Lament Harcos, töredék
„Véresre kentem a földet, véres a sarkam.
Kardom nem törődött az árral
És bár győztem, mégis vesztettem.”
- Közmondások
Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről
8. fejezet
Thorne nehezen lélegzett.
–
Jó edzés volt. – Ismét megveregette Arthurt a tarkóján, és a
biztonság kedvéért megrázta. Arthur elmosolyodott. Csuklója hátuljával
megtörölte a homlokát, majd lerázta magáról az izzadságot.
Mindketten csöpögtek.
A Milicista Harcosokra pillantva Thorne megszólította a vezetőt.
–
Jó embereid vannak itt, Ettgers. Miért nem fogod a csapataidat, és
dolgozzátok fel, amit itt láttatok? Tapasztalatom szerint ez a legjobb alkalom
egy jó kis edzésre.
–
Igen, Thorne Harcos. – Odafordult a csapatához, amelyben legalább
három nő is volt, rövid, gyors parancsot adott, hogy menjenek le az egyik helyi
legelőre. Szinte egy emberként fordult meg az egység, és gyors kocogással
megindult a sekély emelkedőn lefelé, az alacsonyabb tanyák irányába.
Thorne Arthur vállára tette a kezét.
–
Az ösztöneid jók, a sebességed még jobb. A gyorsaság a legnagyobb
előnyöd. Csak Kerrick Harcos gyorsabb ettől. Ő meg tudna tanítani téged arra,
amire én nem biztos, hogy képes vagyok. Azt azonban elmondhatom, hogy edzésre
van szükséged, kitartó, mindennapos edzésre, valamelyik harcos keze alatt. Nem
érdekel, melyikünkkel. Jean-Pierre lehet a legjobb választás, mert hozzá
hasonlóan karcsú vagy és úgy mozogsz, mint ő.
Arthur rámeredt, majd összeszorította az állát.
–
Nem hagyom el a kolóniát. Minden tiszteletem Thorne Harcos, de
ehhez most azonnal hozzá kell szoknod. És a pokolba velem, ha csatlakozom a Vér
Harcosaihoz.
Thorne elmosolyodott. Nem tehetett róla. Jól ismerte ezt a
tekintetet. Nyolc harcos arcán látta az elmúlt több száz évben. Úgy tűnt, az
alapvető harciasság a képességek és a hatalom ezen szintjének meghatározó
vonása.
A harcosokra és az elhagyott posztra való gondolat azonban súlyos
sziklaként telepedett meg a szívében. A francba, vissza kell mennie.
Egyáltalán, mi a fenét keres itt?
Egy órán át beszélgetett Diallóval, aki Thorne-t és Marguerite-et
is meghívta a házába ebédre.
Thorne épp a faház felé tartott, amikor Arthur lecsapott rá, és
edzést kért tőle. Erős megérzései voltak a fiúval kapcsolatban, és valami több
is: egy olyan érzés, hogy a jövőben ezzel a fiatalemberrel van, még ha egyelőre
nem is tudta elképzelni, hogyan. Így hát elfogadta.
Ettgers csatlakozott a csoportjához.
Jó kis gyakorlás volt.
Különben is, tudta, hogy Marguerite-nek szüksége volt egy kis
időre gondolkodni, hogy rendezze a dolgokat a fejében. Nem volt kétsége afelől,
hogy az asszonya a nagy szeretkezés ellenére is alig várta, hogy távozhasson.
Viszketett a lába, és ez nem is fog egyhamar megváltozni.
Föl-le nézett a sávban, mindig résen volt, mindig a halál
vámpírjai jelére vadászott, vagy talán csak valami nyomra, hogy hogyan tudna
kijutni ebből a zűrzavarból.
– Most
már dühös vagy rám ‒
mondta Arthur.
– Nem
tudom, mit látsz, de ez nem düh ‒ nézett vissza rá Thorne. Ha dühös lennék, akkor arccal a földön
feküdnél, a lábammal a nyakadon.
De Arthur elmosolyodott azzal a félmosollyal.
–
Jó tudni. Reméljük, hogy a kedves oldaladon maradok.
–
Csak hogy tudd, nem biztos, hogy van olyanom.
De Arthur felnevetett. Jó hangja volt.
Jézusom! A kölyök öt halál vámpírját ölte meg tegnap este. Nem
kérdés, hogy Vér Harcosának való alapanyag, de Thorne-ban éppen elég
együttérzés volt ahhoz, hogy tudja, nem ezt akarja Arthurnak. Azt akarta, hogy
Arthur teljesen beolvadjon ebbe a titkos társaságban, hogy biztonságban és
olyan ártatlan maradjon, amennyire és ameddig csak lehet. De mennyire volt
ártatlan egy fiatalember, aki épp most vonult harcba, és egy csomó vérrel a
kezén jött ki onnan?
–
Szóval, miért vagy itt? – kérdezte Thorne. – Miért nem mész vissza
a Másodikra, hogy találj egy szakmát, egyetemre járj, randizz, csináld a
szokásosat? Biztos vannak barátaid, akiket hátrahagytál.
Abban a pillanatban, ahogy az utolsó kérdés elhagyta a száját,
Thorne megbánta, amiért kinyitotta ennek az istenverte doboznak a fedelét.
Arthur elfordította róla a tekintetét, összeszűkítette a szemét. A fenébe is,
ha most nem úgy nézett ki, mint Jean-Pierre, méghozzá az ismerős, kísérteties
arckifejezéssel, ami elárulta Thorne-nak: Arthur számára a háború már
személyessé vált.
Ami természetesen azt jelentette, hogy valaki, akit szeretett,
meghalt. Hát nem így volt ez mindig?
Arthur hallgatott, de Thorne biztos volt benne, hogy nem fogja
több információért szorongatni. Nem éppen arra termett, hogy bizalmaskodjon,
meg mindenféle szarságokat cseréljen.
Aztán Arthur mintha elhatározásra jutott volna, és
visszafordította a tekintetét Thorne-ra.
–
Őszinte voltál velem, és nem próbáltál parancsolgatni nekem.
Úgyhogy tessék: vőlegény voltam, és mielőtt azt mondanád, hogy túl fiatal
vagyok ahhoz, hogy tudjam, mit akarok, csak az idődet vesztegeted. Szerelmes
lettem, eljegyeztük egymást, aztán meghalt a Fehér-tónál a nagyköveti fogadáson
elkövetett tűzbombatámadásban.
Ó, a francba.
Thorne-nak megint elkapta az a süllyedő érzés a gyomrában; az, ami
elgyengítette a lábizmait, amitől úgy érezte, mintha a föld húzná lefelé,
mintha a gravitáció ereje hirtelen megháromszorozódott volna.
Talán több oka is volt annak, hogy Marguerite nyomában lezuhant a
Halandók Földjére. A nagyköveti fogadáson néhány hónappal ezelőtt elkövetett
támadás az egyik harcos nő, Havily Morgan ellen irányult. A Harcosát, Marcust
majdnem megölték. Marcus mindent megtett, amit csak tudott, hogy távolságot
tartson a bomba és közte, így sok ártatlan embert megóvott a támadástól, de ő
is megsebesült és majdnem meghalt.
Szörnyű éjszaka volt, nem utolsósorban azért, mert a tűzbomba
tizenegy civil életét követelte. Soha nem tudta meg, kik voltak az áldozatok. A
pokolba is, nem akarta tudni. A dimenziók határvidékén való harc minden éjszaka
a kínzás sajátos formája volt. Közeli kapcsolatba kerülni a gyászoló
családokkal ‒ nos,
akkor nem tudta volna folytatni a munkáját.
Most egy olyan fiatalember kísérteties szürkéskék-zöld szemébe
nézett, aki valaha elkötelezte magát a szerelemnek, egy nőnek, az életnek.
Arthur számára nem volt többé ártatlanság.
Thorne elfordult tőle. Nem tudta tovább érezni az istenverte
kétségbeesés mélységét, azt, hogy a háború csak tovább halad, megfosztva az embereket
a reménytől és a jövőtől.
Az a nagy valami újra mozogni kezdett benne, talán a változás
igénye, talán a nagy ellenszenv, hogy a dolgok úgy menjenek tovább, ahogy
eddig. Haragja is felforrt, de ez nem volt újdonság. Minden harcos érezte ezt,
egy kitartó dühöt, ami soha nem szűnt meg, dühöt a halál vámpírjai ellen,
Greaves és a kibaszott csatlósai ellen, a vég nélküli háború ellen.
De ez az egész találkozás arra emlékeztette, hogy vissza kell
térnie a Második Földre, különösen most, hogy Greaves a katonai látványosság
felülvizsgálatával felpörgette a hangulatot.
Másrészt, ha már egyszer visszatér, mi a fenét kell tennie?
Ő a parancsnoksághoz volt szokva.
Szerette a parancsnokságot. Soha nem kérdőjelezte meg a munkáját.
De az biztos, hogy a háborút megkérdőjelezte.
Annyira másképp csinálná a dolgokat.
Csak elképzelni tudta Endelle dühét, amiért leugrott a „hajó”-ról.
Ha már viharról beszélünk. Nem szívesen lenne most Alison helyében. Alison a
vezető asszisztenseként szolgált, és most Thorne-nak még egy dolog miatt volt
bűntudata: hogy ő hozta a bajt Alison fejére.
Mindegy.
De még akkor is, amikor egy éles szúrás az elméje mélyén azt súgta
neki, hogy Endelle ismét megpróbálja áttörni a pajzsot, amit a közös
elmekapcsolatuk köré emelt, tudta, hogy a változás nem lehetséges vele, nem, ha
a dolgok úgy folytatódnak, ahogy eddig. Endelle-nek sok kiváló tulajdonsága
volt, és igen, csodálta és tisztelte őt, de már régóta egészen másképp látta a
háborút, és azt, hogy mit kellene tenni Greavesszel.
Thorne lenézett a kezében tartott kardra. Egy gyakorló kardot
használt, nem olyat, amelyet azonosítottak vele. Az azonosított kardok
szeszélyesek voltak, és mindig halálhoz vezettek, ha nem a tulajdonosa ragadta
meg a markolatánál fogva. De néha egy véletlen érintés is halálhoz vezethetett.
A gyakorló kardja ‒
amelyet Arthur adott ‒
szépen kiegyensúlyozott volt.
– Hát,
bassza meg ‒
állapította meg. Egy gyors csuklómozdulattal az égbe küldte a kardot, és
megpördült. Évtizedek, talán évszázadok óta nem csinált ilyet. Gyerekes trükk
volt és olyasmi, amit soha nem csinált semmilyen karddal. Elmosódott abban az
irányban, amerre a kard le fog zuhanni; amikor elérte a csúcsot és elkezdett
visszazuhanni a földre, várt, hajszálpontosan kiszámította a röppályát, majd a
markolatánál fogva elkapta.
–
Nem semmi mozdulat ‒ mondta Arthur.
Thorne rápillantott.
–
Soha ne csinálj ilyet. – De a férfi felnevetett. Arthur elérte a
nagyszerűség korát, azt a bizonyos meggyőződést, hogy mindig ő tudja a
legjobban. Azt csinált, amit csak akart, és nem volt mit tenni. Arthur
tinédzser volt.
–
Thorne Harcos. – Egy női hang szólította meg a kunyhó irányából,
amelyet előző este Marguerite-tel osztott meg. Megfordult, és látta, hogy egy
alacsony, vörös hajú nő int felé. – Ide tudna jönni egy percre? Valami történt
Marguerite-tel, és nem tudjuk, mit tegyünk.
–
Természetesen.
Gondolkodás nélkül Arthurnak dobta a kardot. Természetes reakció
volt. Bármelyik harcossal ugyanezt tette volna, de Arthur nem tartozott a
harcosok közé.
De Arthur egyszerűen oldalra mozdult, és úgy kapta el a kardot a
markolatánál fogva, mintha egész életében ezt csinálta volna. Igen, egy centire
volt attól, hogy felnőtté váljon.
Thorne homályosan megindult a ház felé és a tornácra lépett. Amint
bejutott, Marguerite-et eszméletlenül találta a földön. Egy nagyon magas,
vállig érő fekete hajú nő, akinek a nyakán hálótetoválás volt, Marguerite
karján tartotta a kezét, de a nő teste rángatózott és görcsölt. Deréktól
felfelé meztelen volt.
Azt hitte, megértette a problémát, vagy legalábbis az egyiket.
–
Ne nyúlj hozzá ‒
vakkantotta, karcos hangja úgy hatott a két pár kézre, mint a tűz. A nők
visszarándultak, felálltak, és az ablakhoz álltak.
–
Mi történt?
A magas nő válaszolt.
–
Nagyon feldúlt volt valami miatt, ami korábban történt, és nem
kapott levegőt. Mindketten Látók vagyunk, Jane és én, és a kolónia összes
Látója közösségként gondoskodik egymásról. Küldtünk neki valamit, amiről azt
gondoltuk, hogy gyógyító segítség, és úgy tűnt, hogy megnyugtatta. Mondhatni.
Azt hiszem, a szárnyai készen álltak a felszállásra, ami problémát jelenthetett
ebben a kis térben. De végül elájult. Azt hittük, hogy magához tudjuk téríteni,
de semmi sem segített.
A férfi az ölébe húzta a lányt. A háta vizes volt, ami azt
jelentette, hogy a szárnycsatok nyílásai folyadékot termeltek, felkészülve a
szárnybontásra. Mi a fenéért akarta éppen itt kiengedni a szárnyait?
A lány elájult, teljesen eszméletlenül, élettelen babaként hevert
a férfi karjaiban.
–
Látott valamit a jövő folyamaiban?
–
Nem, szerintünk nem. A helyzetnek nem volt látomás íze. – Mély
levegőt vett. – Őszintén szólva nem tudjuk, mi történt, csak azt, hogy úgy
tűnt, nagyon elszántan... rád koncentrált.
Oké, nem igazán tudta, hogy mire vélje ezt, de megkérdezte.
–
Egész idő alatt rajta volt a kezed?
A nő bólintott.
Visszanézett Marguerite-re, ujjait végigsimítva a haján. A homloka
nedves volt. Tudta, milyen volt az élete.
–
Nem szereti, ha hozzáérnek.
–
Mi?
Felnézett a nőre, az ajkai összeszorultak.
–
Marguerite nem szereti, ha megérintik.
–
Ó... értem. – A tetovált hölgy a homlokát ráncolta. A nők egymásra
néztek, mintha próbálnák megérteni a dolgot, vagy talán telepatikusan
kommunikálnának.
–
Magadra hagyunk, Thorne Harcos, hacsak nem tudunk még valamit
tenni.
–
Nem. És... és köszönöm, hogy megakadályoztátok a szárnya leengedését,
de innen átveszem.
Némán, aggódva távoztak.
Amikor egyedül maradt vele, gyengéden ringatta, tekintete még
mindig a lány arcán volt. Az arcbőre nagyon sápadt, majdnem olyan fehér, mint a
haja.
Hogyan is érthetnék meg? Még abban sem volt biztos, hogy ő értelmet
tudna adni mindannak, amit a lány elszenvedett. Az, hogy a vallás nevében
fizikailag megverték, nagy része volt a problémának. Hogyan tudja az elme
összeegyeztetni a szerelmet és az efféle erőszakot?
Körülbelül egy perc múlva, miközben a férfi az ujjával
megsimogatta az arcát, és csak tartotta és ringatta, a lány kezdett
megmozdulni.
A lány mozdulatlanul ült a férfi karjában, egyik kezét a férfi
nedves mellkasára helyezve. A kardoktatás izzasztó munka.
–
Volt még egy látomásod?
A lány megrázta a fejét.
–
Nem. – Megrángatta a férfi mellei között lévő néhány finom
szőrszálat. – Nincs rajtad ing.
–
Megmutattam Arthurnak néhány dolgot. Szóval nem volt látomásod?
A nő megrázta a fejét.
–
Nem, én... a francba, biztos elájultam.
A férfi megkönnyebbülten kuncogott.
–
Oké, miért ájultál el? Mi a fene történt itt, és kik voltak azok a
nők?
–
Egy látó pár, akik itt élnek a kolónián. Hozzám értek, rám tették
a kezüket. – Ellökte magát a férfitól, és feltápászkodott. A férfi csatlakozott
hozzá, még mezítláb is föléje tornyosult.
A lány felbámult rá, és rosszallóan nézett rá.
– Ki kell jutnom innen, Thorne. Most azonnal. Ez a hely nem nekem
való. – Megdörzsölte a karját, mintha fázna.
A mozdulat megrázta a mellkasát, amitől a férfi tekintete
egyenesen a mellére esett. És mint minden normális férfi, elvesztette szem elől
a tárgyat. A nőjének gyönyörű mellei voltak, teltek, alulról súlyozottak, nagy
mellbimbókkal. A mellbimbók a hűvös levegőben csúcsosodtak ki. Mielőtt
megakadályozhatta volna, halk morgás morajlott a torkában.
A nő megforgatta a szemét, és magára hajtotta a köntösét,
eltakarva mindazt a szépséget, amely hirtelen tornára késztette a farkát.
–
Elmegyek ‒
mondta a lány. – Visszamegyek a Holiday Innbe. – Felemelte a jobb karját, ami
biztos jele volt annak, hogy dematerializálódni szándékozik.
De mielőtt egy nanoszekundum is eltelt volna, a férfi odavillant
hozzá, és megragadta mindkét karját.
–
Nélkülem nem, bébi.
–
Ne merészelj bébizni. – De a vállai megereszkedtek, és leengedte a
karját.
–
Kérlek, ne menj el, Marguerite. Legalább ennyiben könyörgöm neked.
Tudom, hogy ez a helyzet szívás, de ugye te is érzed, hogy itt kell lennünk?
Mondd, hogy te is érzed. Hogy a sors valahogy idehozott minket, együtt, egy
olyan helyre, amely majdnem háromezer éve rejtve van.
A lány felnézett a férfira. Kinyitotta a száját, aztán becsukta,
mintha valamit mondani akart volna neki. Valami történt.
–
Bökd ki ‒
mondta a férfi.
A lány tekintete egyenesen találkozott a férfiével, de a keze a
csípőjére volt vetve.
–
Rendben, maradok. Maradnom kell a látomások miatt, de lesz saját
életem. – A lány arca megrándult. – Ma este elmegyek a lányokkal. Egy klubban
találkozunk egy italra.
A férfi a homlokát ráncolta. Elég ártalmatlannak tűnt, de a lány
mégis olyan átkozottul harciasnak nézett ki, ami nem volt jó jel.
–
Oké ‒mondta,
miközben pontosan tudta, hogy a másik kezében egy második cipő van.
–
Úgy tűnik, van szórakozás arrafelé. – Az állának enyhe
megemelkedése szintén nem sok jót ígért.
–
Miféle szórakozás?
A cipő leesett.
–
Táncosok.
Felvonta a szemöldökét.
–
Férfi táncosok?
A nő bólintott. A lány is keményen bámult rá, egyetlen nagy
kihívással a nagy barna szemében. Szárnycsapjai megduzzadtak, és hirtelen
nedvességet érzett a hátán. A légzése elakadt, magasan a mellkasában. A férfi a
nő felé lépett, a lába már azelőtt megmozdult, hogy a mentális parancsot kiadta
volna.
–
Cseresznyedohány ‒
suttogta a lány. – Mit csinálsz?
Megfogta a karját és átölelte. Lenézett a lány arcába. Az ő
asszonya olyan helyre készült, ahol más férfiak meztelen testét fogja bámulni,
és kéjesen vágyakozik utánuk.
Azt akarta mondani neki, hogy ne menjen, de az elméjében ismét
vörös villogás kezdődött.
A nő pislogott. A szeme kitágult. Talán a félelemtől? Vágytól? Nem
volt benne biztos, hogy érdekelte, melyik, de ahogy az orrlyukai kitágultak,
megérezte a lány rózsaillatát, és az besűrűsödött a levegőben.
Thorne?
küldte.
A férfi nem válaszolt. Nem volt benne biztos, hogy képes lenne rá.
Hátul egy kis udvart látott, egy darab durva pázsitot, egy piknikasztalt. Ezen
a ponton nem sok választása volt. Ezúttal a szárnyai a leeresztés határán
voltak, és akárcsak Marguerite, ha a faházban engedi ki őket, komoly károkat
okozna.
Kezét az övére téve, a hátsó udvarra villantotta.
A lány tiltakozott, de a férfi még mindig nem törődött vele.
Körülnézett. Magánudvar volt, leszámítva Diallo hatalmas házát a
hatalmas sziklaormon. Néhány ablaka ebbe az irányba nézett. Talán észreveszik
őket. Talán nem.
Megint nem érdekelte.
Úgy tűnt, hogy elméjének racionális része gyors lépésekben
elillan.
A piknikasztalhoz vonszolta a lányt, és hasra fordította, hogy a
földre lógjon, mezítláb épp csak érintette a földet.
–
Ezt nem teheted ‒
kiáltotta a lány.
De olyan erős rózsaillatot érzett, hogy gyors ködkupolát vetett az
udvarra, amikor hirtelen felkiáltott, mert a szárnyai átrepültek a
szárnynyílásokon. A szárnyak leengedése mindig élvezetes volt, intenzív löket,
endorfinok felszabadulása, és nagyon szexuális. Felüvöltött, mellkasát az ég
felé irányítva. Erős lökésekkel csapkodta a szárnyait, miközben az asztalba
kapaszkodott. A combjainak erejével tartotta a nőt leszorítva.
Elküldte magáról a kiltjét.
–
A szárnyaid ‒
suttogta a nő, a hangja mély és érdes. – Olyan gyönyörűek.
A férfi nem szólt semmit. Csak végigsimította erekcióját a lány
bőrrel borított fenekének csúszós vonalán.
–
Vedd le a nadrágomat.
Megdörzsölte a hátát. A szárnyai suhogtak, és mivel olyan nagyok
voltak, szellő áramlott.
–
Ó, az illatod. Mélyen magával ragad. Thorne. – A hangja kínlódva
hangzott. Ez jó. Épp ideje volt.
A piknikasztalhoz szorult. A férfi a fenekére tette a kezét, és
eltüntette a nadrágját. Megsimogatta a fenekét, egy ujját mélyen a testébe
futtatta, aztán széttolta a lány lábait. A lány csípője máris az asztalon
ringatózott.
–
Basszál meg ‒
suttogta a lány. – Ó, Istenem, csak dugj meg.
A férfi a vállára tette a kezét, és elküldte róla a köntöst. A
háta rendetlen volt. Szárnynyílásai duzzadtak és nedvesek. Ő maga sem állt
messze, de a férfi tudott egy biztos módszert, hogy megakadályozza a szárnyak
elszabadulását.
Előrehajolt, és szopni kezdte. A bal felső szárnycsapnál kezdte,
és a nyílásból szivárgó nedvességet zabálta. A rózsa íze lecsordult a torkán,
és merevségben tartotta.
A nő újra és újra felsikoltott a szája alatt. Vadul mozgatta a
csípőjét, próbált olyan kapcsolatot teremteni, ami némi megkönnyebbülést hozna
számára. De a férfit felbosszantotta, hogy a lánynak eszébe jutott, hogy egy
férfi sztriptízbárba menjen, és pontosan tudta, hogyan büntesse meg. Éppen csak
a távolban tartotta az orgazmusát. Közben a csípője ringatózott, és a farkával
ingerelte a lányt, miközben végigcsúszott a lába belső felén.
–
Kérlek, Thorne. Kérlek.
Felejtsd el, édesem. Úgy
tűnik, ma este megkapod a magadét. Nem hiszem, hogy megérdemled a farkamat. Te
mit gondolsz?
Olyan jó íze volt. Erősebben szívta a következő szárnynyílást. A
lány háta meggörbült. Megpróbálta a kezét a csípője alá csúsztatni, hogy egy
kis megkönnyebbülést adjon magának, de rohadtul nem engedi meg. A férfi
megragadta a csuklóját, és erősen tartotta.
Kérlek, Thorne, könyörgöm
neked!
A férfi hirtelen elengedte a lányt, és hátrált, a szárnyai
remegtek a testében lévő feszültségtől. Kezében tartotta a farkát, és
megsimogatta magát, oldalra húzódott, hogy a lány láthassa.
Felállt, szemei kitágultak, tekintete rámeredt.
–
Ha ezt akarod, meg kell dolgoznod érte.
Elfelejtette azonban, milyen gyors a nő. Olyan gyorsasággal
rendelkezett, mint egy harcos, és mielőtt a férfi felfogta volna, mit csinál,
máris a fűben csúszott térdre, közvetlenül a lábai előtt. Meg akarta
akadályozni, hogy bármit is tegyen, de a lány a szájába vette, és szopni
kezdte.
Oké, túlságosan elhatalmasodott rajta a szükség, a vágy és
egyfajta ősi birtoklási düh. Megfogta a lány tarkóját, és segített neki szopni.
A lány tudta, mit csinál, és olyan mélyre vette a férfit, amilyen
mélyre csak tudta.
Thorne, add ide nekem! Adj
nekem mindent, amid csak van.
Olyan közel volt ahhoz, hogy elengedje, de visszatartotta magát.
Elmozdult a lánytól, fogta a farkát, és a hegyére tapintott.
A lány térdre ereszkedve, zihálva bámulta a férfi ágyékát. A
mellbimbói kemény kavicsok voltak.
A francba! Egy pillanatig az volt a szándéka, hogy elélvezzen a
lány szájában, és otthagyja.
Kinyújtotta a kezét, tenyérrel lefelé. A nő bólintott.
A férfi lehajolt, és felkapta a lányt, amitől a szárnyai egészen a
földig söpörtek, és egy pillanatra tollsátorba burkolták a lányt.
De ezt be kellett fejezniük egymás között, és mivel ő az volt aki,
nem hagyhatta el a lányt kínjai között. Visszavitte a piknikasztalhoz, de
ezúttal a hátára fektette.
A véredet akarom, küldte.
A lány nem szólt semmit, csak a nyakát ívelte, és az ér anélkül
emelkedett fel, hogy a férfi nyelve egyetlen mozdulatot is tett volna a bőrén.
Széttolta a lány lábait, elhelyezkedett, és behatolt. Ugyanabban a pillanatban
elfordította a fejét, a lány torkához hajolt, és mélyen beleharapott.
A lány teste megrándult, de súlyos rózsaszín hullám árasztotta el
az arcát, amikor a férfi szopni kezdett. Megragadta a karját, megszorította,
csípője mélyen megdolgozta, szája keményen szívott.
A lány mozdulatlanul tartotta magát, de a férfi jól érezte a
feszülést benne, és halkan nyöszörögni kezdett. A lány csípője kezdte követni a
férfi lökéseit, belebillent a férfiba, és létrehozta az ismerős ritmust. Már
erősen szorítva húzta magába a férfit.
Ezúttal nem kért engedélyt. Csak neki nyomta magát a lány
elméjének, aztán keményen neki feszült.
A lány felkiáltott, ahogy gyönyörrel telve szorította a férfit,
érezte a lüktetést és az extázist, amitől a lány sikoltozni kezdett.
A lány vére kohót teremtett a testében.
A férfi készen állt. Ó,
Istenem!
Igen, Thorne, adj bele
mindent, amid csak van!
A golyói megfeszültek, és még ha vissza is akarná tartani magát,
akkor sem tudná. Üvöltött, amikor elélvezett, a gyönyör felfelé száguldott,
egyenesen felfelé, ahogy a farkát a nőbe eresztette. Pontosan tartotta a
megfelelő ritmust, mintha csak ízlelgette volna a férfit, ahogy mindig is
tette.
Szárnyai lassan suhantak a levegőben, előre-hátra, ahogy a teste
megnyugodott.
Teljesen férfi vagy, jött
az elméjéből, visszafogott hangon.
Végül elhúzódott tőle, és ezzel egy időben behúzta a szárnyait.
Egy szót sem szólt, miközben a hátsó ajtó felé tartott.
Nem tudta pontosan megnevezni, mit érzett, amikor a fürdőszoba
ajtajához ért, de nem volt biztos benne, hogy valóban élvezte az orgazmust.
Egyik kezét a mellkasára tette, és lehunyta a szemét ‒ aztán rájött. A fenébe is,
fájt neki... egészen a végsőkig. Ennyire kevéssé törődött vele, hogy a breh-hedden
megértése ellenére egyáltalán eszébe jutott, hogy elmenjen abba az istenverte
klubba?
***
Marguerite pokolian fázott, ahogy felemelkedett az asztalról.
Körülbelül két másodpercig állt, aztán teljesen meztelenül a fűre zuhant.
Kinyújtózkodott. A lába között nedves volt, és égett a szeme. Frusztrációjának
egy része enyhült, de a bűntudata körülbelül megháromszorozódott.
Mit csinált? Ő egy jó ember, erre úgy bánt vele, mintha csak egy
megunt barátja lenne. De nem unta meg Thorne-t, még egy kicsit sem. Csak szüksége
volt... a szabadságra és egy kicsire abból az érzésből, hogy a legcsekélyebb
mértékben is irányíthatja az életét.
Kérlek, Istenem, engedd, hogy megértse ezt. Kérlek. Kérlek,
kérlek.
Végigsimított ujjaival az ajkán. A torkát megmagyarázhatatlanul szűknek
érezte. A takarót az ágy lábáról a testére villantotta. A levegő hideg a
hegyekben márciusban.
Megérezte Thorne jelenlétét, mielőtt meghallotta volna. Még
mozdulni sem volt ideje, mielőtt a férfi a karjába emelte, a takaróval együtt.
Zaklatottnak tűnt, de sokkal kevésbé ellenségesnek, csak nagyon...
szomorúnak. Megsimogatta az arcát.
–
Sajnálom, hogy nem lehetek az, amire most szükséged van.
–
Ne aggódj emiatt. – Hallotta, hogy a zuhany folyik, és mivel a
kabin olyan kicsi volt, a következő pillanatban a férfi már lökte is le róla a
pokrócot, és a vízsugár alá vitte. Ezúttal a férfi habozta be, és megmosta a
testét.
Olyan komor volt.
–
Sajnálom ‒
mondta újra, kezét a férfi nedves hajára téve.
A férfi az álla alá tette az ujját. Lehajolt, és megcsókolta egy
mély, tapogatózó csókkal.
–
Szeretlek. És sajnálom, hogy ősemberként viselkedtem veled. De a
gondolat, hogy más férfiakra nézel...
A nő feljebb emelkedett, és keményen megcsókolta a férfit. A férfi
átkarolta, és elmélyítette a csókot, vastag nyelve minden résben kutatott.
Ó, Istenem, mit csinált?
Visszahúzódott.
–
Thorne, kérlek, próbáld megérteni. Ragaszkodom ahhoz az álomhoz,
amit az elmúlt évszázadban dédelgettem: hogy azt csinálok, amit akarok, hogy
igazi szabadságot kapok. És annyira félek, hogy minél tovább vagyok veled,
annál inkább egy másfajta börtönbe kerülök. Te a Vér Harcosa vagy. Tudom, mit
csinálsz minden este. Harcolsz a halál vámpírjaival. Nem akarok a házad körül
lógni, várni, hogy hazaérj, és azon tűnődni, vajon túléled-e az éjszakát.
–
Tudom. – A durva hangja betöltötte a szűk teret, a víz végigfolyt
a hátán. A férfi újra megcsókolta a lányt. – Csak felejtsd el, az egészet. El
kell menned ma este. Nem foglak megállítani. – Aztán egy mosoly érintette meg
az ajkát. – De lehet, hogy én is veled tartok.
Megsimogatta a férfi arcát.
–
Köszönöm, hogy megérted, vagy legalábbis megpróbálod.
–
Nekem nem tetszik. Semmi sem. Szeretném, ha meglenne a
szabadságod, de ez a kibaszott breh-hedden...
–
Tudom.
A víz megállt. Thorne bizonyára gondolatban újra elzárta.
–
Oké, édesem, szárítsuk meg magunkat, öltözzünk fel. Diallo
meghívott minket ebédre. Az egyik vendégszobát is nekünk adta a házában, amíg
itt vagyunk. Úgy gondolta, biztonságosabb lesz, mint a faház.
Ebéd. A gyomra néhányszor felfordult. Nem volt épp éhes, de hát
nehezen is volt étvágya, amikor ilyen átkozottul beragadt.
–
Oké ‒
mondta.
De ahogy Marguerite megszárítkozott, és a maradék bolti ruháit a
hotelszobából a faházba vitte, nem tudta figyelmen kívül hagyni a mellkasában
érzett szorítást. A jövő most orkánszerű lökésekben rohant felé. És minél
keményebben küzdött a szabadságáért, annál távolabbinak tűnt.
Lexy
Köszönöm!
VálaszTörlés