Charity Tahmaseb: A szellemekt szeretni kell (Coffee and Ghosts 1)

Szellemekkel suttogó

(3. részlet a harmadik epizódból)

***

A járdán találok rá Mr. Carlottára. Barátságtalan tekintettel mered a közösségi központ bejárati ajtajára. Egy pillanatig attól félek, rám néz mogorva tekintettel.

–     Ostobaság! – kiabálja. – Puszta ostobaság! Bárcsak itt volna a nagyanyád, Katy-lány.

Igen. Bárcsak.

–     Ő tudná, mi a teendő. Oh, bedobná egy szurdokba azt a sarlatánt. – Ide-oda integet előttem az ujjaival. – Az a te fiatalembered….

–     Nem az én fiatalemberem, Mr. Carlotta. Az üzlettársam.

–     Egy gyalázatos, azt a nőt választja helyetted.

–     Nem hiszem, hogy bárkit is választott. – Bármiért, most megvédem Malcolmot, meg sem szólalok. Talán egyszerűen nem tudom elhinni. Így helyette azt mondom: – Haza guríthatom?

–     Tudom, hogy tudod, Katy-lány.

Felsóhajtok. – Esetleg haza guríthatom, Mr. Carlotta?

–     Nem, de talán vissza vihetsz a gondozóintézetbe.

Újra felsóhajtok.

Az intézmény jól felszerelt. Néhány alkalmazott a műszakban bosszúsnak és elégedetlennek tűnik, mintha távol tartanánk őket a szeánsz minden mókájától. Abból, amit láttam, kevéssé volt szeánsz, mint inkább egy módszer a nyilvános megaláztatásra. Valószínűleg meg kellene köszönniük nekünk.

–     Ostobaság! – mondja neki Mr. Carlotta, nem nagyon segítve. De igaza van. Az is volt.

Mr. Carlotta székének kerekei susognak a szőnyegen. A szobája a szárny vége felé van, intek az itt lévő és még ébren lévő lakóknak.

Amikor elérjük a szobáját, csillogás és hideg villanása üdvözöl minket.

–     Ó, Mr. Carlotta, miért nem mondta Malcolmnak, hogy a szelleme visszajött?

Hangot hallat, ami úgy hangzik, mint a krákogás.

–     Ő is ugyanúgy el tudja fogni a szellemeket, mint én.

–     Nem, Katy-lány, ez az, amiben tévedsz. Amellett, nem akarom, hogy akárki kapja el ezt a különös szellemet.

Már bebizonyosodott, hogy erős, a hangulata inkább szomorú, mint rosszindulatú. Valami földöntúli, megterheli a levegőt, mintha sok terhet cipelne. Úgy érződik, hogy nem ősi, de mégis nagyon öreg.

–     Guadalcanal óta itt volt, – mondta nekem egyszer Mr. Carlotta.

Nem tudom, hogy ez igaz-e, vagy hogy egy szellemet le lehet e cserélni egy másikra. Az elmúlt néhány évben ugyanazt érzékeltem. Miért választotta Mr. Carlotta kísértését, nem tudom megmondani, bár biztos vagyok benne, Armand úrnő hajlandó lenne kitalálni.

De ez csak az lenne. Az én teóriám? A szellemek az érzelmeken lógnak, akár bővelkednek bennük, akár teljesen hiányoznak, attól függ. Ezért történik, hogy olyan gyakran a szellemek humortalan embereket zaklatnak. A szellemek szerint ez vicces.

Néha az is.

De Mr. Carlotta esetében, gyanítom, hogy ez a lélek csupán szánalmat akar. Talán katona volt a második világháború alatt.

Talán nagy veszteséget szenvedett el és ugyanazt a veszteséget érzi a férfiban is. De nehezen lélegezhetővé teszi a levegőt, elhomályosítja a felső világítást. Szomorúság formálódik a mellkasomban.

–     Hadd lássam, hátha van valamennyi kávé a személyzeti pihenő szobában.

Mr. Carlotta félreüti a javaslatom. – Ezt az egyet nem fogod elkapni azzal a moslékkal. 

Ebben igaza van.

–     Eredj haza, Katy-lány! Sok éve élek már ezzel a szellemmel. Eggyel több éjszaka, már nem számít.

–     Első dolgom lesz idejönni reggel, – mondom neki. – A Kona keverékkel.

–     Extra tejszín és cukor?

–     Hát persze. – Lehajolok, hogy megpuszilja az arcom.

–     Bezárod az ajtót és lekapcsolod a villanyt kifelé menet? – A hangja halk, csak szégyenlős panaszkodás. Nem akarom itt hagyni egyedül a sötétben. De megteszem.

Az előcsarnok felé menet egy reszketeg hang szólít meg.

–     Katy, kedves, te vagy az?

Egy másik lakó ajtaja előtt állok meg. – Nem kellene már aludnia, Mrs. Greeley?

–     El akartam neked mondani, mennyire élvezem a nagymamád látogatásait.

Kinyitom az ajtót. A szoba sötétbe burkolózott, egyetlen éjjelilámpa világít. Nem mintha Mrs. Greeleynek szüksége lenne rá. Az asszony vak. Megfontolt vagyok – talán öntudatos – abban hogyan lépek, mintha Mrs. Greeley érzékelhetné az aggodalmat és a stresszt a lépteimben. Amikor elérem az ágyát, megfogom a kezét.

Maga mellett tartja a kezem. – Minden rendben van, kedvesem?

Dehogy, nem csapom be.

–     Fáradt vagyok, – mondom. – Elmentem a szeánszra, aztán egészen idáig toltam Mr. Carlottát.

–     Öreg bolond. Fel kellett volna hívnia a járatot.

–     Én akartam sétálni, – mondom.

A bőre papírvékonynak tűnik a sajátomon. Annyira törékeny, az ujjai, olyanok, mint a gallyak. És még a vaksága ellenére is, gyanítom, hogy többet érzékel, mint a többiek együttesen.

–     Néhány napja nem láttam a nagymamádat, – mondja az asszony.

–     Ez egy elfoglalt időszaka az évnek. Közeleg Halloween. A lelkek ilyenkor szeretnek rosszalkodni.

Mrs. Greeley kuncog. – Csakugyan. Ha még előttem találkoznál vele, mond meg neki, szeretném befejezni a csevegésünk.

–     Rendben, – ígérem.

Az éjszakai vezetővel a hallban találkozom, néhány ajtóval távolabb Mrs. Greeley szobájától.

–     Ó, Katy, annyira sajnálom. – Az a fajta ember, aki minden aggodalmát az arcán viseli, most is ráncok húzódnak a homlokán. – Már leteszteltük. A memóriája kiváló. De hogy miért ragaszkodik hozzá, hogy tud beszélni a nagyanyáddal, egyikünk sem tudja kitalálni.

–     Rendben van.

–     De nem az. Te már annyi sok mindent tettél az itt lakókért. Az, hogy emlékeztetnek…

Nem tudta rávenni magát, hogy kimondja a nagymamád halott, így a mondatot befejezetlenül hagyta.

–     Minden egyes alkalommal, – több meggyőződéssel teszi hozzá.

–     De tényleg rendben, semmi gond. – Tartok ki emellett. – Bizonyos értelemben olyan, mintha a nagymamám tovább élne Mrs. Greeleyn keresztül.

Az éjszakai menedzser nem tűnik meggyőzöttnek. Ráncolja a homlokát, amin egyre szaporodnak a ráncok, majd megvonja a vállát.

–     Milyen volt a szeánsz? – kérdezi.

–     Időpocsékolás.

Ezzel otthagyom, mielőtt többet is beismerhetnék, mielőtt elmondhatnám az éjszakai vezetőnek, hogy Mrs. Greeley a nagyanyámhoz beszél. A nagyanyám még mindig megfordul itt a gondozó intézményben – szellemként. Talán Mrs. Greeley mindig is érzékelt. Talán a vaksága miatt van. Bármi is az ok, kommunikálni tud a nagymamám szellemével. Én vagyok a másik ember, aki még képes rá. Nem mintha valójában beszélgettünk volna. Néha hívatlanul szavak vagy képek úsznak be az agyamba. Az esetek többségében nem is tudom, mit jelentenek. Olyan, mint egy kirakós összeillesztése, de eddig a legtöbb darab hiányzik.

Kint a szél felborzolja a görkoris szoknyám, az éjszakai levegő hidegebb, az égbolt sötét, eltekintve a néhány tűszúrásnyi csillagtól. Libabőrös lett a csupasz bőröm a harisnya felett. Fontolgatom, hogy megkérem az éjszakai vezetőt, vigyen haza. De a lábaimnak, megvolt a saját tervük. Két háztömbbel odébb már igazán bánom, hogy a séta mellett döntöttem.

Először nem törődöm az autóval. Mert egy meggypiros kabrió, de ez nehéz. A sofőr felpörgeti a motort. Nem nyomja meg a dudát, mert már késő van, ez a város pedig korán lehúzza a redőnyöket, és a férfi túlságosan udvarias egy ilyen dologhoz. Ekkor a nevemen szólít.

–     Katy, gyerünk, haza fuvarozlak.

Abbahagyom a menetelést, szembe fordulok a kocsival, a karom szorosan összekulcsolódik a melegségért. Valójában túl hideg van a lehúzott tetőhöz, de Malcolm sálat visel.

Sötét szürke gyapjú, könnyedén a nyaka köré dobta.

–     Egyébként ragyogó voltál ma este, – mondja.

–     Ragyogó?

Kihagytam valamit a szeánszon? Emlékezetem szerint kiviharzottam, talán egy kicsit egy féltékeny barátnőre hasonlítva. Emlékszem, hogy durva és felháborodott voltam. De ragyogó? Azt kétlem.

–     Tett rád néhány megjegyzést, – teszi hozzá.

Ó, milyen kedves. Persze, hogy tett.

–     Tökéletes volt. Majdnem olyan, mintha itt lennél. – A halántékára koppint. – Pont a fejemben. Ha megpróbáljuk, se tudtuk volna ennél jobban megtervezni.

Szorosabban húzom össze a kezeim.

–     Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

–     Az egész féltékeny menet. A nő teljesen bevette.

Még mindig fogalmam sincs, miről beszél. Válasz helyett megborzongok, jeges levegő libbenti meg a szoknyám, a hideg miatt egyszerre voltam álmos és éber.

Malcolm a homlokát ráncolja.

–     Nem voltál igazából …. féltékeny, ugye?

Nem olyan lány vagyok, aki esetleg hátra dobja a haját és azt színleli, nem zavarja a kép, amint a vörösre lakkozott körmök végig futnak a partner-nem-pasi állkapcsán. Így elmondom Malcolmnak az igazat.

–     Én… az voltam. – Vállat vonok, mintha semmi más mondanivalóm nem lenne a vallomás után.

–     De miért?

–     Mert a partnerem vagy, és …

–     Még mindig a társad vagyok.

–     Akkor… ?

–     Ha megpróbáltad volna rászedni, érdeklődést tettetve, ha te próbáltál volna közelebb kerülni hozzá, – mondja, – szerinted hitt volna neked?

–     Valószínűleg nem.

–     Add hozzá a hírnevedet, nem is említve a nagyanyádat. Úgy látszik, Armand úrnő mindenkiről sokat tud ebben a városban.

Igen. Zavaróan sokat tud.

–     De én? – Malcolm megérinti a mellkasát. – Amikor én, tudod…

–     Tökelütött voltál és lenyűgözött egy csinos arc?

A szavaim hidegen csengtek az éjszakai levegőben. Talán összezúztam a partnerségünk, ami a kijelentés után is annyira fontos, meglehetősen buta dolog. Ekkor Malcolm hátra veti a fejét és kacag.

–     Beszállsz a kocsiba, partner?

–     Hideg van kint, fel kellene engedned a tetőt.

–     És a fűtés megy is. Bízz bennem, nincs jobb módja az utazásnak!

Nem foglalkozom a kilinccsel. Ehelyett megvetem a kezem a kocsi oldalán és bepattanok. Félúton vagyok az első üléshez, amikor eszembe jut a szoknya. Az anyag lobog, nagylelkű részt villantok neki a combomból és egy futó pillantást a fehérneműmre, ami rózsaszín fekete pöttyökkel. A heves pirulás elkergeti a hideget az arcomról. Mielőtt olvashatnék az arckifejezéséből, Malcolm félre néz.

Aztán sebességbe teszi az autót és repülünk lefelé az úton. Akármikor hívnak ki minket, a furgonomat visszük. Az öreg, viharvert darab dörög, míg ez szinte rohan.

Plusz, amikor elkapjuk a kísérteteket, el tudjuk őket tárolni hátul a szabadon engedésig. A kabrióban nincs hely a szellemeknek. Kéttőnek is alig van hely. A sebességváltó ellenére, ami elválasztott minket, közel érzem magam hozzá, de nem csapdába ejtve vagy bezárva. Nem. Közel. Közel érzem magamhoz Malcolmot.

És mégsem.

Kifújom a levegőt, a frusztrációm a levegőbe küldöm, ami körülöttünk hullámzik.

–     Hideg? – kérdezi Malcolm.

–     Fáradt. Eltoltam Mr. Carlottát a gondozóintézethez.

–     Ó, a pokolba, emlékszem már. Szerintem visszatért a szelleme.

–     Igen. Csak nem volt nálam megfelelő kávé. Holnap majd megállok.

–     Így is jó. – És itt, szerintem a szél ellopja Malcolm sóhaját. – Nem igazán szereti, amikor elfogom a szellemet. Éppenséggel, engem sem szeret annyira.

Meg akarom cáfolni, de nem tudom. Nem tudom, miért zavarja ez Malcolmot, különösen, amikor mindenki más rajong érte a városban.

A kabrió megáll a házam előtt. A szomszédban fény ragyog minden ablakban. Homályos ragyogás árad a hálószobából. Felteszem, ez az éjszaka hosszú lesz Sadienek.

–     Úgy érzem, mintha át kellene lopódznom és összeszedni a lelkeit, – mondom.

Visszatértek, elmondhatom. Ezt bizonyítja a fényesség, és a hatalmas villanyszámla, amit a hónap végén ki kell majd fizetnie.

–     Ha igen, az csak Armand úrnő állítását bizonyítaná. Nem hiszem, hogy ezt akarnánk tenni.

Felé fordulok. – Mi történt a szeánszon?

Malcolm belesüllyed az ülésbe. – Mi nem? Tudom, hogy nincs sok titok egy ilyen kisvárosban. Még. – Megdörzsöli az egyik kezével az arcát. – Nem vagyok benne biztos, hogy szükségünk volt ennyi érvágásra. Nem tudom, hogy hívjam másképp. A nő mindenki összezúzva és vérbe borítva hagyott ott azon az emelvényen.

–     Még téged is?

Mozgolódik az ülésen és felemeli a szemöldökét, mintha azt kérdezné: Hogy érted ezt?

–     Tudod, – mondom. – A lány, akit elhagytál.

–     Óh, azt. – Halkan felnevet. – Azt én adtam be Armand úrnőnek. Igazán jó a cold reading-ben. Nem becsülhetjük alá. Csak össze kellett szorítanom az állkapcsom. Felszedett valamit, de mindenben tévedett. Nincs semmilyen lány, akit elhagytam.

–     Oh. – Kérdések égnek a fejemben. Ha nincs semmifél lány, akkor mi van ott? Mi az, amit figyelmen kívül hagyok vele kapcsolatban? Végül ő az üzlettársam, talán a barátom is. Igen, ő a barátom. Szóval mi az, amit Armand úrnő lát, de én nem vagyok rá képes?

–     Akárhogy is, folytatja Malcolm, – mindenkit meggyőzött, hogy fogadják el a szellemeket és megígérte, hogy el fognak tűnni. Az üzlet lehet … gyér lesz egy ideig.

Mintha egyébként nem lett volna az. A tekintetem visszavándorol Sadie ablakaihoz, amik továbbra is fényt árasztanak a sötétségbe.

–     Szerinted ez szándékos? – kérdezem a férfitól.

–     Nos, igen, nagyon is szándékosan teszi mindezeket, legvalószínűbb, hogy feltölti a bankszámláit, még akkor is, ha mindenkit meg kell vádolnia.

–     Nem, nem azt. Úgy értem, miért? Azt állítja, hogy megszabadul a szellemektől. Szóval nekik el kell tűnniük, legalábbis ideiglenesen. Ha ez a helyzet, akkor hová tűnnek el?

Egymásra meredünk, érzékelem a pillanatot, amikor borzalom önti el Malcolm szemét.

–     Óh, nem. Nem, – motyogja. Sebességbe teszi az autót és egy erős U kanyart tesz, majdnem nekiütközünk egy kocsinak, ami a házammal szemben parkolt. Jó dolog, hogy sosem kapcsolom ki a biztonsági övem. Egyik oldaltól a másikig esek, miközben az utcán lefelé száguldunk a városközpont felé. Mielőtt rákérdezhetnék, Malcolm megszólal.

–     Nigel, – mondja.

Attól az egy szótál megértem a félelmét.

***

Malcolm egy lakást bérel a városközponton. Az öreg, felújított épületben sok tégla és fa van. Átszaladunk az előcsarnokon. Malcolm a lift gombját nyomkodja, de annyira ideges, hogy szerintem felrohanna a lépcsőkön. Az ajtók halk duruzsolással nyílnak szét, mielőtt megtehetné.

A negyedik emelet bejárata nyugodt. Vagy a falak vastagok, vagy a szomszédok udvariasak. Semmi henyélés a televízió előtt. Semmi hangos zene. A folyosó végén előhúzva a kulcsait kinyitja az ajtót, majd belépünk.

Ráébredek, ez az első alkalom, hogy látom, hol él Malcolm. Az egyik kezét felemelve állít meg, hogy távolabb menjek a nappalitól.

–     Hagyd, hogy körbe nézzek! – mondja, a hangja mély.

Bólintok.

Miközben elmegy, körbe nézek a helyiségben. Egy síkképernyős TV foglalja el a legtöbbet az egyik falon. Egy takaró és párna van szépen elhelyezve az egyik kopott futon végében. Itt aludna Malcolm? Egyszerre érint kényelmetlenül és egy kicsit szomorúan.

A kávézó asztalon egy laptop pihen, amiről tudom, hogy Malcolmhoz tartozik. A többi oldalról könyv, magazin és újság halmokkal vagyok körülvéve. Az egyik halom meginog, aztán a lábaim elé zuhan abban a pillanatban, hogy Malcolm felbukkan a lakás másik részéből.

–     Sajnálom, sajnálom, – mondja, a karjaiba halmozza a papírokat és egy piszkos kávés csészét az asztalról. – A hely egy rendetlenség. – A papírok a kukába teszi, a csészét pedig a mosogatóba. – Hé, kérsz valamit inni?

–     Megvagyok, – mondom, annak ellenére, hogy a torkom száraz.

Malcolm a tiltakozásom ellenére két üveg vízzel tér vissza.

–     Hosszú a séta a közösségi központtól a gondozó intézethez, – ez minden, amit mond.

A szoba felé bólintok.  – Nigel… ?

–     Horkol. Ha vannak is benne szellemek, nem tudom megmondani, de kétlem. Az inszomnia az egyik jel, vagy legalább régen az volt. – Itt megvonja a vállát. – Most mozdulatlan.

–     Aggódtál?

–     Aggódtam, mennyire függőséget keltő, ez a szellemevős dolog.

Kíváncsi vagyok, vajon ennek az aggodalomnak egy része magára Malcolmra is kiterjed? Még ő is új a szellem elfogásban. Könnyű lenne félre siklani, szerintem, kipróbálni valamit, végül pedig megkedvelni azt a valamit.

–     A név kivételével, nem vagyok benne biztos, hogy van kapcsolat Armand úrnő és köztetek, – kockáztatom meg. – És nem hiszem, hogy Nigel…

–     Ez csak… ez csak egyszerre ütött meg mindez. A dolgok rosszak lettek köztünk, mielőtt elhagytam Minneapolist. A szenvedélybetegek állandóan hazudnak. Nigel pedig csak néhány hete tiszta. És azt hittem…

–     Én is.

Fáj a lábam. Malcolmnak igaza volt. Hosszú volt az út a közösségi központtól a gondozó intézethez. Gyors pillantást vetek körbe. Nem akarok az ágyára leülni. Az kávézó asztal mellett döntök.

–     Mielőtt elmentem a szeánszra ellenőriztem a szellem fórumokat. – Malcolm a kávézó asztal mellé térdel és felnyitja a laptopját. 

–     Látod? – Az üzenetre mutat. – Valaki, akit Ramone úrnőnek hívnak Waunakee-ben, Wisconsin-ban volt néhány hónappal ezelőtt. És hat hónappal ezelőtt egy Williams úrnő volt Kendallville-ben, Indiana-ban. Furcsa módon volt egy Williams Kendallville-ben, aki szellemvadász, és egy Ramone, aki Waunakee polgármestere.

–     Akkor a nő kölcsönveszi a neveket? Hogy rávegye az embereket, bízzanak meg benne? – kérdezem.

–     Látszólag.

–     Mit csinál? Szeánszokat?

–     Úgy látszik, az emberek nem voltak hajlandóak erről beszélni. Sokuk azt üzeni, hogy „ne bízz benne” vagy „maradj távol”, de semmi konkrét, és semmi, ami igazán bizonyítaná, hogy az egyik Armand úrnő.

–     Akkor mire halászik? Mit akar valójában? Úgy értem, egy teljes város megalázásán kívül. Ezért nem fognak beszélni róla az emberek? Nem látom ebben a célt.

–     Én sem, kivéve, hogy néhány ember szántszándékkal kegyetlen.

Malcolm feláll és megrázza a nadrágját. Az este ellenére még mindig tisztának és simának és randira késznek tűnik. Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy én viszont gyűröttnek, ziláltnak tűnök, akire ráférne egy zuhany.

–     Gyerünk, – mondja. – Hadd hazavigyelek!

***

Lexy