Forever Mr. Black - 7. fejezet

 

Chloe

Szar-szar-szar-szar-szar!

Ez nem lehet igaz.

Ez nem történhetett meg.

Az álmatlanságom most már biztos a fejembe szállt.

Nem érdekelt, hogy mit vagy kit ütöttem meg, miközben elviharzottam. Nem foglalkoztam azzal, hogy futás közben esetleg megbotlom bármiben, ami az utamba kerül, és arccal előre a forró homokba eshetek.

Szerencsémre nem így történt, és bejutottam a Tiki-bárba, végigrohantam a folyosón, és a hűtőládák felé vettem az irányt. A szívem olyan hevesen vert, hogy a fejem forgott, ahogy megragadtam a hűtő fogantyúját.

Vissza kellett fognom magam.

Lélegeznem kellett.

De nem tudtam szabályozni.

Nagyon ziháltam, egyre erősebben szorítottam a fogantyút, remélve, hogy némi kontrollt és stabilitást nyerhetek. Sötét foltok ugráltak a szemem előtt.

Nyugodj meg, Chloe. Csak nyugodj meg.

Kiegyenesítettem a hátamat, és a fenti polcon lévő mézes kifliket bámultam. Az egyiken egy aprócska dongó volt, és azonnal felnyúltam érte.

Nem érdekelt, hogy három napra elegendő szénhidrátot tartalmaz, vagy hogy annyi cukormáz van rajta, amitől később valószínűleg hányni fogok. Csak el kell terelnem a figyelmemet, és minél messzebb kerülnöm tőlük.

Egyáltalán mi a fenét keresnek itt? És különösen Izzy? Azt hittem, soha többé nem jön vissza ebbe a városba azok után, amit tettem.

‒ Jól vagy? A pult mögött álló nő barátságosan mosolygott, amikor felé fordultam.

‒ Igen ‒ lihegtem, ajkaim mosolyra húzódtak. Felemeltem az édességet, és a pulthoz sétáltam. ‒ Csak ezt szeretném megvenni.

‒ Jó választás ‒ mondta, felvette és beütötte a pénztárgépbe. Közben az ajtó felé néztem. De senki sem jött. Még Kim sem.

Várj... valójában tévedtem.

Valaki jött, és reméltem, hogy Kim lesz az, hogy leléphessünk…, de tévedtem.

Ő volt az.

Lazán lépkedett, és láttam, hogy az ablakon keresztül egyenesen rám néz. Ing nélkül ‒ még mindig egy isten testével. Tetoválásai megcsillantak a bőrén, a napfény visszatükröződött a mellbimbógyűrűjén, és ahogy közelebb ért, a nyelve végigsimított az alsó ajkán.

A gyomromban csomó alakult ki a nyelve láttán, de nem rossz értelemben.

Újra a nőre pillantottam, aki még mindig a számokat ütögette. Doboltam az ujjaimmal a pulton; reméltem veszi az adást, hogy siessen, mert minél előbb el kell tűnnöm innen.

Végül letette az édességet a pultra, én pedig odadobtam neki egy kis pénzt. ‒ Tudod mit? Tartsd meg az aprót. Semmi baj ‒ mondtam gyorsan, majd a hátsó ajtó felé siettem.

A bejárati ajtó feletti csengő megszólalt, de nem néztem hátra, hogy lássam, amint belép.

Hallottam, ahogy becsapódik mögöttem az ajtó, aztán előresiettem, és elővettem a mobilomat, hogy felhívjam Kimet. Nem jutottam messzire, amikor meghallottam, hogy a mély, ismerős hang a nevemen szólít, és az ajtó ismét becsapódott.

Megdermedtem, de nem kellett volna.

Nem tehetek róla.

A hangjától végigfutott a hideg a hátamon, még akkor is, ha odakint valamivel nyolcvan fok fölött volt. Hallottam, hogy közeledik.

És egyre közelebb ér.

Míg végül közvetlenül mögöttem volt.

Lélegzet-visszafojtva leeresztettem a telefonomat, és a homokot bámultam a lábujjaim között.

‒ Chloe ‒ motyogta. A hangja egyszerre volt követelőző és kétségbeesett. Dühös volt? Érdekelt?

A pokolba is, persze, hogy igen.

Megfordultam egy kicsit, és ekkor ránéztem. Közelről. Teljes valójában.

Még mindig olyan átkozottul gyönyörű volt, és én gyűlölni akartam érte, de nem tudtam. A szépsége kivételes.

Hibátlan. Mélybarna szemei körül enyhe ráncok. Ez valami más volt, de ez a természetes változás még... szexisebbé tette.

Sötétbarna haja már nem csak barna volt. Könnyű ezüstös csíkok jelentek meg benne, főleg a halántékánál, ami elárulta a korát. De ilyen testtel, ilyen gonosz mosollyal és ilyen jóképű arccal még mindig a harmincas évei végén járónak látszott.

Húsz évvel volt idősebb nálam, ami most negyvenhatot jelentett.

A tekintetünk azonnal összeakadt, amikor szembefordultam vele. A szája megrándult, amikor végre felkeltette a figyelmemet, és a vállai kissé megereszkedtek, amikor közelebb lépett.

‒ Ne menekülj el előlem ‒ mondta szinte túlságosan is együttérzően. Valószínűleg most már bolondnak tartott. Egy idiótának, aki úgy sprintel, mintha valami olimpiai versenyen lenne.

‒ Nem futottam ‒ dadogtam.

Az arca felfelé billent, és az egyik lélegzet elállító vigyor terült el rajta. ‒ De igen, menekültél. És ha jól emlékszem a múltra, a mostani már a harmadik alkalom, hogy ez történt köztünk. Ezek a véletlenszerű találkozások, amikor elszaladsz. Először a parkban évekkel ezelőtt, aztán a közértben, amikor azon a nyáron hazajöttél a főiskoláról, és most itt. Azt hiszem, nem kellene annyira meglepődnöm. Sosem szerettél konfliktussal szembesülni.

Nagyot nyeltem, és idegesen megdörzsöltem a könyökömet. Lenéztem a kezére ‒ főként a gyűrűsujjára fókuszálva. A gyűrű eltűnt, de ott volt egy barnuló vonal. Mindent megtettem, hogy elrejtsem a kezemet a mézeskalács mögé.

‒ Theo ‒ mondtam könnyedén, mire ő felélénkült, és minden figyelmét nekem szentelte ‒ ahogy korábban is megkaptam tőle. ‒ Mit keresel itt? Ezen a helyen?

‒ A mi helyünkre gondolsz? ‒ vigyorogva felvonta a szemöldökét.

Összeszorítottam az ajkaimat.

‒ Csak látogatóba jöttem ‒ mondta.

‒ Miért? Nem tehetek róla, de összehúztam a szememet. Miért jött vissza?

Elgondolkodott, mielőtt megszólalt. ‒ Izzy jövő héten reklámfilmet forgat Orange megyében. Szeretett volna itt tölteni velem egy kis időt, mielőtt elkezdődik a munka.

‒ Ó. Félreálltam. Túlságosan is közelről figyelt ‒ nem mintha zavart volna. Csak most egy kicsit kínos volt.

Ez az egész találkozás teljesen meglepett. Nem számítottam rá, hogy ott ül ‒ mintha csak arra várt volna, hogy megjelenjek. Ha a sors húzta a lapokat, akkor jobb, ha ezúttal jól oszt. Már megint nem volt energiám ezekre a szívjátékokra.

Összetört szívem nem tudott többet elviselni, mint amennyit már eddig kibírt.

Sóhajtott, és újabb lépéssel közeledett felém. ‒ Abbahagynád, hogy idegenként kezelj? ‒ kérdezte könnyed kuncogással.

‒ Én nem. De te itt vagy… Izzyvel... aki történetesen utál engem. Nem igazán tudlak csak úgy megölelni, tudod?

Megvonta a vállát. ‒ Biztos vagyok benne, hogy nem bánná.

Újra beszélni kezdtem, de a szám összeszorult. ‒ Honnan tudod?

‒ Megváltozott ‒ jelentette ki. ‒ Már nem az, aki korábban volt. Én is tudom. Ő is tudja, bár soha nem beszél róla.

Elkaptam a tekintetem, és ismét a lábamra bámultam. A mézes kalácsom cukormáza már olvadozott, és ez nem a tűző naptól volt. Hanem az izzadt kezem miatt.

És mi van, ha megváltozott? Ez nem jelenti azt, hogy tárt karokkal fogadna vissza az életébe. Elég jól ismertem ahhoz Izzyt, hogy tudjam, nem hagyta csak úgy elfelejteni ezt a szart, még ha egy kicsit érettebb is lett.

Régen ő volt a harag királynője.

‒ Hallottam, hogy most már külön élsz ‒ mondtam.

‒ Hallottad vagy láttad? Felkaptam a fejem, amint ezt mondta, és ő egy ferde mosolyt villantott rám, miközben fel-le nézett.

Mi?! ‒ Hallottam ‒ füllentettem.

‒ Láttad, valószínűleg a Facebookomon. A szívem megdobbant a mellkasomban. ‒ De ezt majd máskor megbeszéljük. Ugyan már! Köszönj neki. Elindult, de elkaptam, megragadtam a csuklóját és megrángattam.

‒ Theo... Én... A szavakért küzdöttem, amikor meleg barna tekintete találkozott az enyémmel. ‒ Nem mehetek vissza oda. Izzyhez.

‒ A barátod ‒ Kim, ugye? ‒ miközben beszélünk épp szervez nektek egy helyet.

‒ Mondd meg neki, hogy pakoljon össze, és itt találkozunk. Szar hetem volt, és még nem állok készen arra, hogy szembenézzek Izzyvel.

Lenézett a kezemre, amelyet a csuklója köré fontam. Az arca megváltozott. Feszes vonásai enyhültek egy kicsit, és az ajkai szétnyíltak. ‒ Nézd, tudom, hogy régen volt, de meg tudsz bízni bennem? Megragadta a kezemet, és közelebb húzott magához. Hatalmas teste fölém magasodott, a fejét lehajtotta, miközben egyenesen a szemembe nézett.

Finom illata volt, és a bőre forró. Éreztem a róla sugárzó hőt. A másodperc töredékére félelem fogott el. Ez a férfi, Theodore Black. Pont előttem áll ‒ úgy bánik velem, mint valami értékes tulajdonnal. Mintha elfeledkezett volna a katasztrofális múltunkról.

A feleségéről.

Arról, hogy eltűntem előle.

Miért bocsátott meg nekem egyáltalán?

Emlékek törtek elő belőle, amikor egy év után megjelent abban a házban. A mosolya. Olyan édes volt, de a szavai. Szívszorítóak voltak.

Megtört. Megtörtem.

Soha nem kellett volna elengednem őt aznap.

Egyáltalán nem kellett volna elengednünk egymást.

‒ Bízni akarok benned. Nincs okom arra, hogy ne bízzak ‒ motyogtam. ‒ De nem tehetem, Theo. Még nem állok készen erre.

Kifújt egy szaggatott lélegzetet. ‒ Oké. Értem. Beletúrt a hajába. ‒ Nem kell visszajönnöd velem, de beszélni akarok veled, hamarosan. Lehetőleg holnap. Még mindig Bristle Wave-ben leszek.

‒ Miről akarsz beszélni?

‒ Rólunk. Ezt olyan világosan ‒ olyan egyszerűen ‒ mondta, hogy tudtam, nem viccel. ‒ Akarod tudni, hogy valójában miért vagyok itt, Chloe? Pontosan ezen a helyen? Előrehajolt.

‒ Izzyért?

Kuncogott, majd néhány lépést hátralépett, és elhúzta a kezét az enyémtől.

‒ Nem. -  Folytatta mély, szexi nevetését. ‒ Én érted vagyok itt, Kicsi Lovag. De azt hiszem, ezt már az elejétől fogva tudod.