Forever Mr. Black - 14. fejezet

 

Chloe

‒ Még mindig nagyszerű szakács vagy ‒ mondtam, miután belekortyoltam a diétás kólámba.

Félig vállat vont, miközben a cajun csirkés tésztát rágta. ‒ Soha nem hagytam abba.

‒ Még akkor sem, amikor megházasodtál... nos, tudod…?

‒ Dehogy ‒ rázta meg a fejét, és mosolygással küzdött.

Ekkor megingott a székem, és letettem a kólás dobozomat. ‒ Hiányzik neked? Úgy értem, tudom, hogy azt akarod, hogy újra egy hullámhosszon legyünk, de mi van vele? Valamit érezned kell.

‒ Érzek valamit ‒ jelentette ki nyugodtan, letette a villát, és visszaült a székébe.

‒ Mit? ‒ kérdeztem, idegesen várva a választ.

‒ Bűntudatot ‒ fújta ki a levegőt. ‒ Otthagytam a válási papírokat anélkül, hogy férfiként szembenéztem volna vele. De már korábban is beszéltünk róla. Folyton megpróbált nem tudomást venni a témáról, őrültnek, fáradtnak nevezett; úgy kezelt, mintha idióta lennék, tényleg. Belefáradtam, hogy figyelmen kívül hagy, úgyhogy egyszerűen elmentem, és elintéztem a dolgot.

‒ Amikor a pulton hagytam a papírokat, pontosan tudtam, mit fog érezni, amikor meglátja őket. Személy szerint utálom bántani az embereket, különösen a nőket. Beletúrt egy kézzel a hajába.

‒ Én... nos... Nem is tudom. Csak el akartam mondani neki az igazat, mert az, hogy nincs tisztában vele… élve felfal engem. Van egy olyan érzésem, már tudja, hogy valaki más is jár a fejemben, csak túl makacs ahhoz, hogy meghallja, és ezért megtartottam magamnak. Ő tisztességes nő ‒ nem érdemli meg, hogy elhanyagolják, mert én valaki másra gondolok.

‒ Hűha ‒ mormogtam. ‒ Most feldúlt, de szerintem majd meg fog érteni. Belátja, hogy ez a legbölcsebb döntés. Egy pillanatra elhallgattam. Figyeltem őt és azon gondolkodtam, vajon tudni akarom-e a választ a nyelvem hegyén lévő kérdésre.

‒ Szereted őt?

Lassan pislogott. ‒ Törődöm vele, szóval azt hiszem, ez azt jelenti, hogy igen. De nem vagyok szerelmes belé. Soha nem is voltam az. Átnyúlt az asztalon a kezemért. ‒ Már tudod, kié a szívem gyeplője.

Megcsóváltam a fejem. ‒ Tudom. Csak kíváncsi vagyok.

‒ És mi van veled? ‒ Ha az a rohadék most besétálna azon az ajtón, azt mondanád, hogy menjek el? ‒ biccentett a fejével az ajtó felé.

‒ Mi? Persze, hogy nem!

‒ Biztos vagy benne? ‒ tűnődött. ‒ Mert én megérteném. A kínos helyzetet meg minden.

Ráadásul ez az ő háza is.

‒ Nem fog visszajönni ‒ legalábbis nem mostanában. Napok óta nem telefonált. Szerintem még kínosabb lenne visszajönne, miután elmondta, hogyan érez valójában, és az eljegyzést is felbontotta.

‒ Egy kibaszott hülye-gyerek ‒ gúnyolódott.

Megforgattam a szemem, és nevetéssel küzdöttem. A telefonja csörögni kezdett, ő pedig elhúzta a kezét, és a zsebében kotorászott érte.

‒ Ezt fel kell vennem. Az egyik srác telefonál a szervízből

‒ Igen, menj csak ‒ bólintottam. Majd én feltakarítok.

Megkerülte az asztalt, és megcsókolta az arcom, mielőtt felvette a telefont, és a nappali felé vette az irányt.

Sóhajtottam, miközben összeszedtem néhány edényt. Nem tudtam, mi a fenét csinálunk. Jelenleg én voltam a másik nő ‒ az, akiről a felesége valószínűleg tudott, és megvetette. Ezek az új feltételek semmivel sem voltak jobbak, mint amikor Izzy háta mögött feküdtem le vele.

Nem tudtam, hogy Sterling visszajön-e vagy sem. Mélyen legbelül reméltem, hogy nem, de ha mégis, akkor nyilván csak azért, hogy összeszedje a holmiját, és soha többé ne beszéljen velem.

Theodore visszatért, és úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne köztünk, mintha mindent elintézett volna, de én ezt nem hittem. Bíztam benne ‒ tényleg ‒, de minden olyan gyorsan történt, és a dolgok túl könnyen mentek most nekünk.

Tudtam, hogy vihar közeleg, és kurva nagy hurrikán lesz belőle.

Csak az volt a kérdés, hogy mikor, és mivel annyira szerettem őt ‒ mert ő az életem szerelme, és bármit megtennék érte ‒, vállaltam a kockázatot, és átmentem vele a hurrikán szemén.

Nem voltam hajlandó újra elengedni: nem azért, mert magányos vagyok vagy félek, vagy mert hülye lennék, hanem mert ami köztünk van, az valódi. Ami köztünk van, azt nem lehetett letagadni, és nem tudtam többé elzárkózni a hideg, kemény igazság elől.

Nem akartam tovább küzdeni ellene vagy menekülni.

Vele éreztem úgy, hogy élek.

Jobb volt.

Boldogabb élet volt.

Sterling még a felét sem tudta elérni annak, amit Theo mellett éreztem. És ez volt az igazság.

***

Később aznap este, Theo levett egy filmet a polcról, és betette a Blu-ray lejátszóba. A lábai között ültem, a fülem a mellkasán, a derekát átöleltem.

A film kezdete óta csendben volt.

Nem tudtam eldönteni, hogy valóban nézi-e, vagy valami másra gondol. A film közepe felé végül felnéztem rá, és megsimogattam a vállát.

‒ Miért vagy ilyen csendes? ‒ suttogtam.

Meleg, szelíd barna szemekkel nézett le rám. Szorosabban átölelve felsóhajtott, és megrázta a fejét.

‒ Azon gondolkodom, hogy nem lenne-e túl korai kérnem tőled valamit ‒ sóhajtott újra. Kicsit felültem, és figyelmesen néztem az arcát. ‒ Mit szeretnél kérni?

‒ Azt, hogy gyere velem néhány napra. Kitárta a karját, én pedig egyenesen ültem. ‒ Szeretném, ha összepakolnál néhány ruhát, és velem jönnél ‒ mondta.

‒ Hova? ‒ kérdeztem.

‒ Van néhány dolgom San Franciscóban a munka miatt, de nem akarlak elhagyni. Hamarosan itt a nyári szünet, ugye? Most nincs sok dolgod az iskolában. Szerintem megérdemelsz egy kis kikapcsolódást.

Ó. Összepréseltem az ajkaimat. Egy pillanatra elhallgattam, és lenéztem az ölébe. Megdöntötte az állam, hogy a tekintetünk újra találkozhasson.

‒ Ha valamit elsiettem, Chloe, nem kell...

‒ Nem-nem. Megragadtam a kezét, és az arcomhoz emeltem. ‒ Nem sietsz el semmit. Csak arra gondoltam, milyen jó lenne elszabadulni innen.

‒ Az lenne. És még nem voltál ott korábban. Szórakoztató és új élmény lesz számodra.

‒ Oké ‒ bólintottam. Rendben. Vigyorogva ültem fel. ‒ Mikor megyünk?

‒ Két nap múlva ‒ mosolygott.

‒ Ilyen rövid időn belül? Biztos azt akarja, hogy magával tartsak, Mr. Black?

‒ Nem is akarnám másképp, Kicsi Lovag.

Nevettem, újra átkaroltam, és odahajoltam hozzá. Megcsókoltam az ajkát, ő pedig kifújta a levegőt és lenézett rám, ahogy az ajkaim végigvándoroltak a nyakán, egészen a kulcscsontjáig.

Mielőtt észbe kaptam volna, már rajtam volt, a kezemet a fejem fölé szorította, és a nadrágjában lévő szikla a combjaim közé szorult. Sóhajtottam, amikor puha ajkai a nyakamhoz értek, és gyengéden megcsókolt.

Nem sietett, ajkai nyomát hagyta a nyakamon.

Felemelte a fejét, tekintetünk találkozott, és szája az enyémre tapadt. A lábaim között őrlődött, másodpercről másodpercre keményebbé téve magát. Mozogtam, de még mindig a kanapéhoz szorított.

‒ El kell vigyelek innen ‒ súgta a fülembe. ‒ Azt akarom, hogy elmeneküljünk, ahogyan korábban is tettük. Azt akarom, hogy egyedül legyünk ‒ teljesen magunkban. Semmi zavaró tényező. Semmi beavatkozás. Csak mi ketten, bébi.

‒ Én is ezt akarom ‒ bólintottam.

‒ Nagyon hiányoztál, Chloe. Nem érdekel, hányszor mondom, vagy hogy mennyire idegesítő ezt hallani, ez az igazság. Hiányoztál. Elengedte a csuklómat, és amikor felült, előrehajoltam, hogy kicsatoljam az övét, és kicipzározzam a farmerját.

‒ Hoppá ‒ fojtottam vissza egy mosolyt.

A szája megrándult, amikor lenézett. Ezután már nem kellett sok.

Tudta, hogy készen állok.

Tudtam, hogy készen állok.

Felhúzta a szoknyámat, lerángatta a bugyimat, majd a farmerját is letolta. A nadrágja a bokája körül volt, így éreztem a farmer anyagát, ahogy lehajolt. De amit még jobban éreztem, hogy a farka belém süllyedt. Centiről centire, egyre mélyebbre és mélyebbre. A hátam meghajolt, de nem engedett túl messzire.

Megfogta a tarkómat, és könnyed lökést adott, meleg lehelete a fülemet csiklandozta. ‒ Hoppá ‒ utánzott mély és érdes hangon, én pedig felnéztem, képtelen voltam leküzdeni a rekedt nevetést.

Homlokát az enyémhez szorította, és már csak ettől a gesztustól is beadtam a derekam. Megcsókoltam. Soha nem akartam elengedni. Úgy értem, visszakaptam őt. Ott volt a karjaimban ‒ bennem volt.

Újra magáénak követelte a testemet és a szívemet, és ezt nem tagadhattam. Mindig is Theoé voltam. Még a külön töltött napjainkban is az övé voltam, ő pedig az enyém. Őrület belegondolni, hogy ebben semmi sem változott.

Még mindig keményen szerettünk.

Még mindig keményen basztunk.

Még mindig olyan szenvedélyesen és vadul bámultunk egymásra, hogy azt senki sem tudta volna figyelmen kívül hagyni. Voltak akadályok, amelyeket le kellett küzdenünk, de azok várhattak. Mert most, ebben a pillanatban visszavettem az emberemet.

Szorosan kapaszkodtam. Nyögtem, sóhajtoztam, lihegtem és vele együtt mozogtam. Ragadós voltam, forró és nedves, és egyek voltunk ‒ újra egészet alkottunk.

***

Hajnali 2 óra körül, miközben az ágyban feküdtünk, hallottam, hogy csörög a telefon. Nem az enyém volt, hanem Theóé. Ő felnyögött és elfordult.

Felvéve a készüléket, nagy levegőt vett, és elhallgattatta a csengőt.

‒ Ki az? Izzy? ‒ kérdeztem, de a meggörnyedt vállából láttam, hogy nem ő volt.

‒ Sheila ‒ válaszolta tompán.

‒ Ó. Összezártam a számat, és a plafont bámultam, nem tudtam, mit mondjak. Nem mondhattam, hogy örülök a késő esti hívásának.

‒ Az elmúlt napokban többször hívogatott. Próbál lebeszélni a válásról ‒ folytatta. Legalább az igazat mondta.

‒ Miért nem válaszolsz neki egyszerűen? Kerültem a tekintetét, amikor elfordította a fejét, hogy rám nézzen.

‒ Nem akarom, hogy lebeszéljenek róla. Csak azt akarom, hogy írja alá a papírokat, és vége legyen. A hangja kissé ingerült volt, ahogy ezt mondta.

‒ Szeret téged, Theo. Nem hiszem, hogy csak úgy képes lesz túllépni rajta.

Hallottam, ahogy nyelt, aztán visszafeküdt. Egyik kezét a feje mögött pihentette, és velem együtt bámulta a plafont.

‒ Ha visszamegyünk, szerinted fel fog bukkanni? ‒ suttogtam. Korábban mondta, hogy náluk fogunk lakni. Nem tetszett, de úgy gondoltam, hogy mivel olyan sok időt töltött ebben a házban, amelyet Sterlinggel egykor megosztottunk, egy-két éjszakát nála tölthetünk.

‒ Kétlem ‒ felelte. ‒ Floridában van a nővérével.

‒ De mi van, ha mégis? ‒ sürgettem.

Gyorsan végignézett, összevont szemöldökkel. ‒ Akkor majd én elintézem, Chloe. Megfordult, a derekamra tette a kezét, és közelebb húzott magához. ‒ Tudom, min töprengsz, hogy meggondolom magam kettőnkkel kapcsolatban ‒ vagy hogy ő rávesz, hogy meggondoljam magam. De nem fogom. Nincs miért aggódnod, ha erről van szó.

‒ Eladod a házadat? ‒ motyogtam.

Láttam, hogy a fogai csillognak a holdfényben. A gyönyörű, telt mosolyát.

‒ Ez boldoggá tenne téged? ‒ kérdezte.

Megvontam a vállamat, de valójában mélyen legbelül tudtam, hogy így van.

‒ Előbb-utóbb úgyis eladjuk. Nem lesz rá szükségem.

‒ Hol fogsz lakni?

‒ Itt, Bristle Wave-ben, veled ‒ nyomott egy csókot a homlokomra.

Nem tudom, miért éreztem a kijelentését olyan melegnek és bársonyosnak, de kielégített, még ha csak egy éjszakára is.

Megsimogatta az arcom, és a lábaim közé feküdt. ‒ Ne aggódj. Nem fog felbukkanni. Legfeljebb csak két éjszakát töltünk a házban. Hol ott leszünk, hol nem.

‒ Oké ‒ nyújtottam a nyakamat, hogy az ajkaim elérjék az övét. Visszahúzódott, így nem tudtam megérinteni, mire fintorogtam.

‒ Bízol bennem, Lovagom?

‒ Igen, bízom benned ‒ válaszoltam.

A keze végigsimított a derekamon, majd körbejárta a fenekemet. ‒ Én csak téged akarlak. Ugye tudod?

‒ Igen.

‒ És ugye tudod, hogy minden mást is ki kell találnunk, igaz? Együtt?

‒ Csak egy kicsit ideges vagyok. Azt hiszem, még nem állok készen arra, hogy szembenézzek vele, de itt vagyok neked. Esküszöm.

Néhány másodpercig figyelt engem, az igazságot fürkészve. Aztán végre megadta a csókot, amire vágytam, de csak egy kis nyelvest. Megfogta az arcom jobb oldalát, én pedig az ágyékomat az övébe nyomtam, a csípőjébe kapaszkodva, közel tartva őt a testemhez.

Felnyögött, és amikor a csókban egy rövid szünetet tartottunk, azt mormolta: ‒ Ez az én Kicsi Lovagom.