Jessica Prince: Bad Alibi - Huszonkilencedik fejezet

 

29. fejezet

 

Cannon

 

Ott ültem abban a lefüggönyözött fülkében, és nem tudtam levenni a szemem Farahról, miközben a nővérek átvizsgálták. Már egy órája a kórház sürgősségi osztályán ragadtunk, és egész idő alatt, amíg ott voltunk, nem tudtam rávenni magam, hogy elfordítsam róla a tekintetem, még egy másodpercre sem, halálra rémülve attól, hogy valahogy eltűnik, ha megteszem.

Néztem, ahogy szurkálták és bökdösték. Néztem, ahogy Holt és egy másik helyettes bejött, hogy felvegyék a hivatalos vallomását. Egy órán át csak néztem és hallgattam, és minél többet hallottam, annál jobban kívántam, bárcsak ne engedtem volna, hogy megakadályozza, hogy megöljem azt a szemétládát.

Bennett Farah aprócska kórházi ágya mellett állt, a kezét szorongatta, és úgy nézett ki, mintha negyven évet öregedett volna egyetlen este alatt. Csak akkor lépett el a lány mellől, amikor kilépett, hogy felhívja Jase-t. Most is két órája voltunk otthon, és ahelyett, hogy visszament volna a kocsiszínbe, úgy döntött, hogy velünk szemben alszik.

A hálószobánk sötétben úszott, az egyetlen fényt az ablakon besütő hold adta.

Crash Farah hasához gömbölyödve dorombolt álmában; Triumph az ágy végében horkolt; én pedig a hátamon feküdtem, és úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta. Mert az Úr tudta, hogy így volt.

Néhány perccel ezelőtt csendbe burkolóztunk, és azt hittem, Farah végre elaludt. Egészen addig, amíg lágy, gyönyörű hangja meg nem töltötte a szobát.

–     Nem vesztettél el, - mondta halkan, és a keze átcsúszott arra, amelyik a hasán pihent, hogy összekulcsolja az ujjainkat. – Itt vagyok, Cannon. Hús és vér. Élve és jól.

Szorosabban szorítottam őt, arcomat puha, selymes hajába temetve.

–     Csak arra tudok gondolni, hogy ma este elvehettek volna tőlem.

Elengedve a kezemet, megmozdult, a másik oldalára gurult, hogy szemtől szemben feküdjünk.

–     Ez soha nem történt volna meg, - mondta, és felnyúlt, hogy elsöpörje a hajamat a homlokomról.

–     Ezt nem tudhatod, kicsim...

–     De igen, tudom, - jelentette ki határozottan. – Biztosan tudom, mert ezt a döntést ma este hoztam meg. Végre megtaláltam a boldogságomat, Cannon, és semmiképp sem engedtem, hogy ezt elvegye tőlem. Tudom, mert nem akartam abbahagyni a harcot, egy pillanatra sem. Akár megjelentél, akár nem, én győztesként jöttem ki ebből a meccsből. Megértettél engem? – Az arcomhoz szorította a kezét, és közelebb húzódott hozzám, hogy tisztán láthassam a szemét. – Nyerni akartam, Cannon.

Egy cseppnyi kétség sem volt a hangjában, miközben beszélt. Annyira biztos volt benne, hogy nem tehettem mást, minthogy én is elhittem. Az én nőm volt a legerősebb, legbátrabb, legvadabb ember, akivel valaha találkoztam. Ha azt mondta, hogy győzni fog, egy csepp kétség sem volt bennem.

A nyakamat behajlítva a homlokomat az övéhez szorítottam, és belélegeztem.

–     Jézusom, szeretlek. Tudod ezt? Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem abba a bárba, és megláttalak a terem túloldalán állni.

–     És én is szeretlek, - viszonozta, átkarolta a derekamat, és közelebb bújt hozzám. – Egymillió év alatt sem gondoltam volna, hogy a pincérnői állás megpályázása valami ilyesmihez vezet, de annyira örülök, hogy így történt.

–     És soha egymillió év alatt nem gondoltam volna, hogy ennyire kibaszottul boldog leszek, hogy egy macska kiugrott az út közepére.

A nevetése olyan volt a fülemnek, mint a zene.

–     Ezt sosem fogod hagyni, hogy elfelejtsem, ugye?

Egy csókot nyomva édes ajkaira, igazat adtam neki.

–        Életed végéig sem, Kolibri.

 

Farah

 

Megszakítva a hívást, leengedtem a karomat, és a telefonomat az oldalamhoz szorítva bámultam ki az ablakon a hátsó udvarra.

Vége volt. Végre vége volt. Annyira elöntött a megkönnyebbülés, amit abban a pillanatban éreztem, hogy csak álltam ott, a padlóhoz ragadva, miközben gyönyörködtem a fák és hegyek hihetetlen látványában, amelyek a tiszta, kék égboltba simultak.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor Cannon bejött a konyhába, amíg meg nem éreztem a melegét a hátamnál. A karja átkarolta a derekam, az álla a vállamon pihent, miközben megkérdezte.

–     A rendőrség van a vonalban?

–     Igen, - suttogtam az előttem álló szépségnek.

–     Mit mondtak?

–     Elkapták. – Abban a pillanatban, ahogy az utolsó szó elhagyta a számat, könnyek csordultak ki a szememből.

Miután Lance-t letartóztatták, bebizonyította, mekkora gyáva, mindent bevallott. Megadta a felbérelt ember nevét, és a zsaruk északon nem haboztak, hogy felkutassák a férfit.

Amikor végre őrizetbe vették, DNS-mintát vettek tőle, és összevetették a nemi erőszakom mintájával. Egyezést találtak.

– Nemi erőszakkal és gyilkossági kísérlettel vádolják. Lance-t mindkettőben bűnrészességgel vádolják. Végre vége.

Cannon teljes magasságba állt, megragadta a csípőmet, és szembefordított magával. Az a gyönyörű aranyzöld szeme csillogott az aggodalomtól, amikor megkérdezte:

–     Mi jár most a fejedben, Kolibri?

–  Végre megvan, - válaszoltam halkan, és felnyúltam, hogy a kezemet a nyaka oldalára tegyem. – Minden, amire mindig is vágytam, de sosem gondoltam volna, hogy megkapom. Mindenem megvan. Te adtad nekem, drágám.

Cannon összeszorította a szemét, és mélyeket lélegzett, miközben a homlokát az enyémhez támasztotta.

–     Krisztusom, bébi. Fogalmad sincs, milyen boldoggá teszel. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is tudok valakit úgy szeretni, mint téged. Egymillió év alatt sem.

–     Egyszer már mondtam neked, hogy az ide költözés volt életem legjobb döntése. De tévedtem.

Felemelte a fejét, és zavartan nézett rám.

–     Micsoda?

–     Ide költözni csak a második legjobb döntés volt. Életem legjobb döntése az volt, hogy belezúgtam abba a srácba, akit egy zsúfolt bár túloldalán pillantottam meg, és akitől felgyorsult a pulzusom. – Lábujjhegyre állva az ajkaimat az övére nyomtam, és kijelentettem: – Szeretlek mindenemmel, Cannon. Te vagy a jövőm, a mindenem. Te vagy a legjobb döntés, amit valaha hoztam.

Lexy