A tapasztalt: VI. fejezet

6.             fejezet

Hugo

Csak Sabine-re tudtam gondolni, illetve a kocsiban és a butikban történtekre. Ott és akkor el kellett volna vinnem, megmutatni, mit akarok vele csinálni, és nem törődni vele, hogy az értékesítési asszisztens lát mindent. Kemény voltam, olyan kibaszott kemény, hogy arra gondoltam kimegyek a fürdőszobába és megpróbálok enyhíteni magamon, megszelídíteni magam néhány szükséges mozdulattal.

De tudtam, hogy semmi sem fogható Sabine-hez. Tudtam, semmi sem képes megszelídíteni a vágyamat, hacsak nem róla van szó.

Négy évet vártam, hogy vele legyek, elrejtettem az érzéseimet, nem biztos, hogy ha elmondom neki, mit akarok, reménykedve, hogy ő is ugyanígy érez, de mindez ki fog készíteni. Felnőtt ember volt, aki tudja, mit akar az élettől, és ahogy ma reagált rám, elárulja nekem, hogy ő is vágyik rám. A sofőröm a házhoz állt és mindenki kiszállt. Figyelem, ahogy kimászik az autóból, ahogy a hosszú lábai előtűnnek. A magas sarkú megvételéhez én ragaszkodtam, mert illettek a ruhához és ordított róluk a „dugj meg” hatás, hihetetlenül álltak a lábán. A farkam ágaskodott, de próbáltam megzabolázni a mélyen bennem égő vágyat.

– Köszönjük a vacsorát. Kedves volt – mondta Annabelle és Leo köré fonta a karjait.

– Örömömre szolgált. – Több mindent kellene mondanom, hogy fel kell hozzájuk zárkóznom, hogy mindannyiunknak több mindent kellene együtt csinálnunk, mégis a figyelmem Sabine-re irányult és arra, hogy nem nézett a szemembe. Egész este ezt csinálta, és egy részem ragadozónak érezte magát, aki meg akarja ragadni a zsákmányt… és nekem Sabine volt a zsákmányom.

Megmondhatom neki, hogy lesznek konfliktusok, arról, hogy mi folyik kettőnk között. Tudom, hogy ő is olyan erősen vágyakozik, mint én. A madártoll nyakláncot figyeltem, amit viselt. Sokkal több jelentőséggel bírt, mint egy évekkel ezelőtti érettségi ajándék. Az iránta való érzéseim jelképe volt, könnyen tartotta a kezében, még ha kívülről nem is teljesen tűnik annak.

És a karkötő, amit a finom csuklóján viselt. Kétség kívül birtokoltam Sabine-t, de irányítottam, óvtam és tudtam, hogy kell magam irányítás alatt tartani. Senki másra nem akartam gondolni.

Az enyém volt, és meg akartam mutatni neki, milyen jók lennénk mi együtt.

Sabine

Miután hazaértünk, reméltem, hogy eltölthetek némi időt Hugo-val. A szüleim kicsivel több mint egy órája elmentek lefeküdni és én még mindig abban a ruhában voltam, amit Hugo-tól kaptam, bizonyos okokból kifolyólag nem akartam levenni.

Nem tudtam mit jelent mindez, vagy ha beszélek vele mindenről, mielőtt elmegy, de minden gondolatom ő volt, hogy elmegy és hosszú ideig nem jön vissza, amitől betegség érzése emésztett.

Senki mást nem akarok. Ismertem, mielőtt még láttam volna a szemében az irántam való vágyait. Annak gondolata, hogy képtelenség elárulni az igazságot neki, hogy őszintének lenni vele kettőnkkel kapcsolatban, úgy tűnt számomra, mintha a világ összetört volna körülöttem.

Arra a számos percre gondoltam és jött a következtetés, hogy képtelen voltam csak reménykedni valamiben, mint ami korábban történt.

Hugo miattam volt itt.

Egyedül őt akartam, és neki is tudnia kell ezt.

Hugo

Sosem voltam az a típusú férfi, aki csak üldögél és várja, hogy a dolgok az ölébe hulljanak. Nem jutottam volna el idáig az életben, vagy ha a cégem nem teszi a dolgát.

Már eleget vártam, hogy Sabine-val legyek és nem fogok többet várni.

De amikor kinyitottam a vendégház bejárati ajtaját, láttam, hogy ott áll. Még mindig a ruhát viselte, amit én vettem neki, és egy kisajátító döfés csapódott belém. Azt akartam, hogy azokat a dolgokat viselje, amit én veszek neki.

Azt akartam, hogy én legyek az egyetlen, aki lehámozza róla, amit viselt.

Nemi vágy csapott le rám, de annyira szerettem. Kibaszottul szerettem Sabine-t, jobban, mint az valaha is teljesen megérthetném… jobban, mint ő valaha is teljesen megtudna.

Néhány centit felé mozdultam, hogy meggyőzem védve van. Akár emeletes házakat építenék, ha azzal tenném boldoggá.

– Hugo. – A nevem suttogta és bennem minden összerándult. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, mert eddig elrejtettem.

Az ajtókeretre fontam az ujjaimat, próbáltam tartóztatni magam, hogy behúzzam a házba és a magamévá tegyem. Addig akartam csókolni, míg lélegzetét veszti, amíg rám nem tapad és könyörög, hogy tegyem a magamévá, bárhogy, ahogy jónak látom.

De nem mozdultam, mert volt valami mondanivalója számomra.

Szünet lesz vagy helyzetet teremtene. Bármelyiket mondja nekem, hogy nem tudja tovább csinálni, ami kettőnk között zajlik, vagy, hogy végre nekem adja magát.

Lenézett a kezeire, amiket elkezdett összecsavarni. Ideges volt, és utáltam, hogy arra késztettem így érezze magát, még ha véletlenül is.

Előre nyúltam és az egyik kezem az övére tettem és mutatóujjammal az álla alatt felemeltem a fejét. Felnézett rám, a szemei kitágultak, sebezhető kifejezéssel.

– Minden rendben. – Mondtam halkan, olyan nagyon a mellkasomhoz akartam húzni, megsimogatni a haját és megengedni, hogy Sabine tudja, körülöttem nem kell semmi mást éreznie, csak kényelmet és biztonságot.

– Szeretlek, Hugo. – A szemei még jobban kitágultak, miután kimondta azokat a szavakat, és ha lehetséges, a testem még inkább megfeszült. Elengedtem a kezét és az állát, valószínűleg egy kisebb sokkal az arcomon bámulhattam rá. Azonban, amit olyan erősen éreztem, ami a seggemen kopogtatott, az a birtoklás volt.

Az enyém.

Lexy