Forever Mr. Black - 11. fejezet

 

Theo

Hajnali három óra felé járt az idő.

Még mindig Chloe házában tartózkodtam, de már ágyban feküdtünk. Átkaroltam a derekát, és közelebb húztam magamhoz. Szükségem volt arra, hogy közel legyen hozzám. Azt a melegséget akartam, amit csak ő tudott adni.

Vágytam egy újabb ízre az édes, fiatal puncijából, de tudtam, jobb, ha kivárom. Nem akartam túl nagy nyomást gyakorolni rá. Láttam, hogy elgondolkodik azon, ami az előbb történt közöttünk. Reméltem, hogy nem bánta meg.

Biztosan eltöprengett rajta. Én is ugyanabban az ágyban feküdtem, amiben az a köcsög aludt vele. Utáltam a gondolatát, de Chloe kedvéért kitartottam mellette. Későre járt, és még mindig ébren volt. Mélyen legbelül eltűnődtem, hogy vajon normális dolog-e számára ilyen későig fennmaradni.

‒ Ez... furcsa ‒ mondta halkan, miközben megfordult, hogy rám nézzen. ‒ Hogyhogy?

‒ Nem is tudom... hogy újra összejöttünk. Túl könnyen ment, nem gondolod?

Felkönyököltem és ő megfordult, hogy lenézhessek rá. ‒ Meg kellett volna nehezítenem?

‒ Nem ‒ fakadt ki.

‒ Jó. Mert én nem hiszek a játszadozásban. Tudom, hogy mit akarok. Miért harcolnék ellene. Megvonta a vállát, most már szégyenlősen.

‒ Túlságosan hozzászoktál ahhoz, hogy a szíveddel játszik. Ennyi az egész. Ő egy barom. Én nem, és ezt te is tudod. Az igazi férfiak nem csinálnak olyan szart, mint amit ő.

Fintorogva nézett rám, de nem szólt semmit. Az ajkai legörbültek, mintha gondolkodna. Tudta, hogy igazam van.

‒ Mi az? ‒ kérdeztem.

‒ Azért ment el, mert még nem tette túl magát Janeten.

Bevallom, ez teljesen meglepett.

Félkönyökre támaszkodva felült, és a haját a vállára dobta.

‒ Azért bontotta fel az eljegyzést, mert még mindig gondol rá.

Elfordítottam a tekintetemet az ablakon beszűrődő utcai lámpák felé. ‒ Én is, de tudom, hogy nem szabad ezen rágódnom. Semmi sem hozza vissza őt.

‒ Ő volt az első szerelme.

‒ És az enyém is ‒ csattantam fel. ‒ Valószínűleg még azelőtt, hogy megszületett volna.

‒ Nem úgy értettem, Theo ‒ nézett egyenesen a szemembe, rendületlenül.

‒ Tudom, hogy nem. Megfordultam, leültem az ágy szélére, és mélyen kifújtam a levegőt. ‒ Nem arról van szó, hogy nincs túl rajta. Ő csak kibaszott gyáva. Ugyanolyan, mint amilyen én voltam. Nem áll készen arra, hogy elengedje az emlékeit vagy a róla való képzelgést. Végigsimítottam az egyik ujjammal az orromon. ‒ Csak azt nem veszi észre, hogy nem is kell. Nem baj, ha megtartja az emlékeket. Az nem lenne helyes, ha úgy tenne, mintha soha nem is létezett volna. Legalább én elmondtam, amikor rá gondoltam. Beszélhettem veled, mert te megértetted.

‒ Tudom ‒ motyogta.

A vállam fölött ránéztem. A haja már simább volt a zuhanyozástól. Onnan, ahol ültem, éreztem a vanília illatát. Jó illata volt ‒ elég édes ahhoz, hogy újra megéhezzem rá.

‒ Elmenjek? ‒ kérdeztem.

Megrázta a fejét. ‒ Nem, nem kell. Maradhatsz, ha akarsz.

Odanyúltam és megsimogattam az arcát, majd a füle mögé húztam egy hajtincset. Mosolya lágy volt, de fáradt.

‒ Azt hiszem, mennem kell. Adok neked egy kis időt, hogy átgondold ezt az egészet. Felálltam, és mellé sétáltam. Az ajkaimat a homlokára nyomtam, és felsóhajtottam.

A bőre olyan puha volt, és a haja olyan átkozottul jó illatú. Hiányzott ez a lány. Annyira hiányzott. Őszintén szólva fogalma sem volt róla, hogy mennyire.

‒ Pár óra múlva küldök egy SMS-t. Később elmehetünk ebédelni ‒ mondtam. Ő mosolyogva csóválta a fejét. ‒ Az jó lenne.

‒ Bárcsak felvehetnélek az Ol' Charlie-val ‒ vigyorogtam.

‒ Ahh, az emlékek ‒ kuncogott.

A nevetése minden porcikámat megcsiklandozta. Megragadva a kezét, felkaptam és magamhoz öleltem, kezemmel a telt fenekét fogtam, miközben küzdött a jókedvével.

‒ Theo ‒ kuncogott figyelmeztetően.

‒ Micsoda? ‒ vigyorogva néztem le rá, de nem tehetek róla. Helyette átkaroltam a derekát.

‒ Hiányzott a nevetésed. Megcsókoltam az orra hegyét. ‒ Minden hiányzott belőled. Látod, milyen kibaszottul giccsessé teszel?

Amikor felemelte a fejét, elkaptam az ajkait. A karjai a nyakam köré fonódtak, a mellkasát az enyémre szorította. Éreztem a kaviccsá merevedett mellbimbóit a ruhánk szövetén keresztül.

Könnyedén felnyögött, és ez a nyögés önmagában elég volt ahhoz, hogy újra magamévá akarjam tenni. Korábban kicsit durva voltam, de nem tudtam megállni, vagy visszafogni magam.

Olyan régen volt már.

Évek óta vágytam a puncijára, úgy tettem, mintha Sheila Chloe lenne, csak hogy átmenetileg kielégítsem magam. Chloe puncija minden szempontból figyelemre méltó ‒ lehetetlen volt elfelejteni.

Nedves.

Puha.

Meghitt.

Tökéletesen illeszkedett körém.

Legközelebb lassabban akartam csinálni. Egy kicsit tovább tartana. Gyengédebb lennék.

‒ Jobb, ha mész ‒ incselkedett, miközben ujjával végigsimított az alsó ajkamon. ‒ Nem szeretném, ha a végén nem jutnál vissza Izzyhez.

Megnyalta az alsó ajkát, ami csak tovább szította a farmeromban tomboló tüzet.

‒ Holnap visszajövök.

‒ Tudom, hogy így lesz. Még egy utolsó csókot nyomott az ajkamra, majd elhúzta a karját.

‒ Menj vissza az ágyba. Ki tudok sétálni magam is. Tudom, hogy kimerült vagy.

Ismét a lepedő alá csúszott, az oldalára fordult, de még mindig rám nézett. ‒ Vezess óvatosan,

Theo.

Lehajoltam, és csókot nyomtam az arcára. ‒ Úgy lesz. Aludj jól, Kicsi Lovag.

***

Túl késő volt ahhoz, hogy Isabelle felébredjen…, vagy mondjam inkább, hogy túl korán? Kinyitottam a lakosztályom ajtaját és beléptem, a hálószoba felé pillantottam. A villany le volt kapcsolva. Valószínűleg aludt.

A kulcsaimat a pultra dobva mélyet sóhajtottam a megkönnyebbülés és az eufória jegyében, és a minihűtőhöz sétáltam egy üveg vízért.

Ahogy kinyitottam az üveget, hallottam, hogy egy ajtó zsanérja nyikorog, ezért hátranéztem. Izzy a szemét dörzsölgetve sétált ki a fürdőszobából. A haja kusza volt, és egy térdig érő pólót viselt, amire az volt írva, hogy: Mornings Suck (A reggelek, szopás).

Ittam egy gyors kortyot, és megfordultam, hogy ránézzek.

Biztos nem vett volna észre, ha ülök, de én ott álltam az ablak mellett, és a hold egyenesen rám sütött.

‒ Apa? ‒ szólított.

‒ Igen, édesem?

‒ Miért vagy fent? Már majdnem hajnali négy óra van.

‒ Most értem haza, Iz.

‒ Ilyen sokáig voltál a Dane’s-ben? ‒ lépett közelebb. A szeme kicsit elkerekedett. Most már engem vizsgált.

‒ Rengeteg bepótolni valónk volt ‒ mondtam neki. Baszd meg! Miért hazudtam? Csak mondd el a kibaszott igazat. Megígértem Chloe-nak...

‒ Ó, azt hiszem, ennek van értelme. Már vagy öt éve, nem igaz? ‒ ásított. ‒ Remélem, nem leszel másnapos reggel, mert nem fogok vigyázni rád. Igyál egy kis vizet.

‒ Nem leszek ‒ kuncogtam. Nem lesz semmi bajom. Menj, pihenj egy kicsit.

Megcsóválta a fejét, rendetlen lófarka fel-le ugrált. Lekapcsolta a fürdőszobában a villanyt, majd megfordult, visszabattyogott a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Lehúztam magamról az ingemet, és a kanapé mellé tettem. Miközben bokszeralsóban rogytam össze, nem tudtam nem Chloe-ra gondolni.

Kockázatos volt, hogy megjelentem nála, és nem tudtam, hogy ott van-e, de nem számított. Egy igazi férfi elveszi, amit akar.

Egy igazi férfi tudja, mit akar.

És egy igazi férfi soha nem mond le arról, amiről tudja, hogy szüksége van rá.

Azt kívánom, bárcsak egyszerűbb lenne ez az egész szarság. Azt kívántam, bárcsak soha ne adtam volna Sheilának azt a gyűrűt. Soha nem kellett volna rosszindulatból cselekednem. Mélyen legbelül ez volt a bosszú Chloe-ért. Amiért elhagyott.

Azt gondoltam, hogy ha ő nem akar engem, akkor majd valaki más. És igazam lett, de kurva nagy hiba volt.

Nem tudtam, hogy Sheila hogyan fog reagálni. Nem igazán vártam meg, hogy mit fog mondani, vagy tenni. Nem láttam értelmét, és örültem, hogy nem maradtam a közelben, amikor megkaptam a száz hangüzenetet arról, hogy utál engem, és nem fog belenyugodni a válásba.

Le kellett higgadnia. Azt mondta, elrepül Floridába, hogy a nővérével legyen, mert nem bírta ki a házban. De tudtam, még ha alá is írja, addig nem fogja megtenni, amíg el nem vesz mindent, ami az enyém.

Volt egy vállalkozásom. Jobban kerestem, mint ő. Reméltem, hogy tisztességes felnőttként viselkedik, és megfelelően kezeli a helyzetet.

Bristle Wave-ben lenni annyi emléket hozott vissza, annyi mindent, amit megpróbáltam elfelejteni. Chloe nem volt túl messze. Az én Kicsi Lovagom ugyanúgy vissza akart kapni, mint ahogy én őt, és ezúttal nem hagytam, hogy elsétáljon, bármilyen körülmények között is voltunk.