Jessica Prince: Bad Alibi - Huszonegyedik fejezet

 

21. fejezet

Farah

Shane, Poppy és én kint ültünk Poppy verandáján, míg Brantley és Crash néhány méterre tőlünk együtt játszottak.

Egy nagyszerű reggeli és egy még jobb zuhany után, ahol addig játszottunk egymással, amíg a víz ki nem hűlt, Cannon visszavitt a fogadóba. Amint elrobogott a motorja, már telefonáltam is, hogy felhívjam Poppyt és Shane-t. Még sosem beszéltem lányokkal. Connecticutban a nők, akikkel kénytelen voltam társulni, az idejük nagy részét pletykálkodással és hátba szúrással töltötték, így soha nem bíztam meg egyikükben sem. De most, hogy jó barátnőim voltak, szükségem volt valakire, akivel megbeszélhetem mindazt, ami az elmúlt néhány órában történt köztem és Cannon között. Poppy tudta az egészet, és most már Shane is.

Mindent elmondtam neki, és ahogy teltek a másodpercek, amikor ő csak némán bámult, kezdtem nyugtalankodni.

–     Oké, tudom, hogy az előbb elég szörnyű dolgokat mondtam neked, de mondhatnál valamit? Kérlek?

Az arckifejezése megkeményedett és szigorú lett, mély hangja tele volt dühvel, amikor kijelentette.

–     Le akarom vadászni azt a rohadékot, és meg akarom ölni. De előbb meg akarom kínozni azért, amit veled tett.

–     Ebben egyetértek veled, kislány, - tette hozzá Poppy, aki ugyanolyan feldühödött volt a nevemben, mint Shane.

–     Őszintén hiszem, hogy rendelkezem a szükséges képességekkel ahhoz, hogy úgy elrejtsek egy holttestet, hogy soha ne találják meg, - jelentette ki Shane halálosan komolyan. – És ha mégsem, akkor is megérné a börtönbüntetés.

Kezdtünk eltérni a témától, aggódtam, ha nem fékezem meg őket, olyan messzire tévednek, ahonnan soha többé nem tudnak visszatérni.

A két legjobb barátom most egy olyan ember meggyilkolását tervezgette, akivel remélhetőleg soha nem találkoznak, ezért az egyetlen dolgot tettem, ami eszembe jutott, hogy visszanyerjem a figyelmüket.

–  Tegnap este lefeküdtem Cannonnal, - böktem ki, ügyelve arra, hogy a hangom elég halk legyen ahhoz, hogy Brantley ne hallja meg.

Poppy szája összeszorult, és a szemei kikerekedtek.

–     Tessék?

–     Tegnap este lefeküdtem Cannonnal, - ismételtem meg, majd hozzátettem. – És ma reggel is.

–     Ó, Istenem, - lihegte Poppy zihálva.

–   Ezért hívtalak titeket. Kiborultam, de a jó értelemben. Féltem, hogy soha többé nem leszek képes erre. Aggódtam, hogy egy részem túlságosan összetört, tudjátok? De nem így van. – Az utolsó szavakra mosoly emelte magasra az arcom. – Nem törtem össze, - suttogtam, és ennek a tudásnak a boldogságától szikrázott a szemem.

–     Persze, hogy nem vagy összetörve, - jelentette ki Shane nyomatékosan. – Csak időre volt szükséged, ennyi az egész. És most... – A saját vigyora húzódott az ajkaira. – Úgy látszik, nagyon is nagyszerűen visszamásztál a nyeregbe.

–     Tudod, - kezdte Poppy -, hallottam híreket, de sosem tudtam igazán, mi a valóság és mi a túlzás, ezért mindig is kíváncsi voltam.

Az imádnivaló vörös hajú lányra néztem, a fejem oldalra billent.

–     Mire?

Előrehajolt, és konspiratívan lehalkította a hangját.

–   Hogy milyen? Úgy értem, néhány nő úgy beszél, mintha a fickó egy legenda lenne. Kicsit nehéz elhinni. – A szemei belém fúródtak. – És?

Shane horkantott egyet, és értetlenül nézett Poppy irányába.

–  Hát, majd én. A mi édes kis Poppy-nk épp arról kérdezett, hogy milyen a pasid csomagja, és mennyire jól tudja használni?

–     Nem vagyok mindig kedves, - érvelt a lány fintorogva Shane irányába. – És igen, kérdezősködöm. Mert nem vagyok vak, az a férfi pedig jó. Nem vagyok halott. Régebb óta nem kaptam semmit, mint amennyit be akarok vallani, úgyhogy Farah-n keresztül fogom átélni, a fenébe is!

Ezen Shanenel nevetésben törtünk ki, míg Poppy csak ült ott, a mellkasán keresztbe tett karokkal bámult.

Eltartott egy darabig, de miután a nevetésem alábbhagyott, sikerült megszólalnom, és elmondtam neki, amire annyira kíváncsi volt.

–     Ez  olyan volt... Nem hiszem, hogy a kiemelkedő elég erős szó.

Poppy mellkasa felemelkedett, miközben felsóhajtott.

–     A fenébe.

–  Csak olyan erős és nagy, mindenhol. Pontosan tudja, mit csinál, és teljesen magabiztos, miközben csinálja.

–     Szóval, jó volt neked? – kérdezte Shane óvatosan.

–     Nagyszerű volt, - vallottam be. – Jobb, mint amilyennek valaha elképzeltem.

–     Akkor örülünk neked, édesem, - mondta Poppy.

Shane egyetértően bólintott.

–     Határozottan. Megérdemled. És bár az utolsó pasi, akivel lefeküdtem, felültetett rendesen, a legkevésbé sem vagyok féltékeny rád.

Újabb ragályos nevetésbe estünk. Csodálatos érzés volt ilyesmit átélni ezzel a két hihetetlen nővel.

Beszélgettünk még egy kicsit a Cannonnal töltött éjszakámról, aztán a téma áttért a bátyám és Bennett városba érkezésére. Poppy örült, hogy még két vendéget kap pár napra, de leginkább csak örült nekem, hogy a családom meglátogat.

Még egy darabig a verandán lógtunk, élveztük az együtt töltött időt, a gyönyörű napot. Shane végül összepakolta Brantley-t és elindult, én pedig Poppyval lógtam a délután hátralévő részében, amíg el nem jött az ideje, hogy felkészüljek a műszakomra a bárban.

Ahol találkozhattam azzal a férfival, aki előző este felforgatta a világomat.

A nap egyre jobb és jobb lett.

***

Aznap este Cannon olyat tett, amire nem számítottam. Bejött, miután végzett a garázsban, de ahelyett, hogy a biliárdasztalokhoz ment volna, ahol általában ült, a bárpultnál foglalt helyet, a legközelebbi széken, ahol Shane-nel mindig megálltunk rendelni vagy italért menni. Ezáltal több időnk volt beszélgetni egymással, könnyebben megérintett vagy hozzám simult, valahányszor a bárpulthoz értem.

Pontosan úgy, ahogy ő is tette abban a pillanatban.

A keze végigvándorolt a hátamon, pont a fenekem fölött pihent meg, miközben felolvastam a rendelésemet Darlának. Amikor elment, hogy feltöltse az italaimat, Cannon felé fordultam, és ránéztem.

– Tudod, ha egy vendég úgy nyomul, mint most te, általában Buckkal szoktam kirúgatni őket.

Megátalkodottan vigyorogva hajolt közel hozzám.

–     Valami azt súgja nekem, szereted, ha nyomulok, Kolibri.

Játékosan összeszűkítettem a szemem.

–     Mondták már neked, hogy túlságosan is nagyképű vagy?

A kuncogása lángra lobbantotta a bensőmet.

–     Egyszer vagy kétszer. De szeretem azt gondolni, csak magabiztos vagyok. Ismerd be, édesem. Felgyorsult a pulzusod, nem igaz?

Határozottan igen. De nem akartam megkönnyíteni a dolgát.

–     Talán. – Lazán vállat vontam. – Talán nem. Azt hiszem, ezt ma este magadnak kell kiderítened.

A szemei elsötétültek, szikrát szórtak.

–     Nálad vagy nálam?

Éppen meg akartam kérdezni, nem bánná-e, ha velem maradna a fogadóban - aggódtam, hogy Crash kezdi elhanyagoltnak érezni magát -, amikor Shane odasietett a kis kupacunkhoz.

–     Édes Jézusom. Vagy meghaltam, vagy álmodom, vagy Isten tréfát űz velem, mert biztos vagyok benne, hogy egy ennyire jóképű férfi nem lehet igazi.

Nevetve fordultam abba az irányba, amerre bámult, és megálltam a férfi láttán, aki éppen az ajtóban állt.

–     Na ne már, - kapkodtam a levegő után. Aztán a testem akcióba lendült. Teljes sebességgel kanyarodtam át az asztalok között. Már félúton voltam a bárpult felé, amikor felemeltem a karomat, és a zajjal szemben azt kiáltottam: – Jase  – A bátyám feje megfordult, és amint meglátott, olyan mosoly futott végig jóképű arcán, amely a legnehezebb időszakokon is átsegített.

Abban a pillanatban, amikor elég közel értem hozzá, ráugrottam. Könnyedén elkapott, erősen megragadott, és felemelt.

–     Jézusom, de jó látni téged, cukorborsó! Őrülten hiányoztál.

–     Nekem is hiányoztál, - nyögtem a torkomban képződő gombóc mellett. Végül visszatett a földre, felnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg ott van. – El sem hiszem, hogy itt vagy. Azt hittem, csak holnap jössz.

–     Találtam egy mai járatot. Gondoltam, meglepünk.

A mi szóra Bennett lépett Jase mellé.

–     Van egy ilyened nekem is, édes Farah?

–    Eljöttél! – Kiáltottam, és Bennett nagy testéhez simultam. Ahogy egész életemben, az ölelése most is olyan volt, mint a legbiztonságosabb, legmelegebb takaró a világon. Miközben belekapaszkodtam az egyetlen férfiba, aki valamiféle apa volt számomra, küzdöttem a szememet égető érzéssel.

–     Persze, hogy eljöttem, kislány, - mondta, miközben a kezébe vette a kezemet, és hátrébb emelt, hogy jól megnézhessen. – Ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy ez a bolond egyedül tegye meg az utat?

–     Persze, hogy nem, - válaszoltam kuncogva.

–     Remekül nézel ki, édes lányom, - mondta Bennett, az amúgy is érdes hangja még durvább lett az érzelmektől. – Boldog vagy és egészséges. Látom, a város egyetért veled.

–     Így van. – Éppen ekkor éreztem, hogy Cannon jelenléte a hátamnak feszült egy pillanattal azelőtt, hogy a keze körül ölelt, derekamra fonódó karja megtámasztott.

Megfordulva hátra pillantok a vállam fölött, és láttam, hogy udvarias pillantást vet Bennettre és a bátyámra.

–   Önök bizonyára Farah családja, - mondta, és kinyújtotta a kezét. – Cannon vagyok, Farah pasija. Örvendek a találkozásnak.

Jase csak állt ott, döbbent kifejezéssel az arcán bámulta Cannont. A csend elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy elkezdjek bosszankodni. Aztán, mivel a bátyám félelmetes volt, megrázta Cannon kezét, miközben felém fordult, és hangosan megszólalt.

–     Kérlek, mondd, hogy az a faszfej exed összeszarta magát, amikor meglátta ezt a fickót. Jó pénzt fizettem volna, hogy lássam, de mivel nem tudok visszamenni az időben, beérem a szavaddal.

Cannon hangos, dübörgő nevetéssel hátrahajtotta a fejét.

–     Nah, ember. Semmi ilyesmi, bár szórakoztatóbbá tette volna a dolgokat, az biztos. Farah teljesen egyedül gondoskodott róla. Bár ha tippelnem kéne, még mindig rajta van a kézlenyomat, amit tegnap este az arcán hagyott.

Bennett és Jase szeme elismerően villant fel.

–     Megpofoztad, kislány? - Bennett kérdezte, a hangját bőven megszórva csodálattal.

–     Megérdemelte, - mondtam egy vállrándítással. – Nem mintha terveztem volna, hogy megteszem. Egyszerűen csak bekattantam.

–     Mindig is tudtam, hogy ez fog történni, - motyogta Bennett, és időjárásfüggő arca felragyogott, ahogy vigyorát rólam Cannonra fordította. – Kislánykora óta tudtam, hogy tűz van a vérében. Örülök, amiért végre elkezdett előbújni.

–     Átkozottul élvezet nézni, azt meg kell hagyni.

–     Visszavonom. - Jase kuncogott. – Ezért a látványért jó pénzt fizettem volna. - Egy hosszú nevetés után Jase rám nézett, a mosoly lehervadt a szájáról, de a szeméről nem, ahogyan engem vizslatott. A hangja halk és szelíd, amikor megszólal. – Nézz magadra, cukorborsó. Nem hiszem, hogy láttalak már ilyen boldognak.

–     Boldog vagyok, kicsim.

–     Jó. Fogalmad sincs, mekkora megkönnyebbülés ez.

Fenn állt a veszély, hogy csúnya könnyekben török ki, ha a bátyám nem hagyja abba, hogy ilyen átkozottul édes legyen. Szerencsére Buck hangos hangja átdübörgött a bárpulton, és megtörte a varázst.

– Farah lány! Csak állsz az ajtóban, vagy behozod azokat az embereket, hogy megismerhessük őket?

Izgatottan ugráltam a lábujjaimon, miközben megragadtam Jase és Bennett kezét, elkezdtem őket beljebb húzni a bárba.

– Gyerünk - mondtam lelkesen. – Van egy csomó ember, akikkel szeretném, ha találkoznátok. Imádni fogjátok őket.

A következő perceket azzal töltöttem, hogy bemutattam nekik családom legújabb tagjait. Először Buckkal és Darlával találkoztak, örömmel elfogadták a korsókat, amelyeket Buck a ház ajándékaként töltött nekik. Megismerkedtek Shane-nel, aki azonnal elbűvölte őket. Aztán eltöltöttek egy kis időt nevetgélve és piszkálódva Cannonnal és a srácokkal, akik közben elmesélték, hogyan számoltam le Cannonnal a biliárdban.

A családom első két tagja zökkenőmentesen illeszkedett az újak közé. Még Jase is beilleszkedett a drága farmerjában és ropogósra vasalt gombos ingében. De hát a bátyámnak megvolt az az adottsága, hogy bárhová is ment, barátokat szerezzen.

Ide-oda ugráltam az asztalaim ellenőrzése és a között, hogy annyi időt töltsek velük, amennyit csak tudtam.

Még volt néhány órám a műszakomból, így végül elmentek, hogy bejelentkezzenek a Redbud Innbe, és aludjanak egy kicsit, de csak miután megbeszéltük, hogy másnap reggel találkozunk.

Nehéz volt végignézni, ahogy elmennek, miután csak ilyen rövid időre kaptam meg őket, de a tudat, hogy néhány óra múlva újra látom őket, sokkal könnyebbé tette az elengedésüket, miután persze majdnem kiöleltem belőlük az életet.

Végül is, még mindig ott volt Cannon, hogy társaságot nyújtson nekem. És az én emberem ezt nem bánta. 

Lexy