Forever Mr. Black - 22. fejezet

 

Chloe

Éreztem a bőrömön az óceán permetét, ahogy a szalagkorlát előtt álltam és hagytam, hogy a szél felborzolja a hajamat.

A hajó nem ment se túl gyorsan, se túl lassan, csak kényelmes sebességgel.

Megmarkoltam az ezüst korlátot, és belélegeztem a sós levegőt. Ez volt az otthonom. Szerettem az óceánt, még a viharok idején is. Az óceán a kertem végén nyugalmat adott nekem. Azokban az időkben, amikor csak egyedül akartam lenni, pont azon a parton sétáltam.

Beledugtam a lábam a hideg vízbe, és gondolkodtam... gondolkodtam Theón és a múlton. Azon, hogy milyen tökéletlenül voltunk tökéletesek. Hogy milyen jól illettünk egymáshoz. Arra, hogy megérintett, megcsókolt, és azt mondta, hogy szeret.

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor beosont a hálószobámba, amikor hazajöttem a főiskoláról, csak azért, hogy elmondja ‒ szeret. Minden nap arra gondoltam, amikor először mondta ezeket a szavakat.

A hajó végül lassulni kezdett, és rájöttem, hogy Theo jobbra kanyarodik. Feltűnt egy kis szárazföld, és egy magas, csipkézett, vörösesbarna sziklafal. Átnéztem a vállam felett, de ő csak mosolygott, és közelebb vitt minket.

Volt egy part. Egy tengerpart.

Amikor közelebb értünk, megállította a hajót, és lehorgonyzott.

‒ Theo, hol vagyunk? Mi ez az egész? Nem is tudtam, milyen messzire mentünk, hogy eljussunk idáig. Majdnem harminc percbe telt, mire elértük a célunkat. Legutóbb kevesebb mint öt percet hajóztunk Bristle Wave-től, és a vízen maradtunk.

‒ Ez ‒ mondta, hangja remegett az örömtől ‒ a te meglepetésed. A lépcső felé sétált, ahol a hajó kijárata volt, és az ujjaival csettintett, jelezve, hogy kövessem.

Nem haboztam. Túlságosan kíváncsi és izgatott voltam, hogy megtudjam, hol a fenében vagyunk.

Lesegített a hajóról, és a lábam a sekély, kék vízben landolt. A kezemet még mindig az övében tartva vezetett ki a partra, és az érintetlen, fehér homokra. Nem voltak lábnyomok, nem volt nyoma emberi életnek, a miénken kívül.

A csipkézett sziklák felé vette az irányt, néhány métert sétált lefelé, amíg egy kis nyílás nem tűnt fel a sziklák között. A bejáratot a természet vájta ki, szélei simák voltak, és ködtől csúszósak.

Theo tovább sétált. Egy barlangba értünk. Sötétebb lett, de csak egy kicsit. A sziklaüreg belsejében volt némi fény, mert a mennyezeten lévő kis lyukak lehetővé tették a napfény beszűrődését.

Rápillantottam, de ő csak előrenézett, mintha tudta volna, hogy amit keres, az közel van.

És akkor felbukkant.

Nem kellett mondania, hogy lássam.

Mert ott volt.

Olyan gyönyörű. Tele élettel. Egyszerűen csodálatos.

A barlang mennyezetén tátongó nyílásból aranyszínű sugarak záporoztak az alatta lévő vízre. Itt még több volt a homok; a tiszta, kék víz a kis partra zúdult. Ez egy tengerpart.

Egy rejtett strand.

Hihetetlen volt, és egy pillanatra visszatartottam a lélegzetem, megszorítottam Theo kezét, képtelen voltam megfelelő szavakat formálni.

Végre éreztem, hogy felém néz, de nem tudtam elszakadni ettől a látványtól. A víz alagutat ásott a partig, majd visszahúzódott. A hullámok gyengédek voltak, és a víz elég mélynek tűnt ahhoz, hogy úszhassak benne.

Néhány lépést tettem előre, hogy megnézzem, honnan jön a víz, és ott volt egy másik bejárat. Ez a bejárat elég nagy volt ahhoz, hogy a Dirty Black átférjen rajta, de én nem kockáztattam volna meg. A szélei sokkal élesebbek voltak, mint annak, amelyiken gyalog jöttünk át.

De ezen a tátongó bejáraton keresztül az egész óceánt láthattam: a távolban a hajókat és a sirályokat, amint elrepültek mellettük. Végtelen mennyiségű kék víz.

‒ Szent szar ‒ lihegtem. Ez a hely... ez volt... ez volt minden.

‒ Ez azt jelenti, hogy tetszik? Theo gödröcskéi megjelentek, amikor szembefordultam vele.

Elakadt a szavam. Éreztem, hogy remeg a fejem és a pulzusom a fülemben. Éreztem, ahogy az izgalom és az öröm átjárja az egész testemet, de nem voltak szavaim. Abban a pillanatban nem tudtam eléggé kifejezni magam, hogy tudassam vele ‒ imádom.

Annyira, de annyira, de annyira imádtam.

Ez a meglepetés? Hatalmas volt. Igazán kibaszottul hatalmas.

Idegesen megvakarta a feje búbját, miközben én tátott szájjal bámultam. Rájöttem, hogy még mindig nem válaszoltam, ezért ő szólalt meg.

‒ Emlékszel, amikor először vittelek ki a hajóra, és megkérdezted, hogy mit csinálok, amikor egyedül hajózom?

Alig bólintottam, összeszorítottam a számat.

‒ Hát... idejöttem. Egyszer már megtaláltam Dane-nel. Háromszor jártam ezen a helyen, de egyedül lenni itt, nem volt igazán szórakoztató ‒ békés, de nem szórakoztató. Magányos volt. Úgyhogy a harmadik alkalom után már nem jöttem ide többet. De megígértem magamnak, hogy ha Janet után valaha is újra szerelmes leszek, akkor elhozom ide. És gondoskodom róla, hogy jól érezze magát. Ez lesz élete legszebb napja, amit soha nem fog elfelejteni.

A szám kinyílt. Beszélni akartam ‒ sikítani akartam. Annyi szó volt a nyelvem hegyén, olyan szavak, mint: Köszönöm. Annyira szeretlek, hogy idehoztál. El sem hiszem ezt a helyet. Gyönyörű! Egy ilyen csodálatos ember, nagy szívvel. Hogy élhettem nélküled?

‒ Ha nem tetszik, vagy túl soknak tartod, elmehetünk ‒ sóhajtott. Maradhatunk a hajón, találhatunk valami más elfoglaltságot, és elfelejthetjük, hogy valaha is idejöttünk...

‒ Nem, Theo ‒ motyogtam ráfigyelve. ‒ Nem. Most viccelsz velem? A nevetésem rekedt és nyers volt, de őszinte. ‒ Én,,, imádom ezt. Annyira szeretem. Ezt a helyet? Kinyújtottam a kezem, és megpördültem a fodros, kék, strandruhámban. ‒ Tökéletes, bébi. Annyira átkozottul tökéletes.

Megkönnyebbülten magára öltötte az egyik fiús, ferde vigyorát, majd azt mondta: ‒ Hát mi a fenének állsz ott? Gyere ide! Mutasd meg, hogy tényleg szereted.

Olyan nevetésre fakadtam, amitől az egész testem bizsergett, majd a karjaiba rohantam, és a nyakába akaszkodtam. A szám az övére tapadt, miközben megragadta a derekamat, és felemelt az erős, tetovált karjaiba.

A kezeivel a fenekemet szorongatta, felnyögött, majd felsóhajtott, és megengedte, hogy ujjaimmal végigsimítsak a sűrű haján, és francia csókot adjak neki. A szenvedély lángolt bennem iránta. Nem akartam elengedni vagy abbahagyni.

Ebben a barlangban, egyedül vele, úgy éreztem, mintha valami kis menedék lenne. Egy biztonságos menedék. Mintha semmi sem érhetne hozzánk. Senki sem láthat minket. Senki sem zavarhat, vagy szégyeníthet meg. Semmi sem hatolhatott be a szerelmünkbe.

Szóval fogadhatsz rá, hogy nem álltam meg, mert nem volt okom rá, hogy abbahagyjam. Addig csókoltam, amíg a karjai el nem fáradtak, és kénytelen volt hanyatt fektetni a hűvös homokra. Éreztem, ahogy a hajamba, a bőrünkre kerül, de folytattuk tovább.

Nem sokkal később a ruhámat felhajtotta, a bikini alsót a bokámig, a kosaras nadrágját pedig a sajátjáig tolta le. Éreztem a feszes fenekét, ahogy lefelé csúsztatott ujjaimmal megragadtam ‒ éreztem a makkját a bejáratomnál, izgatottan, vastagon és készen.

Megmarkoltam a csípőjét, és magamba rántottam. A szánk összeért, de szétváltak, amikor mélyebbre hatolt.

És mélyebbre.

És mélyebbre.

Amikor már teljesen bent volt, apró mosolyt villantott, összehúzott és nyugodt szemekkel, és azt mondta: ‒ Szeretném veled megosztani az életem hátralévő részét, Chloe.

Aztán a nyakamba temette az arcát, és úgy csókolt, mintha nem tudna betelni a testemmel. És simogatott, olyan érzéki módon, hogy a körmeim belemélyedtek a meleg bőrébe.

Kemény teste az enyémhez simult, és ez több volt, mint elég ahhoz, hogy a peremen túlra kerüljek. Egyik kezével a tarkómat fogta, a szája az államon volt, miközben hátrahajtottam a fejem, és kilélegeztem a gyönyörömet.

Most egy kicsit gyorsabban pumpált, én pedig ziháltam, erősebben kapaszkodtam, hallgattam a víz csobogását, ahogy találkozik a partvonallal, éreztem a távoli sugarakat onnan, ahol feküdtünk, fényesen és igazán égve.

‒ Mindig is te voltál, bébi ‒ suttogta a fülembe, hangja szaggatott és durva volt. ‒ Mindig te voltál, Kicsi Lovag.

Pillanatokkal később, miután a szánk összekapcsolódott, és bennem ringatózott, felrobbantunk. Együtt omlottunk össze abban a gyönyörű, rejtett barlangban. Olyan hangosan sikoltottam a nevét, ahogy csak akartam, mert rajta kívül senki sem hallhatta.

Hangosabban nyögött annál, mint amilyen hangosan már egy ideje hallottam, szorosan fogta a tarkómat, az izmai megfeszültek.

A száját az enyémre tapasztotta, miközben testünk vonaglott és kiszabadult, ezúttal lassan csókolózva. Szenvedélyesen. Még mindig könnyed lökéseket adott, miközben belém élvezve teljesen kiürült..

Megszakítottam a gyengéd csókokat, hogy a kezembe szorítsam az arcát. Tanulmányoztam a szemét, a jóképű arcát, az apró mosolyt az ajkán, és azt, hogy igazán boldog velem, itt és most.

‒ Az enyém vagy, és én a tiéd vagyok ‒ suttogtam az ajkára. ‒ És amíg erre emlékszünk, tudom, hogy minden rendben lesz.

Az arca megenyhült, de nem szólt semmit, csak újra megcsókolt meleg ajkaival, megmutatva, mennyit jelentek neki igazán.