Forever Mr. Black - 5. fejezet

 

Chloe

A telefonom zümmögött az állványon.

Az ablak felé néztem. A nap épp most jött fel, foltokban csillogott a krémszínű falakon. A telefonom tovább zümmögött, én pedig fáradtan felnyögtem, és megfordultam, hogy felvegyem.

Kim volt az.

Persze, hogy ő volt. A szünetben nem éppen az én problémáimról beszélgettünk. Az egyik diákja az egész folyosót végighányta, és neki kellett gondoskodnia róla. De kíváncsi volt... és őszintén szólva, szükségem volt valakire, akinek mesélhetek a gondjaimról.

Alig aludtam az éjjel. Hajnali három körül másztam be az ágyba, és már reggel 7 óra volt.

‒ Szia, Kim ‒ sóhajtottam a telefonba.

‒ Hűha. Meglep, hogy válaszoltál ‒ mondta, a hangja tele volt élettel.

‒ Igen, nos, nem igazán aludtam sokat az éjjel. Végigsimítottam az arcomon.

‒ Már megint? Miért nem?

‒ Várj. Ráncoltam a homlokom, ahogy felültem. ‒ Szombat reggel van. Miért hívsz ilyen korán?

Nevetett. ‒ El kellett vinnem valamit anyámnak. Megújítja a jogosítványát. Isten segítsen rajta.

Nevettem.

‒ Bízz bennem ‒ folytatta. ‒ Tudod, hogy nem lennék fent ilyen korán, és nem hívnálak, ha nem lenne okom rá, hogy ébren legyek.

‒ Hát, köszönöm, hogy felhívtál.

‒ Tegnap nem tudtunk beszélgetni. Átjöjjek?

‒ Az nagyszerű lenne. Talán elmehetnénk a tengerpartra. Ma nagyon jól jönne egy kis napozás.

‒ Oké, de remélem, nem úgy érted, hogy egyenesen a hátsó udvarodba. Új környezetre van szükségem, asszony.

‒ Mi a baj a hátsó udvarommal? Nevettem, miközben az egyik könyökömre támaszkodtam.

‒ Egyáltalán semmi, drágám. Csak ezúttal félmeztelen férfiakat akarok látni. Ismered a dörgést.

Rázkódtam a nevetéstől. ‒ Rendben. Tudom a tökéletes helyet. Találkozunk tizenegykor? Lezuhanyozom, felfrissülök ‒ minden jót.

‒ Igen. És győződj meg róla, hogy egymáshoz illő cipőt viselsz. Nevetésben tört ki.

Én is küzdöttem a nevetéssel, de hiába. A kacagása ragályos volt. ‒ Igen, igen. Mindegy ‒ nevettem. ‒ Ez volt az egyszeri alkalom, és soha többé nem hozom magam ilyen kínos helyzetbe.

‒ Mm-hmm. Tizenegyre ott leszek. Van néhány elintéznivalóm, de amint végeztem velük, máris indulok hozzád. Próbálj még aludni egy kicsit, vagy valami. Kimerültnek tűnsz.

Igen, az vagyok.

‒ Megpróbálom.

Befejeztem a hívást, majd az ablak felé néztem. A nap még egy kicsit feljebb jött, sugarai már bearanyozták elefántcsont színű ágytakarómat. Hátradőltem, és egy párnát dobtam az arcomra, átkozottul jól tudtam, hogy ha nem alszom még legalább egy órát, akkor a legrosszabb kedvemben leszek.

Kim hangja vidám volt, és úgy tűnt, a reggele remekül kezdődött. Nekem is ugyanezt a hozzáállást kellett felvennem... és ez az egész egy szunyókálással kezdődött.