Forever Mr. Black - 23. fejezet

 

Theo

A napunk jobbik felét a barlangban töltöttük, a víz mellett ülve, törölközőinkkel a hátunk mögött.

A nap magasan állt az égen ‒ tökéletes nap volt erre. Itt. Vele.

Egy ideig a víz sekély, parthoz legközelebb eső részén úszkáltunk. Nem tudtam, hogy milyen vízi élőlények élnek errefelé, de elég biztonságosnak tűnt. Mint bármelyik átlagos strand, csak egy barlang belsejében. Amíg nem megyünk túl mélyre, úgy gondoltam, nem lesz semmi baj.

A hordozható hangszórójából zene szólt, a Blackbear 90210 című dala, és nevetett valamin, ami eszébe jutott az egyik diákjáról.

A karjaimba szorítottam, a víz a mellkasunk között csobogott. Amikor a feje hátradőlt, és nevetése harsányabb lett, elmosolyodtam. Olyan gyönyörű.

Bassza meg, ez a lány volt a mindenem. Minden és még annál is több. Isabelle születése óta nem éreztem magam ilyen boldognak, és ennek már több mint huszonöt éve.

Janet esetében nem így éreztem.

Sheilával semmiképpen sem.

De ő. Nem tudom, mi volt benne. Talán azért, mert emlékeztem rá, hogy a legsötétebb időszakomban is kitartott mellettem, felsegített a hálószobámba, gondoskodott rólam, amikor a primrose-i otthonából egyszerűen figyelmen kívül hagyhatott volna.

Janet otthagyott volna a garázsban, amíg összeszedem magam, Sheila pedig... nos, ő nem tudta volna, mi a fenét csináljon a nyaggatáson kívül.

De Chloe Knight még tizenkilenc évesen is mellettem állt, hogy megmentsen. Ott volt, hogy kihúzzon a sötét, veszélyes pokolba vezető spirálból. Ő hozott vissza az életbe apró csókjaival, édes kacagásával és a szívével, amely tiszta, tömör aranyból van.

Soha nem találkoztam még tisztább emberrel. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerű és szeretetteljes nő törődhet egy olyan elcseszett emberrel, mint én. De így volt. Törődött velem, és ezt minden egyes nap kimutatta. Az a tény, hogy keményebbé tudott tenni, mint egy kőszikla, egy másik pozitívum volt. Valójában nagyszerű.

‒ Tudod ‒ kezdtem, amikor végre lecsillapodott a nevetése, amikor elmentél, meg akartalak gyűlölni.

Gyorsan pislogott, arca megmerevedett. ‒ Utáltál engem? ‒ suttogta, kicsúszott a karjaim közül, és az óceán fenekén landolt.

‒ Nem ‒ válaszoltam. ‒ Persze, hogy nem.

Egy kis megkönnyebbült mosolyt villantott, lesütötte a tekintetét, hagyta, hogy sűrű szempillái megérintsék az arccsontját.

‒ Tudtam, hogy nélküled nem leszek újra boldog. Nem teljesen. Nem úgy, ahogy most érzem magam. Olyan rohadt üres volt az életem az elmúlt négy évben, Chloe. Üres és... haszontalan. Mintha... ha te nem vagy, mi értelme lenne? Miért léptem volna előre, ha még a mosolyodra vagy a melegségedre sem tudtam hazajönni? Miért próbálkoznék?

Ajkát összepréselte, miközben tekintetét ismét felemelte. ‒ Tudom... és nagyon sajnálom, Theo.

‒ Nem kell ‒ ráztam meg a fejem. Azt hiszem, tudom, miért történt.

Most kissé összezavarodott. ‒ Miért?

‒ Hogy erősebbé... jobbá tegyen minket. Annak ellenére, ami otthon történik, úgy érzem, hogy a kapcsolatunk sokat erősödött, már-már olyannyira, hogy megdöbbenek rajta. Mert tudom, hogy ha elbaszom, az tönkretehet minket.

Nedves szempillái összetapadtak. Néhány másodpercre lehunyta a szemét. ‒ Nem fogod elbaszni ‒ biztosított, átfogta a derekamat, és közelebb húzott magához. ‒ Tudod, honnan tudom?

‒ Honnan?

‒ Mert ezt együtt fogjuk megoldani. Beszélni fogunk Izzyvel, amikor csak ideje engedi, én pedig elmegyek és elmondom Sterlingnek az igazat. Ami pedig Sheilát illeti... nos, ha arra is szükséged van, én ott leszek. Nem fogok elszaladni vagy elbújni. Nevetett valamin, a feje enyhén jobbra-balra mozdult, és megrázta a fejét. ‒ Nem akartam róluk beszélni, amíg itt kint vagyunk, és hallasz engem? ‒ gúnyolódott.

‒ És? Megsimogattam az arcát. ‒ Ez most más. Optimista vagy, és ez az optimizmus pontosan az, amire jelenleg szükségünk van. A vigyora ragályos volt. ‒ Gyerünk. Menjünk enni és igyunk valamit. Pihenjünk egy kicsit a parton. Még mindig tudunk úgy tenni, hogy ez rólunk szóljon.

Úgy csóválta a fejét, mint egy gyerek. ‒ Ez jól hangzik.

***

Ettünk, zenét és a hullámok zúgását hallgatva. Ivott néhány gyümölcsös alkoholos italt, míg én a flaskámban lévő bourbont kortyolgattam. Mulatságosnak találta, hogy a palackon egyedi gravírozás volt: ‒ Neked Mr. Black.

‒ Ki csináltatta ezt? ‒ kérdezte, miközben beleharapott egy répába.

‒ Izzy. Karácsonyi ajándék volt. Egy kis tréfa, amikor egyszer elhozta az egyik barátját San Franciscóba. Elolvastam a vastag, piros betűket. ‒ A barátja Theodore-nak hívott, amikor először találkoztunk ‒ a teljes átkozott nevemen. Meg kellett vakarnom a fejem, amikor meghallottam, és Izzy csak nevetni tudott, amikor azt mondtam neki, hogy ‒ Mr. Black, de örülök, hogy megismerhetem. Én is nevettem. ‒ Vicces, azóta nem hozta vissza azt a barátját. Végigsimítottam a nedves hajamon. ‒ Ami azt illeti, egy ideje már senkit sem hozott magával. Nincsenek barátnők. Sem fiúbarátok, ami egyébként jó hír ‒ forgattam a szemem, mire Chloe a fogát csikorgatta, és felém csapott a kezével.

‒ Lehetnek pasijai, őrült!

‒ A közelemben nem, nem teheti. Letettem a flaskát, ő pedig elkezdett köröket rajzolni a homokba a törölközőjén kívül.

‒ Mit gondolsz, miért nem hozott magával senkit? Gondolod, hogy miattam? ‒ kérdezte.

‒ Miből gondolod ezt?

‒ Nem tudom. Tétovázott, kerülte a tekintetemet. ‒ Talán mélyen legbelül attól fél, hogy egy másik barátnője is beléd szeret. Nem akarja még egyszer átélni ezt. Úgy értem, te dögös vagy, Theo. Pokolian dögös. Azt hiszem, ezt néha elfelejted.

‒ Egy öregember vagyok, aki történetesen belezúgott a lánya egykori legjobb barátnőjébe ‒ gúnyolódtam.

Tervezett volt? Nem. Megtenném még egyszer egy másik barátnőjével? Baszd meg, nem. Megbántam, ami köztünk történt? A pokolba is, dehogy.

Erre elpirult, térdre rogyott, és felém kúszott. ‒ Azt gyanítom, most már öregember vagy, mi? ‒ kötekedett, tekintetét az ajkamra szegezve. ‒ Azért jól áll neked az ősz haj. Nem változtatnék semmin.

‒ Igen, igen. Ezt mondod most. De ha én hatvan leszek, te pedig negyven...

‒ Akkor is szeretni foglak ‒ mondta, hangosabban, mint én, így nem tudtam befejezni a mondatot. ‒ Nem érdekel a kor. Soha nem is érdekelt. Azért szeretlek, mert te, te vagy, és az én Theodore Benjamin Blackemet sem szeretném másképp.

Rendben. Bevallom, ez egy kicsit megdobogtatta a szívemet.

Megragadtam a felkarját. ‒ Gyere ide ‒ kuncogtam, miközben magamra húztam.

Felkiáltott, amikor a kezemmel megszorítottam a fenekét, de nem fogta vissza magát attól, hogy megcsókoljon. A testemhez simult, a lábaim közé süllyedt, ujjaival végigfésülte őszülő hajamat, amit némileg gyűlöltem, de megbirkóztam vele, mert a korral járt.

De ha szereti, megtartom.

Mert az övé voltam.

Örökre az övé.