Forever Mr. Black - 13. fejezet

 

Theo

Miután tisztességes ruhába öltöztem, hallottam, hogy a telefonom rezeg a pulton. Ezúttal nem Sheila volt, hanem az, akiről most leginkább hallani akartam.

Egy szöveges üzenet.

Kicsi Lovag: Még mindig akarsz ebédelni? Szeretnélek újra látni. Majd én főzök.

Én: Igen, akkor ebédelni fogunk. De főzni én fogok, nem te. Majd hozok valamit. Egy óra múlva találkozunk.

Kicsi Lovag: Máris elkényeztetsz.

A fenébe is, igaza van.

Elindultam a boltba, már az ételt is kigondolva. Miközben a bevásárlást intéztem, a telefon megszólalt a hátsó zsebemben. Előhalásztam, és láttam, hogy Sheila az. Megint.

Mi a faszt akar?

Figyelmen kívül hagytam a hívást, majd küldtem egy üzenetet, hogy elfoglalt vagyok. Tudtam, hogy nem a papírok miatt keresett. Azért hívott, hogy megpróbáljon valamit kezdeni velem.

Ismertem Sheilát, ha azt akarta volna, hogy vége legyen, akkor egyszerűen visszaküldi aláírva az egészet, nem pedig többször felhív. Amíg nem ért egyet azzal, hogy szükség van erre, addig nem fogunk...beszélgetni.

***

Megálltam Chloe háza előtt, ahol egy fehér furgon parkolt a járdaszegélynél. Kivettem az élelmiszereket és az ajtóhoz sétáltam, kopogtam. Rögtön kinyitotta, és vigyorgott.

‒ Mi van a furgonnal? ‒ kérdeztem, miközben beléptem.

‒ A terasz teteje beázik. Megjavíttatom ‒ kiáltotta mögöttem. Beléptem a konyhába, és láttam, hogy a szerelő egy létrán állva foltozgatja.

‒ Ugye tudod, hogy ezt én is képes lettem volna megoldani? ‒ kiáltottam neki.

‒ Tisztában vagyok vele, de neked főznöd kell, emlékszel? Ráadásul már hetekkel ezelőtt felhívtam.

‒ És csak most tudott jönni?

Megvonta a vállát, majd az alsó ajkába mélyesztette a fogait. Letettem a szatyrokat a pultra, majd megfordultam, hogy a karjaimba kapjam.

‒ Még huszonnégy óra sem telt el, és máris újra akarlak ‒ mormoltam a fülébe. Éreztem, ahogy megborzongott. A szája az államra nyomódott.

‒ Beszéltél Izzyvel? ‒ kérdezte, már lélegzet-visszafojtva.

Kicsit hátrébb húzódtam, és megráztam a fejem. Láthatóan csalódott volt, mert egy pillanat alatt eltávolodott.

‒ Theo, miért nem? El kell mondanod neki. Nem bujkálhatunk úgy, mint régen. Ezt te is tudod.

‒ Tudom, tudom. De most ment a meghallgatásra. Megigazítottam a farmeromat. ‒ Nem akarom, hogy ránk gondoljon, amikor koncentrálnia kell, Chloe. Hadd kapja meg ezt a szerepet, vagy higgye el, hogy a legjobbat nyújtotta, és akkor majd beszélek vele. Beszélni fogunk vele.

Az ajkai összeszorultak, majd legörbültek. Tudta, hogy igazam van. A vállai elernyedtek, én

pedig előreléptem, és sima csókot nyomtam a homloka közepére.

‒ Majd én megmondom neki. Megígérem. Ne aggódj, rendben? Nem lesz olyan, mint a múltkor.

Nincs mitől félned, és őszintén szólva, már nincs is sok vesztenivalód.

‒ De igen, te ‒ válaszolta halkan.

Nem tudtam, mit mondjak erre, ezért inkább hallgattam és az élelmiszerek felé fordultam. ‒ Majd én kitalálok mindent. Csak bízz bennem. Rendben?

Átkarolt, hátulról átölelt, és arcát a hátamhoz támasztotta. ‒ Bízom benned, Theo. Ezt te is tudod. Tizenéves korom óta bízom ‒ nevetett.

Ez igaz volt.

Megfordultam a karjaiban, és a kezembe fogtam a fenekét, felemeltem, és ugyanezt a gyönyörű fenekét a pult tetejére ültettem. Mint egy függő, akinek még többre van szüksége, a lábai közé lépve úgy csókoltam őt, mintha drog lenne.

‒ Ne aggódj túlságosan ‒ suttogtam, amikor a szánk alig vált el egymástól. ‒ Csak hadd csókoljalak meg most rögtön. Hadd tegyem jóvá az elvesztegetett időt, Lovagom.

Felnyögött, amikor a nyelvem végigsimított az övén. Én is felnyögtem, amikor az ujjai megcirógatták a hajamat, és enyhén megrántotta.

Újra kemény voltam. Készen álltam. Az ő érintésére. A testére. A szívére és a lelkére. Minden, ami vele kapcsolatban volt, kibaszottul megőrjített.

Hogy a faszba tudtam ezt az egészet korábban elengedni? Miért nem küzdöttem keményebben? Miért mentem el?

Közelebb húzott magához, a nyelvemet szopogatta, még mindig erősen markolva a hajamat. Én is megragadtam a haját, és hátrahúztam a fejét, hogy a szám elérje a nyakát. Szívtam és most már a lábai közé tolakodtam; szaggatottan lélegzett, miközben a másik kezemmel a fenekét fogtam.

‒ Bassza meg ‒ lihegtem a torkának. ‒ Így jól érzed magad, Chloe?

Ekkor egy torokköszörülés hallatszott mögöttünk, én pedig kicsit hátrébb húzódtam, és a szerelő felé néztem. Szürke overallt viselt, pufók arca nagyon vörös volt.

Igyekeztem nem nevetni, miközben hátraléptem, és hagytam, hogy Chloe leugorjon a pultról. Persze pokolian zavarban volt, az ő arca is rózsásan vöröslött.

‒ Nagyon, nagyon sajnálom ‒ mentegetőzött, kezét a magasba emelve, mintha a férfi bármelyik pillanatban elszaladhatna.

‒ Ne aggódjon. A férfi egyértelműen hazudott. Vagy zavarta a dolog, vagy titokban be volt indulva. Az ágyékomat a velük ellentétes irányba fordítottam. Kemény voltam, mint a fasz, és biztos vagyok benne, hogy ő is tudta, de nem érdekelt.

‒ Én... ööö... a tetőt már befoltoztam. Voltak itt-ott kisebb lyukak, de mindennek rendben kell lennie. Rám nézett, és nagyot nyelt. ‒ Ha megint szivárogni kezd, szóljon nekem ‒ nos, szóljon a cégnek. Biztos vagyok benne, hogy egy szempillantás alatt kiküldenek ide valakit.

Szipogtam, miközben megigazítottam a farmeremet, és lehajoltam, hogy megkeressem a serpenyőket.

‒ Köszönöm, Bobby. Nagyra értékelem ‒ válaszolta Chloe, többnyire figyelmen kívül hagyva engem és néma sunyi megjegyzésemet.

Bobby egy fejbiccentéssel távozott, és egy pillantást sem vetett hátra, Chloe pedig zihálva rohant felém. ‒ Te jó ég, Theo! Annyira zavarba jött! Én is annyira zavarban vagyok!

Végül felhördültem a nevetéstől, és a hátam a pult szélének támasztottam. ‒ Biztos tetszett neki, amit látott, mi?

Hátradobta a haját, szeme tele volt élettel. ‒ Lehet, de egy dolgot biztosan tudok: nem Bobby lesz az, aki visszajön, hogy megjavítsa a tetőmet, ha baj van.

Egymásra bámultunk, de egyikünk sem tehetett róla. Mindketten újra nevetésben törtünk ki.