Forever Mr. Black - 10. fejezet

 

Chloe

Nem tudom, az ajtó hogyan záródott be mögöttünk.

Talán berúgta. Nem tudom.

Nem tudom, miért hagytam, hogy lefektessen a kanapéra, vagy miért engedtem, hogy a kezeivel végigsimogasson, miközben annyi szarság történt az életünkben ‒ de nem voltam hajlandó megállítani.

Felnyögött, miközben folytatta a csókot, én pedig ujjaimmal beletúrtam sűrű hajába, lábaimat a dereka köré kulcsoltam, és a combjaimmal közelebb húztam magamhoz.

‒ Az istenit, Chloe ‒ szólt rekedt hangon, amikor a szánk egy pillanatra elvált egymástól. De ez nem tartott sokáig, mert visszatért az arcomat a kezébe zárva. Nem türtőztette magát.

És én sem voltam hajlandó visszafogni magam.

Egész nap vártam rá. A pokolba is, legyünk őszinték. Évek óta vártam rá. Megint rosszat tettünk, de ez... ez a pillanat kibaszott boldogság volt.

Nem érdekelt, hogy újra megnősült. Nem érdekelt, hogy Izzy a városban van, és valószínűleg kevesebb, mint tíz mérföldre innen. Nem érdekelt, hogy Sterling besétálhat azon az ajtón, és rajtakaphat minket.

Őszintén szólva, nem érdekelt egy cseppet sem.

A Theodore-om visszatért, és a könnyedség nem volt opció. Minden egyes porcikájára mohón vágytam. Annyira mohón, hogy végül lenyúltam, hogy kigomboljam a farmerját. A csókunk alatt felnyögött, és elhúzta a kezét, a fejem mellé könyökölve. ‒ Mióta nem láttalak? ‒ motyogta, mély és reszelős hangon.

Megráztam a fejem, és fogaimmal elkaptam az alsó ajkát. ‒ Túl hosszú ideje.

Gyönyörű vigyor játszott az ajkán, és felült, kezébe zárta a csuklómat, és a kanapéhoz szegezte. ‒ Hol van? ‒ kérdezte.

Szaggatottan kifújtam a levegőt. ‒ Nem itt.

Az ujjaimra nézett, és észrevette, hogy a gyűrű eltűnt. ‒ Még mindig hozzá akarsz menni feleségül? Megvontam a vállam. Elmondhattam volna neki, hogy Sterling felbontotta az eljegyzést, de jobb volt így, hogy nem ismeri a tényeket. Tudni akartam, meddig megy el, ha azt hiszi, még mindig Sterlinghez tartozom.

‒ Ne menj hozzá, baszd meg ‒ ráncolta össze a homlokát, orrlyukai kitágultak.

‒ Feleségül vetted őt ‒ morogtam.

‒ Nem hagytál más választást.

Összehúztam a szemöldökömet, és elkaptam tőle a kezem. ‒ Nem csináltam semmit, Theo! Nem én mondtam, hogy szaladj el, és vegyél el egy másik nőt!

‒ Igen, de te elmentél. Vagy megpróbáltam továbblépni, vagy egy olyan nővel kellett volna foglalkoznom, aki nem akart a közelében tudni.

‒ Soha nem mondtam, hogy nem akarom, hogy a közelemben legyél.

‒ Pedig úgy tűnt, hogy így van. Minden kapcsolat megszakadt velem. Durva kezével végigsimított a haján.

‒ Nos, ha így érzed, miért jöttél vissza? Frusztráltan ültem fel, a hajamat a fülem mögé túrtam. Ennyit a pillanatunkról.

Kemény, komoly barna szemekkel nézett rám. ‒ Mert kurvára hiányzol, Chloe. Negyven- kibaszott hat éves vagyok, és kurvára boldognak kellene lennem; és azt kell tennem, amit csak akarok, mielőtt túl késő lesz. Ismét a kezébe fogta az arcomat, közelebb húzott, az ajkaink egy hajszálnyira voltak egymástól. ‒ Nem akarom őt. Te is tudod. Én is tudom. Soha nem is akartam.

‒ És én sem akarom őt ‒ nem jobban, mint te…, de nem lehet.

‒ Mi a faszért nem lehet? Belefáradtam abba, hogy tagadjam, amit irántad érzek. Leszarom, ha mások szerint ez rossz. Jól éreztem magam, és ezt akarom visszakapni.

Megpróbáltam elhúzódni, de ő megfogta a karomat. ‒ Theo...

‒ Ne, Chloe, ne mondd így a nevemet. Elhúzta az egyik kezét, hogy lejjebb engedje a felsőm pántját. Nem volt rajtam melltartó, és amikor észrevette, kitágult a szeme. ‒ Amióta elmentél, minden egyes nap nyomorultul érzem magam nélküled. Hónapokig nem tudtam aludni, és ha végül mégis sikerült, rólad álmodtam. Tudom, hogy félsz ‒ motyogta az ajkamra. ‒ Tudom, hogy úgy gondolod, nem kellene újra együtt lennünk azok után, ami legutóbb történt, de ahogy a múltkor is mondtam, mielőtt elkezdtük: Ne gondolj erre. Ne aggódj emiatt. Legyünk csak mi magunk, Kicsi Lovag. Koncentráljunk magunkra.

Figyelmesen szemlélte az arcom. Én csak bámultam őt. Nem tudtam, mit mondjak, ezért úgy döntöttem, hogy nem mondok semmit. Most nem voltak szavak. Egyenesen a nyelvemről lopta le őket, és mindkettőnk számára hallhatóvá tette.

Ahelyett, hogy megszólaltam volna, átkaroltam a nyakát és előrerántottam. Rám borult, ajkaink összezárultak, ő pedig kigombolta és lehúzta a nadrágomat. Az ajkaink szétváltak, amikor lekapta a felsőmet.

Már csak a bugyim maradt, és ő óvatosan lecsúsztatta, felfedve engem. Az egész testemet.

Olyan nehezen lélegeztem. Olyan mélyen zihált.

Annyira éhes volt rám.

‒ Nézd ezt a testet ‒ suttogta, miközben a tenyerét a combjaim közé csúsztatta. ‒ Annyira tökéletes ‒ motyogta, és az arcát a puncimhoz eresztette. ‒ Olyan édes. Megcsókolta a puncim külső oldalát, én pedig megrándultam. Egyik kezét a medencémre szorította, és megrázta a fejét. ‒ Olyan kibaszottul gyönyörű. Bassza meg, mennyire hiányoztál.

Egyáltalán nem habozott, nyelvét a rés közé csúsztatta, majd finoman megszívta. Felkiáltottam, a szarvasbőr kanapé szélébe kapaszkodtam, a hátam meggörnyedt, az elmém elzsibbadt. Fájtam lent, ahogy ingerelt és játszadozott velem, még jobban felsírtam, amikor nedves nyelvét becsúsztatta, kihozva belőlem a gyönyört. Ez olyan gyorsan történt ‒ túl gyorsan, újra és újra.

Lenéztem, és a pillantásunk találkozott. A csiklómat szopogatta, a lábaim megremegtek a feje körül. Kezével megfogta a fenekemet, amikor a csípőm a levegőbe billent, és még mélyebbre nyomta az arcát, úgy falt, mintha évek óta nem kapott volna enni.

‒ Ó, Istenem, Theo ‒ sóhajtottam, miközben ujjaimmal végigsimítottam a haján. Nem akartam, de még közelebb húztam magamhoz, mire ő felnyögött, és olyan vibráló érzést keltett a combjaim között, ami a kibaszott holdra repíthetett volna.

Elélveztem. Keményen. Keményebben, mint évek óta bármikor. Olyan gyorsan. Jóságos ég!

Ő az egyetlen, aki ezt megtehette velem. Ismerte a testemet, és jól ismerte. Olyan volt, mintha soha nem felejtette volna el, hogyan kell engem kielégíteni, még ennyi idő után sem.

Elhúzódott, és egy csókot nyomott a fájó melleim fölötti területre. ‒ Mindig is az enyém voltál, Kicsi Lovag. Te is tudod. Felült, és én is felültem, szaggatottan zihálva. ‒ Tudom.

Lerángattam a farmerjét, amikor az meglazult, a bokszeralsóját is. Vastag farka kiszabadult, és a puncim összeszorult a szükségtől. Felnéztem, kezeimet végigsimítottam a combján, és átöleltem a csípőjét.

‒ Megmutathatom, hogy hiányoztál? Kicsit könyörögtem, mire a szemei felcsillantak, mintha lángolnának. Megsimogatta a hajamat. ‒ Igen ‒ mondta rekedten. ‒ Mutasd meg, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez.

Bólintottam, majd szétnyitottam az ajkaimat, és nyelvemmel körbejártam a vastag hegyét. Megfeszült, kezével a hajamba markolt, és minden egyes ízletes centiméterét a számba csúsztatta, és erősen tartotta magát.

Újra felnéztem, és láttam, hogy a szemei rám szegeződtek. Olyan gyorsan lélegzett, és a farka olyan kemény volt, hogy esküszöm, mindjárt elélvez a számban. De tudtam, hogy nem fog.

Mert türelmes ember.

Ez az egyik dolog, amit a legjobban szerettem benne.

Az egész farkát a számba vettem, ő pedig a tarkómat fogta, és egy pillanatig ott tartott, mielőtt elengedett volna. Visszahúzódtam, belélegeztem, aztán életem legnagyobb szopását adtam neki.

Azt akartam, hogy tudja, hiányzott.

Azt akartam, hogy tudja, nem ő az egyetlen, aki így érez.

Szóval szívtam. Gyorsabban. Egyik kezemmel farkának a tövét pumpáltam, mire ő hangosan felnyögött, lerántotta a hajpántomat, és ujjaival végigfésülte göndör hajamat, miközben az arcom egyik oldalát fogta. A csípőjét előre és hátra mozgatta, könnyed lökésekkel. Egyre keményebbé és keményebbé vált, tömör és nehéz volt a számban, gyönyöre csöpögött a hegyéről. Aztán kirántotta magát, felkapott, és újra leültetett a kanapéra. Egy pillanat alatt rajtam termett, és mielőtt észbe kaphattam volna, már bennem volt.

Olyan mélyre hatolt, míg a körmeimet a hátába vájtam, és egészen a csípőjéig húzott. Figyelte az arcomat, magába szívta gyönyöröm minden egyes jelét.

‒ Vigyél vissza ‒ mondta durván zihálva. ‒ Mondd, hogy az enyém vagy, Kicsi Lovag. Mondd, hogy újra akarod ezt.

‒ Újra akarom ‒ nyöszörögtem. ‒ Akarom.

‒ Mondd, hogy még mindig szeretsz.

‒ Még mindig szeretlek.

‒ Mondd, hogy még mindig szükséged van rám ‒ nyögte, mert, basszus, Chloe, kurvára szükségem van rád.

Volt valami a szavaiban. Valami abban, ahogyan kimondta, hogy szüksége van rám. Szüksége volt rám. Már évek óta szüksége volt rám.

A falaim összeszorultak körülötte, és ezt ő is érezte. Sóhajtott, és lehajtotta a fejét, hogy a nyakam hajlatában lévő gyenge bőrt szopogassa. Testünk olyan közel volt egymáshoz, hogy éreztem a szívverését.

‒ A francba, mindjárt elélvezek ‒ nyögte. ‒ Olyan régen volt már. Kurvára túl hosszú idő telt el.

És amikor ezt mondta, a lábaimat a dereka köré zártam. Újra szorította a csuklóm, és gyorsabban lökött. Erősebben. Elengedte az összes feszültséget a múltból. Ez békülős szex volt a javából, a legjobb békülős szex, amiben valaha is részem volt.

Bepótoltuk az elvesztegetett időt.

Az összes könnyet, amit ontottunk.

A magányt, amit egymás nélkül éreztünk.

A fejem hátraesett, és ő a nyakam hajlatát csókolgatta. A teste megfeszült felettem, aztán elcsendesedett.

Újra mélyen és hangosan nyögött, a száját a nyakamra tapasztva. A teste többször is megremegett, és még háromszor előrelökte a csípőjét, mielőtt végül összeesett.

Vadul lihegett, még mindig a pillanatban ragadt, homloka az arcomhoz tapadt. Mindenünk izzadt volt, a felszabadító extázis szagával együtt.

Elfordítottam a fejem, amikor ő felemelte a sajátját, és ahogy a tekintetünk találkozott, nem hittem el, mi történt. Ennyi év után…

Még mindig ugyanaz volt ‒ ugyanazok voltunk. Őszintén szólva, még jobb, mint korábban. ‒ Miért hagytalak elmenni? ‒ suttogtam, miközben megsimogattam az arca jobb oldalát. Könnyek futották el a szememet, ahogy az övét is.

‒ Nem engedtél el. Itt voltam. Kibaszottul soha nem hagytalak el, bébi.

A torkom összeszorult az érzelmektől, amikor leengedtem a kezem, és félrenéztem. Nem volt más választásom, mint hogy sírni kezdjek.

Minden egyes cseppet letörölt, majd azt mondta: ‒ Chloe, nézz rám. Felnéztem, és mosoly játszott az ajkán. ‒ Soha nem végeztünk. Hallod? A száját közelebb hozta. ‒ Nézd meg, mit csináltunk az előbb ‒ milyen kibaszott erős volt. Évek óta nem éreztem ilyet. Azóta nem, amióta nem vagyok veled.

Bólintottam, épp csak annyira, hogy lássa. Felültem, hogy jobban láthassam a szemét.

‒ Kérlek, ne mondd, hogy miattam akarsz elválni a feleségedtől.

‒ Miért? ‒ az ajkai összepréselődtek. Szégyellte megerősíteni, de nyilvánvalóan ez az igazság.

‒ Mi lett volna, ha visszautasítalak? Mi történne, ha nemet mondok?

‒ Nem tetted volna. Nem azért jöttem ide, hogy elutasítsanak. A kudarc nem volt opció. Kuncogott, és én nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. ‒ Úgysem kell vele lennem.

‒ Nem kéne megint Izzy háta mögött találkoznunk, Theo.

‒ Nem fogunk. Majd én megmondom neki.

‒ Mikor?

‒ Amint tudom, hogy valójában újra az enyém vagy, és nem gondolok arra a faszfejre, aki ellopott tőlem.

‒ Nem lopott el engem. Elhúztam a lábam, és felálltam. ‒ Mi csak... jobban megismertük egymást. Ugyanúgy, ahogy te és a feleséged.

‒ Ne hívd már így ‒ motyogta.

‒ Mi? ‒ dobtam a levegőbe a kezem. ‒ Ő a feleséged, Theo. Még mindig házas vagy, és a válás valószínűleg még hónapokig nem lesz végleges. Ennek tudatában összeszorult a szívem a mellkasomban. A hónapok nevetségesnek tűntek. Az egész olyan volt, mint egy átkozott álom. Felállt, amikor elfordultam, és felvettem a rövidnadrágom.

‒ Feldúlt vagy ‒ jegyezte meg.

Gyorsan szembefordultam vele. ‒ Persze, hogy az vagyok. Korábban örültem neked, de most már csak... irigy vagyok rá, azt hiszem. Intettem az egyik kezemmel.

‒ Miért, amikor már mondtam, hogy nem őt akarom, hanem téged? Most már teljesen össze volt zavarodva.

‒ Nem tudom, oké? ‒ vonogattam a vállamat. ‒ De azt hiszem, ezt érdemlem, miután úgy mentem el, ahogyan elmentem.

Tanulmányozott, ahogy visszadőltem a kanapéra. ‒ Ezért csekkoltad a Facebookomat?

Megdöbbenve rántottam fel a fejem. ‒ Honnan tudod?

Visszaült, és felém fordult, osztatlan figyelmet szentelve nekem.

‒ Honnan tudod? ‒ kérdeztem újra, mire ő elvigyorodott.

‒ Véletlenül lájkoltad az egyik bejegyzésem. Egy kép Izzyről és rólam. Pár hónappal ezelőtt készült. Ez is egy nyilvános poszt volt, a profilképemmé tettem.

A szégyenérzet teljesen elnyelt. ‒ Theo ‒ Én...

‒ Nem kell magyarázkodni ‒ fonta össze az ujjait. ‒ Én is ugyanezt csináltam.

Nos, ez megkönnyebbülés volt. ‒ Tényleg?

Megcsóválta a fejét. ‒ Ezért csináltam a fiókot. Hogy megkeresselek.

‒ Hát, most legalább nem tűnök túlságosan zaklatónak, de azért még mindig elég kínos.

Nevetett. ‒ Azt hiszem, egy kicsit jobban feldúlt lennék, ha nem ellenőriztél volna. Figyelmesen nézte a szememet, aztán hátradőlt, és közelebb húzott magához. A mellkasának támasztottam a fülemet, ő pedig megcsókolta a fejem tetejét.

‒ Vissza akarlak kapni, Chloe. A hangja határozott volt.

‒ És én téged akarlak, Theo. De egymást akarni nem megy könnyen. Az emberek megsérülnek.

‒ Igen, de túl fogunk jutni rajta. Nem baj, ha néha önzőek vagyunk, tudod?

Megbillentette az állam, hogy ránézhessek. ‒ Csak ezúttal ne fuss el ‒ vigyorgott, én pedig játékosan megpaskoltam a mellkasát.

‒ Ezzel kapcsolatban nem ígérhetek semmit.