Az arrogáns: I. fejezet

1.    fejezet

Harley

– Név? – Mondta Noah Wright, de nem zavartatta magát, hogy rám irányítsa a tényleges figyelmét.

Loretta-ra néztem, Mr. Wright titkárnőjére.  Az idősebb nő egy együtt érző arckifejezéssel ajándékozott meg, mielőtt magamra hagyott. Az iroda ajtajának bezáródását kísérő hang rántott vissza növelve a szorongásomat.

– Nem tudja a nevét? – kérdezte ismét, mire az új főnökömre pillantottam. Egy kissé maró volt a hangja. Még mindig nem nézett rám, helyette az előtte lévő papírmunkára koncentrált.

A kezem végig futtattam a ceruza szoknyán, amit viseltem és kilélegeztem, amitől a blúz és a kosztüm kabát szűkebb lett.

Szűknek, fojtogatónak éreztem, de tudtam, hogy nem a túlságosa drága felszereléstől van, amit vettem, hanem sokkal inkább a férfitól előttem.

Akkor vásároltam a három részes szettet, amikor kiderült, hogy megkaptam az állást a Wright Industries-nél, de most arra gondoltam, valami lazábbat kellett volna választanom.

– Harley Alexander, uram.

Figyeltem, ahogy megdermed írás közben a keze. Felemelete a fejét és kaptam egy közeli és személyes pillantást a férfitól, aki alatt dolgozni fogok… ugyanaz a férfi, aki félelemmel sújtott minden emberre, aki elég hülye volt, hogy szembe helyezkedjen vele.

Minden szempontból jóképű volt, mintha csak a GQ-ból lépett volna elő, de szart se adott rá, a teljes szakáll miatt, amivel büszkélkedhetett. Elegánsnak tűnt, de az élek körül durva, de olyan érzésem volt, hogy csak ő képes mindettől megszabadulni.

Tudta, hogy gyönyörű, de úgy tett, mintha ez nem is lenne fontos, csak úgy, ahogy ő néz meg bárki mást.  

Beindító volt.

Nem mondott semmit, csak folyamatosan engem figyelt. Megfélemlítő volt, de bizalmat adtam magamnak, hogy nem hökkenek meg.

– Harley? – kérdezte.

Bólintottam, a torkom túl szűk, a szám túl száraz volt, hogy abban a pillanatban bármit is mondjak.

– Mint a motorbicikli márka? – kérdezte és felhúzta a sötét szemöldökét, nem úgy tűnt, hogy mindez szórakoztatja.

Megnyaltam az ajkaim, és észrevettem, hogy ökölbe szorítja a kezét az asztal tetején.

– Én… – Honnan a pokolból tudjam, mit mondjak? – Ez csak egy név. – Nyeltem egyet, a torkom olyan volt, mintha homok lenne benne.

Nem szólalt meg.

Én sem szólaltam meg.

Éreztem, ahogy a hő és a kellemetlenség a szobában tízszeresére növekedett.

Ahogy teltek a másodpercek és úgy bámultam rá, ahogy ő énrám, kétségbeesetten úgy akartam kinézni, mint aki nem annyira ideges, mint amilyen valójában voltam. Másrészről Noah Wright higgadt, szenvtelen és összeszedett volt. Sötét haja kifogástalan stílusú, oldalt enyhén hosszabb, a homlokától elállt, feltárva az arc szerkezetének erős, szögletes csontozatát. A szeme olyan intenzív kék, hogy úgy tűnik minden részletet megragad. És a teste… igen, nem tudtam mit tenni, észrevettem milyen nagy és izmos, ahogy a mögött a króm és üveg asztal mögött ült.

Ötletem se volt hogyan fogok vele dolgozni, amikor még arra is képtelen vagyok, hogy távolságtartó legyek a jelenlétében pusztán öt perc alatt.

Noah

Az enyém lesz.

Attól a pillanattól tudtam, amikor hallottam, kimondja „uram” és felpillantva láttam ott állni, sebezhetőnek tűnt és kibaszott rémültnek, hogy minden egyes centiméterjét magaménak akartam.

Még nem találkoztam olyan nővel, akit azonnal akartam, sohasem akartam még annyira a sajátomnak egy nőt sem, mint Harley-t. Ez az azonnali vágy az irányába kibaszott túlzás. Ezt a valóság - teljes - elvesztését éreztem magamban, ezt a szükséget, hogy az enyém legyen, nem számít hogyan.

Baszd meg a nincs-barátkozás politikát.

Pokolba a ténnyel, hogy sosem engedtem senkinek, hogy úgy megőrjítsen, mint most ő.

És Isten segítse azokat, akik azt gondolják, meg tudják akadályozni, hogy megszerezzem, amit akarok.

Harley-t.

Még a neve is olyan rohadt szexi.

Itt állt néhány másodperce, a keze maga előtt, ujjai összekulcsolódva. Elmondhattam volna neki megnyugtatásképpen, nincs miért tartania tőlem, de igazság szerint beindított a látvány, hogy kissé szétcsúszott.

Az ember hajlamos volt őszinte lenni önmagával és mindenki mással, amikor ott állnak a közmondásos peremen.

Lenéztem a papírmunkára, tudva, hogy a gyakornoki fájl róla itt van valahol. Szart se adtam arra, ki követ nyomon engem vagy a céget. Ez olyasvalami volt, ami minden évben tovább tart, mint amire emlékeznék. Adtam ezeknek a friss diplomásoknak egy lehetőséget és sohasem szépítettem meg semmit. Ha ebben az üzletágban akartak dolgozni, tudniuk kellett, hogy is működik ez az egész valójában, nem minden volt csak a csillogás és a pénz.

Az üzleti világ kemény és kérlelhetetlen volt, és minél előbb ráébrednek erre, annál előbb fognak a gyengék kigyomlálódni. De Harley, az idegessége ellenére és hogy úgy nézett ki, mint akit bedobtak az oroszlán barlangjába, nyilvánvalóan intelligens volt és jó választás az állásra. A csapatom és én nem őt választottuk volna a sok gyakornok jelölt közül.

Megleltem a fájlt az ajánlásaival, eszembe jutott, hogy beszéltem róla a szakszervezeti bizottságommal.

Az Ivy League egyetemen diplomázott 4-es átlaggal, volt sok önkéntes tevékenység az önéletrajzában, és különösképpen az én üzletemet tanulmányozta. A városon kívül voltam az első interjú alatt, de ha nem ismerte a szart, nem jutott volna keresztül a három képesítésmérő interjún.

Nem állna most itt előttem.

– Üljön le. – Mondtam és az üres szék felé mutattam az asztalom előtt. Hazudnék, ha nem ismerném be, látni akartam a mozdulatait, nézni akartam, ahogy a ceruza szoknya megformázza a lábait, amikor közelebb jött.

És a picsába, amikor megmozdult, az anyag hozzáidomult a lába vonalaihoz. A szoknya magasított derekú volt, feltárta előttem a teste hajlatait, a hasa simaságát. A kabát, amit viselt a csípőjére hullott, a blúzt belehúzta a szoknyába, kényelmesen a derekán, a mellei duzzadtak a világos színű anyag alatt.

Szőke haja magasan kontyba rendezve, néhány tincs lógott az arca körül, keretezte azt.

Franc, jelen pillanatban olyan kemény voltam, mint a szikla.

Erős volt a késztetés megigazítani a férfiasságom, de az asztalon tartottam a kezem, a pillantásom őt vizslatta.

Leült és a pillantásommal követtem őt. Néztem, ahogy a szoknyája anyaga felcsúszott, világosan bemutatta nekem a fényes harisnyával borított lábait. A helyemen mocorogtam, a farkam keményebben ágaskodott, és a kicseszett rohadék ragaszkodott hozzá, hogy szabad legyen.

Pokolba, átkozottul benne akartam lenni.

Te közönséges balfácán.

De a vonzalom, a birtoklási vágy annyira átkozottul hirtelen volt, nem tudtam magam irányítani.

– Habár az idegesség várható volt, mégis semmi szükség rá. – Néztem, ahogy a torka dolgozott, miközben nyelt, ahogy a karcsú, krémes bőr fel és le mozog, mintha mentálisan erősebb próbálna lenni.

– Megfélemlítő – mondta, és néztem, ahogy a szeme kitágul. – Nem bántam meg, amit mondtam.

Nem tudtam mit tenni, mosolyogtam. Az őszintesége egy lélegzetnyi friss levegő volt, még ha véletlen is volt.

– Sajnálom, Mr. Wright. – mondta magas hangon, az idegei még mindig a peremen voltak.

– Nem szükséges bocsánatot kérnie, Miss Alexander. – Felemelte a fejét és rám bámult. A kék szeme okos volt, és minél tovább tartottam fogva a pillantását, annál inkább tudom, hogy az enyém lesz.

És az ágyamban lesz, magába fogadva a farkam és azt mondja, hogy hozzám tartozik.

Lexy