Charity Tahmaseb: A szellemet szeretni kell (Coffe and Ghosts 1)

Szellemekkel suttogó

(2. részlet a harmadik epizódból)

***

Mit vesznek fel egy szeánszra? Biztosan nem görkoris szoknyát térdig érő kockás zoknival párosítva. Kivéve, ha te én vagyok. Mert pontosan ez az, amit viselni fogok. Az egyetlen másik dressz a ruhatáramban a kosztüm, amit a nagyanyám temetésén vettem fel. Nem tudom rávenni magam, hogy felvegyem, és kétlem, hogy valaha képes leszek rá. Eladományozni sem tudom, szóval csak lóg, kísérti a szekrényem.

A Springside Közösségi Központon kívül tömeg verődik össze. A hosszútávu gondoskodás intézmény lakói bizonytalan lépteikkel haladnak lefelé a reptéri buszhoz, mások a kerekesszék rámpánál várakoznak. Intek Mr. Carlottának, aki épp csak megérkezett a járdára.

–  Katy-lány, te hiszel ebben a marhaságban? – Megfogja a kezem, mint ahogy mindig. Beljebb megyünk, mintha az esti időpontja lennénk, az egyik gondozója, aki tolja a tolószékét.

–     Marhaság, én mondom neked, – mondja megint. – Nem hiszel benne, ugye?

–     Természetesen nem.

–     Akkor mit keresel itt?

Emberek árasztják el az előcsarnokot. Nyúlós, izzadság szaga terjeng a levegőben. Néhány vállalkozó szellemű lélek az iskolatanácsból vattacukor gépet állíttatott be. Valaki más, még okosabb, palackozott vizet árul. Izzadság csordogál le a gerincemen, és a két dolláros haszonkulcs ellenére is veszek egy üveget.

–  Nem tudom mit fogunk itt csinálni, – mondom Mr. Carlottának. – Itt találkozom Malcolmmal és …

Felhorkan, ami felöleli a teljes véleményét Malcolmról.

Majd felhő halad át Mr. Carlotta szemein. Látom, érzem, s a székje mellé térdelek.

–  Istenem, Katy-lány, de annyira hiányzik. – Erősebben szorítja a kezem, mintha ezzel visszahozhatná a nagymamámat.

–     Nekem is hiányzik.

Annyira szerelmes volt a nagyanyámba. Attól, ahogy gyászol – még mindig – egy kis düh ébred bennem a nagyanyám iránt. Az igazság az, hogy ő sohasem bátorította.

–     Nem lenne helyes – mindig ezt mondta nekem a nagyanyám. – És ez nem olyan valami, amit megtehetek.

Mielőtt meghalt, egyetértettem vele. Mr. Carlotta bütykös ujjai áthaladnak a fejem tetején, beleakadnak néhány önfejű hajtincsbe. Most jövök rá, hogy nagy fájdalmat okozott volna. Lassan kiszabadulok, először talpra állok, majd megszorítom a kezét.

–     Már akartam kérdezni, – mondom. – Hogy van Jack?

A fiú unokájának neve hallatán Mr. Carlotta gerince kiegyenesedik. A felhők kitisztulnak a szeméből.

–     Épp leadta a vizsgát és kapott egy állásajánlatott az egyik puccos ügyvédi irodától Minneapolis belvárosában.

–     Nagyon lenyűgöző.

– Jó fogás egy lánynak, biztos munkája van és minden. Nehéz megélni szellemvadászként.

Visszanyelek egy sóhajt.

–     Amikor utoljára hallottam Jack még foglalt volt.

–     Léha dolog. Tudom, hogy nem fog működni.

Jack Carlottával jártam iskolába. Ugyanabban a végzős osztályban voltunk, és egyszer a Bunsen égő tüzébe tette a hajam természetismeret órán, habár nem szándékosan. Túlságosan rajongok Mr. Carlottaért, hogy eláruljam neki, hogy éppen az unokája az, aki léha.

–     Meg kell találnom Malcolmot, – mondom ehelyett.

Megjósolhatóan, számítok a másik horkantásra.

–   Mond meg neki, hogy rajta tartom a szemem. Rosszul bánik veled, Katy-lány? Nos, megvan erről a mondanivalóm.

–   Üzlettársak vagyunk.

–   Igen. Hát persze. – Ravasz pillantást vet rám. – Milyen ostobaság ez tőlem.

Csak miután befordulok a tornaterem felé, forgatom meg a szemem.

A tornaterem túlsó végén egy emelvény helyezkedik el a kosárlabda karika alatt. Eltekintve egy éjkék tömött széktől, az emelvény üres. Onnan, ahol én állok, az anyag bársonynak tűnik, és a párja a fodor, ami magát a platformot veszi körül. A szövet, – a széken, az emelvény körül – annyira kényelmesen takar, hogy azt kívánom, bár öt éves volnék, így felemelhetném, becsúszhatnék alá, és felfedezhetném az összes titkot, amik kétség kívül ott rejtőztek.

De nem voltam öt evés, ezért ehelyett felsétáltam a központi folyosón, a pillantásommal Malcolmot keresve. Először ébenfekete hajának látványát kapom el. Az első sorban van, egy riporterrel beszél a heti újságtól. Nem akarok az első sorban ülni. Valóban semmi sem csábít az első sorba, sem emberként, sem pedig szellemeltüntető specialistaként. A hátsó jobb választás, a hely, ahol talán láthatod a műszaki személyzet bűvészmutatványát.

Hátul eltűnhetsz és senki sem vesz észre, hátul láthatod, kik hogyan helyezkednek el. De Malcolm elől van, így folytatom az utamat és elfoglalom a széket két hellyel odébb tőle.

Amikor a riporter elmegy, Malcolm a helyet mustrálja, amit kettőnk között hagytam, aztán felnyársal a tekintetével.

–   Mi van? – Felhúzza a szemöldökét. – Szaglok?

Normális esetben, igen, mint az Ivory szappan és a szerecsendió. Ez az egyik legjobb dolog abban, hogy annyira a közelségében dolgozom. De amikor közelebb húzódik, a végén az orrom megtelik pézsmával. Felhúzom az orrom.

–     Igen, illatozol. Kölni van rajtad?

Elsimít egy hajtincset a homlokából. – Egy kevés.

Nagyon. A fehér inge ki volt keményítve. A papucscipője csillog. Ugyanígy a haja. Extra termék, azt hiszem.

–   Randid lesz később? – kérdezem meg végül.

Vet egy pillantást a harisnyámra. – És neked?

Félrenézek.

Több fénysugár is lekapcsolódik, sötétségben hagyva a sorokat. Kollektív felszisszenés visszhangzik a tornateremben. Homályos ragyogás árasztja el a széket az emelvény közepén, az éjkék olyan akár az éjszakai égbolt, ezernyi apró csillag szikrázik. Ez alacsony költségvetésű színpadi trükk, bezzeg, mégis hatásos. Érzem, az emberek a mögöttünk lévő sorban előre hajolnak. Valami lágy, új korokat időző dallam tölti meg a levegőt. Malcolm felé fordulok. Ám csak vállat von.

Armand úrnő felemelkedik az emelvényre, a lépcsőket használva, amiket mi nem láthatunk. A köpenye lebeg és kísértetiesen fehéren csillog. A látvány egy gyermek elképzelését juttatja eszembe a szellemekről. De valami másra is emlékeztet, amit nagyon is mostanság láttam, valamire, amit képtelen vagyok megmagyarázni, valamire, ami megpróbált megölni. Hátra hőkölök. A székem hátra billen. A lábai meginognak, aztán Malcolm karja megállít. Mintegy ráadásként a széklábak a fapadlára puffannak. A zökkenés a gerincemtől az állkapcsomig haladt.

–     Jól vagy? – súgja.

A nyakamra teszem az egyik kezem. Az a dolog – a jelenség, ami rám támadt – nincs itt. Semmi sem fojtogat. Még mindig lélegzem. Bólintok.

Talán a fény, de Aramand úrnő valahogy bájosabb, mint a saját retusált képén. Még több moraj zuhog keresztül a tömegen.

Bizonyára Malcolm is egyenesebben ül, mintha a nő rabul ejtette volna a teljes figyelmét.

A karja lecsúszik a székem hátuljáról.

Úgy teszek, mintha nem vettem volna észre.

–   Üdvözöllek titeket! – Kiált fel Armand úrnő. –Üdvözlöm mindenféle barátaimat, embereket és túlvilágiakat. Azért vagyunk ma itt, hogy eloszlassuk a mítoszokat a barátainkról a másvilágon. Azért vagyunk ma itt, hogy beszéljünk velük, hogy tanuljunk a tudásukból. Azért vagyunk itt, hogy begyógyítsuk a múlt sebeit.

Nem tudom megmondani, hogy ezalatt mindannyiunkat érti-e vagy csak királyi harmadik személyben beszél.

Nem tudom számít-e egyáltalán, az itt megjelentek többsége azért van itt, hogy beszéljen a szellemekkel.

Persze csak ha a szellemek válaszolni is tudnának.

Hallgatok, próbálok nem véleményt alkotni vagy a szemem forgatni. Egyik sem sikerül. A helyemen fészkelődök, a fém összecsukható szék megfájdítja a csípőm. Hideg nyaldos, annak ellenére, hogy testhő melegíti a levegőt. Fent a színpadon, Armand úrnő szembesíteni akar a kísérteteinkkel, amit én is minden nap megteszek.

–  Ők csupán a belső zűrzavaraink megnyilvánulásai, – mondja a nő.–Szabadítsuk meg magunkat tőlük, szabadítsátok meg magatokat teljesen a szellemektől. Meg fogjátok gyógyítani a testetek, a lelketek és a szellemetek.

Felemelem a kezem.

Egy pillanatra eltorzul Armand úrnő arca. – Őrizzük meg a kérdéseket a végére, rendben?

–   De nekem most van egy, – ellenkezem, és mielőtt félbeszakíthatna, folytatom, – Nem te mondtad korábban, valójában ma, hogy a szellemek valóságosak, és a mi elfogni és elengedni politikánk kegyetlenség? Hogy lehet mindkettő? Valóságosak és csupán a belső problémáink megtestesítői?

– Egyszerűen nem érted, gyermekem. Ők mindkettő. Nem látod? Elfogni, majd elengedni őket, olyan, mint az elutasítás. Nem nézel szembe a problémáiddal, egyszerűen félretolod azokat. Erősebben térnek vissza, mint valaha.

–     De…

– Ki szeretne meggyógyulni a szellemeitől? – Armand úrnő kaftánja libeg a mozdulataitól. Úgy hullámzik, mintha mindannyiunkat átölelne.

Körülöttem kezek lőttek a levegőbe, amíg kézrengeteggel lettem körülvéve.

–     Te ott, szürke pulóverben és kék szoknyában. Igen, te.

A nyakam nyújtva figyelem, kit választott ki. Rémületemre, Sadie Lancaster tart lefelé a folyosón, kezeit izgatottan és büszkén kulcsolja össze az álla alatt, mert őt szemelték ki.

– Áh, gyere ide, kedvesem. – Armand úrnő egy kezét kinyújtva segít Sadienek felmászni a lépcsőkön az emelvényhez. – Szellemek gyötörnek?

Sadie bólint.

– Normális esetben Katyt vagy Malcolmot hívom, de a szellemek mindig visszajönnek.

–     Talán ők nem a leghatékonyabb vállalkozás?

Csendes nevetés hullámzik a közönség soraiban. Előrébb dőlök, készen állok felemelni a kezem vagy lehetőleg felviharzani a színpadra, amikor Malcolm megfogja a csuklóm.

–     Ne aggódj, Katy, – mondja az orra alatt.

–     De…

–     Nem. Éri. Meg.

Visszaülök, legyőzötten, legalábbis most. Armand úrnő a székhez vezeti Sadiet, az ujjait, a hosszú vörös körmeivel, a halántékán pihenteti.

–     Ó, igen. Látom a szellemeid, kedvesem. A nőcsábász férjed. Igazam van?

–     Meg kell állítanunk, – mondom Malcolmnak.

–    Ez közismert. Mindenki tudja a városban. – Még mindig szorítja a csuklóm, mintha attól tartana felrohanok a színpadra. Nem is árt aggódnia, mert ilyen közel vagyok hozzá, hogy megtegyem.

A színpadon Sadie szomorúan nyel, – Igen.

–     Én számolok egy, kettő … ó, öt affért.

Malcolm felé döfök a pillantásommal. Szóval Armand úrnő akar a kegyetlenségről beszélni? Ez a kegyetlenség. Sadie alsó ajka remeg. Becsukja a szemét, csakhogy Armand úrnő megfogja az ujjait az arca előtt.

– Nem, kedvesem, muszáj szembe nézned a belső démonjaiddal, nézz rájuk egyenesen. Ezért az üzletért mindig nyitva tartjuk a szemünk. Mindig.

Armand úrnő folytatja, bár a részletek aligha számítanak. Malcolmnak igaza van. Már mindenki tudja a városban. A városban mindenki, kivéve talán a nagyanyám, részese a megtévesztésnek. Mire Armand úrnő végzett, Sadie darabokban, a szempillafestékje sötét patakokat vés lefelé az arcán. Papír zsebkendő darabkák pettyezik a szoknyáját.

Armand úrnő összekulcsolja a kezét a mellkasa előtt, pillantását a hallgatóság felé fordítja. – Nem volt katartikus?

–     Tulajdonképpen borzalmas volt, – mondom, nem törődve vele, ki hallja meg.

Armand úrnő állkapcsa csikorog.

–  Most, kedvesem, – folytatja – látni fogod a hasznát és különösen a szellemek hiányát. Jegyezd meg a szavamat.

Sadie remegve halad lefelé a lépcsőn. A kávéház igazgatója segíti le az utolsó lépéseknél, mire halványan rámosolyog. Amikor elhalad a székemnél Sadie megtagadja, hogy rám nézzen.

–     Ki a következő? – Kiált fel a nő. – Ki akarja még szellemektől megszabadított élet előnyeit megismerni?

Ezúttal a kezek rengetegje nem olyan sűrű. Persze még mindig elég önkéntes van. Meglepetésemre, Malcolm elengedi a csuklóm.

Aztán felemeli a kezét.

–     Micsoda úriember ezúttal. Önt, ott, uram, kísértik?

Vörösre lakozott körmével Malcolmra mutat.

–     Állandóan, – mondja.

A nő a kezével a lépcső felé int. – Akkor Armand úrnő várja önt.

Ó, arra fogadok. Összefonom a kezem a mellkasom előtt, a lába is keresztbe teszem. Hogy nincs az oldalamon Malcolm, mellettem, a dolgok annyira rossznak tűnnek, amit nem tudok kitalálni. A nő nem vezeti a székhez. Ehelyett, a színpad közepére állítja, majd körbejárja, mintha a férfi valami olyan lenne, amit szeretne megvenni.

–     Óh, kedves, – mondja a nő. – Milyen egy szomorú mese, milyen egy nehéz szív. El szeretnél mondani mindent Armand úrnőnek arról a lányról, akit magad mögött hagytál?

– Igen. – Malcolm inkább leheli a szavakat, mintsem mondaná. – A lány, akit elhagytam.

A mi? Hátra hőkölök, vagy legalábbis kiterülök. A szám? Eltátva.

Igen, Malcolm múltja sötét. Még csak nemrég szereztem tudomást, és találkoztam, a testvérével. Végül. Annyira a saját gyászomra és szellemvadász üzletemre koncentráltam volna, hogy nem vettem észre, az összetört szíve miatt szenved?

Nem hiszem. De mióta Armand úrnő kiejtette az első élénk hirdetményét, csak ma délután, nem előbb, rengeteg dologban kezdtem el kételkedni.

–     Ó, te szegény dolog, – suttogja, hangja akár a bársony. A kezébe zárja a férfi arcát, az ujjai az állkapcsát cirógatják. Malcolm a nőt bámulja, tátott szájjal, az arca megbűvölt.

Kitolom a székem és elindulok, nem a színpad felé, de lefelé a lépcsőkön. Nem tudok többet tenni. Valójában, talán már túl sokat is tettem. Kétlem, hogy ki tudom írtani a fejemből a képet, ahogy a keze Malcolmot simogatja. Legalábbis, nem a közeljövőben.

Betolom a tornaterem ajtaját. Mielőtt teljesen bezáródna, Armarnd úrnő dallamos hangja végig követ.

–     Hitetlenek mindig vannak.

***

Ramsey rendőrfőnök áll kint a tornaterem előcsarnokában, karját összekulcsolva a mellkasán, a komoly-rendőrségi-ügy mogorva tekintetével a helyén. Egy pillanatra megemelkedik a hangulatom. Igen! Armand úrnő csaló, Ramsey rendőrfőnök pedig azért van itt, hogy letartóztassa, vagy legalább lekapcsolja a szeánszot. A reménynek meg kellett mutatkoznia az arcomon, mivel az övén egy majdnem-vigyor jelenik meg.

– Sajnálom, Katy, a magad módján kell kezelned a versenyt. Csak a közlekedésirányítás miatt vagyok itt, amikor a szeánsz feloszlik.

Armand úrnőnek egy dologban igaza volt: mindig vannak hitetlenek.

Ramsey felügyelő? Ő az egyik legnagyobb a városban. Amikor még élt a nagymamám néhány havonta felajánlotta, hogy segít tisztázni a Springside Rendőrkapitányság néhány megoldatlan ügyének eltemetett aktáját. A városban történő bűncselekmények felének hátterében energikus szellemek állnak.

Ám a rendőrfőnök mindig visszautasította. Néhány ember nem tudja lenyomozni a szellemek aktivitását. A furcsa eseményeket a Merkúr forgásának tulajdonítják, vagy rossz szerencsének, vagy a babonának.

Visszanéztem a bezárult tornaterem ajtajára.

–     Van a nőnek… ?

–     Engedélye? Mert, igen, van. Észre fogod venni, hogy senkit sem kötelez semmire.

–  Még, – teszem hozzá. – Még nem veszi őket rá semmire. Az első ütés mindig ingyen van.

–   Nem így dolgozol te is? Vicces, hogy a szellemek – kicsit elnyújtva idézőjelbe véve a szellemek szót – mindig vissza térnek.

Igen. Mint az egerek. Vagy rovarok. De ezt nem ejtem ki. Helyette azt mondom:

–  A K&M SzellemIrtó Specialisták be van regisztrálva a Városházán. Korlátolt felelősségű vállalat vagyunk és a működési engedéjünk naprakész.

Ennek többsége Malcolmnak köszönhető. A gondolatára a pillantásom ismét a zárt tornaterem ajtaja felé vándorol.

–     Elhagytál valamit? – kérdezi a rendőrfőnök.

Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom.

–     Tudasd velem, amikor szeretnéd, hogy elfogjam a szellemet a kerti fészeredben.

Anélkül, hogy megvárnám a választ, kisétálok az előcsarnok területéről és az éjszakába veszek.

A levegő hűti a felhevült arcom. Egy részem vissza akar térni a tornaterembe és véget vetni a szeánsznak. Egy részem vitatkozni akar Ramsey rendőrfőnökkel, de nem kényszeríthetek valakit, hogy higgyen a szellemekben. Senkit sem kényszeríthetek, hogy bármiben is higgyen.

Vetek egy utolsó pillantást a közösségi központ ajtajára és azon tépelődöm, talán ez rám is vonatkozik.

Mindig vannak hitetlenek.

Talán én is egy vagyok közülük.

***

Lexy