Forever Mr. Black - 21. fejezet

 

Chloe

Sterling sem aznap este, sem másnap reggel ‒ amikor Theóval már pakoltunk a kocsiba, hogy felkészüljünk a hajóútra ‒ nem hívott többet.

Egész délelőtt mosolygott, mintha ma semmi sem tudná letörni. Bárcsak én is ezt tehettem volna, de azon kaptam magam, hogy a jelenlegi helyzetünkre gondolok.

Theo: még mindig házas, beadta a válókeresetet, de nem végleges.

Én: Bűnösnek érzem magam. Kissé szégyellem magam. Épp most bontottam fel az eljegyzésemet.

Mit gondoltunk? Azt hiszem, az igazság az, hogy egyáltalán nem gondolkodtunk. Csak csináltuk. Izzy technikailag még mindig nem tudott rólunk, bár Theónak volt egy olyan érzése, hogy talán igen. Sheila valószínűleg dühös volt, készen állt arra, hogy tönkretegyen, Sterling viselkedése pedig kezdett aggasztani. Attól tartottam, hogy megint azért hív, hogy rossz híreket közöljön. Nem akartam, hogy Theo megtudja, ezért magamban tartottam az aggodalmaimat.

Amikor Theo bedobta a csomagtartóba az italokkal teli hűtőládát, alkoholos és alkoholmentes italokkal egyaránt, a hajamat a fülem mögé dugtam, és hátamat az utasoldali ajtónak szorítottam.

‒ Theo, azt akarom, hogy ígérj meg nekem valamit ‒ mondtam, miközben a szél felborzolta a hajamat.

‒ Mi az? Felegyenesedett, leporolta a kezét, és becsukta a hátsó ajtót. Fekete-fehér kosaras nadrágot és fehér pólót viselt. A haja nem volt zselézve vagy fésülve. Tökéletes, enyhén őszülő haja, elismerem, hogy még szexibbé tette.

‒ Amikor hajóra szállunk, nem akarok Sterlingről, Sheiláról vagy akár Izzyről beszélni. Nem akarok időt pazarolni arra, hogy ilyen dolgokon kezdjünk el gondolkodni. Azt szeretném, hogy annyira el legyünk foglalva egymással, hogy csak magunkra és arra tudjunk koncentrálni, amit akarunk. Közelebb léptem hozzá, és megragadtam a kezét. ‒ Meg tudod ezt ígérni nekem?

‒ Tudod, hogy képes vagyok rá ‒ válaszolta szelíd hangon. ‒ Ez mindenképp megtörtént volna. Ferde mosolyt villantott, felfedve azokat a gödröcskéket. A napfény táncolt a szemén, a szél is belegabalyodott a hajába. Milyen gyönyörű férfi. Gyönyörűen romlott, de számomra minden szempontból tökéletes.

‒ Remélem. Jobb, ha jót is teszel. Holnap vissza kell mennem a suliba. Egész nap nem fogsz látni.

Megsimogatta az arcom, majd megcsókolta a homlokomat. ‒ Ó, ez jó lesz. Megfordította a csuklóját, hogy ellenőrizze a vízálló óráját. ‒ Gyerünk. Ki akarok menni a tengerre, mielőtt túl meleg lesz.

Mindketten bepattantunk a kocsiba, bekötöttük magunkat, és ő a dokkokhoz hajtott. Az út alatt fogtuk egymás kezét. Rámosolyogtam, ő pedig viszonozta a félmosolyt, megragadta a kormányt, és felgyorsult a dokkokhoz vezető kanyargós úton.

Végül elengedett, amikor megérkeztünk. Leparkolt a Chryslerrel, rám nézett, és azt mondta: ‒ Remélem, készen állsz a mai napra. Lehet, hogy túlságosan megvisel majd.

‒ Túlterhelni engem? ‒ nevettem, és megragadtam a kilincset. ‒ Hát, most még izgatottabb vagyok, hogy megtudjam, mi a meglepetésed. Egyet kacsintottam a vállam fölött, kiszálltam a pántos szandálomban és a strandruhámban, és a kocsi teteje fölött a Dirty Blackre néztem.

Ott volt. Várt ránk.

Theo kezdte kivenni a hűtőládát, én pedig felvettem a táskákat, amelyekben a törölközők és a naptej volt. ‒ Tudod, elég furcsának találom, hogy az összes cuccod, aminek motorja van, mind hímnemű és nem nőnemű. Nem férfias dolog az autót és a hajót egy nő után elnevezni?

Úgy nevetett, mintha valóban szórakoztatta volna ez a kijelentés; a hűtőtáskát a kerekekre húzta, és megnyomta a kulcsot, hogy bezárja az ajtókat. ‒ Gondolkoztam rajta néhányszor. Nem is tudom. Azt hiszem, ez az egész anyámig nyúlik vissza. Volt egy Bucky nevű autója. Bucky volt a régi megbízható autónk, amikor fiatal voltam; az a fajta autó, amelyik minden héten lerobbant, de pont időben indult újra, hogy ne késsek el az iskolából, vagy ő, a munkából. Mindig úgy beszélt róla, mint egy férfiről, és nem úgy, mintha nő lenne. Azt hiszem, ez családi vonás. Hagyományos dolog. Megvonta a vállát, az ajkát összepréselte. ‒ Ki tudja?

‒ Talán igen. Most, hogy emlékszem, Izzy autóját a középiskolában Paulnak hívta, Paul Walker után.

Mindketten nevettünk. ‒ Igen... ez nagyjából így hangzik ‒ folytatta nevetve.

Felléptünk a hajóra, ami egy kicsit megingott a plusz súlyunktól. A hűtőládát az ülőhely közelében, az árnyékban tette le. Én a csomagjainkat a fedélzetre, a napra, hogy a törölközők kicsit felmelegedjenek, mielőtt elheveredünk rajtuk. Theo a kormánykerékhez sétált, betette a kulcsokat, és felpörgette a Dirty Blacket.

Könnyedén elindult.

Leültem a tőle balra lévő székre, és mosolyogtam rá, miközben feltett egy napszemüveget, ezzel védve a szemét.

‒ Készen állsz? ‒ kérdezte összevont szemöldökkel, és egy apró mosoly játszott az ajkán.

Két hüvelykujjamat felfelé tartottam, miközben megragadta a kormányt, és hátramenetbe kapcsolta a hajót. ‒ Készen születtél, kicsim!