Jessica Prince: Bad Alibi - Tizedik fejezet

 

10. fejezet

Farah

A bár legvégén a sarokban meghúzódva, az ajtót figyeltem, miközben vártam, hogy Darla összeállítsa a rendelésemet.

Már négy nap telt el azóta, hogy leráztam Cannont, azóta egy szót sem hallottam felőle. És minden egyes eltelt nappal, egyre rosszabbul éreztem magam a szaros viselkedésem miatt. A Bad Alibiben minden műszakom nagy részét az ajtó bámulásával töltöttem, csak arra vártam, hogy belépjen, de minden egyes alkalommal, amikor kinyílt és valaki más lépett be, a csalódottság gömbje nőtt a gyomromban, amíg olyan nagy nem lett, hogy nem tudtam enni.

Tudtam, hogy mi történik. Már két napja tudtam, mióta felhívott Banks, hogy a bársonyos hangú fia helyett az én autóm áll készen.

Cannon került engem. És egy cseppet sem hibáztathattam érte.

Amikor Poppy kitett a műhelynél, Cannon az első hangárban volt, egy Dodge Challenger nyitott motortere fölé hajolva. Mintha érezte volna, hogy rá szegeződik a tekintetem, a fejét felém fordította. Abban a pillanatban, hogy a tekintetünk találkozott, egy apró mosoly jelent meg az ajkamon, és integetésre emeltem a kezem. Elindultam volna az irányába, de visszafordult az autó felé, majd úgy folytatta a munkát, mintha ott sem lennék, megijedtem.

Végzett velem. Úgy viselkedtem, mint egy ribanc, és leráztam őt, és most ő végzett velem.

És ember, ez fájt.

Felkészültem, hogy bocsánatot kérek, reméltem, hogy találkozom vele a bárban, de nem jött el.

Annyira lefoglalt, hogy az ajtót figyeltem, mint egy sólyom, hogy észre sem vettem Shane közeledését, amíg a tálcája le nem csapódott a mellettem lévő pultra, és ő ki nem eresztett egy nehéz sóhajt.

A szeme alatt lila foltok foltozták a bőrt, és bár még mindig gyönyörűen nézett ki, a kimerültség nyilvánvaló volt. – Jól vagy?

A mosolya fáradt, és alig érte el a szemét. – Jól vagyok. Csak kimerültem. Brantley nem aludt jól az elmúlt néhány éjszakán.

A szívem megrándult Shane fiának említésére. Személyesen még nem találkoztam vele, de mutatott képeket, és ő volt a legimádnivalóbb négyéves kisfiú, akit valaha is láttam. Nem akartam kíváncsiskodni, ezért nem kérdezősködtem sokat, de abból, amit megtudtam, Brantley apja egyáltalán nem volt képben, és Shane teljesen egyedül maradt. Egyszer sem hallottam, hogy panaszkodott volna. Nagyon szerette azt a kisfiút, de voltak olyan pillanatok, mint a ma este, amikor az egyedülálló anyaság feszültsége erősen az arcára volt írva.

Nem első alkalommal láttam őt így, azt kívánva, bárcsak segíthetnék valahogy. Egyik este felhívták, még a műszak vége előtt el kellett mennie. A fiának magas láza volt, és a bébiszitter elvitte a sürgősségire. Shane pánikba esett, ezt látva megszakadt a szívem.

Amikor Darla és én bezártuk a bárt, és Shane-re terelődött a szó, elárulta, hogy Shane nem csak az egyedülálló anyasággal küzdött, hanem anyagilag is. Úgy látszik, szegény kis Brantley gyakran betegeskedett, és Shane-t az orvosi számlák súlya maga alá temette.

 

Rosszul lettem, miután ezt hallottam. Ott voltam én, több pénzzel, mint amennyivel valaha is tudtam volna mit kezdeni, miközben a nő, akit ismertem és akivel törődtem, csendben adósságba fulladt. Azóta az éjszaka óta Darla és én megállapodtunk. Én odaadtam neki az összes borravalómat, ő pedig, amikor szünetet tartott, belecsúsztatott valamennyit Shane kötényébe, és az este végén, amikor lezárt minket, és összesítette a borravalót, a maradékot is becsempészte.

Nem volt sok, de ez volt a legtöbb, amit tehettem, legalábbis addig, amíg elég jól meg nem ismert ahhoz, hogy ne riadjon vissza a gondolattól, hogy pénzt fogadjon el tőlem. Reméltem, ez inkább előbb, mint utóbb következik be.

–   Sajnálom, Shane. Tehetek valamit?

Ezúttal szélesebb volt a mosolya. – Nem, de értékelem, hogy megkérdezted, bébi. Sokat jelent nekem.

Az ujjaimat az alkarjára teszem, és megszorítottam. – Persze. Itt vagyok, ha bármire szükséged van, még akkor is, ha csak egy bébiszitter kell néhány órára, hogy bepótolhasd az alvást.

A vonásai meglágyultak, ahogyan eddig csak akkor láttam, amikor a fiáról beszélt. Elhúzta a kezemet a karjáról, de ahelyett, hogy elengedte volna, az ujjait az enyém köré kulcsolta, és erősen tartotta.

– Tudod, nem voltam egészen biztos benne, hogy mit gondoljak, amikor először kezdtél. Féltem, hogy nem fogsz itt ragadni, de örülök, hogy megtetted, és még jobban örülök, hogy megismerhettelek. Az, hogy mindazok után, amit már megtettél, felajánlassz valami ilyesmit, a világot jelenti, Farah.

Zavartan ráncoltam a homlokom. – De én nem...

A fáradtság a szemében teljesen elolvadt, és helyét elismerés vette át. – Mindig is jó voltam a számokkal, bébi. Minden este folyamatosan számon tartom a borravalómat. Tudom, hogy mit csinálsz.

Aggodalom szökött át a mellkasomon, miközben idegesen az alsó ajkamba haraptam, mielőtt megkérdeztem. – Nem vagy mérges?

–  Hogy jó ember vagy, aki segíteni akar, ahol csak tud? – Nevetve csóválta a fejét. – Nem, megvan a büszkeségem, de nem vagyok hülye. Tudom, hogy szükségem van a segítségre, és hidd el, nem vagyok az a fajta, aki ajándék lónak nézi a fogát.

A vállam megereszkedett a megkönnyebbüléstől. – Annyira örülök, hogy ezt hallom. Már aggódtam, hogy azt hiszed, túlzásba viszem. Úgy értem, tudom, hogy nem ismerjük egymást túl jól, és néhány ember...

A keze még egyszer megszorította az enyémet, és félbeszakított, mielőtt teljes szónoklat-módba kapcsolhattam volna.

– Nagyra értékelem, bébi. Jobban, mint gondolnád. És azt is tervezem, hogy elfogadom a bébiszitter-ajánlatodat. Ám remélem, hogy egy nap viszonozhatom a szívességet, és tehetek érted valamit.

Ezzel megragadta a megrakott tálcát, és visszament. Nem tudhatta, de már azzal is tízszeresen viszonozta a szívességet, hogy a barátom volt.

Én is követtem a példáját, éppen egy csomó üres tálcát akartam lerakni, amikor kinyílt a bár ajtaja. Remény dagadt a mellkasomban, amikor odanéztem, és megláttam Cannont, amint a biliárdasztalok felé tart, de ez a remény azonnal szertefoszlott, amikor továbbment a bárpult mellett anélkül, hogy egyszer is az irányomba nézett volna.

Clay körülbelül egy órával korábban jelent meg, és csatlakozott Scooterhez, Dannóhoz, Fletchhez és néhány másik törzsvendéghez, most mindannyian ugyanazzal a hátba veregetéssel és ökölcsapással üdvözölték Cannont, mint amit az első este kapott, amikor először láttam.

– Édesem? – A karom gyengéd érintésére a fejem Jeb Franklin felé fordult, egy kedves öregember felé, aki minden este tíz órától zárásig ugyanazon a bárszéken ült.

Bocsánatkérő vigyort nyújtottam neki. – Sajnálom. Mit mondtál?

–     Csak megkérdeztem, hogy jól vagy-e, drágám. Kicsit elkalandoztál.

–  Nem. Igen. Úgy értem, jól vagyok. – Megráztam a fejem, hogy megpróbáljam rendbe szedni a szavaimat. – Bocsánat. Néha csak úgy csinálom. Mármint elkalandozok. Rossz szokás.

Elmosolyodott, és néhány hiányzó foga látszott a kopottas szakálla alól, amely már sokkal jobb napokat is látott. Lehet, hogy nem volt a legjóképűbb férfi, de a kedvessége milliószor vonzóbbá tette, mint bármelyik férfi, akit Connecticutban ismertem. – A legjobbakkal is megesik, kislány. Most már jól vagy.

Megveregettem a vállát, összeszedtem a tálcámat, a hónom alá dugtam, miközben a biliárdasztalok felé indultam. A boltban meghátráltam, de napok óta vártam erre a pillanatra, és nem akartam bocsánatkérés nélkül elmenni mellette. Ez volt a legkevesebb, amivel tartoztam ennek a férfinak, aki egy délután alatt több figyelmet tanúsított irántam, mint amennyit életemben a legtöbb embertől együttvéve kaptam.

Cannon az asztalok végében ült, a biliárddákók állványai mellett. Egy másik gyönyörű nő foglalt helyet mellette, és bár valójában nem ült az ölében, elég közel húzódott hozzá, hogy betolakodjon a térfelére.

A férfi a nő irányába mosolygott, amikor a nő odahajolt, hogy valamit a fülébe súgjon. A gyomrom felfordult a látványtól, de amikor közelebbről megnéztem, láttam, hogy Cannon egyik könyökét lazán a szék támlájára támasztotta, a másikat pedig az asztalra támasztotta. A nő a térben volt, de nem ért hozzá.

Mosolyt varázsoltam az arcomra, és igyekeztem, hogy az ideges remegés ne legyen feltűnő a hangomban, amikor megszólaltam. – Sziasztok, srácok!– és integettem a csoportnak.

Felém fordultak, és a srácok a csoportból ugyanolyan lelkesen üdvözöltek, mint Cannont. Nos, mindenki, kivéve Cannon. Tőle csak egy futó pillantást kaptam, mielőtt elküldött volna, amikor visszafordult az oldalán lévő pióca nőhöz.

Rendben, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. De ez nem baj.

Egyenesen ránéztem, és megkérdeztem: – Cannon, hozhatok egy italt? – Büszkén és kissé meglepődve, hogy sikerült kimondanom a szavakat dadogás nélkül, vagy ezernyi "um"-ot és "uh"-t tettem volna bele a keverékbe.

Azok a mogyorószemek mindössze három másodpercre tértek vissza hozzám. – Egy feles Maker's és egy sörtartó lesz. Mindegy mi van a csapon. – Aztán visszanézett a nőre. Mozdulatlanul álltam, a tekintetem nem tudott elszakadni a profiljáról.

–     Ööö...– A francba. És itt jönnek az idegek. – Még valami?

Lassan visszafordult felém, és megnézett, ahogy mindig is szokott, csak ezúttal nem volt forróság a szemében. Sőt, olyan hideg volt, hogy el kellett fojtanom a borzongást. – Nem.

Cannon ridegségére a bátorságom olyan gyorsan elszállt, hogy gyakorlatilag füstfelhőt hagyott maga után. Vissza kellett lépnem egy lépést, időt adni magamnak, hogy átgondoljam a következő lépésemet, ezért elhagytam a területet, visszamentem a bárba, hogy leadjam Cannon rendelését.

Amíg vártam, benyúltam a kötényembe, és elővettem a kulcstartót, amit pár napja szereztem. Az ezüstgyűrűn lógó miniatűr Harley Davidson nem volt semmi különös; a pokolba is, ha jobban belegondoltam, elég hülyeség volt, de amikor a hét elején bementem egy kis boltba a városban, kiszúrtam, hogy ott lóg egy kirakatban, és azonnal rá gondoltam.

Így hát ismét a megérzésemre hallgattam, és megvettem.

Cannon italával a kezemben visszamentem a biliárdasztalokhoz. Ezúttal nem próbáltam felhívni magamra a figyelmét. Egyszerűen csak letettem előtte az asztalra a felespoharat és a sört, majd elővettem a kötényemből a kulcstartót, és letettem melléjük.

Megfordultam, hogy eltávolodjak azzal a tervvel, hogy megkérem Shane-t, hogy az este hátralévő részében ő fedezze azt a részt, amikor megszólalt, és a rekedtes hangja megállásra késztetett. – Mi a fene ez?

Nem akartam, tényleg nem akartam, de lassan megpördültem a sarkamon, hogy ismét szembeforduljak a csoporttal, és a Cannon mutatóujjának végén lógó apró Harley-ról az arcára néztem. – Ez egy kulcstartó, - válaszoltam.

–   Azt látom. Megmagyaráznád, miért hagytál egy olcsó kulcstartót az asztalomon? - válaszolta olyan hideg hangon, amilyet még sosem hallottam tőle.

A gyomrom a földre zuhant. Tudtam, hogy a kis motorkerékpár béna ötlet volt, és soha nem kellett volna odaadnom neki. Egyszerűen a szemétbe kellett volna dobnom, és elfelejtenem az egészet. De nem tettem. Megtörtént, semmi értelme, hogy most már szégyelljem magam miatta.

–  Ez csak egy ajándék. – Válaszoltam egyenesen. – Megláttam és rád gondoltam. Meg akartam köszönni mindent, amit értem tettél a kocsival és ... nos, egyszerűen mindent. – Sikerült Cannonra szegeznem a tekintetem, még akkor is, ha az arcom égett a zavarodottságtól és egy csipetnyi dühtől. Értettem, hogy haragszik rám, minden joga meg is volt hozzá, de ez nem akadályozta meg, hogy a jogos felháborodás megacélozza a gerincemet. Figyelmen kívül hagyva a közöttünk ugráló kíváncsi tekinteteket, mintha teniszmeccset néznének, a csípőmre tettem a kezem, és összeszűkítettem a szemem. – Elégséges magyarázat ez neked?

A jéghidegség leolvadt a vonásairól, de nem szólalt meg, miközben továbbra is bámult, szinte mintha nem találná a szavakat.

Nekem ez megfelelt.

– Szüksége van még valakinek valamire? – Kérdeztem szűkszavúan, mindenkin végignéztem, kivéve a Cannonra anakondaként rátapadt csajt.

–  Nem, édesem, - válaszolta Scooter az asztaloknál ülők nevében. – Egyelőre minden rendben van.

Megpördültem, és lefelé szaladtam a lépcsőn, miközben azt mondtam magamnak, hogy nem számít, ha Cannon utálja az ajándékomat.

Pedig az igazság az volt, hogy tényleg számított.

Lexy