2018. június 10., vasárnap

A szűz III. fejezet



3.  fejezet

Isabel

-       Elmondtad Quinn-nek? – kérdezte az apám az ebédlőasztalon keresztül.
-       Igen. – feleltem elhaló hangon.
-       Édesem, egyél.  – mondta az anyám.
A tányéromba bámultam, a villámmal tologattam az ennivalómat a tányéron. Tulajdonképpen elvárják tőlem, hogy egyek, elvárják, hogy legyen étvágyam azután a szar után, amit rám zúdítottak  reggel?
-       Nem vagyok éhes. – Letettem a villámat és az órát bámultam. Húsz perc múlva találkozok Quinn-nel. Együtt akart lógni, egymással eltölteni az időt és rendesen elbeszélgetni mindenről, ami történt. Legalább is ez utóbbi csak az én feltételezésem volt.
-       Csak egy évről van szó, Isabel. – az apám válasza frusztráltan hangzott. De nem érdekelt, ha bosszús.  – Egyszer leérettségizel, aztán lesz választási lehetőséged: hogy ide akarsz majd jönni továbbtanulni, vagy bárhova máshová, ahová Quinn is megy.


-       Egy év hosszú idő. – válaszoltam monoton hangon, és tudtam, hogy az arckifejezésem is ezt tükrözte. – Ne felejtsük el, hogy kitépsz a végzős évemből, vagy hogy keresztül kell utaznunk az országot. – Kiegyenesedtem, nincs helye a sírásnak az ebédlőasztalnál.  – Ez nem olyan, mintha a szomszédos városba költöznék. Nem olyan, mintha megkérhetném Quinn-t, hogy tartson velem.
Az apám kifújta a levegőt, megragadta a szalvétáját, hogy megtörölje vele a száját. Amikor visszatette a szemembe nézett.
-       Tudom, hogy te és Quinn közel álltok egymáshoz.  Azt is tudom, hogy nehéz lesz a beilleszkedés. De csak egy év, édesem, nem utasíthatom vissza ezt a lehetőséget. – Az utolsó részét kicsit halkabban mondta. – Ezért dolgoztam az utolsó tíz évben.
Támogatni akartam apámat, tudva, hogy mindezt megérdemli, de annyira nehéz volt a boldogtalanságon kívül bármi mást érezni bárki iránt, miközben oly nagyon szenvedtem.
-       Sajnálom. Boldog vagyok, hogy megkaptad, amit kiérdemeltél, de ez… nehéz nekem.
Felálltam és az ebédlőasztal mellett az előcsarnokba mentem. Felmarkoltam a kulcsaimat a kis tálból és az asztal feletti tükörben megpillantottam magamat. Úgy néztem ki, mint a szar, a sötét karikákkal a szemem alatt és ez a szar kifejezés az arcomat is elborította. Lehet, hogy csak öt perc elteltével kellene elindulnom oda, ahol találkozni fogunk Quinn-nel és nyilvánvalóan korábban fogok megérkezni, de inkább ülök ott csendben a gondolataimmal, mint itt maradjak és próbáljak boldog lenni, holott egyáltalán nem vagyok az.
-       Hová mész? – kérdezte az anyám.
-       A legjobb barátommal tölteni az időt.
A fiúval, akit szeretek.


Quinn

Az autómban ültem az elmúlt órában, még ha Isabel-nek nem is kellene feltűnnie egy ideig. Szükségem volt rá, hogy magamban legyek a gondolataimmal.
Mindent félretettem, aminek köze volt az elköltözéséhez, mert ma este, azt akartam, hogy megtudja mennyire különleges volt ő nekem, mennyivel többet jelentett számomra.
El akartam neki mondani, hogy szerelmes vagyok belé, nem számít hová megy vagy milyen távolra, meg fogom őt keresni. Bármi történjék, a mi életünk már összefonódott.
A felvillanó fényszórók miatt megfordultam és hátra néztem a vállam felett.
Ez a darabka föld kint volt a semmi közepén, előttem kilométerekre kukoricatáblák terültek el, a nyílt ég ezernyi csillagot rejtett fölöttünk.
Sohasem voltam olyan gagyi srác, aki törődik az érzelmekkel vagy a többi ilyen szarral.
Nem törődtem senkivel sem, kivéve Isabel-t.
Azóta ide járunk, mióta elég idősek vagyunk a vezetéshez. Ez volt az egyetlen hely, ahol válogatás nélkül beszélhettünk, anélkül, hogy a külvilág behatolt volna.
Leparkolt mögém az autójával és kikapcsolta a motort. Fel akartam őt kapni a szülei házában, most rögtön meg akartam tenni, de ragaszkodott hozzá, hogy itt találkozzunk. Az első gondolatom volt, hogy menekülő utat akart nyerni, ha a dolgok túl érzelmesek vagy valóságosak lennének, még ha nem is tudja pontosan, mit terveztem megosztani vele ma este. 
Amikor kiszállt az autóból, kinyitottam az ajtómat és hozzá sétáltam. Felderült az arca, amikor engem észrevett, és ez kibaszottul jó érzéseket ébresztett bennem.
Minden, amit tesz mosolygásra késztet.
Ma este megtudja, hogy érte bármi megtennék.
Ma este megtudja, hogy térdre borulnék előtte és imádnám, ha ez volna az, ami boldoggá teszi.
Magamhoz öleltem mielőtt megszólalhatott volna, először megmerevedett, de aztán az ölelésembe olvadt. Hosszú ideig álltunk így, de nem akartam elhúzódni. Nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat.
-       Ez olyan rohadtul szar. – mondta az ingembe. Sokkal magasabb voltam nála, a feje a mellkasomon pihent. Szerettem, hogy hozzám hasonlítva ilyen apró volt, ahogy magamhoz szorítottam, majdnem beborítottam. Olyan érzés ébredt bennem, mintha a világon semmi sem volna képes megérinteni őt, amíg velem volt, minden rendben volt.
-       El kellett volna mondaniuk nekem, hogy csak egy év, amíg befejezem az iskolát. – Elhúzódott és felnézett rám. Nem sírt, de a határán állt. A kezembe zártam az állát és megcsókoltam a homlokát.
Egyedül vele voltam ilyen.
Nem érdekelt mit mondanak mások rólam, vagy ha a barátaim megnehezítik az életem és azt mondják, túl lágy vagyok, ha Isabel-ről van szó. Szart se adtam bármelyikükre, vagy arra, amit mondtak, mert bármit mondtak vagy tettek, az egyetlen személy, aki számított éppen a szemembe nézett.
-       Veled megyek. – mondtam eltökélten, bár nem voltam biztos benne, hogyan találok majd részmunkaidős állást, és nem volt éppen teljesen megtömve a takarékszámlám sem.
Mosolygott és megrázta a fejét.
-       Ez hülyeség. – mondta nevetve, de tudom, hogy nem sértésnek szánta.
-       Én szeretném, Isabel. – válaszoltam teljesen komolyan. A mosoly eltűnt az arcáról. – A világ végére is követlek, csak biztosan együtt maradhassunk. – A szívem dübörgött, és annak ellenére, hogy nem voltunk együtt, azt akartam, hogy tudja, ő jelent nekem mindent.
-       Bármennyire szeretem az ötletet, hogy velem jössz, és együtt töltjük a jövő évet, mégsem szeretném, hogy megtedd Quinn. – Elhúzódott és felbámult az égre. – Gondoltál már valaha arra, hogy valójában mennyire kicsik vagyunk? – Eltelt egy csendes pillanat mire újra beszélni kezdett. – Gondoltál igazán valaha arra, hogy a teljes világhoz, az univerzumhoz, a nagy ürességhez felettünk, ezekhez képest mi csak kis sejtfoltok és energia vagyunk?
Hallottam mit mondott, de túlságosan rá koncentráltam, arra, ahogy felbámult az égre, megpillantottam az arcán a sebezhetőséget és a szomorúságot.
-       Csupán egy év az iskolában és újra együtt lehetünk, de ettől úgy érzem, mintha valaki széthasítaná a szívemet, Quinn. – Engem figyelt, olyan nyers, valós sebezhetőséggel, mint amit én éreztem a testem minden egyes sejtjében. – Tudom, hogy kívülről úgy tűnik, túldramatizálom. Én szeret…
-       Szeretlek, Isabel. – szakítottam félbe, nem fojtottam többé magamban.
Pillanatokig nem mozdult, még csak érzelmeit sem mutatta ki.
-       Olyan kibaszottul szerelmes vagyok beléd, már azelőtt, hogy tudtam volna, mi volt ez az érzés. – Újra a kezembe fogtam az arcát, lehajoltam, míg már szemtől szemben voltunk. – Amióta tíz évesen találkoztunk, éreztem valamit, ami elkezdett növekedni. Az évek múlásával, a vonzalom azzá nőtte ki magát, amit most érzek irántad.
Hallottam az apró zihálását, csak egy vékony hang, ami elhagyta szétnyílt ajkait, de nem fejeztem be. Képtelen voltam. Most, hogy a szavak előjöttek, kettőnk között lógtak, mindent le akartam leplezni előtte.
-       Nem akartam mondani semmit ezelőtt, mert attól tartottam tönkreteszem a barátságunkat. Részese vagy az életemnek, még ha csak úgy, mint egy barát, ez az, amit tehettem, mert egy másik alternatíva számomra nem opció, Isabel.



Lexy

1 megjegyzés:

PopAds.net - The Best Popunder Adnetwork