Charity Tahmaseb: Kávé és Szellemek 1: Második epizód

Engedd ki a szellemeket

***

Attól a pillanattól kezdve, hogy Malcolm eltűnik a fák között, a világom lelassul. Csináld, meg a kávét, utasítom magam. Csináld meg a kávét, töltsd a csészékbe, tedd bele a tejszínt és a cukrot. Mozgasd a kezeidet és minden renden lesz. Mozogjon a kezed.

A lábaim összerándultak. Nem tehetem meg, hogy keresztül rohanok a parkolón utánuk. De ha a kávé nem fő le, ha az edények nincsenek kint és nem állnak készen, hogy bezárják a szellemeket, akkor bármi is történik a nagyanyámmal és Malcolmmal semmi sem lesz.

Megszámolom a csészéket. Előhúzok plusz tartályokat és azokat is megszámolom. Amire nem számítok, hogy meglátom a lebegő lepedőt, azt az álkísértetet a perifériás látómezőmben. Az erdő vonala felé vetem a tekintetem, aztán vissza a lebegés felé. A szívem lesüllyed.

–     Lepedő és menyasszonyi fátyol. – Mondom ki hangosan.

Az a furcsa, fémes hang nevet.

–     Vérbosszú? – Kockáztatom meg.

Ez alkalommal nincs válasz.

–     Kettőtök között. – Mondom. Ez a … dolog mindvégig itt lett volna? Azt hiszem tudom a választ és eláraszt a rettegés.

–     Ah, elég közel kedvesem. Messze okosabb vagy, mint… ki is ő? Az üzlettársad?

Magamhoz szorítom az egyik kávéfőzőt. Nem egy nagy fegyver, de a fém melegíti a jeges ujjaim, a fogantyú biztos és szilárd a markomban.

–     Te nem Nigel vagy. – Mondom.

–     Ismételten, bravó.

–     Akkor ki vagy te?

A nevetés betölti a levegőt. Ezzel együtt minden hiányzik, a kávé aromája, a sáfrány a teából. Olyan mintha ez a dolog, bármi is ez, mindent felszívna, amiben egy csipetnyi élet is van.

–     Lényeggel, szubsztanciával látnak el. – Mondja, mintha olvasna a gondolataimban. – Nem sok, de méltányolom az erőfeszítéseidet. Te csinálod a legjobb átkozott csésze kávét. – Egy sóhajtást hallatnak a száraz falevelek. – Hiányolom a kávéivást, majdnem annyira, mint a sétálást. Tényleg furcsa, mennyire hiányolom az egyszerű mozdulatokat az egyik helytől a másikig. De persze, vannak más… élvezetek, amiket hiányolok.

Felderítem a parkolót, de minden alkalommal, amikor elkapom a lobogó lepedő látványát, az valahogy arrébb suhan.

–     Az emberek azt képzelik, hogy éterinek lenni isteni. Természetesen nem az. Tulajdonképpen, inkább azt kell mondanod, hogy pokoli, különösen, mikor csak meg akarod cirógatni egy csinos kislány arcát.

Aztán a lepedő a szemem előtt tűnik fel. Úgy csapkod, mint egy szövettel bevont ruhaszárító. A széle megérinti a nyakam. Mielőtt elugorhatnék, a nyakam köré fonódik. A nyomástól a légcsövemen eldobom a kávéfőzőt. Kávé loccsan a sípcsontomra, de alig érzem a hőt. Minden figyelmem leköti, hogy levegőt juttassak a tüdőmbe. Megragadom a nyakam, de minden, amit tehetek, hogy a körmeimmel végiggereblyézek a bőrömön.

Aztán a lepedő azonnal elszáll, még egyszer visszaugrik a perifériás látásomba.

–     Látod? Ez nem ugyanaz. Most, ha lenne testem…

Köhögök, először nem tudok szavakkal reagálni. Védelmezően a nyakam elé teszem az egyik kezem, a másikat a furgon oldalára.

–     Nigel. – Mondom végül. – Nigelt akarod. Ide csalogattad.

–     Némi segítséggel. Te. A testvére. Az az imbecillis Doug. Látod, kedvesem, a szellemfalónak én vagyok a végső díj. Természetesen, csinálnom kell majd egy kis háztartást, amikor bent leszek. Mindenki mást kirúgok. A kezdőknek…  

–     Hogy lehet egy szellem ilyen erőteljes? – Lassan körbe fordulok. A hangja mindenhová követ. Kell itt lenni valamiféle trükknek.   

A parkoló állott csendje köszönti a kérdésem. – Hogy válhat egy szellem ilyen öntudatossá?

Úgy hiszem, a legtöbbjük ösztönösen fut, a nagymamám kivétel lehet. De ez a valami?

–     Idősebb vagyok, mint a nagyanyád. Idősebb vagyok, mint az ő nagyanyja. Idősebb vagyok, mint amit csak el tudsz képzelni. – A hang betölti a levegőt, úgy tűnik engem is betölt. – Itt voltam, amikor az emberiség először előmászott az iszapból és itt leszek, amikor visszabombázzátok bele magatokat.

–     Akkor miért akarsz egy aprócska ember lenni?

–     Úgy hiszem, már megadtam neked az okokat. Valójában, azt hiszem talán téged is hozzá kellene adnom azoknak az okoknak a listájához.

–     Komolyan? – Fáj a nyakam, de a szavaim erősen jönnek elő. – Ettől meg kellene ijednem?

–     Kellene.

Körbementem a furgonon és kinyitom a vezetőoldali ajtót. Behajolok, mintha elérném az egyik cukros tasakot. A lepedő a szélvédőt simítja. Behúzom a lábaim az autóba és becsapom az ajtót, mielőtt utánam jönne. Beindítom a motort. Azon vagyok, hogy elhúzzak a parkolóból, megkeressem Malcolm-ot, amikor a visszapillantó tükörben meglátom a lepedő lobogását és hogy alábukik.

A kipufogó.

Próbálok egyesbe váltani. A gázpedált nyomom. A motor hörög, majd lefullad. A kulcsért nyúlok, elszántan újra megpróbálom.

–     Nem fog menni, kedvesem. A szénmonoxid mérgezés ronda módja az elmúlásnak.

Elismerem, hogy ez a kellemetlen valóság helytálló. Így ehelyett kirobbantom a dudát. Most az oldalsó tükörben két alakot látok. Mindketten rohannak. Mindketten csillognak. A nagymamámnak lépést kell velük tartania, hogy elhomályosítsa a képüket. Nem számít mi történt Nigel-lel, figyelmeztetnem kell. Nem nyelheti el ezt a kreatúrát. Ez… a valami meg fogja ölni, kiradírozza a testvér minden nyomát, akit Malcolm ismer és gyanítom, hogy még mindig szeret.

De nem tudom elhagyni az utasteret, anélkül, hogy a hülye dolog ne fojtogatna.

–     Nem, attól tartok nem tudod.

–     Hagyd abba! – Követelem.

–     Nem olvasok a fejedben, nem igazán. Annyi az egész, hogy minden gondolatod tisztán lejátszódik az arcodon. Olyan mintha egy színpadi színésznőt figyelnék.  

–     Ezt nézd – Felemelem a középső ujjam.

A jelenség csak nevet azzal a csikorgó, fémes vihogással. A hang Malcolm-ot és Nigelt is ledermeszti. Majd mindketten újra előrefelé vágtatnak. Ezúttal, olyan mintha Nigel természetfeletti erővel lenne megerősödve. Véknyabb, mint Malcolm, de a lábai minden lépéssel távolabb nyúlnak, és könnyedén megelőzi a testvérét.

Majdnem a csomagtérajtónál van, amikor kivágom a kocsiajtót.

–     Nigel, ne. – Kiáltom. Fáj a torkom és a szavak brekegve jönnek ki. – Ez egy csapda.

Igazam van. Az. De nem úgy, ahogy én gondolom. A lepedő kitör a motorháztető alól és a fejemre esik. Valaki kiabál, de nem hiszem, hogy én. A szám túlságosan tele van valami ködszerű dologgal. Köhögök és fuldoklom. Taszítom, de nincs semmi, amivel kitámasszam.

Nigel belém rohan. Egy pillanat múlva mindketten csapdába esünk a lebegő lepedő alatt, ami itt, de ugyanakkor nincs is itt. De a férfi csinált előtte valamit és sejtem mit csinál. Kinyitja a száját, mintha egy nagyot ásítana, és aztán szabad vagyok.

Nigel a földre zuhan. A lábai és kezei összerándulnak. Csak két láb távolságra vagyok, de a hideg, ami legördül róla, erősen hátratol. Nem tudok a közelébe kerülni. Nem tudok segíteni rajta. Malcolm megragad hátulról, karjait a derekam köré fonja.

–     A végső díj. – Malcolm hangja betölti a fülem. – Ezt próbálta elmondani. A szellemfaló végső díja.

–     Csapda. Az a dolog… használni fogja a bátyád, talán már használta is. Sajnálom.

Malcolm karja összeszorul a derekam körül. A nyakamba temeti a fejét.

 – Én is sajnálom, Katy, hogy hozzád vezettem ezt.

Nem akarom nézni, de mégis tudom, hogy néznem kell. Ha e fajta lénnyel kell harcolnom, akkor ismernem kell minden trükkjét. Nigel az aszfalton vergődik a kávétócsák és nedves levelek között. A kezét a szája fölé emeli.

–     Nem engedi el a szellemeket. – Mondom.

–     Ez akkor jó?

–     Nem tudom, de ez nem része a teremtmény tervének.

Amikor észreveszem a szökkenő csillogást, nem tudok megszólalni. Talán először gondoltam arra, hogy ez a szeptemberi délutáni napfény trükkje. De ez a fény szándékos. Mozog és lecsap, pont mint a nagymamám.

–     Ó, édes istenem, be akar menni. – Mondom egy másodperccel azelőtt, hogy Nigel kitakarja a száját.

A nagyanyám elmerül benne.

Ezúttal a sikoly az enyém.

***

Lexy