Caris Roane: Obsidian Flame: Harmadik fejezet

 

„A látnokokkal évezredek óta visszaélnek, jogaikat a hatalmasabbak igényei és kívánságai alá temetik. Egy családon belüli helyzetben ezt bántalmazásként üldöznék. A kormány nevében már a közjó érdekében teszik.”

-           Értekezés az átlépésről, Philippe Reynard

 

3. fejezet

 

Thorne-nak fogalma sem volt, hogy mi a fene folyik itt, de az ördögbe is, biztos benne, hogy valami köze van a lány obszidián-láng erejéhez.

A karjában tartotta Marguerite-et, halkan beszélt hozzá, az arcát a kezébe fogta, miközben a hüvelykujjával megsimogatta az arcát. Megcsókolta az ajkát.

–   Gyere vissza hozzám.

De a lány szép barna szemei mintha valami máson kalandoznának, valami olyasmin, ami valószínűleg a jövőben van.

Megremegett, nagyon gyenge rezgés az egész testében. Ujjai rángatóztak és mozogtak, mintha újra és újra nyúlna valami után.

Tudta, hogy a nő erős, de ilyet még sosem látott.

–   Marguerite, hallasz engem?

Nem jött válasz.

A francba.

Ha ez volt a jövő folyamának érzékelése, akkor ez az újfajta látomás sebezhetővé tette őt egy támadással szemben. Ami azt is jelentette, hogy ha egy ellenség így találna rá, akkor kurvára meghalhatna. Azon tűnődött, hogy mi a fenéért nem tudja egyszerűen békén hagyni; miért nem lehetett ez egy egyszerű dolog, ami hagyja őt úgy élni, ahogy neki tetszik.

Gyengéden ringatta a lányt.

Egy ismerős hullám öntötte el, a háborúból és a kétségbeesésből, amivel oly sokáig élt. Különösen az elmúlt száz év volt a legnagyobb szar.

Nem akart Grace ikertestvérére gondolni, de valamilyen okból Patience emléke szállt rá, és az, amikor utoljára látta. A nővéreivel repült a sedonai kanyonokon keresztül, fel és alá a kedvenc öbleiken, elkapták a légáramlatokat, nevetgéltek, élvezték a családi időt.

Amíg ők hárman a levegőben voltak, a halál vámpírjai csak úgy hirtelen ott termettek. A támadás kelet felől érkezett, a Mogollon Rim felől. Csupán ketten voltak. Azt gondolta, gyerekjáték, mert a jobb kezébe hívta a kardját, a bal kezébe a tőrét, aztán villámgyorsan az irányukba repült, mielőtt még csak pisloghatott volna.

Ugyanakkor telepatikusan kommunikált az ikrekkel, utasította őket, hogy húzódjanak egymás közelébe, és maradjanak mögötte, amíg ő harcol az ellenséggel. Ekkor szabadult el a pokol. Olyan fény villant át az égen, amilyent még soha nem látott, és néhány értékes másodpercre elvakította. Körbefordult és vadul csapkodott a kardjával, hátha valamelyik vámpír a közelébe kerül. A pengéje azonban nem talált el semmit, ebben teljesen biztos volt.

De amikor a látása visszatért, Grace már lefelé tartó spirálban zuhant, az egyik szárnya eltört, és Patience-t sehol sem lehetett látni.

Rakétaként repült Grace irányába, épp azelőtt kapta el, hogy az egyik sziklának csapódott volna. Megnyugtatta a lányt és körülnézett.

Patience nem volt sehol. Nincsenek halál vámpírjai sem.

Emlékezett, hogy lehunyta a szemét, és az a furcsa érzés fogta el, hogy valami nagyobbat érintett, mint a Második Föld ‒ de hogy mit, azt nem tudta megmondani. Grace folyton azt ismételgette: „A Teremtő, a Teremtő”, mintha egy spirituális eseménybe csöppent volna. Ő ezt nem vette be, még egy kicsit sem. Valaki, vagy valami jött, valószínűleg az egyik Felső Dimenzióból, és teljesen törvényes szankció nélkül.

Grace-t otthagyta a mélyvörös sziklákon ülve. Egyre nagyobb köröket repült, amíg vért nem talált, sok-sok vért egy szakadék szélén, annyi vért, hogy akár több embertől is származhatott. De nem voltak tollak, nem voltak testrészek, semmi olyasmi, mint egy csatában ‒ csak vér, vérzuhatag.

Akkor már tudta, hogy Patience eltűnt; elvitték és valószínűleg megölték. Hogy ki, vagy mi, és milyen okból ‒ nem hitte, hogy valaha is megtudja.

Visszatért Grace-hez, hogy leüljön mellé. Elmondta neki, hogy Patience eltűnt, az ikertestvére, a testvére, akivel közös anyaméhben élt. Ugyanúgy ölelte Grace-t, ahogy most Marguerite-et. Grace az égre bámult, mintha azt kívánta volna, hogy Patience térjen vissza hozzá, hogy a vére visszahúzódjon a testébe, és térjen vissza az életbe.

De Grace mindvégig kitartott amellett, hogy Patience-t nem ölték meg, hanem elvitték a Második Földről.

Thorne jobban ismerte a világot. Az a sok vér igazat mondott neki. Soha nem vitatkozott Grace-szel. Mi értelme lett volna?

Ringatta, simogatta az arcát, és megcsókolta a homlokát, ahogy most Marguerite-tel tette.

Utálta a háborút, és érezte, hogy valami mélyen legbelül nem egyszerűen mozgásba, hanem felfordulásba kezd, egy erős érzéshullámba, amely undorral kezdődött, és valami elszántsághoz közeli dologgal végződött. Valamit meg kellett változtatni. Most. Ma este.

A háború már évtizedek óta emésztette, különösen Patience halála óta. De ez a dühös érzés valamivel több mint egy évvel ezelőtt kristályosodott ki Alison felemelkedési rítusa alatt, azon az éjszakán, amikor Endelle mellett ült a Tollesoni Arénában, és nézte, ahogy egy rémült, rettegő, Halandók Földje-i nő, Alison átmegy a köteleken, amelyek elválasztották a fekete harci szőnyegeket az épület cementpadlójától. Végignézte, ahogy a nőt, egy képzetlen ártatlant, olyan küzdelemre kényszerítik, amelyre semmilyen módon nem volt felkészülve. Nézte, ahogy Greaves Parancsnok nyugodtan, mozdulatlanul, magabiztosan ült a terveiben bízva; az a szemétláda, megszervezte az eseményt, és látványossággá változtatta, hogy az egész Második Föld láthassa. Az volt a szándéka, hogy a szolgája, Leto tábornok, az egykori Vér Harcosa és feltételezett árulója megöli Alisont.

Ehelyett Alison csodálatos erőfitogtatásokkal megnyerte a versenyt, mindezt Greaves örömére.

Thorne azon az éjszakán sok mindent megértett: hogy Greaves évtizedek óta játszadozott Endelle-lel és a Vér Harcosaival, hogy ugyanúgy élvezte a háborús sportot, mint azt, hogy egy napon győztes lesz, nem érdekelte, ki szenved ‒ egy nő szenvedése semmit sem jelentett neki. Leginkább azt értette meg, hogy Endelle és a gyenge kormánya el fogja veszíteni ezt a háborút, hogy a vereség elkerülhetetlenné vált.

Amikor Thorne Endelle-re gondolt, valami mélyen belül megdobbant és dühöngött. Szerette őt, tisztelte az áldozatokat, amelyeket évezredek óta hozott. De most ő is a probléma része lett, egy olyan probléma, amelyet meg kellett oldani, különben két világ is rabszolgasorba hullik. Most nem tudta a választ, de egy dologban biztos volt: Amint visszatér a Második Földre, amint megbizonyosodott Marguerite biztonságáról, meg kell változtatnia a munkakapcsolatát Endelle-lel. Nem térhet vissza a régi kerékvágásba. Blokkolja a közös elmekapcsolatukat, és amint képes lesz rá, ragaszkodni fog hozzá, hogy a nő is megszakítsa.

Elege volt belőle. A változásnak most kellett megtörténnie.

Ami Marguerite-et illeti, ő volt az egyetlen vigasza. Annak ellenére, hogy olyasvalamibe keveredett, amit egyikük sem értett, elszántabb volt, mint valaha, hogy a saját feltételei szerint élje az életét.

Nem hibáztatta érte. Isten látja, hogy nem hibáztatta. De a lány veszélyben volt.

Érezte, hogy a jövő úgy szorítja, ahogy még soha sem; miközben a karjaiban tartotta a nőjét, érezte a gazdag, vörös rózsa illatát, amitől teste és lelke megfájdult.

 

***

 

Marguerite lassan haladt át a völgy felett. Egy hosszú, kanyargós út egyik szakaszán, az erdő közelében tucatnyi tanya, kis házaknak és kunyhóknak látszó épületek csoportosultak, mindegyikhez zöldségeskert tartozott.

Ahogy közeledett a völgy felső részéhez, felismerni vélte a Vér Harcosai egyikét, Fiona breh-jét, Jean-Pierre-t. Ő segített Thorne-nak kiszabadítani őt a Superstitioni Látó Erődből, később pedig Endelle irodájában járt. Magas termetű, mint Thorne, izmos, de karcsúbb.

Jean-Pierre ebben a faluban volt?

Ahogy azonban lejjebb ereszkedett a földhöz, rájött, hogy nem ő az, hanem valaki, aki hasonló testalkatú és hasonló vonásokkal rendelkezik. Fiatalabb is volt, mint a harcosok, még nem volt egészen férfi, de már nem tinédzser ‒ valahol a kettő között.

A lány a helyén lebegve figyelte a férfit. Halkan beszélgetett egy másik férfival, aki magasabb volt nála, zöld szemű, sötét bőrű. Ennek a férfinak izmos és csupasz volt a karja. Valamiféle varrott állatbőrből készült mellényt viselt. Ünnepélyesnek tűnt, amikor a fiatalember azt mondta: ‒ Halál vámpírjai. Itt vannak. Az erdőben.

A fiatalember kezében már kard volt.

Jöttek a halál vámpírjai: három, négy, öt...

A látomás távolodott tőle, mint egy tovarohanó ár, és végül eltűnt.

Valamit érzett az arcán, talán egy kérges hüvelykujjat, aztán valami puhábbat és nagyon nedveset. Ajkakat, megnyugtató ajkakat.

–   Gyere vissza hozzám.

Thorne.

A szemhéja megrebbent. Visszatért a szállodai szobájába. Fáradt volt, nagyon fáradt, de hát hányszor is utazta már körbe az egész világot?

Thorne szorosan magához ölelte, és a legrosszabb pillanatban biztonságban érezte magát, igazán biztonságban.

És mégsem maradhatott így.

Ahogy teljesen kihúzódott a jövőfolyamból, ahogy öntudatra tért, felült, és lecsúszott Thorne öléből. Úgy érezte, legszívesebben hányna. Hallotta, ahogy Thorne beszél hozzá. Gyengéden simogatta a karját és a combját, de nem akarta, hogy elterelje a figyelmét. A látomás még mindig valóságos volt a fejében.

A karjával a férfi irányába csapott, mire Thorne elengedte.

A fiatalember, annyira ismerős volt neki.

–    Én... láttam egy harcost... aki testalkatában, vonásaiban, tartásában hasonlított Jean-Pierre-re, de nem ő volt az. Inkább egy fiatalabb változata.

–      Akkor látomásod volt.

Mély levegőt vett. Rájött, hogy négykézláb áll, a köntöse szétnyílt. Szédült, rosszul érezte magát, mintha már egy hete influenzás lenne.

Hátralökte magát, hogy a sarkára támaszkodjon. Összeszorította a szemét, néhány mély lélegzetet vett.

–    Thorne, tennünk kell valamit. Támadás lesz, nagyon hamar. Próbálom meghatározni az időzítést. Láttam egy fiatal harcost, aki egy fekete férfival, egy nagyon magas vezetővel állt egy kerek és szögletes, faházakból álló falucskában, valahol a Csendes-óceán északnyugati részén. A Cascade-nél?

–     Oké.

–     Oda kell mennünk, de nem akarok. Thorne, én nem akarok.

–      Félsz.

A lány megrázta a fejét. Nem félelmet érzett. Nem az életét fenyegette a veszély, hanem a szabadságát. Úgy érezte, mint egy sziklát a gyomra mélyén.

Thorne felé fordult. A férfi szemében sötét tekintet ült, még valami más is, majdnem pánikszerű.

–     Mi a baj? ‒ kérdezte.

–    Ha nem lettem volna itt... Marguerite, tudod, milyen sebezhető voltál az előbb? Ez a dolog... ez a látomás, amit az előbb átéltél, legalább tíz percig tartott.

–    Édes Istenem ‒ kiáltott fel. – Ennyi ideig? A káromkodások finom áradata suhant át a fején. Semmi ilyesmit nem akart: a látomásokat, azt, hogy teljesen elveszítse az irányítást ezen idő alatt, és az ilyen halálos tartalmakkal járó szörnyű felelősséget.

Az istenit!

Mégis itt volt a látomás. Ha ez a kolónia veszélyben volt, különösen, mivel úgy tűnt, hogy valamiféle menedékhely a Látók számára, akkor nem ülhetett tétlenül, miközben a halál vámpírjai tomboltak.

De a fenét megy egyedül vissza a jövő folyamaiba. Thorne keze után nyúlt, és kinyitotta a szemét, rávillantva a férfira.

–   Te is jössz velem.

A férfi bólintott.

–   És az sem érdekel, ha széthasad a fejed.

De az átkozott harcos csak mosolygott.

–    Ó, azt hiszem, kibírom.

Megforgatta a szemét, de még egyszer lehunyta, hogy kinyithassa a látóablakát. Látta a horizonton szétterülő szalagokat, ahogy az általában lenni szokott, de ezúttal ‒ talán mert az ő választása volt, hogy belépjen a jövő áramlataiba ‒ nem mosódott össze a látomás, csak a szépsége látszott, amely balra és jobbra is elnyúlt.

Elgondolkodott, a fiatal harcos képét tartva az elméje előtt. Arra számított, hogy a szalagok sora elmozdul, ami mindig megtörtént, amikor valamit vagy valakit konkrétan keresett a jövő folyamaiban. Ehelyett, mintha csak rá várt volna, a fiatalember szalagja kiemelkedett, de ezúttal ő irányította. Gyorsan pásztázva kereste a szalagot.

Megtalálta, mélyzöld volt, mint az erdő kora este, mint a tűlevelek majdnem feketék, de mégsem egészen. Gondolatban ugyanakkor Thorne után nyúlt, és érezte a jelenlétét. Velem vagy? küldte.

Igen. És ott volt a férfi, a gondolataiban, vele volt. Thorne-nak hatalma volt, méghozzá rengeteg, ha ilyen könnyen ott tudott lenni az elméjében, miközben ő a jövőbeli áramlatokat figyelte.

Látod, amit én látok?

Izzó fények és valami, ami úgy néz ki, mint egy hegyi falu.

Pontosan. Nincs nyilvánvaló áramforrás, bár lehet, hogy igen.

Értem, mire gondolsz. A fény nagy része olajból származik, de ez nem magyarázza, hogy a ház a dombon miért ilyen jól megvilágított.

Talán napenergia?

Talán.

A jövő egyenletes hullámokban kezdett mozogni, és a közelgő támadás képei is áramlani kezdtek, de ezúttal nem olyan gyorsan. Hallotta Thorne szapora lélegzetvételét, ahogy a halál vámpírjai átvonultak az erdőn.

Koncentrált a gondolatra, és a látomás a magas fekete férfira váltott. A neve jutott eszébe, Diallo, és a fiatalember, aki annyira hasonlított Jean-Pierre-re, csak fiatalabb volt ‒ nem egészen férfi, de közel állt hozzá. Arthur.

Érezte, hogy az idő átvonul a látomáson.

Úgy tűnik, tíz percünk van ‒ küldte Thorne ‒, de fogalmam sincs, hol lehet ez. Neked van?

Igen.

És elviszel oda? Érzem a vonakodásodat.

A vonakodás még csak nem is jellemzi azt, amit érzek. Sóhajtott, nehéz levegővel, amely kiürítette a tüdejét.

De megteszed?

Csak egy válasz volt, amely egyetlen szót tartalmazott, de annyira nem akarta életre kelteni ezt a szót. Gyűlölte ezt a szót. Azt kívánta, bárcsak belefojthatná egy vödörnyi féregbe. Ez a szó, jobban, mint bármelyik másik, amit az este folyamán kimondott, veszélyeztette a terveit. Tudta ezt a zsigereiben, és talán ezért is érezte magát olyan rosszul, a fenébe is.

De tudta, mit kell tennie, ezért egyenesen a fejébe küldte a szörnyű szót. Igen.

Lerázta magáról a látomást, és érezte, hogy a férfi kihúzódik az elméjéből. Lábra állt.

– De előbb felöltözöm. ‒ Bement a fürdőszobába, és magára villantotta fekete bőrnadrágját, egy mélyen kivágott piros pólót és a szűk, fekete bőrdzsekijét. Csak a hatás kedvéért vörös tűsarkú cipőt és hosszú, vörös tollas fülbevalót tett hozzá, ezüst szívvel, feketére festett koponyával és keresztcsontokkal a biztonság kedvéért.

Visszament a fürdőszobába, hogy felborzolja száradó haját, és sminkelje magát. Ha egy csatatér szélére kellett mennie, akkor rohadtul nem ment szempillaspirál nélkül, méghozzá sok festék nélkül. Gondolt rá, hogy visszafogja, de ez az idióta kolónia leszophatja, ha nem tetszik nekik az öltözködése.

Amikor kilépett a fürdőszobából, meglátta Thorne-t, zihált, és egész testében megborzongott. Szent szar. Eltűnt a farmer. Most repülős harci felszerelést viselt: egy fekete bőrkiltet és egy öves fegyverhámot, amely a mellkasán és a vállán átnyúlt, és két tőrt tartott. A hám egy bőrcsíkban futott végig a gerincén, hogy lehetővé tegye a szárnyak rögzítését.

Éppen az ezüstcsíkos, fekete bőr csuklóvédőjét igazgatta, amikor hirtelen megfordult, és a lányra nézett. Az orrlyukai kitágultak.

–  Mi a fene ez a sok... rózsa. Ó... a francba. Pokolian dögös vagy. – Mély, rezonáns morgás hagyta el a torkát, amikor a cseresznyés dohány hulláma keményen megcsapta.

A lány tekintete a férfi merev harci szandáljára és sípcsontvédőjére esett. Határozottan ókori római hatás, de valamiért az egész összkép: a cadroenben hátrahúzott hajával és az erősen domborodó arccsontjaival, mélyen a csontjaiban lévő, ősi és nagyon is női dologhoz szólt.

Bármi is volt vagy nem a breh-hedden, átkozottul kölcsönös. Egy dolgot tudott: ha nem indulnak most rögtön kifelé, felpattan az ágyra, és az ujjával hívja magához a férfit.

Ahogy fel-alá mustrálta a férfit, az igazság egyenesen mellbe vágta: Ő az én emberem.

Édes, édes Krisztusom, annyira megszívta.

 

***

 

Arthur Robillard a faháza tornácán állt, mélyen belátott az erdőbe, a szemben lévő házakon túlra. Egész nap nyugtalan volt, mintha a teste tudna valamit, amit az elméje csak apró villanásokban érzékelt.

Egy titkos Halandók Földje-i szökevénykolónián élt, miután néhány hónappal ezelőtt leugrott a hajóról, maga mögött hagyva a Második Földet, szülei és nagy kiterjedt családja többi tagjának kétségbeesésére. Ott állt a faháza tornácán, amit saját kezűleg épített, fűrésszel, kalapáccsal, szögekkel, vésővel és gyaluval, valamint a Teremtőtől kapott izmaival. Nem volt nagy kunyhó, de az övé.

Nem érezte magát fiatalnak, de tizenkilenc évesen az volt, mind a földi halandók, mind a felemelkedettek mércéjével mérve. Mégis a vállát nyomta a háború. Ifjú kora ellenére, mostanra már nem volt fiatal, millió darabra tört, amikor a barátnője, Nicole néhány hónapja meghalt egy tűzbomba-támadásban a Nagykövetek fogadásán.

Össze akartak házasodni. A családja tiltakozott a döntés ellen, amikor még egyikük sem kezdte el a főiskolát. De ő már két éve volt együtt Nicole-lal. Vele kellett lennie, minden lehetséges módon, és úgy tűnt, hogy a házasság az egyetlen megoldás, mert Nicole-ra vágyott.

A felemelkedett társadalomban jó kapcsolatokkal rendelkező szülei azt akarták, hogy a jómódú nők szokásos útját járja: keleti főiskola, majd a fiatalabb éveit a Halandók Földjén, valamelyik európai egyetemen töltse. Nicole minden szükséges képzést megkapott arról, hogyan kell a Halandók Földjén működni, hogy a Második Föld-i vámpírvilágukat titokban tartsák. A Sorbonne nagyon népszerű volt, és ő nyolcéves kora óta franciául tanult.

Így találkozott vele először az első évben. A lány akkor másodéves volt. Megkérdezte, hogy a neve francia-e, ami így is volt. Megragadta az, ahogy a lány szeme szinte eltűnt, amikor nevetett, és gyönyörű vörös haja, amely fürtökben omlott a derekáig. Beleszeretett, keményen, ahogy szinte mindenébe. Az első naptól kezdve elkötelezte magát, karját a lány vállára fektette, annak ellenére, hogy szűk baráti köre viccelődésének tárgyává vált. Sokat törődött vele. A nője volt.

Még vért is vett a csuklójánál.

És a nő is vért vett tőle.

Ha bármelyik család tudta volna, hogy megosztják egymással a vérüket, a nőt elküldik egy nagynénjéhez, akinek tengerparti háza van Panamában. De felfedezte magában a gyógyítás képességét ‒ ha csak kicsit is ‒, és a zúzódásokat, amelyeket a tiltott dolgok elvégzése hagyott maga után, úgy tüntette el, hogy a kezét néhány centivel az agyarnyomok fölé tartotta.

De szerette, élvezte az édes égést, a kirobbanó erőt. Persze ez nem segített a másik helyzeten, ami azt jelentette, hogy szemétláda lett, és könyörgött azért, amiért nem kellett volna. Nicole majdnem beadta a derekát, mert annyira éhes volt, mint ő.

Ekkor döntöttek úgy, hogy egyszerűen összeházasodnak, és törvényessé teszik mindazt, amit amúgy is tenni készültek.

Aztán jött a nagyköveti fogadás, és csak a véletlen, a sors fintora volt, hogy aznap este nem tartott Nicole-lal és a családjával. Akkor mindannyian eltűntek, elégtek, megtizedelődtek, és a szíve sziklává vált, ami lebegett és mozdulatlanul lógott a mellkasában.

Valami más is megkeményedett benne, úgy borította be az ártatlanságát, mint a száradó cement. A halál vámpírjai elleni háború körülötte tombolt, de soha nem jutott ilyen közel hozzá. Ha korábban gyűlölte a háborút, most utálta, majdnem annyira, mint azt a sok politikai maszlagot, amit Greaves Parancsnok folyamatosan sugárzott a világba. Talán Greaves volt az egyetlen oka annak, hogy a világ bajban volt, de Arthurnak más ötlete támadt ‒ például, mi van Endelle asszonnyal? Ő volt a hibás, nem igaz? A Második Föld Legfőbb Adminisztrátoraként két évezreden át megvolt a hatalma, hogy megfékezze a szörnyet, de kudarcot vallott.

Most tehát itt volt, egy Halandók Földje-i kolónián, egy rejtett, titkos helyen. Üzenetet küldött az apjának, hogy tökéletesen jól van, de ennyi volt. Nem volt hajlandó felfedni a tartózkodási helyét. Dolgokat kellett megoldania, például a jövőjét, és egyszerűen nem tudta elviselni a gondolatot, hogy egy olyan helyen legyen, amely mindazt jelképezi, amit elvesztett.

Szerette ezt a kolóniát, ezt a rejtett helyet a Halandók Földjén, ahol a háború olyan távol, olyan messze maradt, az emberek biztonságban voltak egy szokatlan ködréteg alatt, amely a hagyományos csipkeszerű elemet valamiféle moha alapú összetevővel ötvözte. Ő látta a védelmet nyújtó kupolát, még akkor is, ha itt szinte mindenki más nem észlelte. A köd láthatatlanul tartotta a helyieket, különösen azt a több száz Látót, akik menedéket kerestek abban a világban, amelyet Diallo hozott létre a szökevény felemelkedők számára.

Éppen ma mondta Diallónak, hogy itt akar otthonra lelni. Természetesen beszélnie kellett az apjával, hogy formálisan szakítson vele és a családja többi tagjával. Felemelkedett szempontból még nagyon fiatal volt. De tapasztalatban? Egy évszázadot élt.

Nem tudott tovább úgy tenni, mintha követhetné a számára kijelölt utat: belépni az apja import vállalkozásába, amely kiterjedt üzleteket bonyolított le Halandók Földje-i exportcégekkel, amelyeket Második Föld-i expatok vezettek, akik még mindig a rácson éltek, és akiket a COPASS bürokráciája felügyelt.

Ami egyszerű szervezetnek indult, a Második Társadalomba való felemelkedési folyamatot felügyelő bizottságnak, az mára egy olyan adminisztratív monstrummá vált, amelynek ujjai a Második Föld pénzügyi szektorában fellelhető összes jövedelmező üzletben benne voltak.

Arthur undora mélységes volt.

Alig egy hete tudta meg, hogy rokonságban áll az egyik hírhedt Vér Harcosával, Jean-Pierre Harcossal, ami genetikai szempontból sok mindent megmagyarázott. Mindig is kitűnt a kardforgatásban és a közelharcban. Már nyolcéves korától kezdve a Milícia Harcos kiképzésben részesült, ez volt a legfiatalabb életkor, amikor egy fiú vagy lány beléphetett a különböző ifjúsági programokba, amelyek a fegyveres kiképzésre és a katonai fegyelemre összpontosítottak.

Mindezt könnyedén és olyan kiváló képességekkel vette át, hogy az elmúlt évtizedben a Milícia toborzói hetente egyszer kopogtattak a szülei ajtaján. Most, hogy tizenkilenc éves lett, még Seriffe Ezredes személyzete is felkereste őket; az Ezredes időnként az egész Milícia Harcos műveletet maga vezette világszerte.

Ahogy bámult ki a sötét éjszakába, ahogy érezte, hogy a jövő egyre közelebb ér, és a gonosz nincs messze, visszalépett az árnyékba, és átöltözött repülési harci felszerelésbe. Már nagyon jól ment neki az átöltözés, és ezúttal csak minimális igazítást kellett végeznie a derekánál, bár a két tőr közül az egyiket, kicsit mélyebben kellett rögzíteni a szegycsontjánál.

Igen, kényelmetlenül érezte magát. Még a hosszú haját is hátrakötötte egy bőrcsíkkal. Lehet, hogy mulatságos, ha Whatbee-nek ‒ a Vér Harcosok beceneve ez ‒ tetteti magát. De ha az ember közel két méter, és 110 kilót nyom, valamint férfiasan izmos ‒ ha még nem is érte el az iváshoz szükséges nagykorúságot ‒, az emberek békén hagyták.

Behajlította a jobb kezét. Bár a kardja nem volt a kezében, szüksége volt rá. Minden egyes lélegzetvételével érezte.

Hallott egy csecsemősírást, egy távoli hangot. Valaki köhögött. Egy pár vitatkozott. A falu éjszakára nyugovóra tért.

Bólintott az egyik falubelinek, egy derék embernek, aki éjszaka járőrözött, egy háromszáz éves felemelkedőnek, aki a kolónia Milícia Harcosaként szolgált. Nem sok jót tudott tenni, ha valami igazán rossz érkezne a faluba. Nem katonai kiképzésben részesült. Talán riadót tudna fújni, de az is lehet, hogy már halott lenne, mielőtt egy kiáltás elhagyhatná a torkát.

Arra gondolt, hogy elmegy Diallo házához, felébreszti, de Diallo képességei más irányba futottak.

Diallo zseniális ügyintéző és vezető. Éles látásmódú, kedves és együttérző  volt. Mindenkinél jobban rehabilitálta azokat a Látókat, akiket a Második Földön bántalmaztak.

A rezgések Arthur testében egyre erősebbek lettek. Lelépett a tornácról, és ismét a kardját akarta a kezében tartani, de várt.

A kunyhója előtt járkált, majd elindult Diallo nagy háza felé, a település legnagyobb építménye felé, amelyből az egész völgyet belátni. Kiterjesztette természetfeletti látását, és mélyen a környező erdőbe csúszott.

Valami volt ott.

Valami határozottan ott volt.

Várt.

Talán parancsra.

Azt kívánta, bárcsak tudná, mit tegyen.

Egy mozdulat a bal oldalán guggolásba, harcállásba vitte. A holdfényben felismerte Diallo magas, sovány alakját. A vámpír állatbőr mellényt viselt, csupasz karjait szabadon hagyta a hűvös márciusi levegőn. Izmos volt, de nem harcos. Sötét bőre megragadta a fényt, ahogy Arthur felé tartott. Diallo felemelte a kezét, hogy fenntartsa a csendet.

Arthur bólintott.

Diallo arckifejezése soha nem volt komolyabb, fekete szemöldöke mélyen a homlokára húzódott. – Érzed, Arthur? ‒ akcentusa enyhén brit volt.

Arthur bólintott. – Igen. Mit mondanak a jövő folyamai?

– Csendben vannak, amit egyáltalán nem értek. ‒ A hangja mélyen szólt. – Valami nincs rendben. Egy nagyon erős hatalmat érzek, ami elég erős ahhoz, hogy leállítsa a jövőfolyamokat. Csak egyről tudok, amelyiknek ilyen ereje van: Owen Stannett, aki nemrég menekült el a Superstitioni Látó Erődből.

–    Gondolod, hogy itt lehet?

–     Szerintem talált valamit a jövő áramlataiban, ami idevonzotta, igen.

–     A mi Látóink után?

Diallo lenézett rá, és elmosolyodott.

–     Igen, a Látóink után.

A szó könnyedén folyt le Arthur nyelvéről. Elkötelezte magát a kolónia mellett. A Látók határozottan ugyanúgy az övéi voltak, mint bárki másé, az övéi, hogy vigyázzon rájuk és őrizze őket. Diallo rendkívül jól bánt a Látókkal, amikor csak tudta, idehozta az Erőd menekültjeit. Gyakran a legerősebb Látóival vadásztatta le a menekülteket, amikor a jövő áramlataiba hívták őket.

–   Mit gondolsz, mit akar tőlük?

– Amit mindannyian akarnak: előrelátást és ezáltal hatalmat. Ha sikerrel jár, bebörtönözi őket.

Az, ami várt, végre mozgásba lendült.

Artúr koncentrált és végül a kardját a kezébe villantotta. 

Lexy