A vad: II. fejezet

2.            fejezet

Lexi

Egy héttel később…

Nem voltam már gyerek, hogy ne tudtam volna, mit akartam az élettől. De én semmibe vettem azt, amit akartam. Mert, amit kétségbeesetten tudni akartam, az, hogy ki az igazi Dillon Sparrow.

És pontosan ezt terveztem.

Felkaptam az ajtó mellől a padlóról a túracsomagomat, megfordultam és a csendes, magányos házat néztem, amiben felnőttem. Nagyot sóhajtottam. Az édesanyám halála óta nagyon elszigeteltem magam. Az a kevés barátom, aki volt, mostanra elment, tovább léptek az életükben. Senki sem volt, aki azt mondja, hogy ez rossz ötlet.

Valószínűleg tényleg nagyon rossz ötlet volt, de itt ülök magamat sajnálva.

Nem tudok semmit Dillon-ról, eltekintve azoktól a dolgoktól, amiket a pletykafészkeken keresztül hallottam.

Nem várok rá még egy hónapot, hogy bejöjjön a városba és megtehessem a lépéseket. A róla szóló fantáziáim lehet, hogy bolond dolgok megtételére sarkallnak, de készen álltam, hogy megtaláljam a saját válaszaimat.

Becsuktam a bejárati ajtómat, az autómhoz mentem és beültem.

A szívem dübörgött, és őszintén szólva, fogalmam sincs, mit fogok csinálni, amikor a hegyekhez érek.

Tudom, hogy a Crystal Lane-en élt, egy kis földúton, ami a hegyekbe vezetett, mielőtt véget ért. Az út véget ért, aztán gyalogolnom kellett. Imádkoztam, hogy elég korán érkezzek meg, még naplemente előtt.

Aztán mi lesz? Egyszerűen felbukkanok az ajtajánál mondván, elég őrült vagyok hozzá, hogy betörjek a magánéletébe, amire egyértelműen vágyik?

Megráztam a fejem és kezemmel a kormánykeréken ültem, újra átgondolva a helyzetet.

Ez egy rossz ötlet.

Rálelhetek a dolgokra, amiket keresek és megszelídítem az irányába tanúsított kíváncsiságomat, vagy …

Ez lesz a legrosszabb hibám, amit valaha elkövettem.

Dillon

Lexi az első pillanattól kezdve az enyém volt, hogy megláttam.

Állandóan a fejemben járt, ezt a szükségletet képtelen voltam lerázni. Bár meg sem akartam próbálni, hogy ne gondoljak rá.

Akartam, hogy felemésszen, amíg semmi sem marad, amíg csak egy férfi porhüvelykje leszek, aki megragadta az élete valóságát.

Ő az a valóság.

Fény volt a sötétségemben minden hónapban látni őt, gyönyörtüske a jégbefagyott szívemnek.

A megszállottja voltam, minden porcikáját birtokolni akartam. Azt akartam, hogy Lexi az arcomba nézzen és tudja, visszavonhatatlanul birtoklom őt. Tiszta önuralom és a szükség, hogy megvédjem – még magamtól is – ezért maradtam távol.

Sosem állítottam, hogy jó ember vagyok.

Nem is akartam jó ember lenni.

Még ha akartam volna is, nem tudtam, megadni neki a boldogan élnek, míg meg nem haltak befejezést. A másik részem csak egy birtokló rohadék volt, amikor róla volt szó.

Csak egy kifacsart tündérmesét tudtam neki nyújtani, ami megérteti vele, hogy ő volt … hogy ő volt az egyetlen, aki számított nekem.

Kibaszott bolond vagy, ha azt hiszed, vágyik rád, hogy bármit is akar veled csinálni.

Pletykák keringtek rólam a városban, néhányat félelemből fabrikáltak, de többnyire mindegyik igaz.

Mit gondolhat vajon ezekről? Ő is félt tőlem? Ő is csodálkozott milyen messzire jutottam, hogy valójában mennyire összetört voltam?

Az egyik kezemmel megdörzsöltem az arcom, érzem, hogy az arcszőrzetem dörzsöli a tenyerem. Sokáig vártam, visszafogtam magam, hogy azután menjek, amire vágytam… a nő után. De felfal a várakozás, hogy az enyém legyen, marcangolja a bensőmet, kétségbeesetten akartam őt.

Eleget vártam már. Ideje volt mozgásba lendülnöm, megmutatni Lexi-nek, hogy együtt kell lennünk. Elmegyek hozzá, ráébresztem, hogy őrá vágyom … mindörökké.

Pontosan rá fog jönni, milyen messzire vagyok hajlandó elmenni, hogy biztosan mellettem maradjon. Mert egy vadállat vagyok, amikor róla van szó.

Lexi

Verejték borította a testem, nehezen szedtem a levegőt a magasban, ahogy felfelé haladtam a hegyen.

Azóta sétálok…. már nem is tudtam. A lábaim hasogattak, a lábfejembe nyilallott, és komolyan elkezdtem átgondolni az ötletemet.

Közel kellett lennem. Az ösvényt követtem, de a nap a fák közé bújt, és tudtam, hogy hamarosan lenyugszik.

Milyen bolondnak és kétségbeesettnek kellett lennem, hogy azt gondoljam ez egy jó ötlet?

Megigazítottam a táskám a vállamon. De legalább nem voltam annyira ostoba, hogy ne hozzak magammal néhány palack vizet. Leültem egy szikladarabra pihentetni a lábam és a nyomvonalat bámultam. Talán egyszerűen csak vissza kellene fordulnom, ezt a helyzetet kudarcként elkönyvelni és eldönteni pontosan mire lenne szükségem az életemben.

Miután egy hosszan ittam a vízből, felnéztem a fákra. Enyhe szellő lengedezett, előre-hátra lengetve az ágakat.

Békés volt idefent, csak a természet és a gondolataim alkották a társaságom. De bármilyen gyönyörű is volt, kezdett sötétedni, nem tudtam milyen messze voltam és pusztán csak haza akartam menni.

Hogy gondolhattam, hogy jó terv felbukkanni valami idegen pasi házánál? Hogy gondoltam, hogy Dillon szívesen veszi az ilyesmit?

Faág roppanásának hangja hallatszott a közelemben. A szívem hevesen dobogott, az egész testem riadókészültségben állt. Leellenőriztem a környezetem, de természetesen semmit sem láttam. A valaha látott összes horror film átszáguldott a fejemen.

Sorozatgyilkos.

Tébolyodott pszichopata.

Vadállat, ami rágójátéknak szándékozik használni.

Vérfarkas.

Ezektől a gondolatoktól és képektől erősebben, gyorsabban dobogott a szívem. Elrohanni vagy nem elrohanni…

A pokolba, csak egy állatnak kell lennie. Az erdő közepén voltam.

Ahol senki sem hallhat meg engem, és ha eltűnők, talán sosem találnak meg.

Nem gondolkodtam többet, hanem gyorsan elkezdtem lefelé menni a hegyről. Basszameg. Talán kétségbeesve meg akarom ismerni Dillon-t, de meghalni sem szeretnék eközben.

Az aljnövényzeten rohanás hangja hallatszik, amitől felgyorsítom a tempóm. Magam mögé meredek, de semmit sem látok.

A félelmem a magasba szökkent.

Aztán rohantam, annak ellenére, hogy azt gondoltam, ezzel talán még rosszabbat tettem. Hátra néztem a vállam felett és akkor megláttam.

Egy kibaszott mókus.

Átkozottul hülyének éreztem magam, saját magamon kuncogtam. De amint lelassítottam és kapkodtam a levegőt, elestem. Keményen és gyorsan zuhantam előre, a fájdalom csak egy pillanatik tartott, mielőtt maga alá temetett a feketeség.  

Lexy