Drága Mr. Black 21. fejezet

 

Chloe

Két hét.

Minden nap úgy telt az idő, ahogy egy csiga mászik a forró nyári napon.

A házában való ki-be lopakodás és a Trixie távolléte közötti időben próbáltunk valamit kitalálni. Persze újra és újra megkíséreltük, hogy ne találkozzunk többet ‒ hogy véget vessünk az egésznek, és ne nézzünk vissza –, de ez szinte lehetetlen volt.

Nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Még akkor sem, amikor megmozdult. Szerencsére Trixie nem tudta rögtön, hol van az új lakása, így nem volt alkalma felbukkanni, mint nekem, de az intézkedéseink közepette megkereste, és a címét követelte. Láttam, ahogy megjelent Theo házánál, dühösen az udvarra kihelyezett „Eladó” tábla miatt.

Megvetettem őt. Sokszor be akartam verni a koponyáját. Aznap is megtehettem volna, amikor beugrott, de az nem én lennék. Túlságosan jó ember vagyok, és időnként könnyűvérűnek tartottam magam. Volt gerincem, de nagyon törékeny.

Volt egy nap, amikor teljesen magunkra maradtunk. Egy egész nap és egy éjszaka, mivel Trixie-nek dupla műszakja volt. Szerencsénk volt, és Theo valami mást talált ki. Elvitt egy Los Angeles-i tetoválószalonba. Csak egy emberben bízott, egy Rob nevű művészben a Coast & Inkben. A bolt jó volt. Még sosem jártam ilyenben. Izzy és én mindig arról beszéltünk, hogy tetováltatjuk magunkat, de sosem volt rá lehetőségünk.

Aznap, azt hiszem, Theo elvesztette az eszét. Egy törzsi hullámot tetováltatott a bal kulcscsontja fölé. Azonnal tudtam a jelentését, még mielőtt elmagyarázta volna.

– Miért? ‒ suttogtam, amikor elhagytuk a boltot, és találkoztunk Ol' Charlie-val a parkolóban. – Miért tennéd ezt értem?

– Mert az óceán a mi helyünk ‒ motyogta, teste közel volt hozzám, keze a tarkómat simogatta. – A tenger mindig rád fog emlékeztetni.

Tinta. A sötét, gyönyörű, tartós tinta örökké rám emlékezteti őt. Akartam egy példányt emlékbe. Elgondolkodtam azon, hogy egy nap, talán amikor már nem lesz minden olyan intenzív, valami hasonlót csináltassak. A művésze jó volt, de nagyon szigorúan vette a vázlatokat. Nem akarta, hogy bárki lemásolja a munkáját, és még Theo sötét hullámának végleges vázlatát is aláírta. Kár, hogy Theo olyan szerződést kötött, amely egyértelműen kimondta, hogy nem kaphatja meg a vázlatokat. A boltjának őrült szabályai voltak, de a magas minőség kárpótolt érte.

Könyörögtem. Theo is könyörgött, de nem sikerült. Azt mondta, hogy a karján lévő tetoválás minden, amire szükségünk van – hogy ő soha nem adta ki a vázlatait. Csak egy seggfej volt. Theo azt mondta, szerez nekem egy példányt – hogy a feketék mindig megkapják a magukét, és Rob megbánja majd, hogy nem adta oda neki elsőre. Nem volt ez olyan komoly, de látni az elszántságát bűnösen élvezetes volt.

Talán ennyi idő után ez volt az igaz szerelem, legalábbis így gondoltam. Trixie még aznap este felhívta a mobilját, miközben a lepedőbe burkolóztunk. És mielőtt elmentem volna, a mellkasára feküdtem, és küzdöttem a könnyek ellen, amelyek könyörögtek, hogy eleredjenek.

Margie-n kívül nem volt senki más, akivel erről beszélhettem volna, így őt tájékoztattam mindenről. Jobban megértette a helyzetünket, mint gondoltam volna, de az egyetlen válasza az volt, hogy próbáljam meg elengedni. Nem tetszett a tanács, mert próbálkoztunk. Csak túl nehéz volt.

És hogy a helyzetet, nos... még rosszabbá tegyem, apámmal csókolózva találtam, amikor egyik este későn jöttem haza Theótól. Tényleg az egyik jó napja lehetett, mert Margie minden ívét megtapogatta, szorosan átölelte, és úgy csókolgatta, mintha az élete múlna rajta. Megdöbbentem, nem is számítottam rá.

Nem szakítottam félbe. Sőt, egész aranyosnak találtam. Úgy látszik, Margie hallotta vagy látta, hogy elmentem a hálószoba előtt, mert később aznap este apám egyik köntösében, kipirult arccal jött be a szobámba.

Annyira igyekeztem nem kuncogni, ahogy csendben becsukta maga mögött az ajtót. – Szóval... ööö... mennyi ideje?

Elpirult, arca most már meggypiros volt. – Már egy ideje, édesem. Körülbelül egy héttel azután, hogy hazajöttél.

– Hűha ‒ lihegtem döbbenten.

Felém sétált, és leült mellém az ágyra. – Akár hiszed, akár nem, több mint harminc éve ismerem és kedvelem az apádat.

A szemeim kitágultak. – Ilyen régóta ismered?

Bólintott. – Még a főiskolán találkoztam először Richarddal. Az egyik matematikaórámra járt. Mindig is jóképűnek találtam, de nem gondoltam, hogy egy ilyen srácot, mint ő, érdekelhet egy olyan pufók spanyol lány, mint én. De nagyon érdekelte, sőt, beleegyezett, hogy minden szerda este eljöjjön velem tanulni. Aztán elkomolyodott az arca. – Anyád meglátta őt az egyik tanulóestünkön. Szándékosan a szerda estékre időzítettem a kollégiumában, mert nem akartam, hogy meglássa. Anyukád egy... nagyon irigy ember. Volt egy este, amikor éppen vízvezeték-szerelést végeztek Richard termében, és a könyvtár felújítás miatt zárva volt. Nem volt más választásunk, mint visszamenni a kollégiumi szobámba. Nos, nem volt más választásom. Folyton könyörgött, hogy nézzem meg, és én nem akartam mindig nemet mondani neki. Így hát odaértünk... és Bonnie ott feküdt az ágyon. Nem számítottam rá, de csak úgy ‒ csettintett az ujjaival ‒, ellopta tőlem.

– Komolyan? Miért tenne ilyet, ha tudta, hogy érdeklődsz iránta?

Dühös voltam emiatt.

Margie vállat vont.

– Ahogy mondtam, nagyon irigy nő volt. Utálta, ha nekem volt valamim, ami neki nem. Esküdözött, hogy a barátom, de valahányszor új cipőt kaptam, vagy találkoztam egy sráccal, akinek nagyon tetszettem, vagy elrontotta a parádémat, vagy tett valamit, hogy a srác felfigyeljen rá.

Grimaszoltam, de nem Margie, hanem anyám viselkedése miatt. – Fúj, Margie, miért maradtál egyáltalán a barátja?

– Nem miatta volt, édesem. Hanem Richardért.

Pislogtam.

– Látod, soha nem fejeztem ki magam Richie-nek úgy, ahogy mindig is szerettem volna. Arról álmodoztam, hogy elmondom neki, mit érzek, és aztán cserébe valami ugyanolyan nagyszerűt mond nekem ‒ talán még jobbat is ‒, de csak álmodtam. Richie belezúgott az anyádba, és ő azért maradt, mert megtudta, hogy olyan nagyszülőktől örökölt, akikkel sosem találkozott, és hamarosan átveszi a könyvelési és banki vállalkozásukat. Bonnie a semmiből jött, ezért ragaszkodott egy olyan férfihoz, aki bármit és mindent megadhatott neki.

– Miért nem mondtál soha semmit apának?

Zavartan rágta az alsó ajkát. – Mert... néhány évig boldog volt. És mire összeszedtem a bátorságomat, már túl késő volt. Összeházasodtak. Hidd el, Bonnie mindig is tudta, hogy szeretem az apádat, ezért próbált engem azzal átverni, hogy ezekben a nehéz időkben én vigyázzak rá. Tudta, hogy nem mondanék nemet; tudta, hogy azért maradok, mert szeretem Richie-t. Törődöm vele, és pontosan tudom, mire van szüksége, és mit érdemel. Gyakorlatilag átadta nekem azt, aki az apádból maradt. Amikor azt mondtam neked, hogy apád keményen dolgozott, és alig tudott ott lenni neked, az Bonnie miatt volt. A nő rabszolgává tette, hogy folyamatos jövedelme legyen, és válással fenyegette ‒ amit apád nem akart. Rávette, hogy nemzetközi munkákat vállaljon, és fütyült rá, hogy ott legyen, hogy lássa, ahogy felnősz. Megkaptam a leveleit. A hívásait. Mindig mérges volt Bonnie-ra, és ahogy láttam, őt ez nem is érdekelte.

Margie keresztbe fonta a karját, és megrázta a fejét.

Szégyenkeztem, hogy egy ilyen nőtől születtem. Nem mintha nem ismertem volna eddig is, hogy tud önző lenni, de nem gondoltam, hogy ennyire, főleg egy ilyen kedves nővel szemben.

– Anyádnak megvannak a maga tulajdonságai. Ahogy mondtad, nem csak rossz. De... mindig önmagát helyezi előtérbe, még a saját gyermeke előtt is.

Szomorúan hallottam anya igazi arcáról, és minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább rájöttem, mennyire örülök, hogy Margie van itt, és nem az anyám. Margie megérdemelte az apámat, és apám is őt. Megérdemelt egy olyan nőt, aki adott, nem pedig olyasvalakit, aki csak elvett, majd elszaladt a szívével és a lelkével. Margie türelmesen összeszedte a darabokat, és helyreállította a boldogságát.

Sokat beszélgettem Margie-val, inkább magamról és a Theodore-ral kapcsolatos helyzetemről, mint bármi másról. Sajnos Sterling még mindig a közelben volt, amikor beavattam Margie-t a mozgalmas tabudöntögető megpróbáltatásaimba. A gimnazisták elmentek a nyári szünetre, ami bőségesen adott neki időt arra, hogy otthonról dolgozzon. Sokat dolgozott a dolgozószobában lévő íróasztalnál, de nem tudtam, hogy ez volt a nyugalom helye, amíg el nem meséltem Margie-nak a bonyodalmaimról. Csak egy szobányira volt tőle.

Aznap este, körülbelül két órával azután, hogy megkérdeztem tőle, mit kellene tennem, Sterling feljött a szobámba. Ő kopogott először, aminek örültem. Amikor belépett, a mellkasomhoz húztam a térdeimet, és nagyot nyeltem, amikor becsukta maga mögött az ajtót. Kicsit megrémültem ettől a fickótól. Az elmúlt két és fél hétben csak furcsa pillantásokat és furcsa vibrálást kaptam tőle.

Mielőtt túl messzire jutott volna, ártatlanul a magasba emelte a kezét.

– Nem kell félned tőlem, tudod?

– Furcsán viselkedsz velem ‒ vallottam be.

Nevetett, mert viccesnek találta a gyors válaszomat. – Nekem... rossz szokásom, hogy nem tudom kifejezni magam. Nagyon... furcsa tudok lenni, ahogy te fogalmaztál.

Gondolod?

Megvontam a vállam.

– Figyelj... hallottam, hogy anyámmal beszélgetsz a konyhában. Tudom, tudom, nem kellett volna megint hallgatóznom ‒ emelte fel a kezét, amikor elkezdtem mondani ‒, de a dolgozószobában voltam, és mostanában kicsit aggódom érted.

– Értem? Összehúztam a szemöldökömet, és elengedtem a lábaimat. – Miért aggódnál miattam? Hiszen alig ismersz engem.

– Hát, tudod, ez furcsa, mert úgy érzem, hogy sokat tudok rólad. Anyám mindig csak rólad beszél. Mindig is lányt akart. Jó vagy hozzá. Kedves vagy hozzá. Szereti, hogy nem úgy viselkedsz, mint az átlagos korodbeli nők.

Attól ahogy ezt mondta, megenyhült bennem valami. Lehetett a kedvesség a hangjában, vagy ahogy a szája megrándult, hogy leküzdje a mosolyt. Ekkor jöttem rá, hogy Sterling nem egy görény. Csak egy férfi, aki nem tudta, hogyan fogadjon el engem. Nem értett meg engem, vagy hogy miért tettem azokat a dolgokat, amiket tettem, de soha többé nem hozta fel ezt a témát.

Amikor belegondoltam, valójában nagyra értékeltem, hogy nem szólt senkinek arról, hogy Theo bejött az ablakomon ‒ különösen Margie-nak. Talán mégsem volt annyira furcsa.

Kicsit lazítottam, a vállam megereszkedett, de ő ugyanott maradt. Ekkor vettem észre, hogy van egy tetoválás a vállán. Ismerősnek tűnt, aztán észrevettem, hogy pontos mása annak a tetoválásnak, ami Theónak volt a kulcscsontja alatt. Egy csipkézett U. Az Unio.

Szent... kibaszott... szarság.

Látta, hogy hova nézek, és eltakarta. – Te tudsz erről?

Úgy tettem, mintha nem tudnám.

– Nem. Mit jelent ez? ‒ kérdeztem összevont szemöldökkel. Ellöktem magam az ágyról, és felé sétáltam.

Ádámcsutkája megmozdult. – Az Uniót jelenti. Ez egy... banda volt, amiben fiatalabb koromban benne voltam. Megváltoztam.

– Igen ‒ sóhajtottam. – Azt látom.

– Tudod, eléggé bántott, amikor a múlt héten görénynek neveztél ‒ cukkolt kuncogva.

A szám megrándult, de nem tudtam leküzdeni a mosolyomat. – Sajnálom... csak nagyon, nagyon kezdtél megijeszteni. Miért nézed, ahogy úszom?

– Régen sokat úsztam.

Meglepett, hogy ezt hallottam. Margie soha nem említette, hogy úszni szokott. A főiskola után vált a hobbimmá. A víz megnyugtatott. Imádtam, ahogy a hajamban végigsimít, körülvesz. Megvonta a vállát. – Régebben nagyon rossz természetű voltam. Jelenleg tízszer jobb vagyok, mint korábban. Mostanában nem úszom annyit, mivel sokat dolgozom, de amikor lehetőségem van rá, csodálatos.

– Az úszás nekem is segít ellazulni ‒ léptem hátra.

Kétszer pislogott, mielőtt egyenesen a szemembe nézett. – Szereted azt a férfit ott?

Most rajtam volt a sor, hogy úgy pislogjak, mintha nem tudnék semmit.

– Kit? Theót?

– Gondolom, ez a neve ‒ vigyorgott Sterling.

Visszaültem, és kifújtam a levegőt. – Én... igen. Sokat jelent nekem.

– Mióta ismered őt?

– Tizenkét éves korom óta.

Sterling szeme elkerekedett. – Tizenkét éves korod óta hajt rád? Úgy hangzik, mint egy kibaszott perverz.

– Nem, dehogy hajtott rám tizenkét éves korom óta. Tizenkilenc éves voltam, amikor ténylegesen... csináltunk valamit. De addigra már nagyon elszabadult a pokol, és már nem volt házas. – Tisztán emlékeztem arra az éjszakára. Soha nem fogom elfelejteni. Sóhajtottam.

– Azt hiszem, nem hibáztathatlak. Ismerem az érzést.

Az arcom eltorzult a zavarodottságtól. – Hogyan?

– Hogy beleszeretsz valakibe, akiről tudod, hogy nem lehet a tiéd. Valaki idősebbet... egy vagy két generációval előtted.

A szívem dobogott, a dobbanások könnyűek voltak, de a fülemben zúgott a vér. Sterling megdörzsölte a tarkóját, tekintete elkerülte az enyémet. És akkor megláttam... a francba. Egész idő alatt azt hittem, hogy Margie volt az, aki beleszeretett egy idősebb férfiba ‒ egy tiltott szeretőbe ‒, pedig a fia volt az. Sterling nyilvánvalóan mindent elmondott az anyjának. Nem csoda, hogy olyan sokat tudott, és nem csoda, hogy együtt tudott érezni vele.

– Talán most már érted, miért aggódtam miattad. Tudom, milyen nehéz hagyni, hogy továbblépjen. Nehéz belegondolni, főleg, ha kölcsönös. Tudod, anyukám valahogy azt mondta, hogy a férfi a legjobb barátnőd apja is egyben. Nem volt joga elmondani nekem, de ez volt az egyik olyan nap, amikor nem tudta abbahagyni a beszélgetést... és én valahogy kikényszerítettem belőle.

A fenébe, Margie! Elkaptam a tekintetem.

Sterling előrelépett. – Nem kell szégyenkezned, rendben? Felnéztem, és ő még mindig engem figyelt. – Hidd el, megértem a küzdelmedet. Nincs jogom senkit sem elítélni Isten zöld földjén.

– Hmm. – Nem tudtam, mit mondhatnék még.

– Hé ‒ mesélhetek neked egy történetet? Szerintem érdekelne. Eléggé hasonlít ahhoz, amin te is keresztülmész. Barátságos mosolyt öltött magára, és meglepő módon a szája ferde íve felkeltette az érdeklődésemet. Tudni akartam a történetét. Tudni akartam, mit tett, hogy kijöjjön a tabu viszonyából.

– Persze. Az ágyam széléhez csúsztam.

Csak egy kissé fordult el, megragadta a rózsaszín székemet, és a szoba közepére húzta, az ágyam közelébe. Leült, ujjait maga előtt összefonva, könyökeit a combjaira támasztva.

– Szóval, amikor húszéves voltam, csatlakoztam ehhez az Unio nevű bandához. Életem legőrültebb, legvadabb időszaka volt... de ez csak egy kis ideig tartott. Elég őrült dolgokra kényszerítettek. Egy ilyen banda vonzotta a hozzám hasonló naiv, fiatalos gondolkodású embereket. Különösen azokat a fiatalokat, akiket bántalmaztak, elhanyagoltak vagy elhagytak. Apám megvert engem és anyámat, amikor... nos, tudod... Biztos vagyok benne, hogy össze tudod rakni az egyet és a kettőt. – A mosolya nyugtalan volt.

Hűha. Ez sok mindent megmagyaráz, nemcsak vele, hanem Margie-val kapcsolatban is.

– Egyébként az Unio nem hisz az igaz szerelemben ‒ mondta nekem. – Szerintük a nőket azért hozták a földre, hogy dugjanak és gyerekeket szüljenek, de nem hiszik, hogy a szerelem szükséges az életükhöz. Nem értettem, miért nem hisznek a szerelemben, és gyűlöltem ezt, mert én éppen szerelmes voltam valakibe. Ez természetes és valóságos volt, és rendkívül nehéz volt figyelmen kívül hagyni vagy elkerülni. Tudtam, hogy az Unio sosem értené meg vagy fogadná el, ezért titokban tartottam a szerelmemet. Soha nem akartam, hogy rájöjjenek.

Sterling lenézett, a légzése elnehezült.

– Én... ööö… A mosoly és a homlokráncolás között küzdött. – A francba, nem is tudom, miért érzem magam attól ennyire jól, hogy elmondom neked, de nagyszerű nő volt. Gyakran dolgoztam vele. Meglepett, hogy munkát adott nekem. Azt hiszem, tudta, hogy szükségem van rá. És volt olyan kedves, hogy adott nekem egy esélyt.

– Szenvedélyesen utálta az életmódomat, de nagyon szimpatikus volt. Az együttérzése elsöprő volt. Felvirágoztatott, olyan dolgokat éreztem tőle, amiket soha nem gondoltam volna, hogy lehetséges. Így aztán elkezdtem többet megjelenni a munkahelyemen, hogy őt boldoggá tegyem, és kevesebbet mutatkoztam a férfibandával, akik szerint a szerelem egy hülye, kitalált szó. Minden egyes nappal egyre jobban beleszerettem, és alig néhány hét után már nem tudtam távol maradni tőle.

– Aw ‒ mosolyogtam. – Nagyon nagyszerű lehetett, ha képes volt rávenni, hogy magadtól jöjj ki a bandából.

– Ő volt, hidd el nekem. Szenvedélyesen szerettem azt a nőt. Minden, ami vele kapcsolatban volt, megdobogtatta a szívemet. Nagyon szeretett engem. Túlórázott értem, csak hogy együtt lehessünk. Amikor lerobbant a kocsim, ő jött értem a munkába... de ez volt a hiba... hogy eljött hozzám.

A szemei érzelmektől duzzadtak, miközben megköszörülte a torkát.

– Az Unio... figyeltek engem. Látták őt. Soha nem mondtam nekik, hogy ki akarok lépni, mert mivel apám elment, anyám pedig mindig dolgozott, ők voltak afféle családtagjaim – olyanok, akik társaságot nyújtottak nekem. De amikor meglátták, hogy felszedett, elszabadult a pokol.

A vele szemben lévő falra összpontosított. – Annyira jól ment, hogy iskolába jártam miatta. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Mindig is szerettem a zenét, ezért arra koncentráltam, hogy ez legyen a karrierem, és elég szerencsés voltam ahhoz, hogy lediplomázzak. De... amikor már azt hittem, hogy minden jobb lesz, sokkal rosszabb lett.

– Az érettségi estémen brutálisan kirabolták és leszúrták. Elvették az életét, és én csak két nappal az érettségi után tudtam meg. – Élesen kapkodtam a levegőt, túlságosan is ismerősek voltak a történeteinek darabjai. A szemeim pokolian elkerekedtek, és a szívem dobogása majdnem megállt, miközben Sterling minden egyes szavát hallgattam. Az a történet... kirabolták és leszúrták? Három évvel ezelőtt... ó, istenem!

Folytatta, nem hagyott nekem időt, hogy közbeszóljak. – Elfoglalt voltam, annyira elfoglalt voltam, és annyira előrehaladtam az életemmel, hogy észre sem vettem, hogy az Unio minden lépésemet figyelte. Ők... irigyeltek engem. Nem hittek a szerelemben. Látták, hogy nagyon belezúgtam, és ők... ők tettek valamit ellene.

Az utolsó mondat közepén megtört a hangja. – Úgy volt, hogy én leszek a banda alelnöke, feljövök, és hamarosan átveszem az irányítást, de elajándékoztam a pozíciót. Azt hiszem, ezzel gyanakvóvá tettem őket.

A testét néma, fájdalmas nevetés rázta meg. – Nem szeretek arra gondolni, hogy a halála miatt váltunk el egymástól. Sok minden elválasztott minket, sok minden, ami az utunkba állt. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy valaha is együtt lettünk volna, bármennyire is szerettük egymást, vagy szerettük volna. Az első dolog, ami az utunkba állt, a korkülönbségünk. Ő történetesen tíz évvel idősebb volt nálam. A második dolog, hogy volt egy gyereke. Egy lánya. A harmadik és legnagyobb dolog pedig, hogy nem akarta elhagyni a férjét, főleg azért, mert a férfi soha nem bántotta őt... és mert még mindig szerette.

Lánya?

Férje?

Ó, Istenem.

A tenyerem nyirkos és hideg lett, a szám kiszáradt, mintha vattával tömték volna tele. Sterling volt... Szent szar... Ő volt...

Sterling fújt egyet, ami ismét felkeltette a figyelmemet, és szerencséjére a könnyei nem potyogtak. Nyilvánvalóan könnyebbé vált számára, hogy beszéljen a veszteségéről, de az ő vesztesége volt az, ami elgondolkodtatott.

Lehet, hogy véletlen egybeesés volt. Hogy ugyanabban a bandában volt, mint Theo. L.A.-ben lakik, ahol a gyilkosság történt, és ahol ők is éltek. Végül is Theo szerelemre lelt, és ha jól tudom, ő nem volt annyira benne a bandában, mint Sterling. Talán csak nem törődtek Theóval, és látták, hogy meg tudja védeni magát nélkülük is. Nem tehetek róla, de úgy gondoltam, hogy túl sok volt a véletlen egybeesés.

Sterling a sápadt arcomra nézett, kérdéseket várt, valamilyen reakciót, de nem tudtam reagálni. Nem tehettem mást, csak bámultam őt, szótlanul.

– Mindenesetre el akartam mondani, hogy tudom, min mész keresztül. Nem lehetsz együtt egy olyan emberrel, aki egy-két generációval előtted jár. Ő házas? A rózsaszín felnis nő? Mi ő neki? Gyerekek?

Az utolsó kérdésre bólintottam, de csak ennyit tehettem. Beszélni nem valószínű, hogy fogok. A szótlanságomat valami másnak vette ‒ valószínűleg a múltja és a szerelmi élete iránti érdektelenségemnek ‒, ezért lecsúszott a székről, és visszatette a számítógépem elé.

– A francba. Elnézést kérek, ha a történetem megzavart. Most már magadra hagylak.

Az ajtóhoz ment, és azt mondta, hogy jó éjszakát, de mielőtt becsukta volna, végre eszembe jutott, hogy van egy kérdés, amire választ kell kapnom, hogy megtudjam, hogy a véletlenek csak véletlenek-e, vagy kemény, hideg igazságok.

– A nő, akit szerettél, a nő, aki meghalt ‒ kérdeztem suttogva, mi... mi volt a neve?

Halvány mosoly futott végig az ajkán, mintha élete végéig emlékezne a nevére. Mintha már a neve gondolata is elég lenne ahhoz, hogy visszahozza a csodálatos, átmeneti előzményeket, amelyekbe belekapaszkodott. – Janet volt az ‒ mondta. – Janet Black.