Charity Tahmaseb: Kávé és Szellemek 1: Első epizód

Szellem a kávéfőzőben

***

Letesztelem a bejárati ajtót, a garázst, még a fürdőszoba ablakot is. Minden felület, amit megérintek megfagyasztja az ujjperceimet. Sadie Lanchester házát teljesen megszállták a szellemek. Általában ilyesmit évekbe telik elérni. Igaz, hogy már egy hónapja vagy régebben nem pucoltam ki a szellemeket, de nem ez lehetett ennek az egésznek az oka.

A pillantásom végig vándorol a struktúrán, a kéménytől az alapokig. Minden ablak fekete, a cseresznyekék festék halott szürkévé vált. Be kell jutnom. Most rögtön be kell mennem. Tehát a legészszerűbb dolgot teszem. Felmasíroztam a verandára, a tenyerem az ajtócsengőre tapasztom és egy teljes percig hagyom csengeni. Aztán keresztezem a karom a mellkasom előtt és dobbantok a lábammal.

– Senki sem kap semmilyen kávét, hacsak valaki nem nyitja ki ezt az ajtót! – Hatalmaskodónak hangzok, mint a nagymamám. Kedvelem ezt a tényt.

Egy pillanattal később az ajtó nyikorog a zsanérokon. Fellapátolom a kávéfőzőt és a táskakészletet, majd a konyhába robogok.

–     Malcolm? – Hívom őt. – Jól vagy?

Itt van még? Talán kiment hátul, amikor a szellemek feloldották a hatalmukat az ajtókon. Bedugom a kávéfőzőt és veszek néhány mély lélegzetet, így nem kapkodom el az előkészületet. Ezeknek az erős szellemeknek a legerősebb kávéra lesz szükségük, amit főzni tudok.

Felmérem a babokat, amiket a menedzser lökött nekem. Száz százalék Kona? Szégyen a szellemekre pocsékolni. De a levegő bizsergett a kézfejemen. Ötven foknak kellene itt lenni és kezd hűvösödni. A száz százalékos Kona lehet nem válik be, ha nem sietek.

–     Katy? – Egy reszelős hang. Egy másodperc múlva a szellemekre fogtam. – Katy?

Túl mély, túl emberi ahhoz.

–     Malcolm?

–     Az ebédlőben.

Elkészítem a kávéfőzőt és futok. A küszöbön megbotlok valami tömörben és terjedelmesben. Keményen landolok, de sikerül megfordulni és elgurulni. Amikor megállok, a kiégett aranyozott szamovár tölti ki a látóteremet, a sárgaréz gonosz kacskaringókba görbült.

Egy nyögés jön a küszöbtől. Malcolm az egyik könyökén támasztja magát, a telefonját a kezében szorítja, az ingje elszakadt és teafoltos.

–     Mi történt? – Mondom.

–     Ez csak… felrobbant. Begyűjtöttem egy kísértetet, amikor … –

–     Várj. Te eltárolod a szellemeket. – A szamovárt méregetem, óvatosan a széleit. – Itt?

Bólint.

–     Nem engeded őket szabadon?

A fejét rázva lesüti a szemét.

–     Nem tudom hogy.

Ez a szomorú, őszinte vallomás megragad engem. Nincs időnk, hogy elérjük a tiszta pontot a szellemvadászathoz.

–     Tudsz állni? – kérdezem. – Sétálni?

–     Azt hiszem.

–     Akkor segítened kell.

A konyhában kitöltöm a tizenkét kávéscsészét. Malcolm felváltva adogatja a cukorral. Onnantól felosztjuk és elhordjuk a csészéket különböző helyekre a házban.

–  Győződj meg róla, hogy a fő fürdőszobába is teszel egyet. – Ott is lennie kell egynek.

–     Nem fog engem beengedni – mondja egy pillanattal később.

Áh, igazán? Csúnya kis gazemberek. A szellemek és a fürdőszobás poénjuk.

A fürdőajtónál, megszabadítom egy csésze kávétól Malcolm kezét, amikor kivágódik az ajtó.

Malcolm a karomra helyezi a kezét.

–     Nem hiszem, hogy…

–  Minden rendben lesz. – Hallom ebben a hazugságot és Malcolm-nak is hallania kell, de beenged.

Bezárom az ajtót és a pipere asztalra teszem a kávét. Aztán a jeges levegő leng mellette, füstként gomolyog, és élvezkedik benne. Óh, itt a tökéletes alkalom, amit bárki tapasztalt. Mielőtt csapdába csalnám a műanyag tároló edény alatt, ugyanaz az érzés borít el, mint a kávézóban. Ez az a szellem, ami a kávéfőzőben volt. Ez a … nagyanyám.

A felismeréstől lecsapom a tartályt. Malcolm ököllel veri az ajtót, de nem veszek róla tudomást.

–     Nagyi?

Most a szellem körülöttem lebeg, fagyos cirógatás az arcomon.

–     Mi történik? Szerintem…

Valami, ami a huss-nak hangzik, tölti be a levegőt. Bármi is a küldetése, számomra nem kérdéses.

–     Szeretlek – mondom – és hiányzol.

Felemelem a tartályt, a nagymamám a belsejében lebeg. Ráhelyezem a fedőt és a mellkasomhoz ölelem a tárolóedényt. De a hely, ahol volt, igazságtalanság volt: úgy bánok vele, ahogy egy szellemmel.

* * *

Kijutunk a természetvédelmi területre, jó harminc mérföldnyire a várostól. Egy elhagyatott táborhelyen megmutatom, hogyan kell a tartályokat kinyitni és szabadon bocsátani a szellemeket. Még hagyom is Malcolm-nak, hogy megszabaduljon néhánytól. (Csak lelkek, de valahol el kell kezdenie).

–     Vissza fognak jönni? – kérdezi.

–   Az erősek képesek rá, de a legtöbb azt választja, hogy itt marad vagy keres egy öreg pajtát a kísértéshez. Mi ijesztgetné azokat a cserkészeket a kempingsátorban, nem?

Malcolm a kézfejét tanulmányozza. A gyönyörű olajbarna bőr rózsaszín a forrázás miatt.

–     Valamit tenned kellene rá. – mondom. – Mielőtt behegesedik.

–   Egy kis forradás sosem bántott még senkit. Sok mindent sajnálok. – Felemeli a kezét. – De ezt nem.

Bólintok és egy szúrós pillantást vet rám, hogy esküszöm, megsebezne – ha hagynám.

–     Te tudsz valamit, – mondja – szerintem ez működni fog.

–     Mi fog?

–     Te és én. Én vagyok a sistergés és te vagy a steak.

–     Vegetáriánus vagyok.

Hátra veti a fejét és kacag. És miközben fogalmam sincs hogy érti, nem tudok mit tenni, de kedvelem a nevetése hangját.

* * *

Hagyom, hogy az ujjaim nyomon kövessék az arany feliratot az ablakon – rövid idő alatt már tizedjére. Nem tehetek róla, elég nehéz elhinni, hogy a szavak valóságosak.

K&M SzellemIrtó Specialisták

A kirakatban, ahol az aranyozott sárgaréz szamovár foglal helyet, a hátsó részén éjfélbársony rejlett. Valahogy mi rendelkezünk a városban az egyetlen ügyvédi irodával és befektetési vállalkozással. Valahogy elpárolgott a számlák és ingatlanadók miatti aggodalmam.

Malcolm még mindig viselte a sebhelyeket a napról, amit mi a „szellemnap” – nak hívunk. De néhány frissel is dicsekszik. Én is. Amikor hívásra megyünk ki magunkkal viszünk egy új, elektromos szamovárt. Mert még valamit muszáj beismernem: néhány szellem a teát részesíti előnyben. Néha érzem azt a különös jelenlétet és egy fagyos cirógatást az arcom mentén. Néha mondok dolgokat, amiktől Malcolm hátra veti a fejét és nevet.

Amit nem mondok el Malcolm-nak: szándékosan csinálom.

Amit nem mondok el a nagyanyámnak: tudom, mi az igazi túlvilági küldetése.

És szeretem emiatt.

Lexy

Megjegyzés: és ezzel vége az első epizódnak. Legközelebb már a második epizódot olvashatjátok, amiben több kaland és még több infó derül ki Malcolmról. 😉 📼 📼 📹 💓 😻 😋