Charity Tahmaseb: Kávé és Szellemek 1: Második epizód

Engedd ki a szellemeket

Nigel abbahagyja a rángatózást. Hátra hajtja a fejét, becsukja a szemét, az arca majdhogynem békés. Egy alvó csecsemő. Vagy egy halál közelében lévő férfi. A fejemben hallok egy visszhangot, egy parancsot régről.

Katy-lány, a kávé, most!

–     A kávé. – Több levegő jött elő, mint szó, de megértés gyúl Malcolm szemeiben.

A kempingfőzőhöz rohanunk. Kivéve, hogy az edényeket korábban eltávolítottam, a maradék továbbra is fő és gőzölög, és olyan aromával tölti meg a levegőt, ami versenyezhet a legjobb kávézókkal. Malcolm a szamovárból megtölti a teáscsészéket.  Amikor a heves sáfrány és fűszer keveréke a levegőbe árad, azt hiszem éljenzést hallok, a hang egyszerre vidám és túlvilági.

–     Katy, nézd! – Malcolm előre mutat és együtt fordulunk meg a furgon körül. – Te is látod őket?

–     Igen.

Egymás után csillogva bukkannak fel Nigel szájából. Apróságok, nem nagyobbak a lelkeknél. A főtt kávé felé húznak. Alámerülnek és lesüllyednek a gőzben, mielőtt belesüllyednek a teherautó bal hátsó kerekénél lévő egyik műanyag tároló edénybe.

–     Boldogok, hogy szabadok – mondom.

És azok. Boldogok. Hálásak. Néhány lecsap rám, szellemcsókot adnak útban a tárolóedényük felé. Malcolm tarkójára is adnak egy taslit, de ez inkább a szellemverziója a haver pacsinak, mint bármiféle büntetésnek. 

A lelkek egy dolog. Nigel éppen lenyelt valami nagyon ronda dolgot. Még szembe kell néznünk vele.

A szellemvadász éveim alatt mindössze háromszor voltam tanúja teljes szellem fertőzöttségnek, kétszer otthon, egyszer pedig egy régi istállóban. Még sohasem láttam egy személy belsejét, de az megmagyarázná Nigel jelenlegi állapotát. Üvegesnek tűnik, mintha egy vékony jégréteg borítaná. Az ajkai elkékülnek, a szempillái deresek.

–     Több melegség. – Mondom Malcolm-nak. – Több gőz. – Utántöltöm a kávéfőzőt. Malcolm bekapcsolja a kempingfőző gombját. – Vigyük a csészéket hozzá. – Mondom egy pillanattal később. – Csábítsuk ki őket.

Amikor elkészül a kávé kitöltöm. Malcolm hozzáadja a tejszínt és a cukrot, a kanál csilingel a csészék oldalán.

–     Három fekete, – mondja, – három tejszínnel.

–     Három cukorral – mondom, folytatva a kántálást. – És három extra világos és extra édes.

–     Mert még a szellemeknek is van kedvencük.

Tizenkét csésze. Mindig. Ahogy a nagyanyám tanította. Keresztül rohanunk a parkolón a tűzforró kávéscsészékkel. A meleg folyadék kilöttyen az oldalak felett. A kezeim lüktetnek a hőtől, a bőr élénk rózsaszín. Nem hagyom abba a futást, míg csak Nigelt egy kávékör veszi körül. A kerámia bögrék csillognak a napfényben, az élénk kékség versenyre kel az éggel, a zöld mélyebb, mint a mauzóleum kémiailag fokozott gyepje.

Mind a tizenkét csészével a helyén Nigel egy furcsa áldozatnak tűnik a koffein istenségének. A gőz az őszi levegőbe emelkedik, a pára elhomályosítja a rálátásom. Homályos, párás volt, mintha éjszakai ködtakaróba burkolnánk.

Az egész teste remeg. Felkiált. Aztán a világ csillog. A szájából szellemek özönlenek. A legerőteljesebbek a bögréket lökdösik, keresztül löttyentik a kávét az aszfalton, a túrabakancsomon, Malcolm cipőjén. Forognak, a szökésük erejével felkavarják a leveleket és kavicsokat. Megragadjuk a tárolóedényeket és elkapjuk a lassabbakat. Néhány megkerüli a kávét, a szabadság felé igyekeznek, ami bárhol, de a mi tárolóedényeinkben van.

Nem érzem a nagymamám. Nem veszem észre azt a … dolgot, ami a lepedőt lebegteti, amitől a menyasszonyi fátyolra gondolok. Nigel felfelé csavarodik. Köhög. Gyomorszájon vágja saját magát, mintha a Heimlich-fogást alkalmazná önmagán.

Zölddel festett tintás sötét bíborvörös örvénylés emelkedik ki a szájából, mint viharfelhők egy tornádófigyelmeztetés alatt. Nem fénylik. Szivárog. Teszek néhány lépést hátrafelé és Malcolm-nak ütközök. Megfogja a vállam, és a testmelege az, ami szilárdan tart.

A dolog néhány centire az arcomtól úszik. Körülötte a levegő állott, illatoktól mentes. A dolog jelenléte betölti a fejem. Jeges fém. Szürke ónos eső. Kényszerítem magam, hogy ne gondoljak azokra a gondolatokra. Ágylepedő. Menyasszonyi fátyol.

– Tudd meg, Katy. – mondja a valami furcsa, fémes hangon, a szavak a dobhártyámnak csattannak. – Nem menekülhetsz.

Malcolm elém veti magát, de a dolog az ég felé sodródik, mintha annyi levegővel lenne tele, ami felemeli. A szellő felkapja és addig sodorja a tinta halmot, amíg a folt az égen végül eltűnik.

Malcolm halkan a fülembe káromkodik, hangot adva a gondolataimnak. Aztán megragadom.

–     A nagyanyám!

Nigel mellé rohanunk. Mozdulatlan, az arca sápadt, a szeme csukva. Malcolm az egyik oldala mellé zuhan, én a másikon landolok. Lehunyom a szemeim, hogy vissza tartsam a könnyeket.

Igaz, hogy a halál miatt elvesztettem a nagyanyám. Az, hogy mostanában követ engem a túlvilági léte alatt, is több kényelmet jelent, mint amit hajlandó vagyok beismerni. Félek, hogy a búcsú valóságos lesz.

–     Katy. – Malcolm hangja halk. – Nézd.

Megteszem. Ott, Nigel szájából előtörve egy puha, csillámló villanás, ami erős és képes ellenállni a szélnek. Talán vágyik egy csésze kávéra, két cukorral és extra tejszínnel.

–     Az a sárga bögre – mondom neki.

Malcolm a testvére kezét tartja.

–     Lélegzik, a pulzusa gyors, de szerintem ez várható is volt.

–     Nekünk kellene… ? – Mielőtt javasolhatnám, hogy hívjuk a 911-et, Nigel felugrik.

Köhög, remegés rántja össze a testét. A szemei tiszták.

–     Malcolm?

Malcolm bólint.

–    Én… én… – Nigel megszemléli a parkolót, a kávés csészéket. A pillantása a fák vonalát követi. Látom a pillanatot, amikor elárasztják az emlékek. A bosszúság az arcán fájdalomról tanúskodik. – Ó, Istenem! – motyogja és a kezébe temeti az arcát. – Annyira szégyellem magam.

Malcolm megöleli a bátyját, de Nigel nem hagyja abba a bocsánatkérő és szégyenkező litániáját.

– Nem tudom mit csináltam és mégis mindenre emlékszem. Képtelen vagyok megmagyarázni.

–     Nem te irányítottál – mondja Malcolm. – Hanem a szellemek.

–     Oh, de én nyeltem le őket.

Malcolm kétségbeesett pillantást vet felém. Közelebb araszolok. A piros és fehér csíkos harisnyám már tönkrement, szóval mi neki egy kicsivel több aszfalt? Feltérdelek és Nigelre nézek. Aztán felajánlom neki a kezem.

–     Szia, Katy vagyok. Megmentetted az életem.

Most megfigyelhetem mindkét testvért. És igen, megvan a hasonlóság, bár amíg Malcolm haja csillogó ébenfekete, addig Nigel-é meghökkentően tiszta fehér. Mindkettejük szeme sötét, de Nigel tekintete egy olyan emberé, aki messzemenően sok dolgot látott már.

–     Én… megmentettem az életed? – mondja, minden szó önmagában kérdés is.

–     Az a dolog. – Megérintem a nyakam. Érzékeny, és gyanítom, hogy már kialakultak a zúzódások. – Megpróbált megölni engem. Így lett volna, vagy megszállt volna vagy valami. Szántszándékkal ütköztél belém, ugye?

Nigel csendben van.

–     Más gondolataid vannak erről, ugye?

–     Nem tudom. – A szavak nyersek és őszinték.

–    Szerintem pedig megtetted, nem kellett volna megmentened az életem, de valahogy mégis megtetted.

Még mindig előre nyújtom a kezem. Felé bólintok.

Megfogja a kezem, a bőre majdnem olyan meleg, mint a testvéréé. Egy másodperccel később felkiált: – Össze vagy fagyva. – A testvére felé fordul. – Malcolm, meg van fagyva.

–     Azt hiszem, van némi maradék tea. – Mondja Malcolm.

Összetömörülünk a csomagtartó körül és Malcolm teáját kortyolgatjuk, a nagyanyám lusta köröket tesz a szamovárból eredő gőzben.

***

Utoljára még visszatérünk a Tartós Pihenés Mauzóleumba. Miután Nigel megszabadult az összes szellemtől, néhány pajkos lélek meglelte a befelé vezető utat. Látszólag megérintik a látogatókat és feldöntik a ventilátorokat. Személy szerint úgy gondolom, hogy felélénkítik a helyet. De az ügyfél az ügyfél, ahogy Malcolm is rámutatott, különösen, ha a pénzforgalmunkról van szó.

Az utolsó körutunkon az épületen keresztül találunk egy eldobott lepedőt, némi horgászzsinórt, és valamit, ami egy gyerekjáték emelőcsigának tűnt. Az ártalmatlan dolgok fenyegetést árasztanak, de a helyiségben a levegő már újrahasznosítottnak érződik, nem pedig mindentől mentesnek, mint ezelőtt.

Még amikor Malcolm összegyűjti a dolgokat, akkor is aggodalmasan ráncolja a homlokát.

–   Miért lepedő és menyasszonyi fátyol? – Kérdezem a testvéreket valamivel később a hét folyamán.

Egy új rutinhoz igazodunk mástanában, ami Nigel-t is magába foglalja. Malcolm-mal él és kiismeri magát a számítógépek terén. Egy szellemvadász adatbázis terveit készíti el nekünk.

Meglepetésemre Nigel az, aki elsőnek szólal meg.

–   Szex és szerelem – mondja. – Ez az amit, legtöbbjük akar, valamilyen formában. Figyelem, szeretet, elismerés, vágyakozás. – Megrázza a fejét. – Még most is hallom a csiripelésüket. Megtölt, de üresen is hagy.

De ezután csendben marad. Már hozzászoktunk ehhez, a csendjéhez, az elrévedő pillantásához, valahová a távolba. Nem kérdezem meg, hogy értette. Tudom, hogy elárulja nekünk, amint készen áll rá.

Időközben Malcolm-nak és nekem volt egy esetünk a helyi ügyvédi irodában.

–     A nagyanyád nem csinálhatja ezt tovább. – Mondja. – Valaki rá fog jönni.

–   Nem. – Visszatértem a farmerhez, a combjaim meggyógyultak, vagyis majdnem. Hozzáadtam egy kockás blézert, de még mindig alulöltözöttnek érzem magam az ügyvédekhez képest, akikhez mennünk kell.

–   Ehhez mit szólsz – mondja. – Óvatosnak kell lennie. – Séta közben megáll a járdán. – Neked is óvatosnak kell lenned, Katy. Az a dolog…

–     Elment.

A járda közepén áll, így egy anya a babakocsival elrohan mellettünk.

–    Képtelen vagyok kiverni azt a szót a fejemből. – Mondja, miután a nő elhalad. – Vérbosszú. Nem Nigel-ről szólt, és azt sem hiszem, hogy rólam. Tehát maradsz te.

–     Az a dolog elment. – Mondom ismételten.

–     Átmenetileg.

–     Igen, pontosan. De addig is, van munkánk, amit el kell végeznünk.

–     De…

Az ujjam az ajkaira nyomom, gyors érintés, ott és elmúlt. Ilyen közelről érzem az Ivory szappant és a szerecsendiót. – Gyerünk, kapjunk el egy szellemet.

Meglepetésemre Malcolm nem tiltakozik. Csak megfogja a kezem és elindul.

Meglepetésemre nem bánom.  Egyáltalán nem.

Lexy