11. fejezet
Harley
Egy évvel később…
A konferencia teremben dolgozó Noah-t figyelni a
legerotikusabb és legvonzóbb dolog, aminek valaha a tanúja voltam.
– A
tény, hogy fél ponttal lecsúsztunk talán jelentéktelennek tűnik, ám
megbocsáthatatlan.
Vadnak nézett ki, ahogy ezeket nyersen és meztelenül
kimondta a tanácsteremben. Jegyzeteltem az osztályomnak, rövid tényállást
készítettem mindenkinek a kicsi, de igen fontos csapatomban arról, amit Noah
mondott.
Miután rövid ideje voltam a Wright Industries-nél,
pénzügyi szempontokból segítettem a bérszámfejtési osztályon. Természetesen reméltem,
hogy egy napon jobban elmélyülhetek az emberi erőforrások területén, ezt
akartam mióta iskolába jártam, üzleti menedzsmentre specializálódott diplomám
volt. De alig mindössze egy éve voltam a vállalatnál és kidolgoztam a seggem,
hogy idáig jussak.
– Nos,
a következő megbeszélésünkön nem csak azt akarom látni, hogy azok a számok
visszaszorulnak, ahol az utolsó jelentésekben voltak, hanem azt akarom, hogy
kielőzzék őket.
Megmozdultam a helyemen, a szoba melegebb lett,
tény, hogy mióta minden nap nézhetem a parancsolgatását az irodában, arra
késztet, hogy tegyek az etikettre és kiköveteljem, hogy tegyen a magáévá.
– A
megbeszélést berekesztem.
Mindenki felállt és kiment, de én ott maradtam a
helyemen, izzadság gyöngyözött a melleim között. Az ajtóra bámult és amikor
bezáródott, az utolsó ember is távozott, megfordította a fejét és rám nézett.
– Mindent
lejegyeztél? – Kérdezte, felemelve a szemöldökét, a hangja mély, vastag.
Bólintottam, hirtelen homokot éreztem a torkomban.
Rajtam tartotta a szemét, miközben az ablakokhoz
ment és egymás után lecsukta a redőnyöket. Tudtam, hogy mire készül, annak ellenére
is, hogy semmit sem mondott. Megkerülte
az asztalt és néhány lépésre tőlem megállt.
– Szerinted
diktálhatod, mit mondtam a csoportodnak?
Ismét bólintottam, a fejem hátra hajlott, ahogy
felbámultam rá.
– Gyere
hozzám! – mondta pont a fülem mellett, a szavak csendesek voltak, de annál
inkább valóságosak.
Hátra dőltem és az arcába néztem. Megérintette az
arcom és hüvelykjével végig simított az alsó ajkamon.
– Tudom,
hogy nem ez a legromantikusabb módja a lánykérésnek, és habár már az enyém
vagy, azt akarom, hogy a feleségem légy. Szükségem van rá, Harley.
Hosszú másodpercekig nem tudtam mit mondani, a
válasz újra és újra megismétlődött a fejemben, ám nem találtam a hangom.
– Már
régóta meg akartam kérdezni, Harley.
– Noah,
– mondtam végül.
– Ez
helyes. – mondta és lehajtotta a fejét, így közel volt az enyémhez. – Olyan jók
és megfelelőek vagyunk egymásnak. Nekünk együtt kell lennünk.
A könnyek előjöttek, mielőtt még megpróbálhattam
volna megállítani őket. Ő jobb volt, és azon kaptam magam, hogy bólogatok.
– Azt
akarom, hogy egész életemben, az oldalamon legyél. Azt akarom, hogy együtt
teremtsünk otthont magunknak, a családunknak. – A hasamra teszi a kezét. – Pont
itt akarom a gyerekem, nézni akarom, ahogy megnősz, mert mi alkottunk életed
benned.
Noha lehet, hogy nem egy csokoládé-és-virágok
stílusú pasi, de az nem mondható el, hogy nem tudja, hogy kell elérni, hogy egy
nő elaléljon a szavaitól.
– Gyere
hozzám, bébi! – Megfogta a kezem és a szíve fölé helyezte. – Mindig a tiéd
lesz. – Egy kis nyomást gyakorolt, ahol a keze beborította az enyémet a
mellkasa felett. – A szívemben. Az életemben. A tiéd vagy.
– Igen
– mondtam végül. – Persze, hogy hozzád megyek.
Egy másodperccel később a mellkasához rántott,
megfogta hátul a fejem, és a fülembe mondta:
– A
legboldogabb nővé teszlek, Harley!
Már megtette.
Lexy
Köszönöm!
VálaszTörlés