Drága Mr. Black 23. fejezet

Chloe

– Miért vezetsz ilyen lassan?

Izzy hangja átvágott a gondolataimon. Épp akkor hagytuk el a boltot; gyümölcsöt és desszertet vettünk, valamint olcsó petárdákat, amelyek nem sokat értek, csak egy kicsit szikráznak, és rengeteg zajt csapnak. Minden, ami elromolhatott, az egyszerre megtörtént.

– Én nem. A megengedett sebességgel megyek – mondtam.

– Melyik korunkbeli ember megy a sebességkorlátozást betartva? – kötekedett Izzy.

Kikényszerítettem egy nevetést. Azt hiszem, észrevette a furcsa viselkedésemet, de mielőtt megkérdezhette volna, mi a baj, megszólalt a telefonja, és felvette. Drake volt az, a barátja. Tudtam, hogy nem fogja letenni a telefont, amíg vissza nem érünk Theo lakására... remélhetőleg.

Szándékosan úgy vezettem, mintha „Miss Daisy” sofőrje lennék, remélve, hogy kitalálok valamilyen ürügyet, amivel megúszom ezt az estét. Először is, Sterling elkapása annyira rossznak tűnt mindazzal együtt, amit tudtam. Lefeküdt Mrs. Blackkel! Theo feleségével! Ha Sterling látott róla képeket, biztosan beszélni fog róla. Kérdéseket tesz fel. Elveszítené azt a kis bizalmat, amit irántam táplált, amiért nem mondtam el neki semmit.

Amikor megálltam az otthonom előtt, és ő kilépett, az arcom megmerevedett. Mosolygott, de ez gyorsan szertefoszlott, amikor észrevette az aggodalmamat. – Biztos, hogy el akarsz jönni? ‒ kérdeztem, miközben visszapillantottam Izzyre, aki túlságosan el volt foglalva a telefonján való csevegéssel ahhoz, hogy ránk figyeljen.

– Persze, miért ne? ‒ mosolyogva megvonta a vállát. – Gondoltam, szükséged lehet valakire, aki eltereli a barátod figyelmét ott. A szeme Izzy irányába pattant.

– Igen. Sóhajtva a kocsihoz fordultam, és bepattantam. Sterling átcsúszott a hátsó ülésre, és amikor becsukódott az ajtaja, idegességemben hátramenetbe kapcsoltam.

– Hé, majd visszahívlak. – Izzy letette a telefont, amint kijutottam Primrose-ból, és a válla fölött Sterlingre pillantott. – Üdvözlöm, még egyszer, uram. Flörtölt vele, ahogy mindig is tette, ha egy dögös srác volt a közelben, akár volt barátja, akár nem.

– Hé. – Láttam, ahogy Sterling a visszapillantó tükrön keresztül egy könnyed intést dobott neki, majd rám nézett, elkapva a tekintetemet. Elfordítottam a fejemet, az útra koncentrálva. Valószínűleg pontosan arra gondolt, amitől én is rettegtem. „Itt van a legjobb barátnőd, és egész éjjel az apja ‒ a férfi, akit szeretsz ‒ mellett leszel! Mi a fenét fogsz csinálni?”

A szívem hevesen kalapált a mellkasomban, amikor lassan behajtottam a Remy Place parkolójába. Izzy alig várta, hogy kiszállhasson, a csomagtartóhoz sietett, hogy felkapja a néhány zacskó élelmiszert. Elvettem tőle egy szatyrot, Sterling pedig tőlem.

– Megvan. Most nincs szükséged több súlyra.

Megköszöntem a szememmel, de Izzy csak nézett ránk, összehúzott szemmel szondázva. – Mit akar ez jelenteni? ‒ nevetett.

Meglepő módon Sterling gyorsan fedezte a dolgot. – Ó, tudod, az apja meg az Alzheimer meg minden. Mostanában pokollá teszi őt és anyámat. Hátrasimította göndör barna haját, amikor beléptünk az épületbe.

– Ó. Izzy ajkát összepréselte, és amikor előttünk ment, Sterling olyan pillantást vetett rám, amely azt mondta: „Nem tudom, hogyan fogod átvészelni ezt az éjszakát”.

Talán azért gondolta ezt, mert Izzy nem volt az a fajta ember, aki befogja a száját. Sokat beszélt, de még többet kérdezett, főleg, ha valami nem volt világos számára. Határozottan hitt abban a mondásban, hogy „nincs olyan, hogy buta kérdés”.

Még jó, hogy Sterling el akart jönni. Megakadályozhatott minden nem kívánt drámát, és valószínűleg Izzy figyelmét is elterelhette, ha Theo és köztem valami kontextuson kívüli dolog elhangzott vagy történt volna. Izzy figyelme végül is könnyen elterelhető.

Felértünk arra az ismerős negyedik emeletre, miközben Izzy arról beszélt, hogy reméli, az apja mindent jól megsütött, és nem égette el. Elkezdtem mondani neki, hogy nem fogja elrontani, mert remekül főz, de leállítottam magam. Most már óvatosnak kellett lennem. Ha Izzy nem tudott valamit Theóról, nekem is úgy kellett tennem, mintha én sem tudnám.

Izzy kinyitotta az ajtót, és rögtön beljebb sétált, a konyha felé vette az irányt, hogy a bevásárlószatyrot a pultra tegye. Sterling követett és azt mormogta: – Itt is vagyunk. miközben becsukta maga mögött az ajtót.

Izzyvel a konyhába sétáltam. Theo sehol sem volt.

– Apa? ‒ hívta Izzy. Kisétált a konyhából, és mindannyian hallottuk, ahogy a teraszról szólt vissza.

– Gyerünk, Chlo ‒ erősködött Izzy. Vele mentem, és kiléptem a teraszra. Theo a sarokban állt a grillsütőnél, és bosszús arckifejezéssel hamburgert sütögetett, tőle jobbra, a barna széken ült Trixie. Éppen a sminkjét igazgatta a kézi tükörben, de amikor megpillantott minket, gyorsan abbahagyta a tükörképének nézését, és eleresztett egy zihálást.

Theo észrevette, hogy a nő felém bámul, miközben szünetet tartott az étel grillezésében. A nő felpattant és felénk robogott hat centi magas sarkú cipőjében. – Te jó ég! – Megölelte Izzyt, és meglepetésemre Izzy nem örült neki.

Nevettem. Ő volt az, aki találkozni akart vele. Azt hiszem, meg kellett volna említenem, hogy Trixie csak két évvel volt idősebb nálunk. – Szia ‒ erőltette Izzy a köszönést. – Te biztos... Trixie vagy?

– Én vagyok! Te pedig bizonyára Theo kis Isabelle-je. Állandóan rólad beszél.

– Igen. Izzy összevonta a szemöldökét, és hátrált egy lépést, miközben Trixie-ről az apjára pillantott.

– És te ‒ mondta Trixie, Izzy mögé lépve. – Te bizonyára Chloe vagy. A legjobb barátnője, igaz? Magához húzott, és túlságosan szorosan átölelt. Minden erőmre szükségem volt, hogy nyugodt maradjak és visszaöleljem, ahogy egy tisztességes, ártatlan ember tenné. Nem tudtam elhinni, hogy ezt a játékot játssza. Theo nem mondta neki, hogy viselkedjen? Pórázra kellett volna kötnie a szukáját.

– Hű, te aztán tényleg barátságos vagy ‒ jegyezte meg Izzy, miközben végignézett Trixie-n, aki fehér kezeslábast és piros ékszercipőt viselt. Fülbevalója csüngő és kék színű volt, passzolt a hajpánthoz, amely szőke fürtjeit a füle mögött tartotta. Ünnepélyes ribanc. A haját befestette, vöröses árnyalatot adott neki. Hűha. Mrs. Black akart lenni, vagy mi? Biztos látott róla valahol egy képet. Megráztam a fejem.

– Igen, nos... ‒ sóhajtott Trixie. Szeretem, ha mindenki úgy érzi, hogy körülöttem önmaga lehet, tudod?

– Hmm. Izzy megkerülte Trixie-t, és megragadta a kezem. – Hát, örülök, hogy megismertelek! – Izzy éles pillantást vetett az apjára, amikor Trixie elővette a mobilját. – Chloe, jössz velem átöltözni?

– Persze.

Visszasétáltunk a házba, ahol Sterling a kanapén ült és focimeccset nézett. – Hűha, otthon érezted magad, mi? ‒ kuncogott Izzy.

– Azt hiszem, igen, mi? Sterling ártatlanul felemelte a kezét a levegőbe, és felhúzta a vállát.

– Semmi baj. Az apám nem bánja. Így gondolta. – Chloe ‒ sziszegte, miközben a lány felé fordult. Mi a fenéért nem mondtad, hogy talán már betöltötte a 12 évet!?

– Nem tudtam! Messziről nem tűnik olyan fiatalnak.

– Ugh ‒ nyögött fel Izzy. – Nem szeretem őt. Nekem hamisnak tűnik. Olvasok az emberekben, és tudom, hogy csak azért van apámmal, mert jól keres. Egy mocskos kis ribanc.

– Hát, ő az, akit apád szeret, Izzy. Ezt fájt kimondani. Olyan gyorsan nyeltem le az epét, ahogy feljött. – Ha azt hiszi, hogy az olyan lányok, mint ő, boldoggá teszik, akkor nem haragudhatsz rá.

Meglengette a kezét. – Igen, mindegy. Most már értem, miért nem akarta meghívni vacsorára. Istenem... megyek, átöltözöm, és letörlöm magamról ezt a csalódást. Izzy megfordult, és végigsétált a folyosón, belépve az egyik hálószobába.

Kifújtam a levegőt, és megfordultam. Sterling még mindig a kanapén ült, de a tekintete most rám szegeződött, nem pedig a tévéképernyőre. – Hogy ment odakint?

Rossz szemmel néztem rá, és leültem a nyugágyba. – Ez egy kibaszott vonatszerencsétlenség, ami csak arra vár, hogy megtörténjen. Együttérzett velem, előreült, mintha csupa fül lenne. – Az a ribanc ‒ suttogtam. – Tényleg volt képe megölelni engem Izzy előtt.

– Miért nevezed őt ribancnak? Mit csinált veled?

– Közém és Theo közé áll. Azt mondta, hogy besúgja, ha a pasi megpróbálja elhagyni őt miattam. Ugyanazon az éjszakán tudta meg, hogy mi van köztünk. Látta, ahogy kimászik az ablakomon.

– Tényleg? Megdöbbenve hallotta ezt.

– Igen. Hátradőltem és azt kívántam, bárcsak Trixie feje lenne azon a focipályán a képernyőn, és én rúgnám a labdát.

– Talán még jó, hogy most itt van, Chloe. Csak mondom.

Megcsóváltam a fejem, hogy ránézzek, a szemöldökömet ráncolva. – Hogy érted ezt?

– Úgy értem... talán még jó, hogy itt van ma este. Nem lesz más választásod, minthogy távol tartsd magad tőle.

– Bassza meg – motyogtam, és az erkély felé pillantottam. – Még csak meg sem érdemli őt.

– És te igen?

Újra Sterlingre szegeztem a tekintetem. Gyűlöltem az okos száját, az elpuhult arcát, de leginkább azt utáltam, hogy igaza volt. Gyűlöltem, hogy ennyi mindent tudott, és hogy ő maga is átélt már valami hasonlót. Ha már itt tartunk...

– Hé, van valami, amit el kell mondanom… Elkezdtem beszélni, elmondani neki mindent arról, hogy Mrs. Black Theo felesége, és még arról is, hogy Theo valaha az Unióban volt, de Theo bejött, becsukta maga mögött a teraszajtót, kezében egy tálca hamburgerrel. A szám becsukódott, amikor hátranéztem.

– Az étel mindjárt kész. Sterlingre pillantott.

Sterling felállt, és kinyújtotta a karját. Theo elfogadta a kézfogást, de barna szemei komorak voltak. – Sterling vagyok. Chloe barátja.

Theo felvonta a szemöldökét. – Csak egy barát?

Sterling tétován nézett rám. – Hagyd abba, Theo – vágtam közbe. Felálltam, és közelebb léptem. – Mindent tud rólunk. Szóval csak hagyd abba.

Theo elengedte a szorítását, hátralépett, és Sterlinget vizsgálta. – Minden, mindent?

– Nos, tudom, hogy ti ketten egy pár vagytok, és azt is, hogy nem kellene. Tudok arról a lányról is, aki kint van a teraszon, és arról, hogy megpróbálja pokollá tenni a dolgokat.

Sterling végigsimított a tenyerével a farmerja hátsó részén. – Igazából csak most jöttem rá. De miattam nem kell aggódnod. Értem én. Nem ítélkezem. Megértem. – Igen, lefogadom, hogy megértette.

– Mmm. – Theo morgott, elfordult Sterlingtől, és rám nézett. – Gyere velem a konyhába – mondta, mielőtt elsétált.

Vártam egy pillanatig, biccentettem Sterlingnek és a konyhába indultam. – Segítségre van szükséged? ‒ kérdeztem fakó lelkesedéssel.

– Van tenger gyümölcsei tészta a hűtőben. Vedd ki, kérlek. Theo hangja egyértelműen ingerült volt. A hűtő felé fordultam, kinyitottam az ajtót, és kivettem az átlátszó tálat.

– Nem hiszem el, hogy tényleg hozzám ért – morogtam, és a tálat a pultra csaptam. – Theo, nem tudom, hogy képes leszek-e egész éjjel ezt csinálni. Azt hiszem, miután ettünk, elmegyek. Izzy meg fogja érteni.

– Korábban elmenni vele? ‒ fintorogva nézett Sterling irányába. Sterling nem törődött vele. – Miért nem mondtad, hogy nálad lakik?

– Mi ebben a nagy ügy? Ő az ápolónő fia. Látni akarta őt, miután három teljes évig nem találkoztak.

– Nem érdekel. Nem tetszik, ahogy rád néz. És honnan a faszból tud rólunk mindent? Fújt egyet, és elővett egy kést, hogy uborkát vágjon. – Elmondtad neki?

– Hallott minket azon az éjszakán, amikor besurrantál az ablakomon. És... azt is hallotta, hogy tanácsot kértem Margie-tól.

– Margie? ‒ zavartnak tűnt.

– Az ápolónő.

Még mindig elveszettnek tűnt.

Megforgattam a szemem. – Az anyja.

– Ó.

– Komolyan, nem kell aggódnod miatta. Ő egy jó srác. De... ő az is, akiről beszélni akartam veled.

Abbahagyta a vágást, a kést a vágódeszkára ejtette.

– Hogy érted ezt?

Az arca elsápadt.

– Majd elmondom, ha találkozunk a Dirty Blacken. Vissza kellene mennem. Nem szabad, hogy túl közel lássanak hozzád.

Fordulni kezdtem, de Theo elkapta a karomat, a fejét oldalra hajtotta.

– Te... kedveled őt?

A kérdése abszurd volt. Az arcom eltorzult, és elrántottam a karomat, grimaszolva rá. – Komolyan kérdezed?

Sziszegtem, és összehúztam a szemem.

– Itt állok a lakásodban, és úgy érzem magam, mint a világ legrosszabb nője és barátja, mert szeretlek, és te megkérdezed, hogy tetszik-e nekem? ‒ gúnyolódtam. – Nevetséges vagy, Theo. Komolyan. Elkezdtem megfordulni, de gyorsan megálltam, készen arra, hogy még több olajat öntsek a tűzre. – Ó, egyébként Izzy utálja Trixie-t. Csak egy figyelmeztetés. Biztos vagyok benne, hogy ez az este sokkal rosszabb lesz.

Röviden rám nézett, mielőtt elkapta a tekintetét, állkapcsa megfeszült, orrlyukai tágra nyíltak.

Összefontam a karjaimat. – Akárcsak én, ő is átlát rajta. Nem kellett volna meghívnod.

– És nem kellett volna a barátodat sem áthoznod.

– Nem volt más választásom. Izzy azt akarta, hogy csatlakozzon hozzánk.

– Igen, nos, nekem sem.

Theo orrlyukai ismét kitágultak, felső ajkát hátrahúzta, ahogy ismét Sterling felé nézett. Sterling ujjongott a játék felett, és Theo szája megrándult. Mi volt ebben olyan nagy dolog? Sterling kedves fickó. Az utolsó dolog, ami miatt aggódtam, az ő volt. Inkább Theo miatt aggódtam. Miattunk. Ez az egész rohadt este az idegeimre ment.

A teraszajtó becsukódott, és Trixie sarkai kopogtak a padlón. Visszarándultam, és a tésztát borító fóliával babráltam.

– Theo, kicsim, azt hiszem, a hot-dogok elkészültek. – Belépett a konyhába, és mellé álltt, miközben uborkát kockázott.

– Még nem végeztem. Mondtam, hogy maradj odakint.

– Miért? Túl meleg van ott.

Theo állkapcsa összeszorult.

– Mindegy, Trixie. Összeszedte az összes uborkát, az előkészített saláta tetejére tette, majd felkapott egy serpenyőt a hot-dogoknak. Kilépett a konyhából, de csak azután, hogy rám nézett, barna íriszeiben mély bűntudat futott végig.

Néztem, ahogy eltűnik a sarok mögött, míg hátulról Trixie megköszörülte a torkát. Megfordultam, és egyenesen a kék szemébe néztem. Összefont karral állt, és úgy nézett rám, mintha én lennék a legrondább dolog, amit valaha látott.

– Ha tudod, mi a legjobb neked és Theónak, akkor azt javaslom, ma este maradj távol tőle. Valójában, maradj távol tőle.

A szám heves válaszra húzódott, és előreléptem, de egy kéz megérintette a vállamat. Sterling jelent meg mellettem.

– Hé, van itt valami innivaló?

Trixie meglepődött, amikor meglátta. Tetszett neki, amit látott. Ez nyilvánvaló volt.

– Ó, persze! – A hűtőszekrényhez ment, elém lépett, és kinyitotta. – Vettem Theo kedvenc söréből és néhány üveg bort magamnak... és a lányoknak. – Méreg volt a hangjában, amikor ránk... vagyis rám utalt. – Szolgáld ki magad!

– Köszönöm. Sterling átvette a hűtőszekrényt, Trixie pedig elsétált mellettem, és még egyszer utoljára rám pillantott, mielőtt elhagyta a konyhát, és visszament a teraszra. Amikor elment, kinyitottam az öklöm, amiről nem is tudtam, hogy az orrnyergemet csípve ökölbe szorítottam. – Rendben? ‒ kérdezte Sterling.

– Rendben ‒ motyogtam, és kiléptem a konyhából. Végigmentem a folyosón, és bementem a fürdőszobába, becsuktam magam mögött az ajtót, és bezártam. Nehéz volt nem becsapni, nem összetörni mindent, ami a szemem elé került, de stabilan tartottam az érzelmeimet.

A kitágult orrlyukakon keresztül egyenletesen lélegeztem, és a mosdó feletti tükörbe bámultam, megragadva a gránit munkalap szélét. A könnyek már megindultak, és kettő is lecsúszott az arcomon. Másodpercekkel később kopogás hallatszott az ajtón.

– Chloe? – Izzy volt az.

– Igen. Rendbe tettem az arcomat, de ő hallotta a könnyeket a hangomban.

– Mi a baj? Megrázta a kilincset, a hangja őszinte volt. – Gyerünk. Nyisd ki!

Elgondolkodtam azon, hogy kinyissam-e az ajtót. Nem akartam, hogy sírni lásson. Nem csak azt, de szükségem volt egy hazugságra is, hogy a könnyeket alátámasszam.

Szóval, ahogy Sterling is tette; tudtam, hogy azt kell használnom, ami miatt önként jelentkeztem, hogy a nyarat a Bristle Wave-ben töltsem. Kinyitottam az ajtót, hátraléptem, és leültem a kád szélére. Izzy belépett, és aggódó szemekkel egyenesen rám nézett. – Chloe?

– Jól vagyok. Esküszöm.

– Nem nézel ki jól. Látod, tudtam, hogy nem vagyok őrült. Valami nem stimmel veled ma. Nem akartam mondani semmit, hátha menstruálsz vagy ilyesmi, de most látom, hogy nálad nem ez a hónapnak az az időszaka.

– Jövő héten lesz ‒ sóhajtottam.

– Akkor mi az? – ült mellém. Amikor nem szólaltam meg azonnal, megváltozott az arca, és igazolta magát. – Nézd, tudom, hogy nem látjuk egymást annyit, mint régen, de még mindig te vagy a legjobb barátom, Chlo. Bármiről beszélhetsz velem.

– Tudom. – Tudom, Iz. Csak annyira stresszes vagyok az apám miatt. Folyton azon gondolkodom, miért kínoztam magam azzal, hogy visszajöttem ide.

Hazugságok.

– Ez nem kínzás. El kellett volna jönnöm, de... a főiskola sokkal nehezebb, mint gondoltam. Sóhajtott egyet. – Úgy volt, hogy együtt lógunk, de... szarságok történtek. Ráadásul jó szíved van. Jól tetted, hogy visszajöttél Bristle-be. Szüksége volt arra, hogy a családja legyen körülötte. Anyukád nem akart, ezért te megtetted. Senki sem hibáztathat ezért. Ha valakit, akkor az anyukádat kellene hibáztatnod... hogy így magára hagyta őt. Miféle feleség tesz ilyet a férjével egyébként is?

Az arca elkomorult.

Megvontam a vállam.

– Az önző.

– Igen ‒ gúnyolódott. – Pontosan. De te nem vagy önző. Úgyhogy nyugodj meg, és gyere velem. Apa azt mondta, hogy a kaja mindjárt kész lesz. Segíthetsz megteríteni az asztalt.

Bólintottam, és hagytam, hogy felhúzzon. Játékosan megcsípte az arcom, amikor felálltam, és kuncogott, mikor a csípőmet a sajátjával megütötte. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a butaságát. Nevetve ejtettem le a fejem, ahogy kiléptünk a fürdőszobából. A folyosóról egyre hangosabban szólt a focimeccs. Hallottam Sterling huhogását, szitkozódását és szurkolását Isten tudja, melyik csapatnak.

Izzy kiment a konyhába, hogy hozzon néhány porcelánedényt, én pedig a szekrényhez mentem, és négy poharat vettem le. Az ötödiket szándékosan elfelejtettem. Baszd meg Trixie. Miután megterítettem az asztalt, Theo bejött a többi étellel. Letettem a salátát, Sterling pedig segített Theónak a hússal, és az asztal közepére helyezte.

Aztán leültünk.

És felszolgálták a vacsorát ‒ egy kibaszottul kínos vacsorát.

Izzy persze úgy beszélt, mintha a világ körülötte forogna. Folyton a nyári iskoláról beszélt, meg még a hajótörésről is, és arról, hogyan történt az egész, mintha nem hallottuk volna már milliószor ezt a történetet.

Sterling elég kedves volt ahhoz, hogy kommentálja és hozzászóljon a történeteihez, amikor Theo és én nem bírtuk ki. Trixie pedig végig engem bámult, miközben egy zsemle nélküli hot-dogot rágcsált. Három pohár bort megivott, mintha rituálé lenne, de félt megenni egy szelet kenyeret? Nevetséges volt.

Szándékosan Theóhoz hajolt, és suttogott neki. A férfi nem vett róla tudomást, amíg Izzy feléjük pillantott, és mosolyt erőltetett a furcsa párosra. Annak ellenére, hogy Trixie betegesen irányította az életünket, nem tehettem róla, de úgy éreztem, hogy nincs valami rendjén vele. Befejezte a pohár bort, és kivett három üveget a hűtőből, hogy ezek az alkoholos italok legyenek a barátai az estére.

A vacsora húsz nyomorúságos, sivár perc alatt véget ért. Készen álltam az indulásra.

– Azt hiszem, megyek a medencéhez. Izzy kinézett az ablakon. – Olyan szép most odakint. Hé, Chloe, nem akarsz csatlakozni hozzám? Sterling?

Sterling és én egymásra néztünk. – Nem, Izzy, azt hiszem, haza kellene mennem. Megnézni, hogy apa, hogy van.

– Ó! Persze ‒ bólintott, és meglepő módon nem duzzogott emiatt. Megértette, különösen azután, hogy füllentettem, hogy stresszelek miatta. – És mi van veled, Sterling?

– Nekem is haza kellene mennem.

– Aww ‒ ezúttal nyafogott. – De még meg sem gyújtottuk a tűzijátékot! Nekem is van kocsim, tudod? Visszavihetlek, ha akarod.

Sterling egy rövid pillanatra felém pillantott. Emlékeztem rá, hogy azt mondta, mennyire utálja kihagyni az úszás lehetőségét. Nem volt okom visszatartani őt, ezért vállat vontam.

– Oké, persze ‒ egyezett bele.

– Király. Megyek átöltözni. Azt hiszem, apámnak van néhány fürdőnadrágja, amit kölcsönkérhetsz.

Miután Izzy adott Sterlingnek egy fürdőnadrágot, majd átöltözött egy arany-fekete kétrészes bikinibe, elhagyták a lakást. Kifújtam a levegőt, miközben összeszedtem a koszos tányérokat az asztalról, és kivittem őket a konyhába, ahol Theo állt. Ekkor vettem észre, hogy Trixie nincs a közelben.

– Hol van a játékszered? ‒ kérdeztem.

Megkerülve engem, az asztalhoz ment a félig üres tálcán lévő grillezett húsokért.

– Kurvára részeg volt a mosdóban. Valószínűleg egy ujját dugja le a torkán, hogy megszabaduljon attól a kevés szénhidráttól, amit ma evett.

– Rosszabbul viselkedik, mint én.

Segítettem neki letakarítani a tölgyfaasztalt, összeszedtem a poharakat, sörösdobozokat és az egyetlen borospoharat, ami a trükkhöz tartozott.

– Nem marad éjszakára, ugye?

Theo nem válaszolt. Mindent ledobott a pultra, miközben én a konzervdobozokat az újrahasznosítóba dobtam, majd a poharakat a mosogatóba tettem. Amikor a kezem szabaddá vált, a karjába húzott, a kezébe szorította az arcomat, és egészben bekebelezte az ajkamat. Összenyomta őket, de nem annyira, hogy az fájdalmat okozzon. Épp csak annyira, hogy érezzem, hogy tudjam, egész nap ezt akarta.

Mint mindig, nyelvünk lassú táncot járt, keveredett és kavargott, testem az övéhez nyomódott. Egy nyögés töltötte be a konyhát, amit nem tudtam visszatartani, majd felsóhajtottam, amikor ő felnyögött. Éreztem, ahogy a farka megkeményedik a farmer anyagán keresztül, és amikor a csók megszakadt, barna szemei olyanok voltak, mint a forró parázs, feketék és égőek.

– Nem ‒ végre válaszolt a kérdésemre. – De szeretném, ha maradhatnál ma este.

– Nem tudok – nyögtem.

– Tudom. Azt hiszem, a ma este nem is lett olyan rossz, mint gondoltad – motyogta, és egy csókot nyomott az arcomra, majd egy másikat a homlokomra.

– Azt hiszem, nem ‒ suttogtam.

A kezében tartotta az arcomat, és végignézett rajtam. – Rendben. Mi bánt téged?

– Hogy érted ezt? ‒ rebegtettem a szempilláimat.

– Úgy értem, azon kívül, hogy Izzy és Trixie itt van, valami zavar téged. Miről akartál beszélni velem azzal a Sterling kölyökkel kapcsolatban? Egész nap ezen tűnődtem. Meg tudom mondani, ha valami baj van veled.

– Ó... igen...– sóhajtottam. – Van valami, amit tudnod kell Mrs. Blackről... valamit, amire éppen tegnap este jöttem rá.

Theo teste egy pillanat alatt megmerevedett, arca kőkemény lett. Nem szerette, ha Mrs. Blacket emlegettem... nem, ha olyasmiről volt szó, amiről talán nem is tudott.

– Miről beszélsz?

A kérdése sietve és bátortalanul hangzott.

A torkom a szokásosnál is jobban összeszorult, nehezen nyeltem. Bámult rám, és korábban hajlandó voltam elmondani neki, de amikor észrevettem a nyers aggodalmat ‒ a hideg, halott tekintetet ‒, nem akartam. Nem akartam én lenni az, aki közli vele a rossz hírt. Nem akartam én lenni az, aki tönkreteszi Mrs. Black jó feleség hírnevét. Megérdemelte, hogy ragaszkodjon a jóságához. Ki voltam én, hogy beszennyezzem?

– Chloe? ‒ követelte Theo.

Ahogy a hangja felharsant, a bejárati ajtó kinyílt, és Izzy visszarohant, Sterlinggel a nyomában. – Elfelejtettem a törölközőmet! ‒ mondta, de túlságosan fel volt pörögve ahhoz, hogy azon tűnődjön, miért álltunk ilyen közel egymáshoz. Elhúzódtam, a hajamat a fülem mögé toltam, Sterling pedig közelebb lépett, felhúzott szemöldökkel, mintha figyelmeztetni akarna.

– Köszönöm a figyelmeztetést – vágtam rá.

– Túl gyorsan ment. Elfordította a tekintetét. – Azt hittem, hazamész.

– Igen. Olyan pillantást vetettem rá, amely egyértelműen azt sugallta, hogy hagyjon békén. Theo Sterlingre szegezte a tekintetét, ami hideg és kegyetlen volt. Dühös és forró. És akkor döbbentem rá ‒ az ok, amiért ilyen dühös lett. Sterling... nem volt rajta ing. Valószínűleg akkor vette le, amikor úszni indult. Nem vett róla tudomást... de csak azért, mert nem tudta.

– Szent szar – lihegtem, és Sterling meghallotta.

Zavartnak tűnt. – Mi az?

Legközelebb Theóra szegezte a tekintetét, de amikor meglátta a dühöt a szemében, egy apró lépést hátrált, egyik szemöldökét összeráncolta. – Ez meg mi a fene?

Theo hangja még hangosabban dörrent, mint korábban. Kiviharzott a konyhából, és nem vesztegette az időt arra, hogy Sterlinget a torkánál fogva megragadja, és a legközelebbi falhoz szorítsa.

– Theo! ‒ kiáltottam. – Állj! A pult körül ugráltam, és megragadtam a karját, de ő elhúzódott.

– Mi a fene van a válladon!? Huh? Még mindig velük vagy? Azért küldtek, hogy megölj!? Baszakodsz az életemmel? SZERELMEM?

A pillanat hevében Theo felém fordult, és lefelé bámult. – Chloe! Ki a faszom ő, ki?

– Ezt akartam én is elmondani! ‒ sírtam. – Megpróbáltam elmagyarázni!

– Mit kell megmagyarázni?! ‒ ugatott.

Sűrű könnyek gyűltek a szemembe. Istenem, annyira belefáradtam, hogy vissza kellett tartanom. Utáltam ezeket a titkokat, a hazugságokat és azt, hogy visszatartottam, mit érzek valójában, ezért mindent elengedtem. Magamat helyeztem előtérbe, mélyen legbelül tudtam, hogy igazán önző vagyok, amiért ilyet teszek. – Azt hiszed, hogy Mrs. Black ártatlan volt, de nem az volt, akinek hitted! ‒ kiáltottam fel. – Megcsalt téged Sterlinggel!

Theo gyorsan pislogott, szeme még mindig tágra nyílt, amikor elengedte Sterlinget. Sterling a torkát markolta és nagyra nyílt, zavarodott, szürke szemekkel nézett rám.

– Mi van? ‒ zihálta. – Nem-nem, nem is tudtam, hogy ő a te feleséged...

– Mit mondtál az előbb? Theo megindult felém, elhallgattatta Sterlinget, és úgy tett, mintha nem is létezett volna. A szemei rám szegeződtek. A reflektor rám szegeződött, de én nem akartam ragyogni. A keze a felkaromhoz ért, és átölelt. A szorítása erős és durva volt, de ügyelt rá, hogy ne bántson. – Chloe, ne szórakozz velem! Ne találj ki szarságokat róla! Te nem is ismerted őt úgy, mint én!

– Én nem… A hangom megtört, ahogy a vörösben úszó szemébe néztem. – Aznap este, amikor Mrs. Blacket meggyilkolták, az Unio miatt történt. Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem csak egy fickó volt ‒ nos, tényleg. Egy egész banda. Sosem mondtad, hogy ellenezték, nem engedték a szerelmet, de Sterling igen. Régebben a bandájuk tagja volt, és büntetésből megfosztották a szerelmétől, megölték a nőt, akibe szerelmes volt. Szerette Mrs. Blacket, Theo. És ő is szerette őt. Vele volt azokon az éjszakákon, amikor sokáig dolgozott. Megállt azon a lepukkant benzinkúton, mert valószínűleg éppen Sterlinghez tartott.

A szoba ‒ az egész lakás ‒ teljesen mozdulatlanná vált. Ha egy gombostű esik a padló kemény felületére, minden fül megzörrent volna. Theo elengedett, hátratántorodott, és úgy bámult rám, mintha egy démon ülne a vállamon. A fejét ide-oda rázta, és újra meg újra azt a szót mormolta, hogy „nem”.

– Nem ‒ morogta. – Nem. Hazudsz!

– Én nem hazudnék neked! Sterling! Sterlingért kiáltottam. – Mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy mi volt a neve!

– Nem, Chloe. Fintorogva nézett felém. – Kurvára meg fog ölni, a fenébe is!

– Csak mondd meg neki! Csak így tudja meg, hogy ez igaz, hogy nem csak kitaláltam.

Sterling nedves szeme Theóra szegeződött. Leeresztette a kezét a torkáról, és felegyenesedett. – Janet Blacknek hívták... de esküszöm, nem tudtam, hogy te vagy a férje, amikor idejöttem. Tudtam, hogy van férje és lánya, de azt nem, hogy te és Izzy kik vagytok... egészen mostanáig. – Rám összpontosított. – Chloe biztos túlságosan félt elmondani nekem. Lehajtotta a fejét. – A francba.

Theo mindkettőnket hitetlenkedve nézett végig, majd másodperceken belül megpördült, és berontott a hálószobája ajtaján. Egy fényképalbummal a kezében tért vissza, ugyanazzal, amit én is átlapoztam az első napon, amikor Primrose-ba költöztek. Lapozgatta, míg a Mrs. Blackről készült legfrissebb képhez ért. Vastag, dühös ujjával rámutatott, és durván megkérdezte: ‒ Ő? Ő volt az, akivel lefeküdtél? Ezzel a nővel?

Sterling lenézett, és láttam, hogy a csodálat gyorsan elönti a szemét. Azt is láttam, hogy milyen fájdalmat érzett, hogy állandóan magát akarta hibáztatni a nő haláláért. Ha soha nem találkozik vele, vagy nem szeret belé, nem halt volna meg.

– Igen ‒ suttogta Sterling. – Igen, ő az. Ez-ez, Janet.

Theo figyelte Sterling reakcióját, ahogy a bűntudat elárasztotta és felemésztette. Elkapta a gyötrelem, ugyanaz a fájdalom, amit akkor érzett, amikor elvesztette Mrs. Blacket. Mindketten egy jó nőt veszítettek el, de mindketten elárulva érezték magukat. Ahogy Sterling Theóra nézett, biztos voltam benne, hogy látta mindazt a szeretetet, amit Theo érzett a halott felesége iránt. Látta, hogy valószínűleg boldog volt, hogy vele lehetett, de azt is, hogy a fél szívét neki adta. Nem tudott választani, ezért mindkettőt megtartotta.

Nehéz volt végignézni, ahogy ők ketten egymást figyelték, és nem tudták, hogy mi a fenét csináljanak. Nem tudtam elfojtani a könnyeimet, vagy megakadályozni a vele járó szipogást. Nem voltam benne biztos, hogy egymást akarták-e megfojtani, vagy mélységes szánalmat éreztek egymás iránt.

– Ez mind igaz? ‒ Izzy hangja átvágott a zűrzavaron, és mindenki felé fordult. Törölközővel a kezében, csillogó szemmel lépett előre. – Igen? Ez. Igaz? – kérdezte Sterlingtől.

– Igen ‒ nézett rá.

Theo előrenyomult, hogy megtámadja Sterlinget, de valami megakadályozta ebben. Talán azért, mert tudta, nem az ő hibája, hogy szerette Mrs. Blacket. Sterling azért esett bele, mert Sterling teljesen elfogadta őt olyannak, amilyen, ahogy Theót is. Bizonyos értelemben Theo csak saját maga fiatalabb mását látta. Hallottam mindenki szívdobogását, az elméjükben a dráma, a káosz és a fájdalom száguldott.

– Anya... megcsalt? ‒ suttogta Izzy. – Az... ő soha nem tenne ilyet.

– Ó, édesem, nem mintha Theót igazán érdekelné.

Trixie a semmiből tűnt fel, és megingott, amikor Izzy oldalán mutatkozott. Kimerült volt, a sminkje egy része elkenődött, a haja szélei göndörödtek, mintha állandóan hideg vizet locsolt volna az arcára.

Izzy összerándult. – Szállj le rólam!

Trixie összehúzta a szemét. – Tudod mit?! Bassza meg! ‒ kiabálta. – Baszódjon meg mindenki ezen a kibaszott helyen! Annyira elegem van az oldalnézésekből és a hátam mögötti szarságokból. Azt hiszitek, nem hallom, pedig hallom, és tudjátok mit, csesszétek meg mindannyian, mert egyikőtök sem tökéletes!

Előretántorodott, egyik ujjával rám, a másikkal Theóra mutatott. És ahogy ezt tette, a szívem kiugrott a mellkasomból, és a padlóra csapódott, mert tudtam, mi következik. Tudtam, hogy őszintén befejezte a jelenlétét, és magában tartotta a szaftos információkat. – Különösen ti ketten! – dühöngött. – Ti alattomos kis rohadékok! Azt hittétek, olyan jók vagytok, hogy senki sem fog rájönni, de én rájöttem. És mindketten kibaszott idióták vagytok!

– Trixie! – Theo hangos volt, ahogy a lány felé indult, megragadta a karját, és elrántotta, de ő kipenderült a szorításából. Gyorsan, Izzy irányába rohant.

– Hé, fogadok, hogy nem tudod, hogy apád és a legjobb barátnőd dugnak, ugye? A hangja, bár elmosódott volt, mégis érthetően szólt, és úgy éreztem, mintha a földön lévő szívemet, ‒ az én szívemet ‒, most egy vad bikákból álló csorda taposta volna el.

Úgy tűnt, hogy a testem nem csinál semmit, de legszívesebben előrerohantam volna, hogy Trixie-t a földre rántsam, és azt mondjam Izzynek, hogy ez mind hazugság. De... de... nem tudtam. Megrekedtem, nem voltam transzban vagy kábulatban. Csak beragadtam.

– M-micsoda? Izzy homloka ráncba szaladt, amikor szembefordult Trixie-vel, akit Theo éppen elrángatott. Theo dühe elsötétítette az arcát. Tetőtől talpig vörös volt, az ajtó felé taszigálta, és kidobta a lányt.

– Igen! Megdugta az apád! Micsoda barát, mi? ‒ kiabálta, mielőtt az ajtó becsapódott az arca előtt.

Theo meg sem mozdult, miután bevágta. Csak állt ott, és a fényes barna ajtó hátulját bámulta.

Én ugyanolyan mozdulatlan voltam. Erőtlen.

Abban a pillanatban, amikor Izzy könnyes, lehangolt szemei találkoztak az enyémmel, felébredtem kábultságomból, és odarohantam hozzá. Hátrált tőlem, feltartotta a kezét, és úgy hárított, mintha fertőző betegségem lenne. – Izzy, annyira sajnálom ‒ suttogtam, fejemet rázva. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. De, késő volt már, és szüksége volt valakire, aki segít neki, úgyhogy…

Izzy felemelte a kezét, de nem szólt semmit, ami nyugtalanítóan ritka volt. Azt akartam, hogy beszéljen. Kiabáljon! Tegyen bármit. Átkozzon meg, ha ettől jobban érzi magát. De majdnem egy teljes percig néma volt. Theo végül megfordult, de elkerülte a lánya könnyes szemét, a padlóra koncentrált. Sterling elment mellette, és kisétált a lakásból, otthagyva mindhármunkat nehéz elmével és hallgatagon.

– Kurvára nem hiszem el ‒ szólalt meg végre Izzy, de a szavak korántsem voltak kedvesek. Élesek voltak, halálosak, és csöpögött belőlük a méreg.

– Te kibaszott ribanc! Azt mondtad, hogy az apád miatt jöttél ide ‒ hogy segíts neki ‒, de te végig itt voltál, és az enyémet basztad!?

– Izzy, esküszöm, hogy nem így volt!

– Nem? Tényleg? Akkor mi volt az?

– Az apám miatt jöttem ide – mi… Nem tudtam, mit válaszoljak. A nyelvem nem mozdult, de az agyamban túl sok válasz volt. Mindig is kíváncsi voltam, hogyan alakulna ez a nap, ha megtörténik. A „ha” volt az, ami megijesztett; de ha belegondoltam, annyi mindenre tudtam a választ, amivel alátámaszthattam a viselkedésem, de ez sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Semmit sem éreztem helyesnek, semmit, csak azt, hogy elmondjam neki a megdöbbentő igazságot. Az egyetlen dolgot, amit tudtam. Az egészet szeretetből tettem. Szeretetből! Ez volt az, de nem tudtam kimondani ezt az igazságot.

– Igen ‒ lihegte Izzy. – Pontosan. Hűha. Megrázta a fejét, és felszisszent, egy olyan nevetést hallatott, ami elfedte az érzéseit. – És apa, te meg... hűha.

Megdöbbent, igazán hihetetlennek találta ezt az információt. – Kurvára el sem hiszem, hogy ilyesmire képes vagy. Chloé-val!? Kétszer annyi idős vagy, mint ő, apa! Akár az apja is lehetnél, baszd meg! Kurvára undorító vagy! Ettől indulsz be? Lányok, akik az apjuknak tekinthetnek téged? Az én korombeli lányok, akik kurvára nem találnak jobbat?

Gúnyolódott, felkapta a táskáját, és az ajtó felé viharzott. Mielőtt odaért volna, Theo elkapta, és megpörgette.

– Nem vezetsz dühösen, Izzy. Maradj itt, hogy meg tudjuk magyarázni.

Úgy tűnt, mintha tüzet fújt volna, elrántotta a karját és hátrált. Előreléptem, szemem könnyektől és bocsánatkéréstől volt terhes.

– Baszd meg, apa! Baszódj meg! Most már értem, miért csalt meg anya! Egy önző fasz vagy, aki csak magára gondol! Belegondoltál egyáltalán abba, hogy én mit fogok érezni emiatt? Én vagyok az egyetlen gyereked, és ő az ‒ nem, ő volt az egyetlen barátom. És te…

Felém fordult, és egyenesen rám nézett.

– Izzy ‒ nyöszörögtem. „Kérlek.” Mit kérlek, Chloe? Kérlek, mit? Mondj valamit, te hülye! Bármit!

– Te...Fejét rázta, felső ajkát görbítette, ahogy csalódottan nézett rám. A hangja recsegett, és biztos voltam benne, hogy a fájdalom, amit érzett, túlságosan is valóságos volt. Tudtam, hogy hasonló volt ahhoz a fájdalomhoz, amit én éreztem... A fájdalom. Nehéz volt elviselni. – Te nem vagy egy jószívű ember ‒ morogta. – Te egy semmirekellő, tapintatlan ribanc vagy. Mindig is odavoltál az apámért. Mindig is tudtam. Csak nem gondoltam, hogy ilyen messzire mész. Tudtad, hogy ha a közelemben maradsz, közelebb kerülsz hozzá, ugye? Egy kibaszott kis kurva vagy, akárcsak az anyád! Tudtam, hogy valami átragadt belőle rád.

– Isabelle kibaszott Black! ‒ Theo hangja üvöltött. Dühös volt. Kurvára feldühítette. Az ujjbegyei kifehéredtek, az orrlyukai tágra nyíltak, az állkapcsát összeszorította, a szemöldökét összevonta.

A szavai olyanok voltak, mint a bőrszíj, minden érzékeny részemet korbácsolták. Többször is a nevét kiáltottam, bocsánatért könyörögve, de nem bocsátott meg. Nem bocsátott meg, mert nem értette... vagy talán én nem értettem. Bántottam Izzyt. Már korábban is összetörték a szívemet, de biztos voltam benne, hogy azon az éjszakán az övét is összetörtem. Dühös volt, igen, de azért beszélt nyers dühből, mert bízott bennem. Szeretett engem, és úgy érezte, hogy velem bármit és bármiről beszélhet.

Soha nem használtam volna ki a barátomat, de azt sem mondhattam, hogy jogom van Mr. Blackkel baszakodni. Nem volt jogom hozzá. És nyilvánvalóan nem is tiszteltem igazán, mert sokszor, sokszor végigcsináltam, hogy lefeküdtem vele.

– Baszd meg, apa! Elmenekült.

Összecsuklottam, amikor a legjobb barátom ‒ volt legjobb barátom ‒ kiviharzott a lakásból. Theo tépelődött, nem tudta, hogy értem vagy Izzyért menjen-e. Vívódott, felém nézett, és elindult, de aztán visszalépett, és az ajtó felé nézett.

Kirohant az ajtón, egyetlen gyermeke után kiáltva, én pedig elestem, térdeim a kemény padlóhoz csapódtak, könnyeim patakzottak. Sírtam már korábban is, rengetegszer. De így még soha, de soha. Egy tátongó lyuk keletkezett a mellkasomban. Nehéz lesz betömni. Szétestem, a szívem minden egyes dobbanással megrepedt. Fájdalmas érzés volt. Fájt... rohadtul fájt. – Sajnálom ‒ kiáltottam – Esküszöm, nem akartam, hogy így történjen...

Apránként haltam meg.

Fájt.

Meghaltam még egy kicsit.

Képzeld el, hogy minden pórusodból vér szivárog, és egyenesen a szívedben lévő vágásból ömlik. Képzeld el, hogy nem tudod elállítani. El tudod képzelni ezt a fájdalmat? Hogy nem tudsz uralkodni valamin, amit olyan közel érzel, mégis valami oly mélyen van benned, hogy nem tudod elérni, hacsak nem téped fel magad, nyers undorral karmolva?

Szenvedsz, miközben tudod, hogy hamarosan meghalsz kívül-belül, mert semmit sem tehetsz ellene. Nem tudod megállítani egy érzelmes, gyönyörű szív dobolását, hacsak nem döföd át a gyűlölet tőrével a közepét.

Képzeld csak el, de tízszer gyorsabban elvérzik, mint egy átlagos ember. Képzeld el, hogy az elveszett szerelem, az összetört szívek és a sérült lelkek miatt vérzel. Képzeld el, hogy semmit sem érzel, csak egy elviselhetetlen fájdalmat, ami soha nem fog elmúlni.

El tudod képzelni?

Érzed... azt a fájdalmat, amit nem volt más választásom, mint érezni?

Egy örökkévalóságnak tűnő ideig ültem Theo padlóján, összecsuklottam, arcomat a kezembe temetve. Percekkel később becsukódott egy ajtó, és nehéz léptek jöttek felém. Közvetlenül mellettem álltak meg, és egy gyengéd szorítással felhúztak.

Felnéztem, és bár homályosan láttam, széles válláról és kócos hajáról meg tudtam állapítani, hogy Theo az. – Nem tudtam időben odaérni a lifthez.

– Nem hagyhatod, hogy dühösen vezessen.

– Nem fog. Felemelte a kulcscsomót. – Elfelejtette a kulcsokat.

Szipogtam, és leengedtem az állam. – Theo, olyan rosszul érzem magam.

A torkom kiszáradt és bedagadt, a szemem megint könnybe lábadt. – Soha nem lett volna szabad megérintenünk egymást...

Arca elszomorodott, könnyek gyűltek az ő szemébe is. – Tudom, Chloe.

Magához húzott, és belélegezte a levegőt. Meleg lehelete végigfutott a vállamon, amikor kifújta. – Kurvára sajnálom, Kicsi Lovagom.

Átölelt, ringatózott velem egy kis ideig. – Ezt nem lehet helyrehozni ‒ suttogtam. – Vagy lehet?

Nem mondott semmit. Nem is vártam tőle.

Hátrahúzva és megdöntve az állam, azt mondta: ‒ Gyere velem a dokkokhoz. Ettől majd megnyugszol... megnyugszol egyelőre. Vissza fog jönni. Vissza kell jönnie. Hagyd, hogy egy kicsit lehiggadjon, és reméljük, hogy nem csinál semmi őrültséget.

– Utána menjünk?

Tanácstalan volt. Szeretett volna, de mindketten tudtuk, hogy Izzyt nehéz lesz megtalálni, és ha mégis, akkor újabb gyűlölettel és szégyennel teli vádakat kapunk. Így hát megrázta a fejét. – Nem. Hadd jöjjön vissza hozzánk.

Visszajött volna hozzá. De hozzám... hmm. Nem. De azért bólintottam, és ő lehajtotta a fejét, hogy megcsókoljon. Arra számítottam, hogy ugyanazt a forróságot fogom érezni, azt a gyors tüzet, amitől mélyen belül mindig felgyulladtam, de ehelyett semmit sem éreztem. Nem éreztem azt, amit máskor.

Nem volt piszkos, rossz vagy helytelen. Még csak nem is volt jó érzés. Nem éreztem semmit. Elzsibbadtam az érintésétől, mintha a testem elaltatta volna magát, megakadályozva, hogy többé fájdalmat... vagy még szerelmet se érezzen.

Észrevette... azt hiszem. Ha igen, akkor nem beszélt róla.

Theo felkapta a kulcsait, és pillanatok alatt a motorjánál voltunk. Az út során úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Ő csendes volt, de én még csendesebb. Még mindig sírtam, végiggondoltam azokat az alkalmakat, amikor ő és én szeretkeztünk, hogy titokban olyan kapcsolatot teremtettünk, amit nem lehetett megérteni. A kapcsolatunk alapja Izzy volt. Ha nem lettem volna a barátja, soha nem találkoztam volna Theóval, és nem lógtam volna ennyit Theo körül.

Biztos voltam benne, hogy az agya tele volt, nemcsak azzal, hogyan fogja elnyerni a lánya bocsánatát, hanem Mrs. Blackkel is. Megcsalta őt... Sterlinggel. Sok mindenről hazudott. Mindvégig azt hitte, hogy a nő csak hozzá hűséges ‒ és egy ideig az is volt ‒, de az élete utolsó éveiben már nem. A fél szívét egy fiúnak adta, aki hasonlított az első szerelmére.

Aznap este biztos voltam benne, hogy Theo megbékélt a halálával. Nem ismerte úgy a feleségét, ahogyan azt hitte. A pokolba is, alig töltött vele időt, mert mindig dolgozott, és a „munka” alatt azt értettem, hogy Sterlinggel szórakozott.

Aznap este átöleltem Theót, és miközben könnyeim áztatták a pólóját, csak egy gondolat járt a fejemben, egy gondolat, ami olyan mélyen vágott belém, hogy úgy éreztem, megfulladok.

Igaza volt a bűntudattal kapcsolatban, amit akkor éreznék, ha Izzy valaha is rájönne; hogy élve felfalna, ha még csak folytatni is merném azt, ami köztünk volt. A szívem még mindig dobogott, de már fájt. A lelkemet összetörték. Nem volt kedvem mosolyogni, nem vágytam arra, hogy boldog legyek, vagy hogy teljesnek érezzem magam.

Elvesztettem az egyetlen barátomat, a nővéremet.

Elvesztettem őt.

Örökre.

Mindig ott volt a kérdés, hogy milyen lenne, ha valaha is rájönne, de most, hogy rájött, minden, amit tudtam magamról, olyan értelmetlennek tűnt. Ha meg is bocsátana nekem, soha nem lenne már ugyanaz köztünk. Állandó kellemetlenség övezne minket, amikor együtt lennénk, ami még jobban eltávolítana egymástól, és még nehezebbé tenné a boldogságot.

A testem rázta a zokogás, hangja elvegyült a mellettem elhaladó szélben. Azért zokogtam, mert soha többé nem láthatom Izzyt. Azért sírtam, mert azután az éjszaka után valaki más leszek, valaki, akinek nincs bűntársa, akit hívások és sms-ek várnak.

De a legjobban azért sírtam, mert azután az éjszaka után soha többé nem fogom így átölelni Theót.