2018. szeptember 10., hétfő

A baba láz - Epilógus


Epilógus
Dex
5 évvel később

Az életemnek valóban nem volt értelme egy nő szeretete és gyerekek nevetése nélkül.
És nekem ez meg volt.
Átkozottul szerencsés férfi voltam ezen a világon.
Közelebb húztam Evát, az arcomat beletemettem a hajába és becsuktam a szemem, miközben mélyen belélegeztem. Az illata elképesztő volt és rohadt jó volt érezni a karomban. Teljesen átkaroltam és befedtem a tenyeremmel a hasát. Nagy volt és gömbölyű a negyedik gyermekünkkel. Telhetetlen voltam, amikor róla volt szó és meg kellett töltenem a spermámmal; belehelyezni a gyerekeimet, amitől csak még jobban akartam őt.
Folyamatosan akartam és egészségesnek akartam, ragyogónak és terhesnek az enyéimmel, ki akartam sajátítani magamnak teljesen.

Eva körülbelül egy hónap múlva volt esedékes és bár ő valószínűleg kicsit beteg volt attól, hogy akartam őt, de mindig belement a dologba.
De azért megbizonyosodtam, hogy kétszer elmenjen, mielőtt én is elélveztem.
Elkezdtem a hasát simogatni, és éreztem a baba rúgását. Mosolyogtam.
Egek, szerettem ezt. A kezét a kezemre helyezte.
– Nem keltettelek fel, ugye, bébi?
Halkan motyogott és szembefordult velem, habár kicsit nehézkes volt. – Nem.
Az álmos mosolyától a farkam megkeményedett. Tudtam, hogy érzi, ahogy bökdösi a combját, de nem tette szóvá a farkasétvágyamat, amikor elélvezett.
Az évek boldogan elteltek, és én biztosítottam, hogy Eva és a gyerekek boldogok legyenek, biztonságban és gondoskodásban részesüljenek. Én voltam a dolgozó és bár Eva szívesen dolgozott, inkább otthon maradt a gyerekekkel.
Még egyszer megsimogattam a hasát és a kicsi lány rúgott egyet.
– Gondolod, tudsz majd bánni egy kislánnyal, Dex? – kérdezte csukott szemmel, de mosoly játszott az arcán.
Az öt éves Jackson, valamint Harlow és Mav, a hároméves ikreink mellé, ez a kislány lesz az újabb áldás az életünkben. De már teljesen működött a védelmezési ösztönöm.
– Ha téged tudlak kezelni, akkor minden mást is tudok.
Kinyitotta a szemét és kuncogott.
– De van néhány alapszabályom.
Felhúzta a szemöldökét. – Ó, igen?
– Nem randevúzik, amíg meg nem halok. – Eva megint kuncogott. – És ha egy srác jön a házba, hogy elhívja randira, akkor meg fogom mutatni neki a fegyvergyűjteményem, mielőtt eltörném az összes a csontját.
Nevetett, ez a hang mindig szíven ütötte.
Látva a gondtalanságát, még ha azt is hitte, hogy viccelek, átkozottul jó érzés volt.
– Még egyetlen fegyvered sincs – mondta végül, és letörölte a könnyeket a szeme sarkából.
– Egy csomó fegyverarzenált vásárolok, mire megszületik. – Előre hajoltam egy csókért. A nyaka mögé csúsztattam a kezem, megfogtam és megfordítottam a fejét, hogy tényleg elérjem.
Az íze édes és gyümölcsös volt, a farkam megrándult válaszként. Mindketten meztelenek voltunk, és a nagy mellei a mellkasomnak préselődtek.
– Biztos vagyok benne, hogy a fiúk elég védelmet nyújtanak a kicsi húguknak.
Morogtam. – Jól teszik.
Újra megcsókoltam, és ahogy teltek a másodpercek, minden, amire gondoltam, csak ez volt.
– Istenem, megint a magamévá tudnálak tenni, bébi. – De nem tehettem, mert még túl érzékenynek kellett lennie a fél órával ezelőtti szeretkezéstől. Felemeltem a kezét, és megcsókoltam a gyűrűsujját. Az esküvői gyűrűnk az ajkamhoz ért, és megcsókoltam a követ benne megint.
– Ha ismételten feleségül vehetnélek, megtenném, bébi.
Mosolygott, az álomittas kifejezése fűtött, felizgultba fordult.
– Szeretnéd azt játszani, mintha megint nászúton lennénk?
Kuncogtam, és még ennél is többet adtam volna neki. Az lehet, hogy évek óta házasok voltunk, de én mindig úgy éreztem, mintha ez lenne az első alkalom vele.
Ez a nő és a gyerekek voltak az okai, hogy éltem.
Lenéztem Evára, láttam, ahogy a szerelmem visszatükröződik.
– Mi az? – suttogta, amikor már régóta bámultam.
– Nagyon szeretlek téged. – Megsimogattam az arcát. – Meghalnék érted. Ugye tudod ezt?
Egy kicsit előrehajolt és lágyan megcsókolt. – Tudom.
Lenyomtam a takaróra és felfedeztem a meztelenségét, a gömbölyű hasát. Lehajoltam, megcsókoltam a bőrét, kitapogatva a gömbölyűségét. A hajamba fúrta a kezeit és én megborzongtam az érintésétől.
A feleségem.
Az életem.
– Még mindig boldog vagy? – kérdeztem. Sokszor feltettem neki ugyanezt a kérdést, nem azért, mert azt gondoltam, hogy nem az, hanem mert szerettem hallani a válaszát.
– Sokkal jobban, mint ahogy azt szavakkal le tudnám írni.
– Az enyém vagy – mondtam, és lenéztem rá. Közelebb húztam és csak tartottam őt.
Nem volt ennél semmi fontosabb, mint a nőmet a kezeim közt tartani, a gyerekemmel a hasában, vagy a fiaimat, akiknek életet adott.
– Csak te vagy. – Végigsimítottam az ujjaimmal a karján. – Mindig csak te voltál. – Lehajoltam, hogy megcsókoljam a puha bőrét a vállánál. – És mindig is csak te leszel.
Vége


Dee

9 megjegyzés:

PopAds.net - The Best Popunder Adnetwork