Forever Mr. Black - 12. fejezet

 

Theo

Serpenyők csörömpöltek. A víz be- és kikapcsolt. A hangszórókból zene szólt.

Nyögtem, és megfordultam. Izzy a kis konyhában, a tűzhelynél szorgoskodott. Egy piros tál volt a kezében, a haja a feje tetejére tűzve. Innen nézve pont úgy festett, mint az anyja. Felültem, és kidörzsöltem az álmot a szememből.

‒ Iz, mennyi az idő? ‒ kérdeztem, száraz és reszelős hangon.

‒ Fél kilenc ‒ válaszolta vigyorogva, mert tudta, mennyire utálom a reggeleket.

‒ Mi a fenét csinálsz egyáltalán? ‒ kérdeztem, ellöktem magam a kanapéról és nyújtózkodtam. Már éppen válaszolni akart, de aztán a tekintete a lábaim közötti területre esett, és a szeme elkerekedett. A szemöldöke felszaladt, miközben az arca meggypiros lett, és felkiáltott: ‒ Fúj! Istenem, apa! Mi a fene! Tedd el!

Épp olyan gyorsan fordított hátat nekem, ahogy kiabált. Lenéztem, és azonnal a reggeli merevedésemhez kaptam. A francba!

Izzy a tűzhellyel szemben állt, és mindent megtett, nehogy elnevesse magát, de biztos vagyok benne, hogy inkább az undortól borzongott. Felkaptam egy melegítőnadrágot, és betakarózva a fürdőszoba felé meneteltem. A szemem még mindig tágra nyílt, amikor az ajtóban találkoztunk, és felrántottam a nadrágot.

‒ Ezt nem kellett volna látnod ‒ jelentettem ki tétova hangon.

Izzy oldalra nézett, de aztán elkapta a tekintetét, nehogy újra megpillantsa. Próbált nem nevetni ‒ tényleg próbált. Kurvára zavarban voltam. Túlságosan kínosan éreztem magam ahhoz, hogy még csak beszéljek is róla, vagy jobb híján megmondjam neki, hogy kurvára ne röhögjön rajtam.

‒ Tudtam, hogy saját szobát kellett volna szereznem ‒ mondta, miközben szorosan magához ölelte a tál palacsintatésztát. Még mindig nem nézett rám, és én nem is hibáztathattam érte.

Ideges kuncogásba kezdett ‒ nem egy ó, istenem, ez olyan vicces kuncogásba, hanem egy ó, bassza meg, istenem, most láttam meg apám farkát, és annyira kibaszottul ki vagyok borulva. Reméltem, hogy nem fog egész nap ezen a szaron járni az esze. Bassza meg.

‒ Igen, igen ‒ motyogtam, és kinyitottam a fürdőszoba ajtaját. ‒ Csak... tegyél úgy, mintha nem láttad volna. A francba, Iz, még csak beszélni sem tudok róla veled! Csak ne nézz rám a nap hátralévő részében. Ne nézz rám egész nap, rendben? Jó?

Izzy megrázta a fejét, az arca még mindig lángvörös volt. ‒ Emiatt nem is kell aggódnod, apa. Úgysem hiszem, hogy sok mindent tudnék mondani, amivel igazolhatnám ezt a pokolian kínos helyzetet, amiben most vagyunk.

Ismét oldalra nézett, nem teljesen rám. Meg tudtam állapítani, hogy kurvára el volt keseredve.

‒ Gah, ez pont olyan, mint amikor rajtakaptalak téged és anyát. Megfogadtam, hogy attól kezdve mindig először kopogok. De azt hiszem, most nem igazán kopoghattam. Csak úgy esett, hogy BUMM, ott van!

Jézusom ‒ gúnyolódott, és végre rám nézett. ‒ Még mindig undorodom tőle. Nem így terveztem kezdeni a reggelemet!

‒ Mit akarsz csinálni? ‒ emeltem fel a kezem. Tudatni az egész szállodával? Nézd, felejtsd el, hogy egyáltalán megtörtént, rendben? És ne nézz rám! Fejezd be a palacsintát!

‒ Igen. Oké, persze, papa ‒ kuncogott, és gyorsan megrázta a fejét.

Besétáltam a fürdőszobába, és nagy levegőt vettem, miközben halkan felnevettem, és elindítottam a zuhanyt. Amíg folyt a víz, küldtem egy SMS-t Chloe-nak, hogy mindent megtudjon a kínos balesetemről.

Meglepetésemre rögtön válaszolt.

Kicsi Lovag: LOL. Hűha. Lefogadom, hogy most is szarban vagy!

Nem ok nélkül ébredtem fel merevedéssel. Újra róla álmodtam... megint. Ki kellett törölnöm a fejemből a képet, hogy a saját kibaszott lányom sebezhető állapotban lát engem, de amikor Chloe-ra koncentráltam a gondolataimat, segített. Elég volt csak az édes puncijára emlékezni, az illatára, ami még mindig rajtam volt.

Ledobtam a bokszeralsómat, beálltam a zuhany alá, és lenéztem a duzzadt farkamra. Kezembe fogtam, és könnyedén simogatni kezdtem. Lassan. Emlékeztem, milyen érzés volt, ahogy a puha nyelve és a szája körém záródott. Hogy úgy szopott, mintha a farkam az övé lenne ‒ mintha soha többé nem akarta volna elengedni.

A víz végigcsorgott a hajamon, miközben bal kezemet a fehér csempére nyomtam, és most már erősebben simogattam magam. Gyorsabban. Közel voltam...

Egészen addig, amíg a ‒ Fúj! Istenem, apa! Mi a fene?‒ harsant a fejemben, mint egy ködkürt. Elrántottam a kezemet, és a csempéhez szorítottam.

Nem.

Kurvára nem tudtam megtenni.

Gondolom, ez történik, ha az ember ilyen kínos helyzetbe kerül a gyereke előtt, és ez szeméttel is jár.

Nem tudsz elmenekülni a szarság elől.

Baszd meg.

***

‒ Rendben, apa. Reggeli után Izzy kezébe fogta a bőröndjét, haját a feje tetejére tolt napszemüveggel fogta hátra. ‒ Én lelépek innen. Szélesen rám mosolygott, miközben követtem az ajtóhoz.

‒ Lekísérlek. Megragadtam a bőröndjét. Örültem, hogy nem csinált nagy ügyet abból, ami ma reggel történt, bár még mindig kuncogott reggeli közben.

‒ Biztos, hogy itt akarsz maradni? ‒ kérdezte, amikor kiértünk a parkolóba. Oldalról nézett rám, ajkai vékonyra húzódtak. Átlátott rajtam. Tudtam.

‒ Régen volt már, Iz. Hiányzott ez a hely. Jó érzés egy kis szünetet tartani.

‒ Igen. Száraz nevetést hallatott, és kipattintotta a bérelt autója csomagtartóját. Bedobtam a bőröndöt, és amikor becsuktam, odajött hozzám, és átkarolt. Megcsókoltam a feje búbját, és visszaöleltem.

‒ Kívánsz nekem szerencsét? ‒ kérdezte.

‒ A világ minden szerencséjét kívánom neked, Izzy Mackó. Remekül fogod csinálni.

‒ Tudom ‒ sugárzott, amikor visszahúzódott.

Néztem, ahogy az ajtóhoz sétál, és kinyitja. Amikor már beült és beindította a motort, megkocogtattam az ablakot.

‒ Mi az? ‒ kérdezte, miután leengedte.

‒ Kapcsold be a biztonsági övet.

‒ Apa ‒ nevetett. Épp azon voltam.

‒ Vezess óvatosan. Hívj fel, ha odaértél.

Becsatolta magát, és megragadta a kormányt. ‒ Úgy lesz. Te is vigyázz magadra, apa, jó?

A szemében volt egy pillantás, mielőtt ledobta volna a napszemüvegét. Nem tudtam pontosan meghatározni, de úgy éreztem volt benne némi aggodalom. Óvakodott attól, hogy egyedül hagyjon Bristle Wave-ben. Itt, ahol azt mondta, hogy utál engem. Itt, ahol tudta, hogy belezúgtam egy másik nőbe, aki nem az anyja volt. Egy nőbe, aki történetesen a legjobb barátja volt.

‒ Úgy lesz ‒ biztosítottam.

Adott egy csókot, majd elhajtott. Néztem, ahogy elmegy, amíg a telefonom meg nem szólalt. Azt hittem, Chloe lesz az.

Tévedtem.

Megint Sheila volt.