujjaival végigsimította, hogy kiegyenlítse a szálakat, aztán belebújt a fehér frottírköntösébe.

Amikor kilépett a fürdőszobából, a szíve megdobbant a férfi láttán. Az ágyon terült el, póló nélkül, és ugyanolyan jól nézett ki, mint mindig. Farmer volt rajta, és a lány tudta, hogy kommandós lesz, mert ez volt a stílusa. A férfi az oldalára dőlt, szembefordulva vele.

–     Ó, te köntösben vagy ‒ néhányszor csettintett a nyelvével.

A lány ismét felsóhajtott. Utálta, hogy ilyen szakadt. Tényleg arra volt szüksége, hogy a férfi továbblépjen.

– Mit keresel itt? ‒ elfordult a férfitól, és a bőröndjében kutakodott. Egy csomó új ruhája volt. A bolti lopás egyszerűen jó móka. Még azt is hagyta, hogy megbilincseljék, betegyék egy rendőrautó hátuljába. Amikor egyik rendőr sem reagált a közeledésére, egyszerűen kitörölte az emléküket, és a Holiday Innbe villant.

Újra érezte a cseresznyés dohány illatát. A fenébe is, túlságosan is szerette ezt az illatot, és tetszett neki, pont a lábai között. Egy hosszú, nehéz pillanatig arra gondolt, hogy ráugrik, csak a régi idők emlékére. De végül is arra volt szüksége, hogy Thorne ne kövesse tovább. Abba kellett hagynia ezt a védelmező baromságot, és tovább kellett lépnie.

–    Gyönyörű vagy ‒ mondta Thorne.

Erre a lány abbahagyta a táskájában lévő összes összekevert szarság tologatását, és a férfi felé fordult.

–    Azt hiszem, ezt meg kell beszélnünk.

De a férfi csak mosolygott. Olyan könnyedség látszott a szemében, ami nagyon ismerős volt.

A lány szeme tágra nyílt.

–    Épp most szexeltél.

–    Igen ‒ vigyorgott. A fattyúnak volt mersze vigyorogni.

Marguerite természetfeletti gyorsasággal csökkentette a távolságot közöttük, így mielőtt még tudta volna, mit tesz, vagy egyáltalán, mit szándékozik tenni, a férfi fölé hajolt, a köntöse pedig szétnyílt, amitől a férfi csak még jobban elvigyorodott.

–  Ki volt az a nő? – Ököllel a mellkasára csapott. – Mondd meg a nevét! Az egyik helyi lebujban találtál rá, vagy talán odakint az előcsarnokban?

– Úriember vagyok ‒ mondta, kezét összekulcsolta a feje mögött. – Nem dugok és árulkodok. Ezt te is tudod.

Annyira dühös volt, ami miatt nem tudott tisztán gondolkodni. Mindkét kezével ütögetni kezdte a férfi vastag, izmos mellkasát. Olyan furcsa, kiáltó hangot adott ki, amiről nem gondolta volna, hogy valaha is kijöhet a torkán. Utálta a gondolatot, hogy Thorne egy másik nővel van.

A következő másodpercben a férfi megragadta a karját, és megfordította, leszorította. A szájára tapasztotta a száját, és megcsókolta... keményen. A lány megpróbált ellenállni neki, de a férfi kétméteres alakjával, és igazán erős, kemény és háború által megedzett alkatával szemben ‒ tehetetlen volt. Olyan érzés, mintha acél ellen küzdene.

Egy pillanat múlva, amikor kissé megnyugodott, a férfi visszahúzódott.

–   Annyira dühös vagyok.

–   Te? Mérges? Az lehetetlen. Neked van a legszelídebb vérmérsékleted.

–  Cseszd meg. ‒ De a férfi újra megcsókolta, és mivel olyan finom illata volt, mint a kedvenc pipadohányának, az izmai elernyedtek, hagyta, hogy a férfi a szájába dugja a nyelvét.

Nem lett volna szabad ezt tennie. Tényleg nem kellett volna. Imádta Thorne nyelvét. Ó, a pokolba is, szerette Thorne-t, csak nem akarta ezt, ezt a sok közelséget és kapcsolatot, ezt a jövőt, amit úgy érzett, hogy nyomasztja őt.

Egy pillanat múlva a férfi visszahúzódott. Azt akarta, hogy megértse, tényleg azt akarta. De az igazság az volt, hogy ő maga sem értette.

– Nem öl meg, hogy nem vagy a testvériséggel? Hogy nem te vagy a főnök, bár lefogadom, hogy egész idő alatt te osztogattad a parancsokat.

Ferdén mosolygott.

– Igen. Én Kerricket tettem meg főnöknek, de ő nem szerette ezt a munkát. Most átadtam a gyeplőt Lukennek. ‒ Kissé összeráncolta a homlokát. ‒ Santiago és Zach viszálykodnak, gondolom miattam.

A bűntudat ismét halmozódni kezdett. Üldözte őt, de tudta, hogy hol van rá szükség.

–    Vissza kellene menned.

A férfi a lány szemét kutatta.

–  Majd megyek, ha eljön az ideje, de most van valami, amit meg akarok kérdezni tőled, valamit, amit mindig is tudni akartam. – A lány sejtette mi az. – Soha nem mesélted el nekem, nem igazán részletesen, hogy miért utáltad a gyerekkorodat. Tudom, hogy azt mondtad, szerinted ezt ki kellene beszélnünk, de nem tudom elengedni, mert nem értem, nem mindent. Mondj valamit, Marguerite. Engedj be egy kicsit.

A lány felnézett a férfira. Olyan gyönyörű az arca, magas, hangsúlyos arccsontok éles vonalakban, alacsony, enyhén ívelt szemöldök abban a homokszínűben, ami a hajához illett. Imádta a haját, azt a sűrű, durva masszát, amely olyan napbarnított volt, mintha arannyal festették volna. Határozott álla megemelkedett, kerek és puha volt. Most megdörzsölte. Az ajkai nem voltak teltek, hanem összenyomottak és erősek. A szeme megbabonázta, a szürke és a zöld, az arany és a világosbarna ezernyi különböző szilánkja, amelyek valahogy összeolvadtak, és sima mogyoróbarna tekintetet alkottak.

A lány a férfi nyaka mögé nyúlt, és kivette a cadroenjét. Magasabbra dobta az ágyon, és előrehúzta hosszú harcos haját.

–   Imádom a hajad. Majdnem hullámos, és olyan sűrű.

–   Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Gondolkodom. ‒ Azon tűnődött, mit mondhatna neki, ami megmagyarázná a szívében lévő érzéseket, vagy valamilyen módon segítene megérteni a szabadságvágyát. – Tudod, miért vágattam le a hajam?

–     Azt hittem, valami újat akarsz. Egyébként nagyon tetszik.

–     Azt hittem, utálni fogod ‒ lepődött meg.

–     Nos ‒ mosolygott ‒ amikor hosszú volt, volt egy előnye.

A nyaka bizsergett az utalástól. Sokszor kapta meg hátulról, hosszú haját az alkarja köré tekerte, hátát maga felé tartotta, kényszerítette.

Persze ezek a képek nem segítettek azon, amit tényleg meg kellett beszélnie vele.

–    Azért vágattam le a hajamat, mert a fanatikus szekta, amelyhez a szüleim tartoztak, minden lányt arra kényszerített, hogy hosszú hajat viseljen.

–     Ugye tudod, hogy a Második Földön születtem a jó öreg Középnyugaton?

–      Igen, ennyit tudok.

–   Nos, a szüleim bántalmaztak, csak akkoriban nem voltam tudatában. Azt hittem, amit a vallás nevében tettek, az normális. De az, hogy addig korbácsoltak egy pajtában, amíg a vérem folyni nem kezdett ‒ mindezt a Teremtő célja és fegyelmezése nevében ‒, nem tette kedvesebbé számomra sem a szüleimet, sem a hitüket.

Érezte, hogy a férfi megmerevedik, egészen biztos volt benne, hogy hallja a fogait csikorgatni.

Sóhajtva az ujja köré csavart egy hajszálat.

– Fiatal lányként és tinédzserként kötelességünk volt hosszú, hátul befont hajat viselni, kivétel nélkül. De ez a fonat éveken át kínszenvedés volt számomra. A szektámban volt egy csapat zsarnok, lányok, akik elkaptak, és az egyikük megragadott a fonatnál fogva, és addig rángatott, amíg sikoltoztam és sírva fakadtam. Ó, megbüntették őket, de azon a napon, amikor kezdtem visszavágni, ütni és karmolni, el sem hinnéd, mit tettek velem az egyházi rendszabályozók.

–   Az egyik egy három összekötött részből álló eszközt használt, amit úgy hívott, hogy „igazságosság, tisztaság és szeretet”. Apám helyeselte, bár ő inkább a korbácsát részesítette előnyben, mint bármi mást. Mind apám, mind a regulátorok arra kényszerítettek, hogy derékig levetkőzzek. A rendszabályozók legalább nem kötözték meg a csuklómat, és nem akasztottak fel. Ezen túlmenően nem volt nagy különbség. Mindezt a vallás nevében tették.

Megállt, kibontotta a haját. Figyelte, ahogy a férfi álla megremeg. Tudta, hogy őrült, de ezek az ő terhei voltak. Thorne-nak harcosként is volt elég gondja anélkül, hogy a lány problémáival szembesülne. És most is csak azért mondta el neki, mert szüksége volt a megértésére, hogy miért vágyik a szabadságra.

–  Mindenesetre a kolostor Quena nővér irányítása alatt nem sokban különbözött attól a szektától, amelyben felnőttem. Azt hiszem, a nővérszuka nagyon élvezte a vesszőket és a korbácsütéseket. A nővérekhez ritkán nyúltak, az olyan nőkhöz, mint a húgod, Grace. De a vallási buzgalom miatt minden szabályt betartottak, aminek van értelme. Legalább egy tucatnyian voltunk, akiket a rokonok küldtek oda „vallási oktatásra”, ami udvarias eufemizmus volt arra, hogy „kiverjék belőlünk a bűnt”.

–    Bevallom, én voltam a legrosszabb. Nem maradt hely a szívemben arra, amit Quena nővér és rendszabályozói képviseltek. Véleményem szerint nem volt szeretet abban, amit tettek. Egyszerűen csak rossz nők voltunk, és így bántak velünk. De az igazság az, hogy a legtöbb „rossz” nő ‒ és engedett a légies idézőjelek használatának ‒, egyáltalán nem volt rossz. Egyszerűen csak nem önszántukból tartózkodtak ott, és nem értettek egyet a kolostor tanításaival.

Lehajolt, és megcsókolta a lány homlokát. Karcos hangja átjárta a lányt.

–  Grace mondta, hogy gyakran elvállaltad helyettük a korbácsolást.

–  Nem kellett volna elmondania neked.

– Elfelejted, hogy néha-néha láttam az eredményt, és még az én szememben sem érdemeltél volna ennyit Quena nővér haragjából.

– Gyűlöltem őt. Tudom, hogy nem szabad gyűlölnöm, de gyűlöltem őt. Néha örömömre szolgált, ha összeveszhettem vele, amikor láttam, hogy kész szétverni valamelyik „rossz nőt” valami abszurd szabálysértésért, például azért, mert nem hajtogatta össze pontosan a szalvétáját a vacsora után. Úgy értem, mi értelme volt? Az összes ágynemű a mosodába került. De nem, tökéletes téglalap alakúra kellett hajtogatni, aztán kerülhetett a mosodába.

–  Szerintem a nővérszuka minden ürügyet felhasznált, hogy bántsa valamelyikünket. Szerintem a dühét és a korbácsolást arra használta, hogy elterelje a figyelmét a saját belső démonairól.

–   Annyira ki akartalak onnan hozni.

Megdörzsölte az alsó ajkát.

– Tudom. De akkor vádat emeltek volna ellened, mert beavatkoztál a zárdai ügyekbe, Greavesnek pedig lett volna ürügye, hogy a COPASS elé vonszolja a segged, és halálbüntetést követeljen.

A szeme ebben a pillanatban megvillant.

–   Megakadtam.

– Mindketten elakadtunk. De nem látod, már nem vagyunk megkötve. Szabadok vagyunk, legalábbis én az vagyok. És nekem erre van szükségem. Szükségem van arra, hogy ott folytassam, ahol a vad egyetemi éveim alatt abbahagytam. Elvesztettem a gyerekkoromat, és szükségem van arra, hogy szabad legyek, és én irányítsam az életemet, a napjaimat: hogy milyen ételt eszem, hova megyek, mit csinálok.

Fintorogva ráncolta a homlokát.

–  Egyre inkább képet alkotok a helyzetedről. De sosem beszéltél sokat a főiskolás éveidről, vagy arról, hogyan kerültél egyáltalán a zárdába.

Nem akarta elmondani neki. Nem tetszene neki, mint harcosnak és a breh-jének, de tudnia kell az igazságot.

–  Nos, bármennyire is nem akarom, elmondom egyenesen. Mielőtt a kolostorba kerültem ‒ még tizenévesen ‒, teljesen fellázadtam. Ha apám meg akart korbácsolni, akkor az igazi okokból történt. A szexben leltem örömömet, a sok szexben, sok különböző férfival. Elkezdtem inni is, ami illett az életstílushoz, és nagyon idegesítette a szüleimet. Később, amikor főiskolára mentem a szüleim költségén, túlságosan is bulizni kezdtem, a jegyeim romlottak. Amikor ezt megneszelték, végigröhögtem az állítólagos beavatkozást, amíg rá nem jöttem, hogy a szüleim nem az elvonó valamilyen korai formájába dugtak, hanem lényegében börtönbe zártak a Teremtő Zárdában, gondolván, hogy ott majd belém sulykolják a vallást. Emlékszem, azt hittem, meg fogok halni, de akkor találkoztam veled. ‒ Megsimogatta az arcát a kézfejével. Elmosolyodott. ‒ Emlékszel arra, amikor először találkoztunk?

Bólintott, halk morgás hagyta el a torkát.

–    Nem hiszem, hogy valaha annyira beindultam volna.

–  Soha nem láttam még a Vér Harcosát. Aztán ott voltál te: Thorne. Mindannyiuk vezetője. Ha most belegondolok, olyan voltál, mint egy váratlan csoda az életemben. Pontosan az voltál, amire szükségem volt.

–    Tudom, mire gondolsz, de ez nem csak a szexről szólt. Megkaptál engem. Pontosan olyannak és úgy fogadtál el, amilyen vagyok: harcosnak.

Elmosolyodott.

–  Olyan rossz voltam. Arccal lefelé feküdtem a priccsemen, hogy a kezemmel egy kis régimódi megkönnyebbülést kapjak, amikor hirtelen éreztem, hogy mozog a levegő, és ott voltál te. Azt gondoltam, a fenébe is, minden imám meghallgatásra talált.

A férfi nevetett, de megcsókolta a lányt.

– Azt hittem, kicsit kipirultál. Aztán megjelent Grace, és te bebújtál az ajtó mögé, hogy ne lásson. Ekkor mutattad meg a megmerevedett mellbimbódat.

–   Azt akartam, hogy lásd az orgazmusomat. Azt hiszem, értetted a lényeget.

–   Ó, értettem a lényeget.

–   És hajnalban visszajöttél, ahogy ígérted.

–  Nem tudtam volna nem visszamenni. Egész éjjel rád gondoltam, amíg kint voltam a Határvidéken. Soha nem volt még ilyen hosszú az éjszaka. Azt hittem, a nap soha nem kel fel.

–   Egyenesen a harcból jöttél.

–   Úgy tűnt, nem bánod.

A lány elmosolyodott, egy kicsit még simogatta az arcát.

–  Persze, hogy nem. Tudtam, amit a Második Föld legtöbb képmutatója nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a te és a testvéreid minden éjjel kiontott vére nélkül a Második Föld már évszázadokkal ezelőtt Greavesék kezére került volna.

A férfi megcsókolta a lányt, a csípőjét az övéhez nyomta.

–    Szükségem van rád, Marguerite. Kérlek, ne tedd ezt velünk. Kérlek!

A férfi olyan komolyan nézett, amitől a lány majdnem bólintani akart, és azt mondani neki, hogy „rendben” ‒ de képtelen volt rá. Újra az állára irányította a tekintetét. Nem igazán tudna nemet mondani neki, ha továbbra is a szemébe néz.

Megrázta a fejét.

–   Nem tehetem. Én már... olyan régóta vágyom a szabadságra, és arra, hogyan akarom eltölteni, hogy most már nem tudok leállni. Egyszerűen nem tudok. De nem akarlak bántani.

– Szóval... – Mivel a férfi hosszú szünetet tartott, a lány tekintete találkozott a férfiéval. A férfi folytatta: – Nem bánod, ha ezt ‒ és itt a férfi kemény farkát a nőhöz dörgölte ‒ egy másik nőbe, vagy sok más nőbe temetem? Nem érzel különösebb igényt a testemre? Úgy tűnik, tucatnyi alkalomra emlékszem, amikor a farkamat fogtad, és a fülembe suttogtad: „Ez az enyém!” Emlékszel, Marguerite?

– Emlékszem. – Jézusom, milyen bűntudatot akart kelteni benne? A nő fintorogva nézett rá. – És igen, utálom majd, de nem fogom meggondolni magam. Nem akarok veled együtt élni a Második Földön, vagy bárhol máshol. A saját életemet akarom.

De a férfi nem engedte el a nőt. Ehelyett mélyen lehajolva szopogatni kezdte a nyakát.

A lány most már komolyan ellökte magát.

–   Ne! ‒ kiáltotta. – Ebből elég!

–  A véredet akarom. Hadd kapjam meg még egyszer utoljára. – Ó, a fenébe, a férfi felhasította a rezonanciáját, és a nő szinte tehetetlen volt, amikor ezt tette.

A lány még jobban ellökte magát, de a férfi nem igazán mozdult, és a vénája elkezdett emelkedni, és akarta, hogy a férfi folytassa. A lány nagyon mozdulatlanná vált. Meg kellett értenie a férfit. Bármennyire is lángolt a teste a hirtelen jött szükséglettől, és a legnyomasztóbb vágytól, hogy a férfi belemélyessze a fogait, és elvegye, amit akar ‒ mély lélegzeteket vett, akarattal elűzte ezt az őrült szükségletet, vágyat és szenvedélyt.

A férfi bizonyára rájött, mert hátrébb húzódott, homlokát ráncolva nézett rá.

A lány sokáig bámult vissza, majd azt mondta: – Meg kell tennem.

A férfi válla enyhén megereszkedett. Végül bólintott, és legurult róla. Az oldalára került, és olyan komolyan nézett.

Lecsúszott az ágyról, és szembefordult vele, miközben szorosra húzta a köntös övét.

–          Talán jobb lenne...

De nem jutott tovább. Az istenverte jövőfolyam hirtelen megnyílt, fényszalagok intenzív égboltja, amely a horizonton húzódott, ameddig a szem ellátott.

Az egyik szalag felemelkedett, kitágult, és megindult felé, majd keményen összecsapódott, akárcsak több mint három héttel ezelőtt, amikor először lépett kapcsolatba Fionával, obszidián-lángú társával.

Nem, már megint. Nem akarta ezt. Semmit sem akart ebből.

A földre zuhant.

Hirtelen éppen a jövőfolyamban volt, egy nagyon is konkrét látomásban. Az ég sötét volt, gyönyörű éjszakai égbolt, erdő vette körül, hihetetlenül magas, egyenes törzsű, szorosan egymás mellett álló fák rendje. Zajokat hallott az erdőben, mozgást ‒ nem állatok, hanem emberek mozgását ‒, lopakodó hangokat.

Halál vámpírjai.

Megfordulva fényeket látott, sok fényt, de nem elektromosságtól, lágyabbat, mint a gyertyafény vagy az olajlámpák. Futni kezdett abba az irányba. Figyelmeztetést kellett kiadnia. De a halál vámpírjai hátulról közelítettek, elmentek mellette és átmentek rajta. Ez nem az ő jövője volt, ez annak a jövője volt, ami vagy aki az izzó erdei fényekben lakott.

Koncentrált, és a levegőbe lendítette magát, előre, a szokásos szárnyak nélkül, de repülve, száguldva, a támadás elé kerülve, hogy megpróbálja megérteni, hol van.

Egyre magasabbra és magasabbra repült, egyenesen a magas fenyők között. Most már a csúcsok fölé emelkedett, és az izzó fények fölött kezdett el szállni. Egyre magasabbra és magasabbra, amíg kunyhókat nem látott: némelyik szögletes, némelyik kerek, némelyik nagy, némelyik kicsi, de mindegyikben izzó fények, egy folyónyi fény. Magasabbra repült, amíg több ezer láb távolságból láthatta a partvonalat. Felismerte a Puget Soundot, és érezte, hogy ez a Halandók Földje.

Hagyta, hogy a helyszín beszivárogjon az elméjébe.

Visszatért az erdőbe és az izzó fényekhez.

Ekkor értette meg, hogy a Halandók Földje egy rejtett kolóniáját látja. Elméje mélyén az obszidián-láng ereje lágyan rezgett, mintha felerősítette volna az intuícióját. Ekkor kétségtelenül tudta, hogy ez a kolónia a Látók menedéke. 

Lexy