A tapasztalt: VII. fejezet

7.             fejezet

Hugo

– Annyira szeretlek, Hugo. Évek óta. Tudom milyen érzések keletkeztek bennnem ma miattad, amikor csak mi ketten voltunk, de már belefáradtam, hogy azt próbáljam színlelni, mindez mulandó… hogy az érzelmeim irántad idővel csökkeni fognak. – Hosszú másodpercekig csak engem nézett. – Csak erősebbekké váltak, ahogy az idő telt.

Nem volt több önkontrollom, amikor Sabine befejezte. Most, amilyen módon engem figyelt, a dolgok, amiket mondott… Nem próbáltam távol tartani magam tőle, hogy én is megmutassam neki, szeretem.

Nem tudtam volna megállítani magam, még ha akartam is volna.

A tarkójára zártam a kezem, egy helyben tartottam és felé hajoltam. Egy másodperc, minden, ami voltunk, látszódott egymás szemében, ugyanazt a levegőt szívtuk be.

– Csókolj meg, Hugo. – suttogta, könyörgött azzal a halk, édes hangjával. 

Felnyögtem, a testem megremegett.

– Lyubov moya. [1] – Suttogtam a kedveskedést, tudva, hogy érti az orosz kifejezést. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy tisztán megértett. – Szerelmem. – Mondtam egy durva nyögéssel. – Én is szeretlek, Sabine! Istenem – nyögtem és egy szívdobbanásnyi időre lehunytam a szemem. – Istenem, annyira kibaszottul szeretlek, hogy néha már fáj. – Lehajoltam, hogy megcsókoljam, mintha ez volna az utolsó alkalom, hogy még megtehetem.

De nem ez volt. Kibaszott pokolba sem ez volt. Még csak most kezdtünk bele.

Felnyögött miattam, mire még keményebben csókoltam. Határozottabban fogtam a haját, hátra húztam a fejét, és a nyakára vezettem a szám. A nyelvem és az ajkaim végig futtattam a torka karcsú ívein, nyalogattam, szopogattam, a tudtára adtam, hogy minden részét szeretem. A kulcscsontját szívtam, a mellei erősen az enyémnek nyomódtak.

– Ez az, krasivaya. – Beszívtam a húst, amíg már tudtam, hogy vörös lesz, amíg már tudtam, hogy a jelem rajta lesz. – Én is évek óta vágyom rád. Akartalak, amíg már csak te emésztetted fel a gondolataimat, amíg már csak te érted éltem.

– Hugo.

A módtól, ahogy a nevem súgta, felállt a farkam.

– Mondd el nekem, mit szeretnél, és a tiéd!

– Rád van szükségem. Csak rád.  

Behúztam a vendégházba, bezártam az ajtót, és megragadtam az arcát. Végig húztam a nyelvem az elnyíló ajkain, megízlelve a szája édes zamatát. Atyám, tökéletes volt! Még jobban a nyaka köré fontam a karom, a hajába dugtam az ujjaimat és lehetetlenül közel húztam magamhoz. Nem volt olyan része, ami nem érintett meg engem.

Elhúzódott, hátrafelé mozdult és helyet csinált.  

– Ezt fogjuk csinálni? – kérdezte a lány. A hangja lágy volt, az ajkai vörösek és fényesek.

– Sokkal többet akarok megtenni. – Mondtam mély hangon, az ajkát bámulva, még mindig átölelve tartva.

Sokáig elnyúlt köztünk a csend, aztán lábujjhegyre emelkedett, a nyakam köré kulcsolta a kezét és úgy csókolt, mintha rám lenne szüksége a túléléshez.

Felnyögtem, biztatva, hogy nyissa ki nekem szélesebbre a száját. A nyelvem a szája meleg, édes zugába merítettem.

– Olyan nedves vagyok.

A hangtól, ahogy elsuttogta azokat a szavakat, még jobban meredezett a férfiasságom. Belé akartam magam temetni, érezni, amint a puncija megfeji a faszom.

Mélyen a testébe akarom pumpálni a magom, a magamévá tenni.

– Ez őrültség? – kérdezte, mire hátrébb húzódtam és lepillantottam rá.

El akartam neki mondani, hogy nem számít, ha az volt, mert helyesnek érezzük, jónak. Helyette az ujjammal megcirógattam az arcát.

– Talán őrültség, de képtelen vagyok megállni most, hogy elkezdtem. – Hagytam kinyílni a zsilipeket, amikor eljutott hozzá, és nem fogom elzárni őket.

– Nem tudsz leállni? – A számon tartotta a tekintetét, és pulzusát figyeltem a füle alatt, ami gyorsan lüktetett.

– Nem, – néztem vissza az arcára. – Nem akarok megállni!

Nehezebben szedte a levegőt.

– Jó, mert nem akarom, hogy abba hagyd.

Felnyögtem a szavaitól. A cselekedeteim nem voltak többé irányítás alatt, nem most és nem Sabine-vel, amikor így reagál rám.

– Krasavitsa![2] – A hüvelykujjam a szájához emeltem és lassan körbe simítottam a rózsaszín húson.

A szemébe néztem.

– Mindig téged akartalak. – súgta nekem.

Lehajoltam, így az ajkainkat csak néhány centi választotta el.

– Mindig is az enyém voltál, Sabine!

Felívelt a mellkasával, nekem préselve a melleit.

A fogaim csikorgattam a jó érzéstől. Megfordítottam magunkat és hátrafelé sétáltam vele, a sokkal nagyobb testemet használva, hogy arra irányítsam, amerre akartam, hogy menjen.

– Akarsz engem? – kérdeztem gyengéd, mély hangon.

– Igen – ez volt minden, amit mondott.

Végig húztam a nyelvem az ajkain, amit szétválasztott nekem.

– Akarsz minden részeddel imádni? Szeretnél elmenni nekem?

Megborzongott az ölelésemben és lehunyta a szemét. Amikor bólintott, éreztem, hogy a testének melege belém áramlik.

– Én szeretném, Sabine. – Visszahúzódtam és megvártam, amíg kinyitja a szemét és rám néz. – Szeretném minden egyes részedet a kezemmel, a számmal és a nyelvemmel imádni.

Nyöszörgött.

Sabine volt a vesztem… örökké.

– Nem akarom, hogy többé visszafogd magad, Hugo.

Élveztem a bőre simaságát, úgy tűnt, mintha a világ megszűnt volna körülöttem. Évek óta visszatartom, eltemetem a vágyaimat, de többé már nem. Ma este meg fogom mutatni Sabine-nak mennyit jelent nekem. A testemmel mutatom meg, mennyire törődök vele… mennyire szerelmes vagyok belé. Eget földet megmozgatok, hogy örömet szerezzek ennek a nőnek.

A szemembe nézett, egy kicsit gyorsabban vert a szívem sebezhetősége láttán. Istenem, Sabine tudja, hogy a hatalma alatt tart engem?

– Érints meg, Hugo! – súgta. Még erősebben a mellkasomhoz nyomta a melleit.

– Te és én, Sabine. – És aztán, mielőtt bármit mondhatott volna, újra megcsókoltam és ugyanabban a pillanatban a karjaimba emeltem és a hálószobába vittem.

Lexy

---

[1] Szerelmem oroszul.

[2] Szépség oroszul