3.
fejezet
Isabel
-
Elmondtad
Quinn-nek? – kérdezte az apám az ebédlőasztalon keresztül.
-
Igen.
– feleltem elhaló hangon.
-
Édesem,
egyél. – mondta az anyám.
A tányéromba
bámultam, a villámmal tologattam az ennivalómat a tányéron. Tulajdonképpen
elvárják tőlem, hogy egyek, elvárják, hogy legyen étvágyam azután a szar után, amit
rám zúdítottak reggel?
-
Nem
vagyok éhes. – Letettem a villámat és az órát bámultam. Húsz perc múlva
találkozok Quinn-nel. Együtt akart lógni, egymással eltölteni az időt és
rendesen elbeszélgetni mindenről, ami történt. Legalább is ez utóbbi csak az én
feltételezésem volt.
-
Csak
egy évről van szó, Isabel. – az apám válasza frusztráltan hangzott. De nem
érdekelt, ha bosszús. – Egyszer
leérettségizel, aztán lesz választási lehetőséged: hogy ide akarsz majd jönni
továbbtanulni, vagy bárhova máshová, ahová Quinn is megy.
-
Egy
év hosszú idő. – válaszoltam monoton hangon, és tudtam, hogy az arckifejezésem
is ezt tükrözte. – Ne felejtsük el, hogy kitépsz a végzős évemből, vagy hogy
keresztül kell utaznunk az országot. – Kiegyenesedtem, nincs helye a sírásnak
az ebédlőasztalnál. – Ez nem olyan,
mintha a szomszédos városba költöznék. Nem olyan, mintha megkérhetném Quinn-t,
hogy tartson velem.
Az apám kifújta
a levegőt, megragadta a szalvétáját, hogy megtörölje vele a száját. Amikor
visszatette a szemembe nézett.
-
Tudom,
hogy te és Quinn közel álltok egymáshoz.
Azt is tudom, hogy nehéz lesz a beilleszkedés. De csak egy év, édesem,
nem utasíthatom vissza ezt a lehetőséget. – Az utolsó részét kicsit halkabban
mondta. – Ezért dolgoztam az utolsó tíz évben.
Támogatni
akartam apámat, tudva, hogy mindezt megérdemli, de annyira nehéz volt a
boldogtalanságon kívül bármi mást érezni bárki iránt, miközben oly nagyon
szenvedtem.
-
Sajnálom.
Boldog vagyok, hogy megkaptad, amit kiérdemeltél, de ez… nehéz nekem.
Felálltam és az
ebédlőasztal mellett az előcsarnokba mentem. Felmarkoltam a kulcsaimat a kis
tálból és az asztal feletti tükörben megpillantottam magamat. Úgy néztem ki,
mint a szar, a sötét karikákkal a szemem alatt és ez a szar kifejezés az
arcomat is elborította. Lehet, hogy csak öt perc elteltével kellene elindulnom
oda, ahol találkozni fogunk Quinn-nel és nyilvánvalóan korábban fogok
megérkezni, de inkább ülök ott csendben a gondolataimmal, mint itt maradjak és
próbáljak boldog lenni, holott egyáltalán nem vagyok az.
-
Hová
mész? – kérdezte az anyám.
-
A
legjobb barátommal tölteni az időt.
A fiúval, akit szeretek.
Quinn
Az autómban
ültem az elmúlt órában, még ha Isabel-nek nem is kellene feltűnnie egy ideig.
Szükségem volt rá, hogy magamban legyek a gondolataimmal.
Mindent
félretettem, aminek köze volt az elköltözéséhez, mert ma este, azt akartam,
hogy megtudja mennyire különleges volt ő nekem, mennyivel többet jelentett
számomra.
El akartam neki
mondani, hogy szerelmes vagyok belé, nem számít hová megy vagy milyen távolra,
meg fogom őt keresni. Bármi történjék, a mi életünk már összefonódott.
A felvillanó
fényszórók miatt megfordultam és hátra néztem a vállam felett.
Ez a darabka
föld kint volt a semmi közepén, előttem kilométerekre kukoricatáblák terültek
el, a nyílt ég ezernyi csillagot rejtett fölöttünk.
Sohasem voltam
olyan gagyi srác, aki törődik az érzelmekkel vagy a többi ilyen szarral.
Nem törődtem
senkivel sem, kivéve Isabel-t.
Azóta ide
járunk, mióta elég idősek vagyunk a vezetéshez. Ez volt az egyetlen hely, ahol
válogatás nélkül beszélhettünk, anélkül, hogy a külvilág behatolt volna.
Leparkolt mögém
az autójával és kikapcsolta a motort. Fel akartam őt kapni a szülei házában,
most rögtön meg akartam tenni, de ragaszkodott hozzá, hogy itt találkozzunk. Az
első gondolatom volt, hogy menekülő utat akart nyerni, ha a dolgok túl
érzelmesek vagy valóságosak lennének, még ha nem is tudja pontosan, mit
terveztem megosztani vele ma este.
Amikor kiszállt
az autóból, kinyitottam az ajtómat és hozzá sétáltam. Felderült az arca, amikor
engem észrevett, és ez kibaszottul jó érzéseket ébresztett bennem.
Minden, amit
tesz mosolygásra késztet.
Ma este
megtudja, hogy érte bármi megtennék.
Ma este
megtudja, hogy térdre borulnék előtte és imádnám, ha ez volna az, ami boldoggá
teszi.
Magamhoz öleltem
mielőtt megszólalhatott volna, először megmerevedett, de aztán az ölelésembe
olvadt. Hosszú ideig álltunk így, de nem akartam elhúzódni. Nem akartam, hogy
véget érjen ez a pillanat.
-
Ez
olyan rohadtul szar. – mondta az ingembe. Sokkal magasabb voltam nála, a feje a
mellkasomon pihent. Szerettem, hogy hozzám hasonlítva ilyen apró volt, ahogy
magamhoz szorítottam, majdnem beborítottam. Olyan érzés ébredt bennem, mintha a
világon semmi sem volna képes megérinteni őt, amíg velem volt, minden rendben
volt.
-
El
kellett volna mondaniuk nekem, hogy csak egy év, amíg befejezem az iskolát. –
Elhúzódott és felnézett rám. Nem sírt, de a határán állt. A kezembe zártam az
állát és megcsókoltam a homlokát.
Egyedül vele
voltam ilyen.
Nem érdekelt mit
mondanak mások rólam, vagy ha a barátaim megnehezítik az életem és azt mondják,
túl lágy vagyok, ha Isabel-ről van szó. Szart se adtam bármelyikükre, vagy
arra, amit mondtak, mert bármit mondtak vagy tettek, az egyetlen személy, aki
számított éppen a szemembe nézett.
-
Veled
megyek. – mondtam eltökélten, bár nem voltam biztos benne, hogyan találok majd
részmunkaidős állást, és nem volt éppen teljesen megtömve a takarékszámlám sem.
Mosolygott és
megrázta a fejét.
-
Ez
hülyeség. – mondta nevetve, de tudom, hogy nem sértésnek szánta.
-
Én
szeretném, Isabel. – válaszoltam teljesen komolyan. A mosoly eltűnt az arcáról.
– A világ végére is követlek, csak biztosan együtt maradhassunk. – A szívem
dübörgött, és annak ellenére, hogy nem voltunk együtt, azt akartam, hogy tudja, ő jelent nekem mindent.
-
Bármennyire
szeretem az ötletet, hogy velem jössz, és együtt töltjük a jövő évet, mégsem
szeretném, hogy megtedd Quinn. – Elhúzódott és felbámult az égre. – Gondoltál
már valaha arra, hogy valójában mennyire kicsik vagyunk? – Eltelt egy csendes
pillanat mire újra beszélni kezdett. – Gondoltál igazán valaha arra, hogy a
teljes világhoz, az univerzumhoz, a nagy ürességhez felettünk, ezekhez képest
mi csak kis sejtfoltok és energia vagyunk?
Hallottam mit
mondott, de túlságosan rá koncentráltam, arra, ahogy felbámult az égre,
megpillantottam az arcán a sebezhetőséget és a szomorúságot.
-
Csupán
egy év az iskolában és újra együtt lehetünk, de ettől úgy érzem, mintha valaki
széthasítaná a szívemet, Quinn. – Engem figyelt, olyan nyers, valós
sebezhetőséggel, mint amit én éreztem a testem minden egyes sejtjében. – Tudom,
hogy kívülről úgy tűnik, túldramatizálom. Én szeret…
-
Szeretlek,
Isabel. – szakítottam félbe, nem fojtottam többé magamban.
Pillanatokig nem
mozdult, még csak érzelmeit sem mutatta ki.
-
Olyan
kibaszottul szerelmes vagyok beléd, már azelőtt, hogy tudtam volna, mi volt ez
az érzés. – Újra a kezembe fogtam az arcát, lehajoltam, míg már szemtől szemben
voltunk. – Amióta tíz évesen találkoztunk, éreztem valamit, ami elkezdett
növekedni. Az évek múlásával, a vonzalom azzá nőtte ki magát, amit most érzek
irántad.
Hallottam az
apró zihálását, csak egy vékony hang, ami elhagyta szétnyílt ajkait, de nem
fejeztem be. Képtelen voltam. Most, hogy a szavak előjöttek, kettőnk között
lógtak, mindent le akartam leplezni előtte.
-
Nem
akartam mondani semmit ezelőtt, mert attól tartottam tönkreteszem a
barátságunkat. Részese vagy az életemnek, még ha csak úgy, mint egy barát, ez
az, amit tehettem, mert egy másik alternatíva számomra nem opció, Isabel.
Lexy
Köszönöm!
VálaszTörlés